2011. szeptember 18., vasárnap

Mezei Horváti M. Attila : Az aranytáltos

Az aranytáltos


Volt egyszer, hol nem, volt egy király. Annak a királynak volt egy nagy lóistállója. Nagyon büszke volt erre az istállóra, mert olyan paripák voltak ottan, hogy azokat a többi királyok csak irigyelni tudták, de megszerezni nem. Egy néma lovászlegénye volt, annak köszönhette ezeket a lovakat.

Ez a lovász minden évben hozott az istállóba egy új lovat és amit hozott, az mindig szebb volt az azelőttinél. A király most is alig várta, hogy elteljen az év, hogy lássa az új lovat. Aztán eljött a várva várt pillanat. Az év letelte előtt három nappal eltűnt a lovászfiú, és pont az év leteltének az utolsó napján, az utolsó órában, az utolsó percben, beugratott az új paripával a király palotájába. Szépek voltak a paripák az istállóban, de ez a paripa megint túltett mindegyiken. Gyönyörű volt a testalkata, a lábai vékonyak, a nyaka hosszú, egész testét aranyszőrzet fedte, nyakán a hosszú sörény meg a dús lófarok is mind-mind tiszta aranyból, de a legkülönösebb rajta két hatalmas szárnya volt.

A király valósággal elbűvölten nézte az új szerzeményt. Rögtön kiadta a parancsot, hogy készítsenek hozzá méltó lószerszámokat, nyerget aranyból, minden egyéb ezüstből legyen és csillogó gyémántokkal kirakva. Felszerszámozták a csodálatos paripát, a király azonnal felpattant a nyeregbe és büszkén nézett a meghívott királyi vendégségre. Ott voltak a szomszéd ország királyai, barátai, és ott voltak országának főemberei. Mindenki ámulattal nézte őket, mert a lovat, de a lovasát is, gyönyörűség volt nézni. Tapsoltak, éljeneztek tiszteletükre.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. A paripa vágtatni kezdett, majd kiterjesztve hatalmas szárnyait a levegőbe emelkedett. Mind magasabbra és magasabbra, végül eltűnt az ég kékjében. Hiába várták, hogy visszatérjenek, eljött az este, feltűntek az égen a csillagok és már azon gondolkoztak, hogy illene hazafele menni, mikor előjött a néma lovászlegény és felmutatott a csillagok felé. Ott látták meg őket, a paripa kiterjesztett szárnyakkal repült lovasával az égboltozaton.

Sokáig nézték az égi tüneményt, míg végül az eltűnt szemeik elől. Ekkor aztán mindenki hazafelé indult. Azzal biztatgatták egymást, hogy habár messzire is repítette a paripa a királyt, de bizonyára hamarosan vissza fogja hozni. Várták egy napot, két napot, de hiába.

Múltak a napok, telt az idő, de a királynak nyoma veszett. Búsultak nagyon a barátai, búsult az ország népe elveszett királyukért. A királyi palotában pedig ott búslakodott a királyné és a gyermekek.

Három lánya volt a királynak, meg egy fia, aki a legidősebb volt. Csak egyvalaki örvendett a király eltűnésének, mégpedig a néma lovászlegény, aki nem is volt néma, csak annak tetette magát. Egy napon megjelent a királyi palotában, kijelentette, hogy ő valójában a király féltestvére, és mivel a király gyermekei kiskorúak, hát őt illeti meg a hatalom.

A királyné hiába próbált ellenállni, az ország főtanácsa kihirdette, hogy amennyiben az eltűnt király egy éven belül nem tér vissza, új királyt fognak koronázni. Búsult nagyon a királyné, hogy ilyen rosszra fordult a sorsa, de még jobban elkeseredett, mikor a kis királyfi kijelentette, hogy igaz, hogy még kiskorú, és akkora amekkora, de ő bizony elindul és addig vissza sem jön, míg meg nem találja az édesapját.

Hiába kérlelte az anyja, siránkoztak neki a kishúgai, hogy ne menjen, ne hagyja őket magukra, mert annyi baj, gonoszság van a világban, hogy a végén még őt is elveszítik, már másnap, kora hajnali időben nekivágott a világnak.

Abba az irányba indult, amerre a szárnyas paripa repült az ég boltozatán. Csak most látta, milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mivel nem volt gyalogláshoz szokva az első napon úgy érezte, hogy leszakad mind a két lába a fáradságtól. Fájtak a lábai, aztán estére minden tagja megfájdult és úgy érezte, másnapra meg se fog tudni mozdulni. Reggel azonban, ahogy kikukucskált a nap a föld pereméről, megcsipkedte magát, hogy az álmosságot elűzze, és indult tovább.

Nem hagyta, hogy a fáradság legyőzze. Három napon keresztül harcolt a fáradsággal, míg végre legyőzte azt, és akkortól kezdve vígan gyalogolt erdőn, mezőn, hegyre fel, hegyről le, faluról falura, városról városra. Nagy hasznát vette annak, hogy szülei gondos nevelésben részesítették. Egy öreg tudós volt a tanítója, aki minden hasznos dologra megtanította, ő pedig mindenre odafigyelt, mindent megtanult. Így aztán ismerte a gyógynövényeket, és azt, hogy melyik milyen betegséget gyógyít. Mivel a hosszú úton mindegyre megéhezett, hát azt találta ki, hogy gyógynövényeket szedett s azokat elcserélte ennivalóra.

Annyi ennivalót kapott, hogy soha nem maradt éhesen. Mindenhol kérdezősködött, hogy ki látta az aranyszőrű szárnyas paripát, de csak nevettek rajta az emberek, hogy olyasmi nincs, nem is létezik.

Így ment, vándorolt a világban, míg olyan messze ért, hogy ott már nem volt több város, falú, csak magányos tanyák, meg kis erdei házikók. A nagy baj az volt, hogy a sok gyaloglástól elkopott, a cipője és valósággal leszakadt a lábáról. Szerencséjére épp egy magányos kovácsműhelyhez érkezett, ahol a kovács nagyon kedvesen fogadta, mert már rég nem tért be hozzá senki.

Mikor elmondta, hogy neki csak egy cipőre lenne szüksége, a kovács sajnálkozva mondta, hogy ő nem árul cipőket, de ha akarja, vasból készíthet egyet. Tetszett a fiúnak az ajánlat, s másnap már a vascipővel a lábán gyalogolt tovább. A vidék mind elhagyatottabb lett. Már fát, füvet, virágot sem lehetett látni. Az út mind nehezebben járható lett, míg aztán már csak alig látható ösvény lett belőle. Kopár dombokon keresztül végül egy hatalmas hegyhez érkezett. Meredek sziklafalak állták útját, és csak nagy nehézségek árán tudott szikláról sziklára kapaszkodva egyre feljebb és feljebb kapaszkodni. Jó volt a járhatatlan utakon a vascipő, és az éles sziklákon is jól védte a lábát, a baj csak az volt, hogy a kapaszkodásban egyre nehezebb és nehezebb lett. Mászni akart felfele a sziklákon, de a vascipő nem engedte, mind jobban és jobban kezdte őt visszafele húzni. Felnézett az égig érő sziklákra és elkeseredve azon kezdett gondolkozni, hogy lehet, hogy nem is erre kell menni, s ha igen, akkor sem fog soha túljutni ezen a hatalmas sziklahegyen. Mivel már esteledett, szétnézett, hogy hol lehetne lepihenni éjszakára.

