2011. augusztus 31., szerda

Walesi történet: Lud király


Egy kelta király sem küzdött annyit a gonosz varázslókkal, mint Lud, London város alapítója. Az ellenségei féltek tőle, alattvalói pedig rajongásig szerették.

Lud király kedvence legfiatalabb öccse, Levelisz volt. Ez a királyfi Lud király segítségével egy tengerentúli gyönyörű királyleány kezét nyerte el, és hálából a sírig hűséges volt bátyjához.

Ebben az időben a gonosz varázslók három csapást zúdítottak Lud országára. Az első csapás az volt: gonosztevők támadtak az országra, és lehetetlen volt haditervet készíteni ellenük, mert a leghalkabb suttogást is elvitte hozzájuk a szél, és minden titkot meghallottak.

A második csapás ez volt: május elsején, amikor a tündérek szabadon jártak Walesben, az egész országban szörnyű sikoltás hallatszott. A felnőtt férfiak elsápadtak, és elvesztették erejüket, a fiatalok pedig eszelősek lettek a félelemtől. De a legrosszabb a harmadik csapás volt. A király udvarában felhalmozott élelmiszerek az új év első napjának reggelén mindig nyomtalanul eltűntek.

Lud király összehívatta az ország bölcseit, és megkérdezte, hogy mitévő legyen, de senki sem tudott tanácsot adni. Erre Lud követeket küldött öccséért, Leveliszért. Elindult Levelisz a tengeren túlról, Lud pedig eléje ment hajóján. A tenger közepén egy csónakban találkoztak a fivérek, és Lud mesélni kezdett az országát ért sok bajról. Most mindjárt kiderült az ifjabb fivér bölcsessége. Félt ugyan attól, hogy a szél elviszi szavukat az ellenséghez, és ezért egy aranycsövön keresztül beszélgettek egymással. Csakhogy az ellenség megleste a találkozást, és cselt eszelt ki. Elvarázsolta az arany szócsövet, és minden szó, amit a fivérek váltottak egymással, utálatos káromkodássá változott. Levelisz erre bort hozatott, és gondosan kimosta vele a szócsövet. És lám, a nemes bor ereje megtörte a varázst, a rossz szellemek elmenekültek belőle, és Lud most már elpanaszolhatta minden baját öccsének.

- A démonok ellen, akik országodban garázdálkodnak, adok neked néhány férget. Törd meg ezeket mozsárban, és keverd el poraikat vízben. Hívd össze népedet gyűlésre, és ugyanakkor hívd meg a gonoszokat is, az legyen az ürügyed, hogy békét akarsz kötni velük. Akkor hints meg mindenkit a vízzel, amelybe a mérges port keverted. A te népednek semmi baja nem lesz, de az ellenség az utolsó szálig elpusztul tőle.

A kiáltást, mely évről évre megismétlődik, a ti országotok sárkánya hallatja. Egy idegen sárkány párviadalra hívta ki, ezért kiált olyan szörnyűségesen. Tehát tedd a következőt: mérd fel gondosan országodat, s a legeslegközepén áss egy gödröt. Tégy oda egy óriási hordóban elsőrendű méhsört, a hordó fenekére feszíts ki egy vég drága posztót, magad bújj el a közelében, és figyeld, hogy mi történik. Megjelenik majd két sárkány, hogy megküzdjön egymással. Nem maradnak a földön, hanem a levegőben küzdenek: aztán elfáradva leesnek a hordóba, kiisszák a sört, és elalszanak. Akkor csavard őket a posztóba, helyezd őket kőtartályba, és ásd el olyan mélyen, ahogy csak tudod. Amíg a sárkányok a föld alatt vannak, nem ismétlődik meg a sikoltás.

De térjünk át a harmadik csapásra. Hatalmas varázsló fosztogatja élelmiszer-raktáraidat. Ezúttal magadnak kell őrizned újév napján, de jól vigyázz, nehogy elaludj. Tégy magad mellé egy dézsa hideg vizet, és ha elálmosodsz, ugorj a dézsába. Mikor megjelenik a varázsló, vívjatok meg. Te leszel a győztes, a varázsló pedig kegyelmet kér, és ezentúl országod javát fogja szolgálni.

Elváltak a fivérek, és hazahajóztak saját országukba. Ezután minden úgy történt, ahogy Levelisz megjósolta. Lud megtörte a férgeket, vízbe keverte porukat, és meghintette vele népét is, a gonoszokat is. A varázsfolyadék hatott, és a gonoszok egytől egyig elpusztultak.

Ezután a király a második feladatba kezdett. Felmérték egész Britanniát, és ott, ahol ma Oxford városa áll, megtalálták a közepét. Elkészítette a hordót, és a fenekére terítette a posztót. Megjelent a két sárkány, megküzdöttek egymással, és csata közben iszonyú hőséget árasztottak. A harc után kiitták a méhsört, majd kábultan a hordó fenekére hullottak. A király becsavarta őket a posztóba, azután kőtartályba zárták őket, és a tartályt Wales hegyei között elásták. Soha többé nem ijesztette a sárkány üvöltése Britannia lakóit.

