2011. november 25., péntek

Wass Albert : Magyar karácsony az égben


Magyar karácsony az égben



Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája.

Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon.

Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülõ imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony elõtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben Magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstõl, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott.

Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem.

Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétõl, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erõsen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelõ helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát.


Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé.

S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak.

Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat.

Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petõfi Sándor lángoló szívét aggatta fára.

Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől. Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával.

Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ!

Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba. Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten.

Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt.

„Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva.

„Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „El ejtettem volt azt a csengőt, lássa.”

„Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?”

„Katika a nevem s Budapestrõl jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet.

„Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet.

„Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?”

„Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt.

„Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?”

A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt.

„Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve.

Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott.

„Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?”

„Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan.

„S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…” ....


Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból. Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt.

„Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte.

„Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

És a télapónak ki ad ajándékot ?

És a télapónak ki ad ajándékot ?


- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.

- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán.

- Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól! Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.

- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett.

- Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék...

- És mit szeretnél?

- Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is.

- Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.

- A Télapónak? - csodálkozott Boglárka.

- De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.

- Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?

- Igen, nagyon!

- Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon.

- Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki!

- Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.

- Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban.

- Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány!

- Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel.

- Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.

- Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi. - Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!

- Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.

- Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.

- Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka.

- Gyere, megmutatom.

A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott.

- De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.

- Bizony! - mondta Kapusi bácsi.

- Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád...

- Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember.

- Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár. Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.

- Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.

- Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé.

- Mert nagyon várja ám a holnapot!

- Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja.

- Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá', a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.

- Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi.

- De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen.

- Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát! - Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. "Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!

- Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba.

- Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát. Az édesapa elmosolyodott.

- Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm. Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval. Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette. Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!

- Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember.

- Majdnem olyan szép, mint te vagy.

Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz.

- Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt.

Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette. A falról hiányzott a kép. Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval.

- Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.

Tarcsai Szabó Tibor

A karácsonyfa története

A karácsonyfa története



a pogány időkbe nyúlik viszsza. Az élet jelképe minden vallásban a fa. Már az egyiptomiak, a rómaiak vagy a kelták szokásvilágában is megjelent, olykor örökzöld ág, esetleg koszorú, fagyöngy formájában.

Az életfa, az örökzöld ág azonkívül, hogy az élet megújulásának jelképe a pogány hiedelmek szerint védettséget is jelentett, s az emberek a gonosz szellemek elűzésére vitték otthonukba.

A zsidók ősi szokásrendjében az örökzöldek, koszorúk és girlandok az örök életet jelképezték.



A mai karácsonyfa Németországból, pontosabban az akkoriban német uralom alatt álló, ma Franciaországhoz tartozó Elzászból származik.

A történészek hosszú ideig vitatkoztak azon, hogy a világon mikor díszítettek először karácsonyfát. A legenda szerint Luther Márton, a protestáns vallásreformer állított először karácsonyfát a gyermekeinek.

A legfrissebb német történészi kutatások viszont ezt a jeles dátumot az 1521 körüli esztendőkre helyezik. Németországban eredetileg az Ádámról és Éváról szóló népszerű középkori játék fő kelléke volt a Édenkertet jelképező fenyőfa.

December 24-én ilyen paradicsomi fát állítottak fel otthonukban, és ágaira almákat akasztottak, utalásként a tiltott gyümölcsre.

Később a Megváltás keresztény szimbólumát jelképező ostyákkal, valamint kis gyertyákkal díszítették, az új fényt szimbolizálva, mely utat mutatott a három királyoknak a Kisjézus megtalálásához. De még sem Betlehemet, sem jászolt nem tettek a fa alá.

Karácsonykor ugyanabban a szobában állt egy fából készített piramis alakú gyertyatartó is, apró csillagocskákkal és kis karácsonyi szobrocskákkal díszítve.

A karácsonyfa a német evangélikusok körében a XVIII. században már nagyon elterjedt, ám csupán a következő évszázadban vált a keresztény világ általános szimbólumává.



Magyar nyelvterületen a XIX. század második felében lett igazán népszerű.

Népi hagyományaink szerint elődje a mestergerendára akasztott termőág, vagy karácsonyi életfa volt.

A karácsonyfa-állítás szokása először a jómódú nemesi családokban terjedt el, majd a XX. század elejétől egyre többen díszítettek fel otthonukban egy kis fenyőt vagy ágacskát az ünnep alkalmából. A történelmi adatok szerint először Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvoda megalapítója állított karácsonyfát, 1824-ben.