Egy kis barlangot fedezett fel a sziklaoldalban, ahol aztán mély álomba merült. Furcsa pattogás ébresztette fel. Tábortűz égett a barlangban, az lángolt és ropogott középen. Bevilágította a barlangot és kellemes meleget árasztott. A királyfiú csodálkozva nézte a tűzet. Ekkor észrevette, hogy egy fehérhajú, ősz, öreg bácsika ül a tűz mellett. Hosszú, selymesen fénylő fehér szakálla a földet érte. Fehér szemöldökét összevonva nézett bele a tűzbe, s mintha onnan olvasná, csendes, halk, de érhető szavakkal arról beszélt, hogy a királyfi édesapját a táltos paripa egyenesen az örökkévalóság országába vitte. Nehéz oda eljutni, de nem lehetetlen.

Bátorságra, kitartásra buzdította királyfiút. A tábortűz kilobbant, s azzal úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Ez a furcsa találkozás új erőt adott a királyfiúnak. Már nem törődött a vascipő szorításával, és hiába húzta nagy súlyával visszafele, ő csak mászott tovább, egyre feljebb és feljebb a hatalmas hegyen, egészen addig, míg fel nem ért a hegytetőre.

Azt hitte, hogy itt vége van a világnak, innentől az Örökkévalóság országa kezdődik, ahol megtalálhatja az édesapját. Kíváncsian nézett szét, és látta, hogy valóban a világ pereméhez érkezett. Ez a perem azonban olyan hatalmas volt, hogy egész országok elfértek volna rajta. Valahol nagyon messze, mintha csak a látóhatár lett volna, összeért az ég a földdel. Ott volt az alap, amely az ég kupoláját tartotta.

Elindult a föld széle felé, de egyre nehezebb volt előre haladni. Hegyek és völgyek sorakoztak előtte. Egymás után mászta meg őket. Egyszer csak egy mély völgy széléhez érkezett, amelyikben sötét felhő gomolygott. Így aztán ahogy ment lefele ebbe a völgybe, egyre sötétebb lett. Szemei megszokták a félhomályt és csodálkozva látta, hogy egy nagy kertbe érkezett, ahol bokrok meg fák voltak.

Aztán virággruppok következtek. Emberek jelentek meg, akik a kertet rendezték, de észre sem vették, hogy ő ott van. Hiába szólt hozzájuk, azok rá se néztek, nem is válaszoltak.

Aztán egy királyi palotához érkezett. Az ajtó tárva-nyitva volt, így nyugodtan bement a házba. Egy nagy folyosóról ajtók nyíltak jobbra-balra. Ő egyenesen előre ment és a folyosón, és egy aranyozott ajtóhoz érkezett. Belépett az ajtón. A szobában lányok ültek, egy menyasszonyi ruhát varrtak és hímeztek. Aki főhelyen ült, az lehetett a menyasszony, mert mindenki őt nézte, és hozzá mérte a készülő ruhát.

Hiába szólt azonban a királyfi, senki rá se nézett, senki észre sem vette, hogy ő bejött a szobába. Ekkor odalépett a menyasszonyhoz és megérintette a kezét. Lett is erre nagy csengés-bongás, dörgés és villámlás.

Ez a völgy az elátkozott, elvarázsolt lelkek országa volt. Eddig senki és semmi nem zavarta ezt a völgyet. Aki ide belépett, az átok alá került. Most azonban olyan dolog történt, ami eddig még soha. A királyfit nem fogta az átok, mivel a vascipőt úgy készítette a kovács, hogy az mindentől megvédje azt, aki a lábára húzta.

Amikor megérintette a menyasszonyt, egy időre megtört a rajta ülő átok is. Így aztán elmondta a királyfinak, hogy ő egy elátkozott királyleány, és így került palotájával, szolgálóival az elátkozott lelkek országába. Őt a saját vőlegénye átkozta meg, aki az örökkévalóság országának hercege. Valójában meg is érdemelte az átkot, mert amikor ki akarták tűzni az esküvő napját, neki az a hiú kívánsága támadt, hogy olyan menyasszonyi ruhája legyen, amilyen még senkinek sem volt. Kijelentette, hogy csak akkor tarthatják az esküvőt, mikor neki harmatból készült ruhája lesz. Aztán gyűjtötték a sok harmatot és hímezték belőle a ruhát, de amint magára vette, testének melegétől a harmat elpárolgott. Így aztán kívánsága miatt elmaradt az esküvő, az örökkévalóság hercege pedig megátkozta, hogy addig éljen, míg el nem készül a harmatruha!

Arra kérte a fiút, hogy segítsen ő is harmatruhát készíteni, és lehet, hogy a ruha soha nem készül el, de legalább örökké fog élni. A királyfiú ekkor elmondta a maga történetét, és hogy neki addig kell mennie, míg az édesapját meg nem találja. Az elátkozott királyleány belátta, hogy igaza van. Ekkor egy aranytűt adott neki, és azt mondta, hogy csak akkor használja, ha bajban van, mert ez a tű valójában a mindent legyőző aranykard.

Ekkor ismét hatalmasan dörgött és villámlott, az átok bezárult, és a királyleány tovább folytatta a menyasszonyi ruha készítését, a királyfiú meg gyors lépésekkel indult tovább. Alig várta, hogy kijusson ebből az elátkozott völgyből. Úgy gondolta, már nem kell sokat mennie, mert hatalmas sziklatömbök közé érkezett, és már felfele kellett kapaszkodjon.

Egyszer csak megremegett a föld a lába alatt, és aztán nagy dobbanások hallatszottak, meg olyan zaj, mint amikor kőgörgeteg indul meg lefele a hegyen. Nemsokára már látta is, hogy mi okozza a földrengést, meg a nagy zajt.

Egy óriás hatalmas követ vett a vállára, azt felcipelte egy sziklarakás tetejére és ott ledobta a válláról. Ahogy ezt a nagy sziklatömböt ledobta a kőrakásra, egy másik kő megmozdult és legurult. Akkor az óriás lejött a kőrakás tetejéről, megfogta a legurult követ, vállára vette és vitte felfele. A királyfi csak állt és bámult, és nézte, hogy milyen hiábavaló munkát végez az óriás. Az meg csak hordta a köveket, észre sem vette őt. Egyszer aztán leült az óriás, hogy kipihenje magát.

A királyfiú odalépett hozzá és megérintette a kezét. Az érintésre az óriáson lévő varázslat feloldódott. Beszédbe elegyedtek s az óriás elmondta, hogy azért van rajta átok, mert felfedezte, hogy miként lehet bejutni az örökkévalóság országába. Be is jutott oda szerencsésen és megtalálta az örökélet vízének forrását, ám amikor ivott a vízből az őrizők észrevették. Mivel ő már ivott a vízből, örök életet nyert, így aztán nem tudták bántani, de megátkozták, hogy egész életében sziklákat hordjon hegyre fel. Igaz, hogy a felhordott kövek legurulnak és ezért hiábavaló a munka az egész, de csak az számít, hogy ő hordja köveket felfele.

Hívta a királyfit is, hogy álljon bele az átokba, akkor legalább ketten hordhatják a köveket, és igaz, hogy unalmas munka, de legalább nem kell félni a haláltól, legalább 1000 esztendeig, de még az is lehet, hogy örökké élni fognak. Akkor a királyfiú is elmesélte a maga történetét, és az óriás belátta, hogy a fiúnak tovább kell mennie, hogy édesapját megtalálja.

Az aranyszőrű szárnyas paripát az óriás is látta, még akkor, amikor az örökkévalóság országában járt. Jó szerencsét kívánt a fiúnak, és egy vaspitykét adott neki, amit saját mellényéről tépett le. Elmondta a fiúnak, hogy ez a kis vaspityke nem csak egy egyszerű ruhadísz, hanem bűvös ereje van, mert az lesz belőle, amivé a gazdája változtatni akarja.