Mikor elérkezett újév reggele, a király maga állott lesben a raktár előtt, ahol az egész évi eleség volt fölhalmozva. Megjelent a varázsló egy akkora kosárral, amibe egy ország egy esztendei élelme elfért volna. Kardot rántott a király, és kardot rántott a varázsló is. A király varázskardjából ekkor szikra csapott ki, és ellenfele erőtlenül földre hullott. A király megkegyelmezett a tolvaj varázslónak, s az ettől kezdve hűségesen szolgálta az országot.

Így múlt el a három csapás, és ezentúl békében és boldogságban uralkodott Walesben Lud király.

Feldolgozta: Dömötör Tekla

Germán népmonda: Holle asszony



A néphit szerint a hesseni hegyekben van egy tó, amelyet Holle asszony tavának neveznek. Sok jót és rosszat mesélnek róla a környék lakói. Azt mondják, hogy ebből a tóból hozza Holle asszony az újszülött gyermekeket. A tó alatt gyönyörű kert terül el, csodaszép gyümölcs terem benne. Holle nagyon jó háziasszony. Ha a földön havazik, akkor Holle asszony rázza a dunyhát, és onnan repülnek a fehér pelyhek a levegőbe. A lusta fonókat megbünteti, de aki szorgalmas, annak munkáját maga végzi el, s reggelre a szorgalmas lány tele találja az orsót. Aki soká alszik reggel, arról lehúzza a takarót, s reggel meztelenül a padlón találja magát: de aki kora hajnalban a kútra megy vízért, aranypénzt talál a korsóban. A tóban gyakran hallani harangzúgást, és aki belepillant, néha szép fehér asszonyt lát a tó közepén.

Azt mondják, hogy karácsonykor útnak indul Holle asszony, s megnézi, hogy mennyit fontak a lányok. Vízkeresztig utazik, s megnézi, rend és tisztaság van-e a lakásban. Ha mindent rendben talál, a következő évben jó termés lesz, de ha megharagszik, nem terem a következő nyáron semmi.

Egyszer útközben elromlott Holle asszony szekere. Találkozott egy emberrel, aki fejszével kezében haladt az úton. Holle asszony megkérte, javítsa meg a szekeret. Mikor elvégezte a munkát, Holle asszony a lehullott faforgácsot ajándékozta neki. Az ember azonban lusta volt a forgácsot összeszedni, mert értéktelennek találta, csak egy-kettőt vitt magával. Mikor hazaért, látta, hogy a forgácsok arannyá változtak. Visszaszaladt, hogy a többit is fölszedje, de elkésett, mert a forgácsok már eltűntek az útról.

Feldolgozta: Dömötör Tekla

2011. augusztus 30., kedd

A Százszorszép



Hallgass ide, mesét mondok!

Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.

Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"

A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"

Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.

A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:

- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!

Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.

Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.

Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.

- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.

Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.

A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.

Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.

- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.

- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!

- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.

De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.

- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!

Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:



- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!

"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.

Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.

Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.

Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.


A len



Virágjában állt a len,
kibontotta halványkék szirmait, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.

- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt állok! - nyújtózkodott jólesőn a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még gyönyörű darab vásznat szőnek belőlem. Milyen boldog is vagyok! Nincs nálam boldogabb a kerek világon! Jól megy dolgom, s viszem is valamire! Hogy éltet a napfény, hogy üdít az eső! Végtelenül boldog vagyok, a legeslegboldogabb ezen a világon!

- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te nem ismered ám a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, eleget éltünk, látod, csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!

- Dehogyis lesz vége! - kiáltotta a len. - Holnap újra kisüt a nap, esőzuhany fürdet, s minden tagomban érzem a növekvést, a virágzás gyönyörűségét! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye!

Hanem egy napon emberek léptek mellé, üstökön ragadták, és kiszakították a gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Aztán vízbe tették - majd megfulladt, tűz fölé akasztották - majd elégett: rettenetes szenvedés volt.

- Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb.

Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás és szárítás után összetörték, és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait.

"Voltam boldog is, végtelenül boldog! - mondta magában a tenger szenvedése közt. - Örüljünk a jónak, amiben részünk volt, azt senki sem veheti már el tőlünk. Örüljünk, örüljünk - jaj!" - Még a szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán véget ért a sok megpróbáltatás, újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle. Egy darabba szőtték minden ízét, valamennyi rostját.

- Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. - Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se igen tudták, mire mondják:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!

Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. De boldog is vagyok! Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy! Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni, még ha virágzunk is! Mert nem ápol senki, vizet is csak akkor kapunk, ha megszánnak a felhők! Bezzeg most gondomat viselik! Minden áldott nap megforgatnak, öntözőkannából locsolgatnak, még beszédet is mondott rólam a tiszteletes asszony, dicsért, hogy az egész faluban én vagyok a legszebb darab vászon. Boldogabb már nem is lehetnék!

Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szurkálták a tűvel! Bizony nem bántak vele kíméletesen, kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat fehérneműt varrtak belőle; éppen tizenkét darabra futotta a vászonból.