A hagyományok közé tartozik, hogy noha ma már sokszor az egész család együtt készül a karácsonyra, a kisgyerekes szülők mégis titokban vásárolják meg és díszítik fel a karácsonyfát, s csak szentestén, a „kisangyal harangjának” a megcsendülése után engedik a csodálatos fához (és persze az elmaradhatatlan ajándékokhoz) a gyerekeket.

Jenny's Concert

Ball Ball

Combó /Kártyajáték

Connect 2

2011. november 24., csütörtök

A táltos kanca és a libapásztorlány



A táltos kanca és a libapásztorlány


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, aki libapásztorsággal foglalkozott.

Egyszer, nemsokára született neki egy leánygyermeke. Hogy kitől született, azt még ő maga sem tudta. Alighogy megszületett a leány, mikor háromnapos lett, úgy hajnaltájban kihajtja újból az asszony a libákat a mezőre. Egyszer csak azt veszi észre, hogy a libák erősen gágognak és repdesnek. Hát nemsokára megpillantott kelet felől egy sugaras fényességet, mintha egy csillag ragyogott volna. Az a csillag mindjobban, mindjobban közeledett hozzá, nagyobb és nagyobb lett. Egyszer csak letoppant elejbe, és abból a fényes sugárból, fejér felhők közül kibontakozott egy gyönyörűséges szép leány. Tizenkét hattyúszekéren jött oda. Üvegszekér volt az. És a szekéren valódi gyöngykoszorúk voltak. Villámokat szórtak a kerekei, a hám meg a gyeplő felszerelései valódi vert ezüstből és aranyból voltak. Leszállott a leány a hintajáról, és egyenesen a libapásztorasszonyhoz tartott.

Azt mondja az asszonynak:

- Nem azért jöttem, hogy tégedet megkárosítsalak, hanem azért jöttem, hogy leányodat megkereszteljem. Mert én Tündér Erzsébet vagyok. Akkor, amikor a könyekes fűzfa alatt aludtál, mikor egy kicsit meleg szél meglebbentett, a meleg széltől fogantad a leányodat, ami az én hatalmamból származott, mert a leányod által akarlak én téged boldoggá tenni. Most már menj, és hozd ki a leányodat gyorsan, mert napfeljötte előtt nékem innen el kell mennem!

Akkor a lúdpásztorasszony gyorsan béfutott a kicsi földi viskójába, megfogta a leánykáját, és kivitte Tündér Erzsébethez. Ekkor Tündér Erzsébet levett a hintajáról egy hétszínű gyönyörű fürösztőmedencét. Elévett hét kulacsot, és mindenik kulacsból töltött egy kicsit a medencébe. Akkor felmarkolt egy fél marok port az útról, és azt is beléhintette a medencébe. Aztán keresztet húzott a varázsvesszejével reá, és a kisleánykát beléfektette. Azt mondja a leánykának:

E napságtól a te neved Tündér Juliska. Bírálkodjál a természetedben. Légy büszke, viselj hét szépséget, és legyen hétféle tudományod: az első szépséged legyen a leánygyermeki bájosságod, a második szépséged a szemed ragyogása, a harmadik szépséged az arcod tündöklése, a negyedik szépséged a beszéded hatalma, az ötödik szépséged a termeted sudársága, a hatodik a szerelem szépsége, a hetedik a boldogságod szépsége. Hét ország királyfia kérjen meg tégedet, és hét ország felett hatalmad legyen. Mindezek a szépségeid a tizennyolcadik korod után váljanak hasznodra. Legyen hét tudományod: első legyen a varázslás. Úgy önmagadat, mint az állatokat tudjad elvarázsolni; második legyen a táltos fogalom; harmadik legyen a szíved érzete; hogy érezzél meg mindent; negyedik legyen, hogy tudjál parancsolni embernek és állatnak; ötödik legyen, hogy tudjál uralkodni minden boszorkány hatalmán; hatodik legyen, hogy a legnagyobb gúnár libád legyen a te táltos paripád; a hetedik tudományod legyen, hogy minden hajnalban a hajnalcsillag tavában, ami a hét szépség vize, fürödhessél. Tizennyolc éves korodban ahhoz a legényhez menj férjhez, akinek a paripája olyan táltos legyen, mint a tiéd. Azt a paripát arról fogod megismerni, hogy hétszín szőre lesz és hét lába, akárcsak a tiédnek. És csak annak adhatod oda a kezedet, a te szerelmedből. Most már viszem anyádat magammal, Isten veled és velünk is.