A legnagyobb kérdés most az volt, hogy miképpen fog keresztüljutni az ég kupoláján. A királyfiú abban reménykedett, hogy majd csak talál, ha nem is egy ajtót, de legalább egy kis repedést rajta, amin majd keresztül lehet bújni. Egyre közelebb és közelebb jutott a föld pereméhez. Nemsokára ott is állt a világ végén, ahol a föld és az ég találkozik, de bizony sem ajtót, sem repedést nem talált, ahol tovább tudott volna jutni.

Ekkor eszébe jutott, hogy az elátkozott lelkek földjén vascipője miként szüntette meg a varázslatokat. Nem sokat gondolkodott, hanem egyenesen belelépett a kupolába. A vascipő előtt megnyílt az ég, és a királyfiú kilépett a földi világból. Azt gondolta, hogy a kupolán túl rögtön az örökkévalóság országa kezdődik. Rémülten látta, hogy a föld és az örökkévalóság között egy nagy szakadék húzódik. Ott állt a föld végén, akár lelógathatta volna lábát a szakadékba, de átjutni a túlsó oldalra, csak úgy, ha repülni tud. Szerencséjére ott volt nála az óriás ajándéka. Elővette a vaspitykét, feldobta a levegőbe és rákiáltott, hogy legyen belőle híd a föld és az örökkévalóság között.

A vaspityke azon nyomban vashíddá változott, amin szépen át lehetett sétálni az örökkévalóság országába. Alig tett azonban néhány lépést a vashídon, amikor a híd túlsó oldalán megjelent az örökkévalóság országának királynője. Rákiáltott a fiúra, hogy rögtön forduljon vissza, mert ha nem, rögtön hívja az őröket és azok bizony nem fogják kímélni még az életét sem.

A királyfiú visszakiáltotta, hogy ő bizony addig el nem megy, míg az édesapját meg nem találja. Így aztán az őrök, egy hétfejű sárkány, meg egy háromfejű oroszlán, rögtön reá is támadtak, hogy összetépjék. A királyfiú ekkor kihúzta az inggallérjából az arany varrótűt. Kacagtak is az őrök, hogy varrótűvel akar velük megküzdeni, ám ahogy felemelte a kezét a tűvel, az rögtön a mindenkit legyőző aranykarddá változott, és egyből lecsapta a sárkánynak mind a hét fejét, meg az oroszlán három fejét is.

Alig tett meg azonban a királyfiú néhány lépést a hídon, hát visszanőtt a sárkánynak mind a hét feje, meg az oroszlánnak is a három feje, és ismét rátámadtak a fiúra.

Ezek az őrök örökéletűek voltak, és akárhányszor levágta a fejüket a kard, azok mindig visszanőttek. A királyfiú azonban, amíg a fejek visszanőttek, mindig tett néhány lépést előre, míg végül ott állt az örökkévalóság országának földjén.

Mikor a királynő ezt látta, rászólt az őrizőkre, s azok félrehúzódtak. A királyfiú elmondta, hogy ő azért jött ide, mert az apját akarja megtalálni, akit az arany táltos ragadott el. A királynő azt válaszolta, hogy a fiú apját azért ragadta el az arany táltos, mert az minden évben ellopott egy lovat az örökkévalóság istállójából. Ellopta az aranyszőrű táltost is, mert nem tudta, hogy a táltos paripát nem lehet ellopni, mert az mindig hazarepül egyedüli gazdájához, aki nem más, mint éppen ő, az örökkévalóság királynéja.

A királyfiú erre bizonygatni kezdte, hogy az ő apja nem lótolvaj, hanem tiszteletreméltó király, akit mindenki szeret. Egyedüli bűne ebben a dologban az, hogy nagyon szerette a lovakat. Igaz, hogy minden évben vett egy új lovat, de azokat mindig kifizette. A lovakat a néma lovászlegény szerezte be, aki a sok pénzért minden év utolsó napján hozott egy új paripát.

Az aranyszőrű szárnyas lovat is ez a néma lovászlegény hozta, akiről aztán kiderült, hogy nem is néma, s most, miután a táltos elragadta a királyt, ő akar király lenni. A történetből királynő rögtön rájött, hogy a néma lovászlegény az igazi tolvaj, aki még a királyságot is el akarja lopni. Ezért aztán a királyfiút odavitte az istállóba, ahol a király büntetésből lovászfiúként dolgozott.

A királyfiú nagyon csodálkozott, hogy amikor meglátták egymást az apja meg sem ismerte őt. Akkor tudta meg, hogy mikor a táltos idehozta a királyt, a királynő a mindent felejtő széllel rálehelt és ezért aztán a király semmire nem emlékezett.

A királyfiú az apja nyakába ugrott, megölelte, megcsókolta. Erre aztán minden eszébe jutott a királynak. Felesége, gyermekei, barátai, és az országa. Nem is akart mást, csak minél hamarabb hazakerülni.

Az örökkévalóság királynéja pedig azt mondta, hogy üljenek csak fel a táltos paripa hátára, az majd hazaviszi őket. Így is történt. Ahogy elrepült a paripa a királlyal otthonról, úgy vitte most vissza őket. A néma lovászlegény közben már beköltözött a királyi palotába, és nagyban készült az uralkodásra. Mikor meglátta, hogy a táltos, hátán a királlyal és a királyfiúval, leszállt a palota udvarába, rögtön tudta, hogy ebből nagy baj lesz.

Azért nem is lett olyan nagy baj, csak az történt, hogy a táltos paripa hátára kapta a néma lovászlegényt, s épp az örökkévalóság lovainak istállójában tette le.

Akkortól kezdve valóban megnémult, és büntetésből azóta is ott tisztogatja az istállót és gondozza a lovakat. A király pedig boldogan ölelte magához feleségét, leányait.

A királyfiút maga mellé ültette a trónra, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A mesének itt a Vége.

Grimm: A BÉKAKIRÁLY


Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen.

A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrű lombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút.

Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka.

Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett, nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni.



Hát ahogy ott sírdogál, egyszercsak azt mondja valaki:

- Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle! * A királylány körülnézett, kereste honnét jő a hang, de senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül.


- Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? - kérdezte csodálkozva. - De bizony én! - felelte a béka. - Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet.

- Úgyse tudsz te azon segíteni! - sóhajtotta a királylány. - Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.

- No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat.

- Amit csak akarsz: királyi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a fejemről!

- Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat.

- Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! - mondta örvendezve a királylány, magában azonban ezt gondolta: "Ugyan mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?"

A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére ért, máris előbukkant; szájában az aranygolyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította. Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta; fölkapta, és elszaladt vele, ügyet se vetett többet a békára. Az nagy brekegéssel kiáltott utána: - Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te!

De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy "Kvakk! Kvakk!" meg "Várj csak! Várj csak!" - a királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccs-placcs, pliccs-placcs, aztán - egypercnyi csend után - kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta:

- Kis királylány nyiss ajtót!

- Neked szólnak - mondta a király -, eredj, lányom, nézd meg, ki az.

A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egyarasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.

- Mi az, édes lányom? - kérdezte a király. - Mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?

- Jaj, dehogy, édesapám - felelte a királylány -, nem óriás az, csak egy rusnya béka.

- És mit akar tőled az a béka?

Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért érte cserébe a békának.

Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel, és úgy rebegte:

- Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!

Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is bekiáltott:

Kis királylány, nyiss ajtót!

Elfeledted, mit ígértél tegnap künn a kút vizénél?

