Márton - napi mondókák gyerekeknek

Márton - napi mondókák gyerekeknek

Márton napján

Novemberben, Márton napján

Liba gágog, ég a kályhán,

Aki libát nem eszik

Egész évben éhezik.

Jóbarátaink (Gazdag Erzsi)

Libám lábán sárga csizma,

gúnár-varga rámán varrta.

Abban megy a liba bálba.

Harminchárom liba várja.

Liba-bálban, vízi bálban,

csupa-csupa vízi tánc van.

Ott forognak ,ott sürögnek,

ha megunják, megfürödnek.

Libanóta (Juhász Magda)

Gágog a sok kis liba gá ,gá ,gá ,

ráfelel liba mama gá ,gá ,gá ,

a nap is rájuk nevet ,

oly vidám ez a sereg ,

mond te is utánuk , hogy gá ,gá ,gá !

Gágognak hajnal óta gá ,gá ,gá ,

szép ez a liba nóta gá ,gá ,gá ,

meglátod te is tudod ,

ha velünk együtt fújod ,

mond te is utánunk , hogy gá ,gá ,gá !

Szent Márton-dal

Szent Márton hóban lovagolt,

lova a szélnél is gyorsabb volt.

Szent Márton lovagolt vígan,

meleg köpenybe burkoltan.

A hóban koldus vacogott,

nem viselt mást, hitvány rongyot.

"Ó, légy a segítségemre,

vagy megvesz az Isten hidege!"

Húzza Szent Márton a gyeplőt,

megáll a didergő előtt.

Szent Márton éles szablyája

a meleg köpenyt szétvágja.

Felét Szent Márton od'adja,

koldus hálásan fogadja,

de Szent Márton már vágtat el

köpenye másik felével.

Réce-ruca, vadliba,

Jöjjenek a lagziba!

Kést kanalat hozzanak,

Nehogy éhen haljanak.

Ha jönnek lesznek,

Ha hoznak, esznek.

(mondóka)

A gúnárom elveszett,

keresésére megyek,

Nincsen annak más jegye:

szárnya, tolla fekete.

Az én tyúkom megbódult

A fazékba belebújt.

Ó, én édes tyúkocskám,

Te leszel a vacsorám.

A kis tücsök ciripel,

Hátán semmit nem cipel,

Jobbra dűl meg balra dűl,

Talán bizony hegedül.

(magyar népdal)

 Egyél libám, egyél már,

nézd a Nap is lement már.

Éjfél tájba', nyolc órára,

Esti harangszóra.

Bim, bam, bom

(dal)

Nincs szebb madár, mint a lúd

Nem kell neki gyalogút.

Télbe, nyárba mezitláb,

Úgy kíméli a csizmát.

(mondóka)

.

Márton legendája

Márton legendája

Élt egyszer, réges régen Pannóniában, Savaria városában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a római hadseregbe katonának. Büszke lován gyakran kilovagolt, s ha ellenség közé került, fényes kardját megforgatva harcba szállt. Lovaglásai során sok szegény emberrel találkozott. Egyiknek ruhája nem volt, másiknak cipője, harmadiknak élelme. Márton segített, akinek tudott.
Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem mezítelen koldussal találkozott; didergett, vacogott szegény a süvítő szélben. Márton megsajnálta, s mert jó szíve volt, előkapta kardját, egy suhintással kettévágta fényes köpönyegét. Egyik felét a koldusnak adta, hogy ne fázzon. A társai, mikor ezt meglátták, kicsúfolták:
- Nézzétek, milyen bolond, képes szétvágni ezt a szép köpenyt, hogy egy koldusnak adja! Hová tetted az eszed?
Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Leült egy sarokba, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:
- Látom, jó ember vagy, Márton. Ha szépen élsz, beveszlek az én seregembe. Segítsd a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy hozzájuk továbbra is jó szívvel. De a harcot fejezd be, a kardot tedd le, nem kell több vérontás.
Másnap Márton odaállt a kapitány elé, és így szólt:
- Én már többé kardot a kezembe nem veszek, mert Isten seregébe akarok beállni!
Attól fogva kard nélkül lovagolt. Kard helyett Kereszt volt a kezében, s ha az ellenség meglátta a magasra emelt keresztet, leborult elé és megadta magát.
Később kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Adományokat gyűjtött, ispotályokat, kórházakat épített, és gyógyította a szegényeket.
Vándorlásai során elért Franciahonba, Tours városába. Volt ott egy nagy templom, amit Apátságnak neveztek. Annak az apátságnak már nagyon öreg volt a püspöke, és nemsokára meg is halt. Új püspökre volt szükség. Vajon ki legyen az? Legyen Márton – gondolták az emberek, mert szerették őt. Márton pedig egyre gyakrabban álmodta azt, hogy püspöki ruhában áll, és szembeszáll a pogányokkal, akik nem hisznek Istenben. Ő azonban nem akart püspök lenni, mert jobban szerette az egyszerű életet. Így aztán körül nézett, hová is bújjon, hogy ne találják meg. Hirtelen eszébe jutott:
-A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.
De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:
-Mi lehet ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:
-Éljen a püspök! Éljen Tours új püspöke!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.
Márton sokáig élt, és sok szegény emberen segített. Amikor meghalt, a koporsóját kivitték a temetőbe. Elterjedt a híre, hogy amerre viszik őt, azon az úton minden beteg meggyógyul. Két vak koldus éppen arrafelé ment, egyenesen szembetalálkozott a menettel, ami a koporsót vitte. S lássatok csodát! Ahogy a menet melléjük ért, az egyik felkiáltott: 
- Látok! Látok! Csoda történt! Visszatért a szemem világa!
Attól kezdve az emberek mindenfelé szobrokat, templomokat építettek az ő tiszteletére és hittek abban, hogy ezek megvédik őket a bajtól.
Márton napján pedig azóta is libasültet esznek, és azt tartják: „ Aki Márton napkor libát nem eszik, egész éven át éhezik!”
A libasült mellé pedig akkora rétest nyújtanak, amekkora az a köpönyeg volt, amit kardjával kettévágott.

Alekszej Tolsztoj : Márton lúdja

Alekszej Tolsztoj : Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól.
Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fi am és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fi úknak:
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom ma- gamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.
–
Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
– – Köszönöm, de hát feleségem, két fi am és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fi únak:
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Benedek Elek : Rókáné foga libacombra vágyik

Benedek Elek : Rókáné foga libacombra vágyik




- Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? - ezt kérdem én tőled.
- Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam.
„Hiszi a piszi” - mondtam én magamban. - Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme.
Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba!
- Ej, de jó helyre kerültem - ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét:

Száz liba egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megy a gúnár,
Jaj de szépen sétál!
Száz liba egy sorba!

De bezzeg nem ment sorba a száz liba, mikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően:
- Adj isten, száz liba!
- Gigágágá, mit akarsz? - kérdezte a gúnár.
- Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma - kedveskedett komámasszony -, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok.
Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom!
- Komámasszony, irgalmazzon! - könyörögtek mind a libák.
De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált:
- Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem!
- Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon - könyörögtek a libák -, míg elmondunk egy imát.
Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta:
- Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát.
Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá --- reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá - nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége!
Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!