Ekkor a leányka édesanyja már meg se tudta csókolni a leányát, mert Tündér Erzsébet bétaszította a hintajába, és reá zárta az ajtót. A leánykát kivette a medencéből, az út porába leírta a nevét, és arra könnyen feltette.

A medencét bétette a hintóba, ő is felült a hintóba, és a selyemostorával egyet harsintott. Akkor a hattyúk felrepültek a levegőbe, belébolondultak a fehér felhőkbe, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

Egyszer felébred a leányka. Alig volt háromnapos, mégis akkora volt, mint egy hétesztendős. Vigyázkodott ő jobbra-balra, nem látott egyebet, csak egy sereg ludat. Mikor felkelt a helyéről, látja, hogy valami írás van alatta. Olvassa az írást, hát az van odaírva :

"A te neved Hétszépségű Tündér Juliska. Õrizd a libákat napszálltáig, és napszálltakor, ahova megy a gúnár, te is odamégy szállásba." Õ őrizte estig a libákat. Napszálltakor a ludak sorba álltak, a gúnár ment elöl, és a ludak utána. Õ is csendesen ballagott utánok, addig, amíg elértek egy kicsi földi viskóhoz. Ott a leányka bément a viskóba, hát látja, hogy az asztal meg van terítve, és a legfinomabb ételek vannak rajta. De mivelhogy nem volt senki sem a kunyhóban, asztal mellé ült egyedül, és evett, amennyi neki kellett. A maradékot kilódigálta a libáknak. Alighogy lefeküdt aludni, megjelent álmában Tündér Erzsébet, és azt parancsolta neki :

- Kicsi keresztlányom, Juliska, fogd azt a rézkígyó vesszőt, háromszor jártasd meg a fejed felett körzetben, és gondolj a táltos paripádra.

Akkor menj ki az ajtóba, ott lesz előtted egy gúnár, arra húzzál a bal kezeddel egy keresztet, az vet egy kecskebukát, és lesz belőle egy hétszínű, hétlábú táltos paripa. Azután, ha valami bajod lesz, csak mondjad a lovadnak, és ő segít rajtad. Most pedig hajnalban, mikor a libák gágogni kezdenek, gyorsan menj ki, és tedd, amit parancsoltam. Mikor azt megcsináltad, ülj föl a paripa hátára, és fogontozzál jól belé, ő majd elviszen a hajnalcsillagra. Ott van egy aranyhegy. A hegy közepében egy forgó ezüsttó, és a lovaddal együtt ugorjál oda belé. Mikor a víz hetet sírült véled, akkor rántsd meg a kantárszárát, a ló kiugrik a vízből, és visszajő ide. Aztán pedig hajtsd ki a libákat a mezőre. Most már több parancsot ne várj, azt csináld minden hajnalban éjfél tizenkettőtől hajnal három óráig!

Ekkor Tündér Erzsébet eltűnt előle. A leányka megijedt előbb, mert mindent csak képzeletnek hitt. De mikor meglátta, hogy a rézkígyó vessző ott van az ágyán, akkor hitte el az álmát. Akkor felkelt az ágyáról, és kezdett gondolkozni, hogy is látta az álmát? Eszébe jutott, hogy a rézvesszővel hármat kell sűrítsen a feje felett, és a gondolata akkor teljesülni fog.

Ekkor a rézkígyó vesszőt vette kezébe, háromszor megforgatta feje felett, és mondta:

- A keresztanyám nevében, az asztalom meg legyen terítve.

Már párolgott is az asztalon a legjobb étel. Õ gyorsan evett, akkor a rézvesszővel kiment az ajtó elé, belésuhintott a levegőbe, és a libák mind odafutottak. Aztán fogta a bal kezébe a vesszőt, a gúnár fejére húzott három keresztet, evvel vetett egy kecskebukát, és lett belőle hétszín szőrű, hétlábú paripa. Akkor Juliska felszökött a hátára, megrántotta a kantárszárát, por előtte, por utána, mire a tízet kiszólta volna, már a hajnalcsillagon, az aranyhegy tetején voltak. Ott meglátta az ezüstszínű forgó tó vizét, abba beléugratott a lovával. Amikor hetet sírült a víz, megrántotta a kantárszárat, a táltos kiugrott a tóból, a másik pillanatban megint a kunyhó előtt voltak.