Kis királylány, nyiss ajtót!

Én vagyok itt, nem hallod?

Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a baja, hogy hallotta. Hát még mikor az édesapja ráparancsolt:

- Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj, és engedd be!

A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. Ott leült és rákiáltott:

- Végy föl magad mellé!

A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt :

- Ígéret szép szó ha megtartják, úgy jó!

Erre aztán, bárhogy utálkozott mit tehetett? - fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült így szólt:

- Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk, ahogy megígérted.

Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta:

- Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.

A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba! A király azonban haragosan ráncolta a homlokát:

- Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!

Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt:

- Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.

Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.

- Nesze rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!

A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy takaros, szép szemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.

- Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadíthatott a varázslattól - mondta. - Most aztán felelj: állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de hites társadnak?

A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.

Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik.

Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.

A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyörészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében, amiért a gazdája megszabadult a varázslatból.

Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik, mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott:

Tengely törik, rúd szakad tán?

A hűséges Henrik meg azt felelte:

Egyiknek sincs baja, gazdám; csak a szívem pántja pattan: bánatomban rávonattam, mikor a kút vizében béka voltál a mélyben.

Még kétszer hallották útközben a reccsenést. A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj .

Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik szívéről.

2011. szeptember 14., szerda

Majtényi Erik: Hűvös őszi eső


Majtényi Erik: Hűvös őszi eső

Hűvös őszi eső, 
se vége, se hossza, 
a fázós bokrokat
mossa, egyre mossa. 
Mossa a pázsitot, 
az ösvényt, a fákat, 
utcákat, tereket 
s külön minden házat. 

Csüng az eső ezer 
vékony cérnaszála, 
nincsen az az olló, 
amelyik elvágja. 
Neki-nekilendül 
vadul záporozva - 
hűvös őszi eső,
se vége, se hossza.

Móra Ferenc: A cinege cipője



Móra Ferenc : A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

Mészely Adél: Az első út egyedül

Mészely Adél: Az első út egyedül

Sün Simi egy derengőfényű kora nyári hajnalon született. Olyan csupasz és sima volt újszülött korában, hogy anyja a Simi nevet adta neki. Siminek azonban, mint minden valamirevaló sünnek, már élete első napján előbújtak fehér tüskéi. Szépen növekedett és hamarosan ő lett a legügyesebb a süngyerekek közül. Sok gyakorlással az összegömbölyödést is kezdte megtanulni. Esténként már elkísérhette mamát vadászni, de egyedül még nem merészkedett volna messzire a gondosan bélelt családi fészektől.
Sün Simi egy este ezzel a kéréssel állt a mamája elé:
- Mama, engedj el kérlek ma este egyedül, hadd hozzak én vacsorát. Te már úgyis sokat dolgoztál és biztosan fáradt vagy. - Nem bánom, hiszen te vagy a legügyesebb összegömbölyödő kis sün, de azért légy óvatos kisfiam - aggályoskodott süni mama, majd így folytatta csemetéje okítását: - Jól jegyezd meg, hogy tüskéid nem védelmeznek meg minden ellenségedtől, az uhu karmai közül nincs menekvés, csőre kemény és érzéketlen még a te pompás tüskéidre is. Ne menj túl messzire, és a rókától is őrizkedj, mert vízbe hengeríthet a cselszövő és akkor véged.
- Jó, majd a bokrok közé rejtőzködöm, ha mégis szembe jönne velem a lompos farkú - nyugtatta meg aggódó mamáját Sün Simi.
- Légy éber és siess haza! - búcsúzott süni mama az első hosszabb útjára induló kisfiától.
Süni az utolsó szavakat már nem is hallotta, mert a galagonyabokor felé igyekezett. Ott tartotta első pihenőjét, hiszen még rövid úton is kifáradt, így hát jólesett megállni és gyönyörködni a föléje hajló bíborló ágakban. Hamar kifújta magát és tovább sietett. A mezőn még jobban megszaporázta lépteit. Nem szerette volna, hogy belőle váljék vacsora, amikor éppen ő vállalkozott arra, hogy életében először beszerezze családja estebédjét.
Az öreg vadkörte békésen pihent a szürkületben. Kis lámpásokként világítottak elő a fűből az érett vackorok. Simi gyorsan bevacsorázott az édes csemegéből, de azért nem feledkezett meg arról sem, amiért jött. Ügyesen hempergett egyet a terített asztalon, s így tüskéire tűzte a család vacsoráját is. Hazafelé a mező szélén pihent pár percet a kék iringók közti búvóhelyen. Nagyon kedvelte az éjszakába már beleolvadó hamvaskék virágokat, akik szintén töviseikkel, pikkelyeikkel védik magukat.
- Szervusztok, süni virágok - búcsúzott süni az iringóktól, akiket ő így nevezett. - Sietek, mert nagyon várnak otthon.
Süni mama már idegesen nézegetett a terebélyes galagonya irányába. Végre megpillantotta Süni fiát, aki vackorral megrakodva érkezett haza első élelemszerző útjáról. Boldogan ugrálták körül élelmes testvérüket a süngyerekek. Simi is velük ugrált, s csak úgy potyogtak le róla a kásás vackorok.

Mentovics Éva: Mi lehet a tökből?


Mentovics Éva: Mi lehet a tökből?

Zöldségeskert legvégében
tengette az életét,
s ott várta be, hogy majd a fagy
megcsipdesse levelét.

Zöld szárain vagy száz inda
tekeredik, kanyarog.
Olyan tök ez, mely szereti
a hideget, a fagyot.

Az elsárgult leveleit
őszi szellő kergeti.
Orcáját a dér megcsípte
- igaz, jól is áll neki.

Szeletekre felvagdosva
akár meg is sütheted.
Tetejére mézet csorgatsz,
és már nyomban eheted.

De ha mókás kedved támad:
fogj egy kést és kanalat,
vagdoss ki az oldalából
szemet, orrot, fogakat!

Kapard ki a közepéből
a lapos kis magvakat -
azoknak majd hidd el, télen
örülnek a madarak.

Közepére tégy egy gyertyát,
kérd meg anyát: gyújtsa meg...
tedd vissza a kis kalapját,
s ott vigyorog majd neked.

Kormos István: Vackor óvodába megy



Kormos István: Vackor óvodába megy

Másnap reggel
a napocska
fönn az égen,
fönn a kéken,
fönn a világ tetejében
sugarát özönnel ontja;
rásüt a kerek világra,
rá a hegyre,
az erdőre,
fűre,
fára
és a virágra;
beragyog az erdő mélyén
Vackorék hűs barlangjába,
és a barlang
hűvös mélyén
ama alvó
kölyökmackó
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze csöpp orrára.
Szól is Vackor
édesanyja:
- Ne aludj már,
te mihaszna!
Kelj föl hamar,
kölykem, édes!
Reggelizni,
héj, te éhes!
Nézd, hogy süt a
napocska,
épp arra a
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze orrodra!
Hanem bizony
az az apró,
nevezetes
kölyökmackó
nem hallgat anyja szavára -
egyet mordul,
kettőt ásít,
messze hangzót,
óriásit,
s fordul szépen a hasára.
Apja is szól:
- Kutya brumma!
Meddig kell még
az a dunna?
Kelj föl, Vackor,
mert aszondom,
hogyha én elnáspángollak,
istenesen elporollak,
sajogni fog ám a bunda!
Erre Vackor
ugrik ám,
pattan az ágyból
szaporán,
szökik talpra
az az apró,
piszén pisze
kölyökmackó;
szeméből az álmot törli,
és köszönti
apját,
anyját,
s két mancsával elfésüli
kerek kobakján a boglyos,
lompos,
loncsos
és loboncos,
híres,
neves,
nevezetes
nagy bozontját.
Reggelije:
tejeskávé,
kávé mellé
édes málé,
málé mellé
csalamádé,
utána meg
csokoládé.
Útravaló:
három vackor.
Kézbe, azaz mancsba kapja,
s indul akkor.
Megcsókolja
édesanyja,
barackot nyom kobakjára,
s hívja apja,
szólván hozzá:
- Gyere, Vackor.
Búcsúzz el anyádtól estig,
ha nem estig,
valameddig,
s induljunk az óvodába,
induljunk el, kölykem, akkor.
És elindult akkor
óvodába Vackor.