- Most aztán igazán vittem valamire! Úgy látszik, ez volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak, s ez nemcsak kötelességem, de igaz gyönyörűségem is! Tizenkét felé osztottam magam, de egy test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten. Milyen boldogság ez!

Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a tucat fehérnemű is a végét járta.

- Semmi sem tarthat örökké! - mentegetőzött a tucat minden egyes darabja. - Szívesen szolgáltunk volná tovább, de lehetetlen!

Végül rongyokra hasogatták őket, s azt hitték, hogy most aztán vége a világnak. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték, beáztatták és megfőzték őket. De az isten megint fölvitte a dolgukat: szép sima, fehér papiros lett belőlük.

- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a hátamra. Mi minden szépet írnak rám! Ez még csak a szerencse!

Jól sejtette: a legszebb meséket, történeteket írták a hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros hát nemes szolgálatot tett az emberiségnek.

- Ezt álmodni se mertem volna szerény kis kék virágú mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Eszemben sem fordult meg, hogy én valaha is örömöt meg tudást vihetek az emberek közé! S mégis így lett. Isten a tanúm, hogy nem tülekedtem, nem tettem többet, mint ami gyönge erőmtől telt, hogy megélhessek. És most a legnemesebb örömben és megbecsülésben van részem! Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak. Igen, biztosan így lesz. Valamikor kék szirmú kis virágokat dajkálgattam, most pedig szép gondolatokat - azok a virágaim. Én vagyok a legboldogabb az egész földkerekségen!

De a papirost nem világjárni küldték, hanem a nyomdába, s ott kinyomtatták nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval több embernek szerzett hasznot és élvezetet, mintha csak néhány papírlap alakjában járja be a világot. Különben is egykettőre elrongyolódott volna.

- Így a legokosabb! - mondta a papiros. - Hogy is nem jutott ez eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni - úgy tisztelnek majd, mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg helyettem járják a világot. Így sokkal okosabb. De boldog is vagyok, istenem!

A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és félretették.

- Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesőn a hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán, meg azon, mi is lakozik a lelkében. Most majd lesz időm elmélkedni azon, amit a hátamra írtak. A legfőbb kötelesség megismerni önmagunkat! Vajon mi lesz a sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek még nemesebb életre, hiszen eddig mindig csak fölfelé vitt az utam.

Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset. Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele, mert az efféle papírt nem szabad eladni a szatócsnak, hogy sajtot vagy cukrot csomagoljon bele. A ház aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogy lobban lángra, hogy röppen fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik össze. Olyanok az izzó kis pernyék, mint az iskolásgyerekek, amikor kisorjáznak az iskola kapuján; a legutolsó pernye a tanító úr, akkor jelenik meg a sor végén, amikor már nem is számít rá az ember.

A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. - Huh! - lobbant föl a papiros; olyan magasra csaptak belőle a lángok, amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len; úgy világított, ahogy még hófehér vászonkorában sem. Egyszerre felizzott a papiros minden írott betűje, s lángba borultak a szavak, a gondolatok.

- Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Fönn, a kürtő nyílásán, vörösen csaptak ki a lángok. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valamikor a lennek. Könnyebbek voltak a lángnál is, amelyből születtek, s mikor a papírból csak néhány összezsugorodott, fekete kis lemez maradt meg, utoljára eltáncoltak fölötte, s ahol a lábuk érintette, pirosan felizzott még egyszer a papír. Csodálatos látvány volt, a gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol azt énekelte:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége mára dalnak!

De láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek neki:

- Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senki sem lehet boldogabb nálam!

De a gyerekek nem hallották az éneket, se a feleletet - nem is értették volna. Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.


"ANDERSEN MESÉK"- ILLUSZTRÁCIÓK


A mesékhez felhasznált illusztrációk (képek)egyrésze Tóth Gábor festményei .A felhasznált képek a következők .A névre kattintva eljutsz a művész oldalára ahonnan a képeket hoztam .















Az ezüsthúszas



Volt egyszer egy derék, jóravaló ezüsthúszas.
Fényes ábrázattal került ki a pénzverőből, nagyot ugrott, és megpendült örömében

- Most aztán rajta! Kilépek a nagyvilágba! Ki is lépett.

Gyermek szorongatta meleg kis tenyerében, fösvény zsugorgatta nyirkos, hideg markában, öregember pörgette-forgatta, ifjú gurította nagy gyorsan tovább. Ezüstből verték a húszast, egészen kevés rézzel vegyítették, s már egy álló esztendeje járta a világot, helyesebben azt az országot, ahol verték. Egyszer aztán külföldre vándorolt. Ő volt az utolsó hazai pénz egy utazó úr erszényében, aki nem is tudott róla, míg egyszer aztán a kezébe nem került.

- Nicsak, nálam még egy hazai húszas! - kiáltott fel. - No, ez már velem marad az úton!