A leány leszállt a paripáról, és bément a kunyhóba. Megint háromszor megforgatta a feje felett a vesszőt, és mondta magában:

- Keresztanyám nevére, az összes libának ennivalója legyen!

És a másik pillanatban volt annyi búza, zab, rozs, árpa, mindenféle szemes gabona; hogy ő vékaszámra hordhatta ki a szárnyasainak. Jól megetette a libákat, fogta a rézkígyó vesszőt a kezébe, és fütyörészve hajtotta az állatokat a mezőre.

Így telt-múlt az idő addig, amíg ő tizennégy éves nem lett. Mert tizennégy esztendős korában híre futott hét ország határán, hogy ebben a mezőben egy hétszépségű leányka őrzi a libákat. Azok mindig elrepülnek előle, és parancsára mégis mindig visszajőnek. És olyan szép az a leány, hogy a napra lehet nézni, de reá nem.

Ezt megtudták a királyfiúk is, akik csak hét országig ellaktak. De akik valamennyien odamentek, azok mind vakon jöttek vissza, mert a leány szépségétől elvesztették a szemök világát.

Így telt-múlt az idő megint sokáig. Egyszer csak azt veszi észre, hogy egy hétszín szőrű, hétlábú paripa nyargal arrafelé egy királyfival. Az nem vakult meg a szépségétől. Egyenest odahajtott a leányhoz. Ekkor már Juliska tizennyolc éves volt. Köszönti a leányt illendőképpen. Fogadja az is, és mindjárt felismerte, ez lesz az ő vőlegénye

Sokáig elbeszélgettek egymással, és a királyfiú azt mondja egyszer Juliskának:

- Ne őrizd többet a libákat, gyere el az én országomba vélem, és a feleségem leszel! Tejbe', vajba' és mézbe' foglak füröszteni.

De azt mondja Juliska:

- Én addig nem mehetek, amíg az én kunyhómban meg nem esküszünk, és ha megesküdtünk, azután elmegyek véled.

Ekkor a királyfi elbúcsúzott tőle, felszökött a lova hátára, és szélsebesen elvágtatott kelet irányába.

Ennek a királyfinak a hazájában, az ő saját palotájában lakott egy söprűn járó boszorkányos asszony, akinek akkora volt a gonoszsága, hogy ő maga sem bírt véle. Mikor a királyfi hazatért, kikérdezte, hogy:

- Hol jártál, királyfi?

Elmondta, jártában-keltében reá talált egy libapásztorleányra, és úgy megszerette, hogy ha az a felesége nem lehet, meg fog halni. Mikor ezt megtudta a vén boszorkányos asszony, szörnyen elcsudálkozott rajta, és azt mondta a királyfinak:

- Ó, királyfi, ne vesd el az eszedet, és ne add oda a szívedet egy libapásztorleánynak, mert a te király atyád és anyád reám bíztak, hogy én házasítsalak ki tégedet, mert én voltam neked születésedtől a dajkád! És én nem engedem meg, hogy egy libapásztorleányt végy feleségül. Akkor inkább ott van az én lányom. Az nagyon szeret tégedet.

De a királyfi csak rázta a fejét, undorodott, ha a boszorkányos asszony leányának a nevét még csak hallotta is. Mert olyan csúnya volt az a leány, hogy nem volt kívánatos még nézni se. Mert ripacsos volt az orcája, és olyan volt a haja, mintha egy nagy borsika nőtt volna ki a fejéből, és akkora csipák voltak a szemeiben, hogy béillettek volna keresztelő gyertyáknak.

A királyfi örökké gyűlölte dajkájának a leányát, mert még beszélni sem tudott jól. Mégis az az átkozott gonosz egyre csak mondta, hogy ne vegye feleségül a libapásztorlányt, mert az olyan leány ördöngös leány is lehet.