Szeptember...



Szeptember

Amilyen az Egyed-nap,
olyan az egész hónap.
Az időt Kisasszonynapja,
négy hétre előre szabja.
Mihálykor az észak s keleti szél,
sok havat és kemény telet ígér.

Fésüs Éva: Őszi dúdoló


Fésüs Éva: Őszi dúdoló

Mit siratsz, te kismadár? 
Elrepült a drága nyár. 
Búzaszem nem terem, 
köd szitál a földeken. 

Tarka lepke, merre jársz?
Véget ért a lenge tánc. 
Itt az ősz, csendes ősz, 
lopva lép a fürge őz. 

Béka mondja: Kutykurutty! 
Kis porontyom, menj, aludj! 
Jó gyerek nem brekeg, 
téli álom lepte meg.

Zelk Zoltán: Levél


Zelk Zoltán: Levél

Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél: 
nem itten hullt le a fáról, 
gólya küldi Afrikából. 


Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett, 
füstölgő kémény felkapja, 
gólyaírást elolvassa.


A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába, 
örök napsütés honába.


Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon, 
kis falumba visszatérjek, 
kéménytetőn rakjak fészket."

Zelk Zoltán: Október


Zelk Zoltán: Október

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.

Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

  


Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a legidősebb:
- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középső:
- Nekem pedig ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.
- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.
Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."
Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.
De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.
Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.
Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.
A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.
Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:
- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.
De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.
Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."
Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!
Felröfög a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.
Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.
Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:
- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.
No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!
A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!
Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.
De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!
Aztán megkínálta kukoricával:
- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!
A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.
- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges kisasszony?
Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.
Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.
S mondja neki a dali szép ifjú:
- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.
Azt mondja az ifjú:
- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.
Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú.
Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.
Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen?
- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!
Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?
Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:
- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.
Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.
Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Kálmánczy Zsófi: Nagy munkában



Kálmánczy Zsófi: Nagy munkában

Nagy csend van a kisszobában,
gondolja anya magában.
Meglesem a gyerekeket,
vajon mi is történhetett.
Két kis buksi összebújva,
az asztalnál súgva-búgva.
- Tartsd meg, amíg odaragad,
hozok ide néhány ágat.
Öcsi keze, mint kis satu,
úgy tartja a csutka-fákat.
Vigyázz, nehogy elmozduljon,
míg Kata hozza az ágat.
Nahát, milyen szép kis erdő,
ámul anya az ajtóban.
Fák és bokrok, sok kis lakó,
mind-mind őszi termésből van!
Büszkék nagyon a gyerekek,
alkotásuk teljes siker.
Ezért voltak ilyen csendben,
nagy munkára figyelni kell.



Zelk Zoltán: Varjúnóta



Zelk Zoltán: Varjúnóta

Elmúlt a nyár,
Kár érte, kár.
Sárgul a táj,
Kár érte, kár.

Repülni kél
nagyszárnyú szél,
messzire száll
e csúf madár.

A hegy mögül
felhő röpül-
meg-megered,
már csepereg.

Ősz eső,
fát verdeső -
fázik a táj,
kár érte, kár.

Nemes Nagy Ágnes: Hány ujja van?


Nemes Nagy Ágnes: Hány ujja van?

Öt ujja van a gesztenyefa-
levélnek.
Öt ujja van, mint a gyerek
kezének.
Öt ujja van? Nem mind olyan.
Legtöbbjének hét ujja van.
Öt ujja,
hét ujja,
hozzá még a hátulja.

Halloween-re



Halloween-re

Tök, tök, sárga tök,
Halloween-re mit főztök?

Kígyót, békát, csontvázakat,
Mindenféle bogarakat.

Tök, tök, kicsi tök,
Ugye hozzánk eljöttök?

Elmegyünk, elmegyünk,
Ajtódon becsengetünk.
Megtréfálunk, cukrot kérünk,
Aztán gyorsan odébb lépünk.

Tök, tök, csúnya tök,
Jobb lesz, hogyha nem jöttök!
Cukrot, csokit mi is várunk,
Házról-házra körbejárunk.


Márton napra.....


Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.
Szent Erzsébet-napja
Tél elejét szabja,
Az András-napi hó
A vetésnek nem jó.

Kányádi Sándor: Jön az ősz


Kányádi Sándor: Jön az ősz


Jön immár az ismerős,
szél lábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat
s harapja, kurtítja a hosszú napokat.


A zsíros bundás ember (széki népmese)

A zsíros bundás ember

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek volt egy gyönyörű szép leánya. Juliskának hívták.
Na, ment Juliskának az apja a vásárba. S kérdezte a lányától:
- Mit hozzak neked, gyönyörűséges Juliskám?
- Hát hozzon nekem szép ruhát, cipőt, mindent, amire telik a pénze.
Na, elment a szegény ember a vásárba. Hát amint ment, mendegélt, egyszer csak látja: a kocsma előtt annyi sok nép oda van gyűlve.
Odamenyen ő is, lássa, vajon mért gyűlt össze az a nagy tömeg. Hát látta, hogy a kocsmában bent, a kocsma közepin egy zsíros bundás ember mind táncolt s úgy szórta a pénzt. S azt a sok pénzt ott mind szedték a népek.
Hát ő is tolakodott, hogy ő is szedjen egy kicsit magának.
Hát amint tolakodott, reápillantott a zsíros bundás ember.
Azt mondja nekie:
- Sose hajolgassék, szegény ember! Ne hajolgassék le, én adok a zsebemből, amennyi csak elégséges magának.
- Jó - gondolta a szegény ember. - Hát hogy lehet az, hogy ez nekem ennyi pénzt ad, amennyi nekem elégséges?
De már ki is állott a zsíros bundás ember a tömeg közül, s ment a szegény emberrel.
- Gyere csak velem - azt mondja - , én annyi pénzt adok veled, amennyi csak kell. Tudom én, hogy van neked egy gyönyörűséges szép leányod, azt tudom, hogy Juliskának híjják. Vásároljál neki, amit akarsz, s ha nekem adod feleségül, én el is veszem.
Na, örvendett a szegény ember, hogy ilyen gazdag veje lesz, s milyen boldog lesz a leánya. Mindjárt meg azzal is megajándékozta: vett egy lovat s szekeret, nem menjen gyalog haza.
Megajándékozta a zsíros bundás ember a szegény embert. Felült a lúszekérre, vitt haza gyönyörű ruhát, cipőt Juliskának.
Na, hazament nagy örömmel. Hát elmondta otthon, hogy mindjárt el is jő vagy két hétre az a gazdag ember, s el is veszen tégedet, gyönyörű Juliskám.
Na, volt nagy öröm a házban, milyen gazdag lesz a leány s milyen boldogok lesznek mind. Hát eltelt egy hét, eltelt két hét. Egyszer csak érkezett is a zsíros bundás ember. De ám nem zsíros bundában, hanem gyönyörű szép királyi pompában. Királyi ruhában.
Na, már akkor aztán meg is tartották a leánykérést. Viszi is el magával, azt mondta. Hát el is tőtt az idő: egy-két nap.
Eszer csak: induljanak.
- Búcsúzkodjál, Juliskám, mert indulunk.
Nekifogtak a búcsúzkodásnak, de akkorra már nem kocsira tette Juliskát, hanem csak reátoppintott a fődre, s kiugrott egy seprűnyél; felkapta Juliskát, s úgy elhajtatott vele, mint a sebes szélvész.
Na, lett osztán ott a nagy örömbül keserű nagy bánat, hogy az ördögnek magának adták a leányukat.
Sírtak, keseregtek, de nem vót már mit tegyenek. Ment hét mérföldön keresztül a seprűnyélen az ördög. (Mer az ördög maga vót!) Vitte Juliskát.
Leérkezett az alvilágba. Oda bélökte egy szobába.
Na, vót keserű napja ott Juliskának. Bétőtetett oda neki egy véka hamut, s a hamu közé bétőtetett egy véka lencsét. Azt mondta, hogy azt szemelje ki. Mire hazajön, főzze is meg. Se hideg, se meleg ne legyen a lencse.
Elkeseredett a leány, sírdogált. Amint ott sírdogált s szemelgette a lencsét, kinyílott egy ablak, s bément egy galamb.
Azt mondta:
- Ne sírjál, te szegény leány, mindjárt hozok neked én segítséget. Kiszemeljük egykettőre a lencsét.
Hamar aztán összegyűtett egy csomó galambot. Százig való galamb is összegyűlt, s egy-kettő kiszedték a lencsét a hamuból.
Nekifogott a leány, megfőzte, s mire hazajött az ördög, már se hideg, se meleg nem vót a lencse.