A húszas fészkelődött, és megcsendült örömében, amikor visszakerült az erszénybe. Külországi társai között feküdt ott; azok jöttek-mentek, cserélődtek, csak a hazai húszas maradt mindig a helyén. S ezt nagy megbecsülésnek érezte.

Napok teltek, hetek múltak, s az ezüsthúszas járta a világot, csak azt nem tudta, merre jár. A külországi pénzek franciának meg olasznak vallották magukat, s mindig megmondták, melyik városban vannak, de az ezüsthúszas nem tudta elképzelni azokat a városokat. Hogyan is tudta volna, amikor mindig egy sötét erszény mélyén lapult - így bizony nem lehet megismerni a világot! Egy napon aztán észrevette, hogy az erszény nyitva maradt. Kicsúszott a széléig, csak körül akart nézni egy kicsit. Rosszul tette, hogy kíváncsiskodott, mert ez mindig bajt hoz az ember fejére. Az ezüsthúszas lecsúszott a nadrágzsebbe, s ott maradt akkor is, amikor az úr kitette este az erszényét a zsebéből. A nadrágot aztán a többi ruhadarabbal együtt kivitték a folyosóra, ott kiporolták; az ezüsthúszas kiesett a zsebből, és elgurult. Nem vette észre senki.

Reggel visszavitték a ruhát a szobába, az úr felöltözött és továbbutazott, a húszas meg ott maradt, ahová gurult. Megtalálták, és újra munkába küldték három másik pénzdarabbal együtt fizettek vele.

"Mégiscsak jólesik szétnézni a világban! - gondolta elégedetten a húszas. - Hasznos dolog megismerni új embereket, új szokásokat!"

- Hát ez meg miféle húszas? - hallotta a következő pillanatban. - Ez nem hazai pénz! Hamis! Semmit se ér!

Most kezdődik még csak a húszas kalandos története. Hallgassuk meg, hogyan beszéli el ő maga.

...Hamis! Semmit se ér! Ez a szó megsebezte a szívemet - folytatta kalandos történetét a húszas. - Én tudtam a legjobban, hogy igazi ezüstből öntöttek, szép a csengésem, és nem hamis a veretem. Először azt gondoltam, hogy tévedés lesz a dologban, nem rám érthették azok az emberek. De bizony, rólam mondták! Rólam mondták, hogy hamis vagyok, hogy nem érek semmit! - Majd sötétben fizetek vele - súgta az az ember, aki megtalált, s úgy is tett. De a nappali világosságnál aztán megint csak szidtak, mint a bokrot:

- Hamis ez, nem ér semmit! A legjobb minél előbb megszabadulni tőle!

Mindig megreszkettem a kézben, amikor az országbeli pénz helyett túl akartak adni rajtam.

- Ó, én boldogtalan! - keseregtem sokszor. - Ezüstből öntöttek, szépen pendülök, nem hamis a veretem, mégsem becsülnek semmire. Márpedig mindenki annyit ér a világban, amennyire becsülik. De komisz élet ez: rossz lelkiismerettel hamis utakon járni! Én ugyan tudom, mit érek, mégis bánt, hogy a látszat ellenem szól! Valahányszor kézbe vettek, féltem, reszkettem az emberektől, akik majd szemügyre vesznek és visszalöknek, mintha csakugyan alávaló, szélhámos gazember volnék.

Egy napon egy szegény öregasszonyhoz kerültem, aki napszámban végzett nehéz munkájáért kapott engem. Ő aztán nem tudott tőlem szabadulni semmiképpen. Nem akart tőle elfogadni senki, valóságos csapás voltam neki.

- Mégiscsak a nyakába kell varrnom valakinek! - sóhajtozott a szegény asszony. - Nem vagyok én olyan gazdag, hogy egy hamis húszast tartogassak. Legyen a gazdag péké, az kibírja ezt a kis károsodást. Bár tudom, hogy gyalázatos dolgot cselekszem.

Most már ennek a szegény öregasszonynak is én nyomjam a lelkiismeretét? - búsultam el. - Hát mindenkinek csak bajára vagyok? Mi lett belőlem vénségemre!

A szegény asszony el is ment a gazdag pékhez, csakhogy az nagyon jól tudta, milyen a jó húszas, s lesöpört a pultról; a szegény asszony egy falat kenyeret se kapott értem. Fájt a szívem nagyon, hogy ilyen semmirekellő lettem, mindenkinek csak kárára vagyok, pedig milyen vidám életet éltem ifjúkoromban, s milyen büszke voltam értékemre, igaz veretemre! Úgy elszomorodtam, ahogy csak egy szegény húszas el tud szomorodni, amikor látja, hogy nem kell senkinek. No de a szegény asszony mégis hazavitt magával, s egészen nyájasan pillantott rám.

- Nem, senkit se csapok be veled! - mondta. - Majd átlyukasztalak, úgy legalább mindenki megismeri, hogy hamis portéka vagy. De hátha, most jut eszembe, hátha szerencsepénz vagy te, az vagy, persze, egészen biztos! Átlyukasztalak, zsinórt fűzök át rajtad, s a szomszéd kislány nyakába akasztalak, talán szerencsét hozol rá!