A királyfi tűrte egy darabig, de egyszer kimenyen az istállóba, hogy megpucolja a lovát. Ekkor a hétlábú paripa a királyfinak a füléhez hajlott, és azt súgta neki:

- Ne hallgass a dajkádra, mert ő neked károdat akarja! Inkább halj meg, mintsem az ő leányát vedd feleségül! Hanem most még azt tanácsolom neked, hogy jövő péntekig szereld fel magadot jól mindennel, és megyünk a leány után, de vigyázz, hogy a boszorkányos asszony nehogy megtudja, hová mész!

Úgy is tett a királyfi, ahogy a táltos paripája mondta. Gyorsan felszerelt mindennel, és kérte a dajkájától a fehérneműt. Kérdezi a dajka :

- Hová akarsz menni ? Azt mondja a királyfi:

- Elmenyek körútra az országomba, hogy nézzek széjjel a nagyvilágban, de lehet, nem jövök vissza vagy egy esztendeig.

Azt mondja erre a dajka:

- Már nálam nélkül nem mehetsz olyan messze útra.

A királyfi eleget szabódott, hogy ő csak egyedül akar menni, hogy neki nem kell semmi társ, nem tudott kitérni a boszorkányos asszony elől. Kénytelen volt magával vinni a leányával együtt.

Fel is szerelt egy nagy hintóval, és a fiú úgy gondolkozott, hogy ő menyen majd a lova hátán, és majd elhagyja a hintót.

Mikor felszereltek és béfogtak a hintóba, a dajka azt parancsolta neki, hogy ne üljön nyerges lóra, hanem menjen vélük a hintón. A királyfi nem hajlott a dajka szavára, hanem ült a paripája hátára, és ment elöl, mint egy vitéz.

Egyszer azt súgja a lovának:

- Jó volna elhagyni ezeket a hátulsókat, mert még nézni se állhatom őköt.

Mondja a ló neki :

- Nem lehet, édes gazdám, mert ez az átkozott vénasszony úgy megvarázsolt éngemet, hogy a kocsitól messze nem járhatok!

Így aztán kénytelen volt a dajkájával együtt menni a libapásztorleányhoz.

Mikor már közeledtek a libapásztorhoz, észrevette a dajka, hogy a királyfi nem országnézni ment, hanem a lúdpásztorleányhoz. Akkor leszökött a kocsijáról, felmarkolt egy fél marok port az útról, szájához tartotta, valamit mondott a pornak, és a ludak felé hintette. A ludak meg felrepültek a levegőbe, és olyan gágogást csaptak, hogy az egész vidék zúgott belé. Ezt észrevette Juliska is, de még hamarább a táltos lova. Ekkor a táltos lova vetett egy kecskebukát, lett belőle darázs, és elrepült szembe a hintóval, az öregasszonyt a leányával együtt úgy összecsibbette, hogy nem volt épség a testükön.

Észrevette ám az öregasszony, hogy ez a libapásztorleány, hát megint lenyúlt a földre, felmarkolt egy fél marok port, és úgy akarta, hogy a darázsra hintse. De ekkor a darázs vetett megint egy kecskebukát, lett belőle egy mérges oroszlán, és reá szökött az öregasszonyra. Ekkor az öregasszony porral meghintezte az oroszlánt, és az úgy megszelídedett, hogy nem tudta bántani sem az öregasszonyt, sem a leányát.

Meglátta ezt Juliska, hogy a táltosával mi lett, gyorsan elővette a rézkígyó vesszejét, és odasuhintott a hintó felé. Ekkor az oroszlán megszabadult az öregasszony varázslatától, és visszafutott Juliskához. Vetett egy kecskebukát, és megint lett belőle az a hétlábú ló, ami volt. Akkor elévette Juliska a rézkígyó vesszejét megint, s szembesuhintott a királyfival, mert az a lovával éppen feléje tartott. És a királyfi is megszabadult az öregasszony varázsa alól, odafutott lovastul Juliskához, egymás nyakába borultak, és csókolták egyik a mást.

Ekkor a vén boszorkányos asszony bosszújában vetett egy kecskebukát, lett belőle egy borzasztó nagy fekete felhő, és elhúzódott a királyfi és Juliska fölé, s úgy szórta le a szerelmes párra a tüzes villámot, mint a záporeső. De Juliska csak suhintott egyet a rézvesszővel arrafelé, és még egy villám sem hullott reájok.