Na, már örvendett az ördög, hogy ez már béválik nekie. Másnap megin elment az ördög hét mérföldre, messzire. Akkor is csak ilyen vegyítéket csinált a leánynak. Paszulyszemeket hamuval, hogy azt is szemelje ki, s mire hazajön, akkorrá se meleg, se hideg ne legyen, főzze meg.
Megint csak sírt a leány, búsult. De megint csak odamentek a galambok, kiszemelték, másnap is rendelkezésre tudott állni az ördögnek.
Már örvendett az ördög, hogy ez éppen bé is válik és veszi feleségül. Úgy is vót már, hogy elveszi feleségül.
Vót az ördögnek egy János nevű fia. János megszerette Juliskát. Akkor gondolta magában: inkább ő veszi el, mint az apja.
Azt mondja egyszer Juliskának:
- Én is ördög vagyok, de sajnállak tégedet. Én - azt mondja - veled együtt elszökek, s felmegyünk a felvilágba, felviszlek tégedet is.
Ej, örvendett Juliska!
- Jó lesz, jó lesz bizony. Csak már indulnánk!
- Már akkor indulunk - azt mondta -, mikor az apám hét mérfődre menyen el, ne jüjjen vissza olyan hamar haza.
Várták az időt. Telt-múlt az idő, várták, hogy mikor jelenti ki az ördög, hogy elmenyen hét mérfődre.
Na, egyszer sok idők elteltivel mondta az ördög, hogy mindenre jól vigyázzanak, mer hét mérfődre menyen s későre jün vissza.
E kell nekünk! - gondolta Jánoska és Juliska.
Akkor egyszer csak felkerekedtek, Jánoska, az ördögfiú, Juliskával. Elindultak, elmentek.
Hát amint mentek, mendegéltek, már fel is érkeztek a felvilágba. Egyszer az mondja Juliska Jánoskának:
- Jaj, édes Jánoskám! Hogy íg a jobb arcom!
- Na, baj van, mer már fut utánunk apám, az ördög! Na, mit csináljanak?
- Te hamar változzál által templomnak, s én egy fiú leszek itt mellette.
Hamar átváltoztatta Juliskát templommá, s ő volt egy fiú koldusfiú.
Na, menyen az ördög rohanva seprűnyélen, és kérdezi a koldusfiútól:
- Te, nem láttál errefelé menni egy fiút meg egy leányt? Ilyet meg ilyet.
- Én nem láttam semmit - azt mondja. - Mind itt állok a templomnál, várom az alamizsnát, mer keveset kapok.
- Nem azt kérdeztem, te! Láttál itt egy fiút...
- Én mindennap itt szoktam állingálni.
Na, látta, hogy nincs kivel beszélni, futott az ördög a seprűnyélen, nyargalta bé az egész világot, hogy megtalálja őket.
Akkor, mikor már nem égett Juliskának az orcája, visszaváltoztatta megint leánynak. S mentek tovább. Amint mentek-mendegéltek, egy jó hajtásnyira alig mentek, már megint égett Juliskának az arca.
- Jaj, édes Jánoskám, megint éget az arcom.
Na, megint átváltoztatta a leányt búzafődnek, ő meg egy fiú volt, őrizte a búzát.
Menyen arrafelé az ördög nagy dühösen.
- Te fiú, nem láttál errefelé menni egy fiút meg egy leányt?
- Úgy járnak erre a madarak, hogy nem tudok velek bírni.
- Nem azt kérdeztem, te! Nem láttál errefelé egy fiút s egy leányt?
- Majd egy hét múlva csak learatjuk.
Na, elment az ördög, látta, hogy ezzel nincs mit beszélni. Benyargalta az egész főd gyomrát, hogy keresse meg őket.
Akkor aztán nagy sietve hazamentek. Amíg az ördög mindenfelé bódorgott, ők hazaérkeztek.
Mikor hazaérkeztek Jánoskával, meglett a nagy öröm; ölelték, csókolták a leányukat. Na, örvendeztek Jánoskának is, és azt mondták, maradjan ott velek. S legyen Juliska a felesége.
Megvolt a nagy öröm. Egyszer csak megint mondta Juliska, hogy erősen ég az orcája. Na, mit tudjanak csinálni? Hamar olvasztottak egy csomó szurkot, s odaöntötték a kapu elejibe.
Futtat is aztán seprűnyélen az ördög, menyen bé Juliskáért. Ahogy futott, belefutott a forró szurokba. S beleragadt seprőstül, mindenestül. Mérgében a föld megnyílott alatta, s eltünt örökre.
Itt a vége, fuss el véle!

Az állatsógorok (népmese)