Úgy is tett. Nem nagy élvezet, ha átlyukasztanak bennünket, de ha jót akarnak vele, ki lehet bírni! Aztán zsinórt fűzött át rajtam, és nyakláncfélét csinált belőlem. A szomszéd kislány nyakába akasztott; a kislány kedvesen rám mosolygott, meg is csókolt, s egész éjjel ott feküdtem ártatlan, meleg kis szívén.

A kislány anyja reggel a kezébe vett, jól megnézett, s gondolt egy nagyot - ezt én mindjárt megéreztem. Vette az ollót, és elvágta a zsinóromat.

- Szerencsét hoz ez a pénz! - mondta. - No, majd meglátjuk.

Azzal ecetbe mártott, hogy egészen megzöldültem. Aztán betapasztotta a lyukat, kifényesített, s estefelé elvitt a lutripénztárba, szerencsehozó sorsjegyet vett értem.

Mondhatom, komiszul éreztem magam! Majd kettétörtem, úgy fájt a szívem: tudtam, hogy mindjárt hamisnak mondanak és visszalöknek, méghozzá egy sereg húszas szeme láttára, akik büszkén mutogatták magukon a fejet vagy az írást. De szerencsére megmenekültem a szégyentől: igen sokan álltak ott, a pénztárosnak sok volt a dolga, és siettében csak besöpört a fiókba a többi pénz közé. Hogy aztán nyert-e a lutri, amit rajtam vettek, már nem tudhattam meg, mert másnap reggel felfedeztek, rám sütötték, hogy hamis vagyok, félretettek, és ügyesen továbbadtak. Csalni; megint csalni! Nehezen tudja azt elviselni, aki igazán becsületes, én pedig az vagyok, másom sincs, mint a becsületem.

Így vándoroltam napokig, évekig kézből kézbe, erszényből erszénybe; mindenki csak bosszankodott miattam, szidott-gyalázott, aztán suttyomban továbbadott. Nem bízott bennem senki, már én magam sem bíztam a világban, végül magamban sem. Nehéz idők voltak!

Egy nap aztán egy külföldi úr érkezett a városba, s annak nyomban a nyakába varrtak. Ő gyanútlanul elfogadott jó pénznek; de amikor fizetni akart velem, megint csak a régit hallottam

- Nem ér ez semmit! Hamis!

- Nem vettem észre - mondta a külországi úr, s végre alaposan megnézett. Aztán széles mosolyra derült, amire eddig nem volt példa, ha szemügyre vettek az emberek. - Nicsak! - kiáltotta. - Hiszen ez hazai pénz, derék, becsületes, hazai húszas! Valaki lyukat fúrt rá, s most hamisnak mondják szegényt. Ez aztán mulatságos! Most majd nálam maradsz, derék húszas, s hazajössz velem a mi hazánkba!

Végtelen öröm töltött el. Becsületes, derék húszasnak mondtak, s visszatérhetek megint a szülőföldemre, ahol mindenki ismer, és tudja, hogy igaz veretű ezüsthúszas vagyok. Örömömben legszívesebben szikrát hánytam volna, de nem értettem hozzá; ezt csak az acél tudja, az ezüst nem.

Fehér selyempapírba csavartak, nehogy a többi pénz közé keveredjem és kiadjanak; csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor vettek elő, amikor a honfitársak összetalálkoztak, s olyankor csupa jót mondanak rólam. Érdekesnek neveztek. Ugyan hogy lehet érdekes valaki, aki soha nem szól egy szót sem! Aztán végre hazakerültem! Véget ért keserves hányattatásom, új, boldog életet kezdhettem, hiszen igaz veretű, hasznos ezüsthúszas voltam, még az se csökkentette az értékemet, hogy átlyukasztottak, mint a hamis pénzeket szokás. Nem ront az semmit az igaz veretű pénzen! - végezte be élete történetét az ezüsthúszas.


A rendíthetetlen ólomkatona



Volt egyszer huszonöt ólomkatona,
egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.

Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.

"Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.

Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnőről.

De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.

- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?

Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.

Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.

A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.

Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.

- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk.

Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.

Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.

"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"

Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában.

- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!

Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.

Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak:

- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!

De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.

A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe

Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!

Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.

Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.

A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta:

- Az ólomkatona!

A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.

Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.

Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.

A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.

Tizenketten a postakocsin



Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.

- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.

- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el benne.

- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.

- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak szerencsét az emberek.

Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.

Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük, málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked, mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?

- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.

- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a foglalkozása?

- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én: én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.

Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.

- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! - kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több. Éljen a vígság!

- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.

- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál hercege vagyok. Február a nevem.

Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú, mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.

- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított, áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli kesztyűben megyek sétálni vasárnap.

Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.

- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére! - mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga gyönyörűségére.

- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös. Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a Július.

Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején. Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.

Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. - Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.

De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.

Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere: Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett; ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.

Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg krákogásától.

Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.

Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról. Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett, mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. - Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet, és mesélek belőle a gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja őket.

- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!

- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni, Január uraság!

A Január nem kérette magát.

Majd jövő ilyenkor elmondom, mit hozott nekem a tizenkét utas; nekem, neked, mindnyájunknak. Most még nem tudom, s azt hiszem, nem tudják ők maguk sem, mert különös időket élünk.


A nagyravágyó tű



Volt egyszer egy közönséges varrótű,
aki igen sokat tartott magáról, s el akarta hitetni a világgal, hogy a hímzőtűk finom és előkelő családjához tartozik.

- Vigyázzatok, fogjatok jól! - parancsolt az ujjakra, akik elővették. - Nehogy véletlenül elejtsetek! Ha a padlóra esem, soha többé meg nem találtok, olyan finom vagyok.

- Csak ne légy olyan nagy garral! - intették le az ujjak, és alaposan megszorították a derekát.

- Látjátok? Kísérettel vonulok! - kérkedett a tű, s büszkén húzta maga után a fonalat, amelyen nem volt csomó.

Az ujjak ügyet se vetettek a dicsekvő beszédre, a szakácsné feslett bőrű papucsának irányították a tűt, azt kellett összefoldoznia.
( Tóth Gábor festményei)
 
- Micsoda alantas munka! - finnyáskodott a tű. - Ezen ugyan sose jutok keresztül! Kettétörik a derekam, meglátjátok, kettétörik!

Úgy is lett.

- Megmondtam én, megmondtam! - siránkozott a varrótű. - Nagyon is finom vagyok.

- No, most már aztán semmire se vagy jó - mondták az ujjak, de azért nem eresztették el. A szakácsné pecsétviaszt csöpögtetett a tűre, aztán összetűzte vele elöl a kendőjét.

- Hát melltű lett belőlem! - emelte még magasabbra az orrát a nagyravágyó tű. - Tudtam én, hogy még magasabb polcra kerülök, hiába, a származásom! Bizony a vér nem válik vízzé. - És elégedetten nevetett, de csak befelé; a varrótűkön sohasem lehet észrevenni, ha nevetnek. Olyan büszkén pöffeszkedett a szakácsné kendőjében, mintha aranyos hintóból tekingetne körül:

- Bocsánat, ha szabad kérdeznem, kegyed aranyból van? - kérdezte a szomszédasszonyát, egy szerény kis gombostűt. - Elragadó a megjelenése, feje is van, igaz, hogy elég kicsi. Igyekezzék, hogy nagyobbra nőjön, mert pecsétviaszt nem akárkire csöpögtetnek ám! - Azzal büszkén kihúzta magát, de úgy, hogy ki is esett a kendőből, egyenest a mosogatóvízbe, amit a szakácsné éppen akkor zúdított ki a szennycsatornába.

- Most világjáró útra kelek! - mondta a tű. - Ha ugyan meg nem feneklek valahol. - De bizony megfeneklett.

- Nem erre a világra termettem én! - sóhajtotta a szennycsatorna alján. - Túlságosan finom a lényem. Még szerencse, hogy tudom, ki vagyok, s ez mindig megvigasztalja az embert! - És továbbra is büszkén feszített, s nem vesztette el derűs kedvét.

Fölötte, a szennycsatorna vizében, mindenféle limlom vitorlázott el: forgács, szalmaszál, újságfoszlány.

- Milyen gondtalanul úsznak! - elmélkedett a tű. - Nem is sejtik, ki fölött vitorláznak el! Megrekedtem! S most nincs tovább! Lám, ott úszik egy forgács; bizonyos, hogy mit sem tud a világról, csak annyit, hogy ő forgács. Ott meg egy szalmaszál - ni, hogy pörög-forog a vízben! Ne légy úgy eltelve magaddal, szalmaszál, mert még odavágódol a csatorna falához! Az meg ott egy újságfoszlány! Már rég elfelejtette a világ, hogy mit írtak rá, mégis, lám, hogy terpeszkedik! Én meg itt ülök türelmesen, és várok. Mert tudom, hogy így is vagyok valaki!

Egy nap megcsillant valami a közelében; a tű gyémántnak hitte, pedig csak egy kis üvegcserép volt. De fényesen tündöklött, s ezért a nagyravágyó tű megszólításával tüntette ki, és mint melltű mutatkozott be neki.

- Kegyed gyémánt, ugyebár? - kérdezte tőle leereszkedőn.

- Olyanféle vagyok - felelte az üvegcserép.

Így hát mind a ketten magas előkelőségeknek tartották egymást, s ezért beszédbe is ereszkedtek. Arról folyt a szó, hogy milyen gőgös a világ.

- Én egy asszonyságé voltam, s egy dobozban laktam - kezdte el élete történetét a tű. - Az asszonyság szakácsné volt; a kezén öt ujjat viselt, de mondhatom, soha életemben nem láttam felfuvalkodottabb teremtéseket! Pedig hát nem voltak jók semmi másra, mint hogy engem kivegyenek a dobozomból, és visszategyenek.

- És előkelő származásúak voltak azok az ujjak? - érdeklődött az üvegcserép.