Erre aztán az öregasszony a felhőből földrengést csinált, de Juliska csak megérintette a vesszejével a földet, s ahol ők voltak, ott semmi baj nem történt.

Akkor megint a vén boszorkányos asszony a felhőben vetett egy kecskebukát, lett belőle egy óriási nagy sas, és a Juliska ludait a szárnyaival kezdte verni a levegőből. Juliska megint suhintott a vesszejével a levegőbe, és még egy lúd se esett le a földre.

Látta már a vén boszorkány, hogy nem tud haladni a mesterségivel, akkor megint vetett egy kecskebukát, s lett belőle az az öregasszony, ami volt. Szépen béült a leányához a hintóba, és elmentek a királyfihoz és Juliskához.

Látta a boszorkányos asszony, hogy a leány, amelyiket a királyfi ölelget, hét szépség felett uralkodik, azért most szépen akart beszélni vélek. A királyfit még egyszer figyelmeztette, ne vesse el az eszét, és ne vesztegesse oda a szívét egy libapásztorleánynak.

De a királyfi mit se törődött véle, hanem felült Juliska lovának a hátára, Juliska pedig az ő lovának a hátára. Juliska megérintette mindkét lovat a rézkígyó vesszővel, egyet suhintott a levegőbe, s akkor az összes lúd repülni kezdett utánok.

Õk szépen ellovagoltak a Juliska viskójához, ott azonnal meggyújtottak hét szál gyertyát, letérdeltek eléje, és elmondták egyik a másnak a holtomiglan-holtáiglant.

Mikor készen voltak az esküvővel, akkor megint felültek a lovaikra. és elmentek a királyfi országába.

És a vén boszorkány ezalatt, amíg ők utaztak hazafelé, ezer meg ezerféleképpen akarta elpusztítani a királyfit, mert nem az ő leányát vette feleségül. Amikor hazaértek, bélátta a boszorkányos asszony, hogy nem tud semmi bajt csinálni nekik, hanem azt tette fel magában, hogy elvágja a leány táltos paripájának a nyakát, és elveszi tőle a rézkígyó vesszőt. Akkor aztán az ő kezében lesz a hatalom.

Egyszer egy szép napon a királyfi künn volt a virágoskertben a feleségével együtt. A boszorkányos asszony is felöltözött szép ruhába, és álomport vitt magával ki a kertbe. Akkor szedett két csukros virágot, azokat megálomporozta, egyiket odaadta a királyfinak, a másikat a feleségének. A királyfi és a felesége kezdték szagolni a virágokat, felszippantották az álomport, és egyszerre mind a ketten elaludtak. A vén boszorkányos asszony meg nekilátott, levetkeztette a királynét a ruhából, és azt bévitte magához.

Felöltöztette a leányát belé, és a leánya ruháját feladta a királynéra. A királynét feltette a királyfi lovának a hátára, és megparancsolta a lónak, hogy úgy vigye el ezt az alvó asszonyt, hogy senki ember többet ne lássa. Levágta Juliska lovának a fejét, és azt felkötözte a királyfi lovának a nyeregkápájára. Ekkor a paripa elvágtatott. Visszavitte Juliskát a régi helyére, szépen lefeküdt a földre, Juliskát meg lerázta a hátáról a táltos kanca fejével együtt. Akkor a táltos reá fuvintott háromszor Juliskára, háromszor a ló fejére, és azok felébredtek. Azt mondja akkor a táltos paripa:

- Viseld gondját ennek a lófejnek, mert az öregasszony összetévesztett minket, én vagyok a te lovad, és a királyfi lovának a fejét vágta le a boszorkány. Te csak maradj itt nyugodtan, majd én elhozom neked a rézvesszőt is ! De annak a lófejnek soha enni ne adj, mert én gondoskodni fogok róla ! Hanem most gyere velem ki a kapudig! A kapu félfájában van egy nagy szeg. Állj fel a hátamra, s a ló fejét akaszd belé abba a nagy szegbe! Aztán szállj le a hátamról, menj bé a viskódba, és aludjál!

Azt a leány gyorsan meg is cselekedte, aztán a táltos paripa egyszerre eltűnt. Juliska búsult egy darabig, de aztán beléegyezett, hogy a táltos paripája szavát meg fogja tartani. Így múlt el hét nap. A hetedik nap hajnalán megérkezett a táltos paripa, és hozta a királyfit magával meg a rézkígyó vesszőt is.