Az állatsógorok

Hol volt, hol nem volt, az innenen innen, a túlnanon túl, a korpahegyek tájékán magasodott egy üveghegy. Annak a tetején egy fenyőszál, a fenyőszál tetején egy tű, arra volt ráakadva egy rossz szoknya. Annak a szoknyának a hetvenhetedik ráncából pottyant ez a mese.
Volt a világon egy szegény ember. Volt neki három szép lánya meg egy János nevű fia. A szegény ember nagyon szeretett olvasgatni. Egyszer azt olvasta, hogy ő a lányait a legelső kérőnek odaadja. Ezt a bölcsességet a János fiának is meghagyta. Mást sem tudott ráhagyni. Hamarosan meghalt.
János elörökölte a nagy szegénységet meg azt a hagyatkozást, hogy lánytestvéreit a legelső kérőnek adja oda. Ahogy olvas János, odarepült egy Tarkavarjú:
- Kár, kár, add nekem a legidősebb húgodat feleségül!
- Már olyat nem teszek, hogy szárnyasállatnak adjam a húgom feleségül!
A Tarkavarjú elrepült, de a János legidősebb húga elsírta magát:
- Látod, édesapánk azt hagyta, hogy a legelső kérőnek adj oda!
- Ha mindenáron szárnyasállathoz akarsz feleségül menni, szedd a sátorfádat, eredj! - mondta János.
A lány kiszaladt, utánakiáltott a Tarkavarjúnak:
- Várj meg!
Megvárta, vitte az erdő fáin ringatózó fészkére.
Ahogy János másnap olvasgat, beszállt a Feketekánya.
- Add nekem a középső húgodat feleségnek!
- Már olyat csak nem teszek, hogy a középső húgomat is szárnyasállathoz adjam!
Akkor a Feketekánya kirepült, a középső lánytestvér elsírta magát:
- Meghagyta édesapánk, hogy a legelső kérőnek adj oda!
- Ha mindeáron szárnyasállattal akarsz élni, szedd a sátorfádat, eredj!
A lány a Feketekánya után kiáltott:
- Várj meg! - Megvárta. Elrepültek a rengeteg sűrű erdőbeli fészkükre.
Másnap János éppen olvasgat, berepült a Csergőszarka:
- Add nekem a a legkisebb húgodat feleségül!
- Két testvéremet már szárnyasállat vette feleségül, hogy adnám oda a legkisebb húgomat is! - mondta János.
A Csegőszarka azt mondta: cserr, cserr, elrepült. Hanem a legkisebb lány akkor elsírta magát:
- Édesapánk azt hagyta, hogy a legelső kérőnek adjál feleségül!
- Ha mindenáron szárnyasállathoz akarsz menni, akkor szedd a sátorfádat, eredj!
Akkor a lány kiszaladt, utánakiáltott a Csergőszarkának:
- Várj meg! - Megvárta, együtt repültek az erdősűrűségek fáin ringatózó fészkökbe.
János olvasott tovább. Egy helyen azt találta, hogy létezik a világon egy gyönyörűséges Tündérszép Ilona.
A fejébe vette, hogy ő azt fölkutatja, feleségül kéri, ne maradjon magában ezen a vaksi világon, ha már a testvérei férjhez mentek.
El is indult, ment egy napot, ballagott kettőt, az erdőben a lába előtt ugrándozik a Tarkavarjú.
- Eredj előlem, Tarkavarjú, mert fölrúglak, hogy elesel!
- Nono, sógor - így a Tarkavarjú -, már nem ismersz meg?
Akkor János megismerte, hogy a Tarkavarjú neki a legidősebb húga révén a sógora. Elmentek mindjárt a kastélyukba. Örült Jánosnak a testvére, hogyne örült volna. De János azt kérdezte.
- Hallotátok-e hírét Tündérszép Ilonának?
- Már nagy darab földet beutaztam - mondta a Tarkavarjú -, de sose hallottam róla.
Másnap János megindult. Ment a rengetegen keresztül, estére kelvén előtte ugrált a Feketekánya.
- Eredj előlem, Feketekánya, mert fölrúglak, hogy elesel!
- Nono, sógor, hát nem ismersz meg? - így a Feketekánya.

Akkor megismerte János, hogy a Feketekánya neki a középső húga révén a sógora. Mentek is mindjárt a kastélyukba. Mulattak, vacsoráztak, kérdezi János, hogy hallották-e hírét Tündérszép Ilonának.
- Már én nagy földeket bejártam Feketekánya létemre, de én még sohasem hallottam róla!
Megy másnap reggel János, mendegél a nagy pusztaságokban, hát hirtelen eléje röppen a Csergőszarka.
- Eredj előlem, Csergőszarka, mert felrúglak, hogy hetet bokázol!
- Nono, sógor - így a Csergőszarka -, nem ismersz meg?
Akkor János megismerte, hogy a legkisebb húga révén ez a Csergőszarka neki a sógora. Mentek is nagy örömmel a kastélyába. Reggelig mulattak. Közben kérdezte János:
- Tündérszép Ilonának megfordult-e legalább a híre felétek?
- De meg ám! - így a Csergőszarka. - Itt lakik az a hetedik korpahegyen innen, a maga kastélyában. A kastély tetején ül egy kakas, az vigyázza a házat. Ha az hamarébb meglát, mint te őt, akkor be se menj a kastélyba. De ha te látod meg hamarébb, leesik, és beléphetsz.
Megy János nagy örömmel, de ahogy a várkapuba ér, látja, hogy éles eleven kardok suhognak a kapu szájában. Elbúsulta magát, de aztán azt gondolta: ,,Egy életem, egy halálom, minek legyek Tündérszép Ilona nélkül?"
Belépett. Addig a kardok megálltak a csapkolózásban.
Ment János hetvenhat üres szobán keresztül. A hetvenhetedikben megpillantja Tündérszép Ilonát. Éppen aludt, a kardja a falra volt akasztva. János is fáradt volt. Huszonegy ólomgolyó húzta a szempilláját. Fölakasztotta a kardját a feje fölé, lefeküdt a földre. Elaludt.
Mikor fölébredt a lány, látja ám, hogy egy idegen legényféle alszik a szobájában. Mindjárt a kardjához kapott, hogy lekaszabolja, amiért odamerészkedett.
De azután azt gondolta, hogy nem teheti, mert az idegen is lekaszabolhatta volna őt, amíg aludt. Az sem tette.
Hanem amikor János fölébredt, akkor kérdezte tőle a lány:
- Hol jársz te itt, ahol a madár se jár?
- Tégedet kereslek szerte a világon, mert apámak olvastam a könyvében, hogy a világ leggyönyörűbb teremtménye te vagy, Tündérszép Ilona! Elgondoltam, hogy egy életem, egy halálom, nélküled nem lehetek!
- Ha már annyit fáradoztál - így Tündérszép Ilona -, én a tiéd, te az enyém, legyünk egymásé!
Így éltek aztán egy hétig. Mikor fogytán volt az élelemük, Tündérszép Ilona elment vadászni abba az erdőbe, ahová csak neki volt bejárása. János nem mehetett vele. De hogy ne unatkozzon, azt mondta neki a lány, addig járja végig a kastély kilencvenkilenc szobáját. A századikba ne menjen be, mert abból nagy baj kavarodik.
De Jánost éppen a századik szoba után hajtotta legjobban a kíváncsiság. Odament, binyitott, hát uramfia! - egy kilencfejű sárkány volt a falra szögezve, de még földszögeztében odaszólt Jánosnak:
- Ó, János, de régen vártalak, hogy nem jöttél előbb? Csöppents egy csöpp vizet a lábamra!
János csöppentett. A szög eleresztette a sárkány lábát.
- Csöppents a kezemre is!
János csöppentett. A szög eleresztette a sárkány kezét.
- Csöppents a mellemre is!
János csöppentett. A szög teljesen eleresztette a sárkányt. Azzal az se szó, se beszéd, kihussant az ablakon, ment Tündérszép Ilona után, fölkapta, vitte a sárkányok tanyájára.
János ezt nem tudta. Várta, csak várta Tündérszép Ilona visszaérekzését. De már sötétedett, nem jött. A legény bolyongott a kastélyban, a kertben. Egyszer hallja, hogy az istállóban nyerít , kapar egy ló. Odament hozzá.
- Mi bajod, édes lovam, amikor van szénád, van zabod, van italod?
- Van szénám, van zabom, van italom, de nincs már szép gazdasszonyom! Elragadta a kilencfejű sárkány!
- Tegyünk róla, hogy visszaszerezzük, - mondta János.