- Előkelő származásúak? - nevetett gúnyosan a nagyravágyó tű. - Azok ugyan nem, de persze annál gőgösebbek. Öten voltak testvérek, született Ujjak valamennyien. Egymás mellett sorakoztak, bár különböző nagyságúak voltak. A legszélső, a hüvelykujj, tömzsi, köpcös alak volt, eléggé kiállt a sorból, egyetlen ízület volt a hátán, s ezért csak egy helyen tudott meggörbülni. Mégis azzal kérkedett, hogy ha az embernek levágják a hüvelykujját, még katonának se sorozzák be. A fazéknyaló ujj - mutatóujjnak is mondják - minden édes meg savanyú lébe belemászott, ő mutatott fel a napra, a holdra, s őt nyomta meg a szakácsné, ha levelet írt. A középső ujj következett utána, ez volt a legnagyobb, és eléggé lenézte a társait. A negyedik ujj aranykarikát hordott a derekán, ezért gyűrűsujjnak címeztette magát; a kisujj pedig nem csinált az égvilágon semmit, de ez meg arra volt büszke. Mást se tett az öt ujj csak kérkedett, dicsekedett, és én nem bírtam tovább hallgatni. Ezért menekültem ide, a csatornába. S most itt gubbasztok elfelejtve.

Ebben a pillanatban újabb tömeg víz zúdult a szennycsatornába, színig megtöltötte, és magával sodorta az üvegcserepet.

- No, ez már elindult a világjáró útra! - sóhajtott föl irigyen a tű. - Én meg itt rostokolhatok tovább. Hiába, nagyon is finom vagyok én erre a világra! De éppen erre vagyok büszke, s ez nemes büszkeség! - Azzal tovább feszített a csatorna alján, és elmélkedett. - Sokszor már azt hiszem, hogy a napsugarak családjából származom - gondolta -, olyan finom és fényes vagyok, mint ők. Most jut eszembe, hogy a napsugarak keresnek is néha a víz alatt. Ó, teremtőm, olyan finom vagyok, hogy még a tulajdon édesanyám se lel meg a vízben! Csak ne szegtem volna a nyakam, akkor szemem is volna és sírhatnék, bár talán akkor sem sírnék, mert az nem előkelő.

Egy napon utcagyerekek sereglettek a csatornához, belenyúlkáltak a vízbe, s limlomokat halásztak ki belőle: rozsdás szögeket, öreg pénzdarabokat meg egyebet. Piszkos munka volt, de hát ebben lelték mulatságukat.

- Jaj! - kiáltott föl az egyik, mert a tű megszúrta az ujját. Kihalászta, szemügyre vette. - Ez aztán csúf legény!

- Nem legény vagyok, hanem kisasszony - igazította ki a nagyravágyó tű, de ezt a fiú nem hallotta.

A tűről, amíg a csatornában hevert, lemállott a pecsétviasz, és testét feketére ette a rozsda. De feketében mindenki karcsúbbat mutat, s így a nagyravágyó tű azt hitte, hogy most még törékenyebb, még finomabb, mint valaha.

- Itt úszik egy tojáshéj! - kiáltották az utcagyerekek, s a tűt beleszúrták a tojáshéjba. - Fehér hajón fekete ruhában! - ábrándozott el a tű. - Illik a ruhámhoz ez a hajó. Így legalább észrevesznek. Csak nehogy tengeribetegséget kapjak, mert akkor eltörök.

Szerencsére nem kapott tengeribetegséget, és nem törött el.

- A tengeribetegségtől megvédi az embert az acélgyomor, meg az a tudat, hogy sokkal különb a többinél! Most már nem fog rajtam a betegség. Minél finomabb az ember, annál többet kibír.

- Reccs! - mondta a tojáshéj, mert egy fuvaroskocsi kereke ment át rajta. - Ja-aj! Micsoda súly! - kiáltott fel méltatlankodva a nagyravágyó varrótű. - Mégis tengeribetegséget kaptam volna? Összetörök! Jaj, összetörök!

De mégse törött össze, pedig egy fuvaroskocsi ment keresztül a derekán. Ott feküdt a sárban, feküdjék is, időtlen időkig!

Bodza - Anyóka



Volt egyszer egy kisfiú;
aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.

- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.

- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.

- Magam sem értem - felelte az édesanya.

- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.

- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?

- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.

- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.

- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.

- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!

- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.

- Meséljen a bácsi! Meséljen!

- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.

A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.

- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.

- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!

- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.

- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.

- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.

- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.

- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.

- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.

- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.

- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat...

- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.

- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.

- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.

- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.

- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.

- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.

- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.

- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.

- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.

- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!

- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.

Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.

- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:

- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!

S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.

- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!

- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány.

- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!

- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!

Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.

Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.

- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?

Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének.

A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.

- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam.

- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.

- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.

- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.

A kis gyufaárus lány



A kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!


És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

A császár új ruhája



Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.

Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik."

Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony.

Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.

"Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!"