A királyfi átaladta a vesszőt Juliskának, azután a nyakába borult, és csókolták egyik a mást. Aztán elmondta nagy búsan, hogy az az átkozott vén boszorkányos asszony őt hogy elaltatta:

- És amikor megébredtem, rögtön ráismertem az álkirálynéra, akkor megesküdtem a napra, inkább meghalok, mintsem vele éljem le napjaimat. Mikor látta a dajkám, hogy megismertem a leányát, megfogatott a szolgákkal, és bévettetett engemet egy vaspincébe. Hét napig ennem nem adott. Akkor szerencsémre jött a te drága paripád. Az úgy összerugódta a palotát, hogy mind diribdarabra szakadt. Engemet meg kiásott a pincéből, és magával ide hozott. Hát most itt vagyok a te karjaid között.

Ekkor Juliska kiment a szabadba, belésuhintott a levegőbe a rézkígyó vesszejével, és ott termett azonnal a táltos. Azt parancsolta neki, menjen gyorsan a királyfi palotájához, és hozza el a királyfi paripájának a többi testrészletjét! Még ki sem mondta a leány az utolsó szót, már a paripa nem volt sehol.

Attól harmadnapra, úgy hajnaltájban, hallja Juliska, hogy az ajtó előtt nagy dobogtatás van. Kifutnak mindketten a viskóból, hát látják, hogy ott van a paripa a fej nélküli táltossal.

Azt parancsolta Juliska a királyfinak, menjen, és vegye le a kapufájáról a táltos lovának a fejét. A királyfi nem várta, hogy kétszer mondják, már ott is termett a lófejjel. Akkor parancsolta, hogy illessze a régi helyére. Mikor ez is megtörtént, Juliska megérintette a rézkígyó vesszővel a ló nyakát és a fejét, és kívánta, hogy a lófej forrjon össze a nyakával. Másodszor meg azt kívánta, hogy elevenedjék meg. Harmadszor azt kívánta, hogy sokkalta szebb és erősebb paripa legyen, mint amilyen volt. Alighogy kiszólotta a harmadik szót, már a ló hányta a cigánykereket nagy örömében, hogy még egyszer visszakapta többi testrészletjét.

Ekkor azt parancsolta Juliska a két táltosnak, hogy most menjenek el azonnal a királyi palotához, a boszorkányos asszonyt a leányával együtt addig verjék a palota romjaihoz, amíg mind mákszemmé szakadnak, és azután ők jöjjenek vissza!

Ekkor a lovak egyszerre eltűntek, s ezalatt Juliska megint elővette a rézvesszejét, hármat suhintott a levegőbe, és gondolt az ő sok szép libájára. Alighogy kigondolta, már nagy lúdgágogás ütötte meg a fülét. Fölnéznek mind a ketten a levegőbe, hát látják, hogy a lúdjai már le akarnak szállani. Akkor megint egyet suhintott a levegőbe, és egyet ütött a földre a vesszővel, ez azt jelezte a ludaknak, hogy a levegőből szálljanak a földre. A másik percben az összes lúd a földön volt.

Észrevette, hogy az ő lúdjai nem es valóságos ludak, hanem valami tündérmadarak, mert rézből, ezüstből és aranyból volt a csőrök. Ekkor megint háromszor megsirítette a vesszőt a feje felett, és gondolta, hogy a keresztanyja nevében legyen megfelelő étel és ital az asztalon. És a másik percben, mikor ránézett az asztalra, annyi volt azon a finomabbnál finomabb falat, amilyent még emberi szem nem látott. Az asztal mellé ültek ketten, és vígan lakomáztak.

Alighogy vége lett az evésnek, máris dörgetett a két táltos paripa. Kinéz Juliska, hát látja, hogy ott vannak a táltos paripák. Azoknak is enni adtak. Aztán az egyik paripa őrizte a libákat, a másik meg őköt.

Így telt-múlt az idő sokáig, addig, amíg Juliskának született hét gyermeke.

Juliska mindennap felvitte a két táltossal a hét gyermeket a hajnalcsillagra az aranyhegy tetejére, az ezüst forgó tóhoz, és megfürdette őket a hét szépség vizében. Ez mindaddig tartott, amíg a legkisebb gyerek is hétnapos lett.