A ló bólogatott, János fölpattant a hátára, meg sem álltak a kilencfejű sárkány kertjénél előbb. Tündérszép Ilona nagy szomorúan sétált benne. János a nyergébe kapta, mint a szél, vágtattak haza. De félúton sem járhattak a kilencfejű sárkány lova is nyerített, kapart az istállójában. Odament a kilencfejű sárkány:
- Mi bajod, édes lovam? Van szénád, van zabod, van italod?
- Van szénám, van zabom, van italom, de nincsen már szép gazdasszonyom!
Akkor tudta meg a sárkány, hogy itt járhatott János. Mindjárt a lovára ugrott, szélnél sebesebben repült, Jánost meg Tündérszép Ilonát félúton utolérte.
- Egyszer már megkegyelmeztem az életednek, amikor a szögről leeresztettél, de most nem menekülsz!
Azzal csak egyet szorított Jánoson, annak vége lett.
Ezen Tündérszép Ilona annyira elsírta magát, hogy az erdő madarai fölriadtak. Odaszálltak János szárnyas sógorai. Tündérszép Ilonával pedig szélnél sebesebben elvágtatott a kilencfejű sárkány.
Akkor aztán a szárnyas sógorok hárman hatfelé repültek. Hoztak élesztő füvet, gyógyító követ, forrasztó erejű nyárfalevelet. Megkenegették a sárkány körmei nyomát, így aztán János fölébredt.
- Minek ébresztettetek életre, kedves állatsógoraim, mikor Tündérszép Ilona ölében álmodtam!
A sógorai azt válaszolták:
- Álmodtál volna örökre, de most nem alhatsz, amikor Tündérszép Ilona vár rád!
- Csak tudnám, hogy jutok el hozzá!
- Elmégy a kilencfejű sárkány anyjához szolgálni. Követeld ki tőle béredül azt a csikót, amelyik holnapután éjfélben születik. A többi majd megy a maga útján.
Úgy is lett. Este János már beköszöntött a kilencfejű sárkány ördöngös anyájához:
- Szerencsés jó estét, kedves öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál, különben tüstént békává változtattalak volna! Mi járatban vagy erre?
- Szolgálatot keresek.
- Jó helyen jársz, éppen bérest keresek. Mennyiért állsz hozzám?
- Azért a csikóért, ami holnapután éjfélkor születik.
- Azt nem adom. Nálam három nap egy esztendő. Adok rá háromszáz forintot.
- Akkor olyan gazdát keresek, ahol lóval fizetnek! - emelte a kalapját János.
A végén megegyeztek a csikóban.
Másnap János legelni hajtotta a lovakat.
Az öregasszony vasgereblyével megvakarászta őket, Jánost föltarisznyázta, egy liter bort is adott neki, amitől a fiú elszenderedett. Amikor fölérzik, nincsenek a lovak sehol. Elszomorodott, de eszébe szökkent, hogy van neki egy tűzcsiholó acélja meg kovaköve. A kettőt összecsihhantotta, megjelent előtte egy ősz öregember.
- Mi a bajod János? - kérdezte.
- Nem egyéb, mint az, hogy az ördöngös vénasszony lovai elszöktek. Most aztán vége az életemnek!
- Egyet se búsulj - mondta az öregember, hanem látod azokat a kácsákat a vízen, hát a kötőféket vágd a fejükhöz, mindjárt lóvá lesznek!
János úgy is cselekedett. Estig legeltetett, amikor hazahajtott, az ördöngös öregasszony mérgelődött, hogy ez a János ugyanvalóst nagyobb bűbájos lehet, mint ő, ha vissza tudta varázsolni a kacsává lett lovakat.

Másnap megint megy János lovat legeltetni. Az ördöngös öregasszony Jánost föltarisznyázta kenyérrel, szalonnával, egy liter bort is adott mellé.
- Ha a lovaknak valami baja esik, vége az életednek! - mondta.
János, ahogy kiért a jó füvű legelőre, maga is evett-ivott, el is szenderedett. Mikor fölérzett, nincsenek a lovak sehol. De a kácsák se a vízen. Nagyon elbúsult, hogy most már vége az életének. Hanem összecsihhantotta a tűzi kézségét, az acélt a kővel, megint megjelent az ősz öregember.
- Mi bajod János?
- Nincs egyéb, mint az , hogy a lovak elszöktek valahová.
- Egyet se búsulj! Nézd azt a pocsolyát. Ott hempereg benne három kocadisznó. Vágd a fejükhöz a kötőféket, mindjárt lóvá lesznek!
János hozzájuk vágta a kötőféket, a disznókból lobogó sörényű lovak lettek újra.
Estig legeltetett, hazahajtott. Az ördöngös vénasszony, mérges volt, hogy ez a János béres nagyobb bűbájos lehet, mint ő.
Fente a fogát, hogy harmadnapra, mikor fizetni kellene, mert kitelt az esztendő, majd elbánik ő Jánossal.
Reggel a vasgereblyével nemcsak vakarta a lovait, hanem ütötte is, miért nem bújtak el jobban János elől. De azért föltarisznyázta fiút, bort is tett neki.
- Ha a lovakkal baj lenne, vége az egy szem életednek! - kiáltott még János után az ördöngös.
Minden úgy történt, mint a két első napon. János evett-ivott, elszenderedett, mire fölébredt, a lovak nincsenek sehol.
Csihantott a csihantójával, megjelent az ősz öregember.
- Mi bajod János?
- Nem egyéb, mint hogy a lovak elszöktek, se kácsa a tóban, se disznó a pocsolyában, most aztán vége az életemnek!
- Egyet se búsulj - biztatta Jánost az ősz öregember. - Gyere velem az ördöngös tanyájára, mert tojássá tette a lovakat, belekeverte a többi közé, hogy eldugja előled. Majd én segítek kiválogatni.
Mentek aztán. Az ördöngös éppen nem volt otthon. Az ősz öreg bebújt a kulcslyukon, adogatta kifelé Jánosnak azokat a tojásokat, amikben el voltak a lovak bújtatva.
- Vágd hozzájuk a kötőféket!
János hozzájuk vágta. Ott nyerítettek az elveszett lovak.
Mikor hazaért az ördöngös, nagyon haragudott Jánosra, amiért kifogott rajta. Nem volt mit tegyen, odaadta csikót a szolgálatáért.
De a csikó olyan gyönge volt, Jánosnak ölben kellett vinni egy darabon. Zsenge fűvel etette, tiszta vízzel itatta.
Egyszer erőre kapott a csikó, s megszólalt:
- Pattanj a hátamra, kedves gazdám, száguldjunk, mit a szél Tündérszép Ilona nyomába, mert már kisírja a két szemét utánad.
Megindultak aztán, hamarost ott is voltak a kilencfejű sárkány kastélyánál. János fölkapta Tündérszép Ilonát, repült vele hazafelé. A kilencfejű ezt nem tudta. De hallotta, hogy kapar a lova. Kérdezi tőle:
- Van szénád, van zabod, van italod, mi a bajod?
- Van szénám, van zabom, van italom, de már nincs, nem is lesz szép gazdasszonyom!
Akkor kapott észbe a sárkány. Rohant Tündérszép Ilona után, de nem érte utol. A kilencfejű sárkánynak szomorúságában három feje is hervadozott. Aztán megin három, úgy aztán vége is lett.
Jánosék pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Világimirmió (magyar népmese)

Világimirmió


Valamikor a katonák hosszú szolgálatuk után hazavitték a felszerelésüket, ruhájukat. Ahogy sokévi idejét letöltötte egy katona, ballagott hazafelé.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be, már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel él.


Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát: látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan, hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona, valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs, a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát, aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő állat milyen csúfolsan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta, hogy felé se merjenek mennni az állatnak, mert az holta után is megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának, háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára. De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmirója, ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a hatona háházoz, hogy de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztete a szamarát, az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a világmirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...