És kiszámoltatott a kincstárából száz csengő aranyat a csalóknak, megparancsolva nekik, hogy nyomban lássanak munkához.

Azok föl is állítottak két szövőszéket, s úgy tettek, mintha dolgoznának, de persze csak a levegőt szövögették. Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor késő éjszakáig.

- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy napon a császár. Bizony egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a kelme bűvös tulajdonsága; neki magának ugyan nem kellett tartania attól, hogy a kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának mutatja, de azért jobbnak látta, ha előbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.

A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bűvös tulajdonságáról, s előre várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba ember-e a szomszédjuk.

- Előbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a takácsokhoz - határozta el a császár. - Meglátja ő mindjárt, milyen az a kelme, mert nagy eszű ember, és méltó a tisztségére.

Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok szobájába; ott ült a két csaló az üres szövőszék előtt, és buzgón szőtte a semmit.

- Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett -, én bizony semmit sem látok! - És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de hiába. Hanem persze nem árulta el magát.

A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt tudakolta, hogy tetszik a bűvös kelme: szép-e a színe, finom-e a mintája. A szegény öreg miniszter csak bámulta a szövőszéket; de bizony nem látott semmit.

Nem hát, hiszen a levegőt senki se láthatja!

"Istenem, istenem - töprengett magában a szegény miniszter -, hát csakugyan buta volnék, mint a föld? Ezt bizony nem tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan volnék a tisztségemre? Nem, nem árulom el, hogy semmit se látok!"

- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló, miközben fürgén járt a keze.

- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg miniszter, s még a pápaszemét is az orrára biggyesztette. - Gyönyörű a mintája, páratlanul szép a színe. Majd megmondom a felséges császárnak, hogy nekem nagyon tetszik.

- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán apróra elmagyarázták a szövés mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak. El is mondta.

A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat kértek, azt mondták, szükségük van rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek mindent s szőtték tovább a semmit.

Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a császár a takácsokhoz, a főhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával, mikor készül el a kelme. Ez a rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett, meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs, ott semmit se látni, hát ő se látott egyebet az üres szövőszéknél.

- Ugye, gyönyörű ez a kelme? - kérdezték a csalók, s neki is elmagyarázták a mintát, ami ott se volt.

"Buta nem vagyok! - mondta magában a főhopmester. - Akkor hát méltatlan vagyok a tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell megtudnia senkinek." Magasztalta hát a kelmét, amit nem látott, nem győzte dicsérni szép színeit, pompás mintáját.

- Valóban gyönyörű! - jelentette a császárnak.

A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos kelméről.

Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még szövés közben. Válogatott kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a főhopmester is - benyitott a furfangos takácsokhoz, akik serény kézzel szőtték a levegőt az üres szövőszéken.

- Ugye, gyönyörű, felséges uram? - kérdezte a két rangos udvari ember, aki előzőleg már járt ott. - Látja felséged a páratlan mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövőszékre mutattak, mert azt hitték, a többiek látják a kelmét.

"Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen ez szörnyűség! Buta volnék, mint a föld? Vagy méltatlan a császári trónra? Rettenetes dolog!" De fennhangon azt mondta:

- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és meresztette szemét az üres szövőszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes kísérete ugyanúgy tett: nézték a szövőszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón bólogattak:

- Gyönyörű, gyönyörű! - És azt tanácsolták a császárnak, hogy a küszöbön álló fényes ünnepi körmenetre vegye föl először a csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta körbe; mindenki szívből örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót "császári udvari főtakácsnak", s lovagrendet tűzött a gomblyukukba.

A körmenet előtti napon hajnalig virrasztott a két takács; nagy sereg gyertyát gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét a szövőszékről, nagy ollókkal szabdalták, teregették a semmit, varrótűket villogtattak a levegőben, s jelentették:

- Elkészült a felséges császár új ruhája!

A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a két csaló magasra emelte a karját, mintha tartana valamit, s buzgón sürgött-forgott:

- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást. Könnyű, mint a pókháló, aki viseli, úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de hát éppen az a nagyszerű.

- Bizony, az a nagyszerű - bólintottak rá a rangos urak, de nem láttak semmit, mert a levegőt senki se láthatja.

- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a felsőruháit, hadd adjuk fel az újat itt a tükör előtt! - serénykedtek a takácsok.

A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák; megfogták a derekát, köréjé csavartak valamit - ez lett volna az uszály.

A császár irgett-forgott a tükör előtt.

- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték volna! - lelkendezett a császár kísérete. - Páratlan a mintája, pompásak a színei! Sose láttunk hozzá foghatót!

- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel, amit majd felséged fölé tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak a fő-főudvarmester.

- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. - Ugye, jól festek? - Megint odaállt a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra szemügyre venné az új ruhát.

A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a császár uszályát vigyék, lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt, sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének valamit, mert persze ők se merték elárulni, hogy semmit se látnak.

Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan lépkedett a selyemmennyezet alatt.

A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta - Milyen gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! - Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.

- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.

- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.

- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!

- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta "Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!"




És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegőt.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...