Ekkor Juliska a rézvesszővel beleírta a keresztanyja nevét az út porába, és kívánta, hogy jöjjön a gyermekei megkeresztelésére. Alighogy kigondolta ezt, fehér felhő ereszkedett le elejébe.

Abból egy fénysugár bontakozott ki, és a sugarak közül nemsokára kivált tizenkét hattyú egy üveghintóval, kiszállt belőle Tündér Erzsébet, és hozta magával Juliska édesanyját is. Alig ismert rá az édesanyja a leányára, olyan szép volt az arca. Akkor Tündér Erzsébet gyorsan kivette megint a hétszín medencéjét a hintóból, kivette a hét kulacsot, a kulacsokból vizet öntött a medencébe, felvett az út porából egy fél marokkal, és azt is beléhintette a medencébe.

Aztán szerre belédobta a gyermekeket, a legnagyobbikat megkeresztelte Napnak, amíg él a világon, mindég ragyogjon az égen.

A másikat megkeresztelte Holdnak, hogy amíg a világ tart, mindig világítson éjszaka a vándoroknak és az árváknak.

A harmadikat megkeresztelte Hajnali csillagnak, aki hirdesse a virradatot.

A negyediket megkeresztelte Vacsoracsillagnak, hogy örömet hirdessen a napszámosoknak.

Az ötödiket megkeresztelte Tündércsillagnak, hogy világítson a tündéreknek.

A hatodikat megkeresztelte Szivárványcsillagnak, hogy hirdesse a békét a rossz idők után.

A hetediket megkeresztelte Vezércsillagnak, hogy vezesse a hatnak a szándékát.

Akkor a gyerekek egyszerre felszálltak az égre, mindegyik elfoglalta a kijelzett helyét, amit Tündér Erzsébet nekik parancsolt. Kereszt anyjuk meg a hétszín medencét megint bétette a hintajába. Béültette Juliska anyját, Juliskát és a férjét is a hintóba. Az ő vesszejével belésuhintott a levegőbe, a táltos paripák vetettek egy-egy kecskebukát, lett belőlük két nagy gúnár. A ludak is mind odarepültek, körülfogták a hintót.

Ekkor megfuvintott egy kicsi sípot Tündér Erzsébet, és a hattyúk menni kezdtek föl a levegőbe. Húzni kezdték magok után a gyöngykoszorús üveghintót addig, míg felértek a fejér felhőbe. És akkor repülni kezdtek Tündérország felé. A két gúnár liba ment elöl, a többi libák kétfelől a hintó mellett repültek, és le sem szállottak addig a levegőből, amíg Tündérországba nem juttak. Mikor hazaértek Tündérországba, ott volt egy porcelánhegy tetején egy rézkígyó farkán forgó vár. A várnak a falazata kereken ezüst volt. A palota belseje arany volt, és a bérendezése gyémántgyöngyökből volt.

Onnan nem messzire volt egy üveghegy, azon volt egy libasarkon forgó vár, aminek hét szépsége volt.

Oda tette Tündér Erzsébet az új párt, és az ő palotája tetejéről a másik palota tetejére vezetett egy olyan hidat, ami hétféle kincsből volt összerakva. Azon sétált Juliska meg a férje, azután éltek boldogul Tündérországban. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

A táltos kanca és libapásztorlány - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 1989

Illyés Gyula : A háromágú tölgyfa tündére



A háromágú tölgyfa tündére


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

- Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

- Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.

Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

- Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!”

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Mini Pool

Solitaire

Jungle Crash




Ebben a játékban színes kockákból álló rácsot találsz. El kell pusztítanod a rácsot úgy, hogy olyan csoportokra kattintasz, amelyek legalább 3 azonos színű téglából állnak. Gyorsnak kell lenned, mert folyamatosan új téglából álló sorok érkeznek.

Bedazzled - Drágakövek







Match az ékszereket ebben a színes puzzle játék. Készítsen Combo, és a drágakövek kaszkád, hogy elérje a toplista. Match inkább drágakövek össze, és hozzon létre külön drágaköveket, amely felrobban, tűz villám és így tovább.

A világszép menyasszony (Osztrák mese)


Réges-régen, faluvégen, élt egyszer egy módos gazda, volt neki három fia. Szorgalmas, iparkodó volt kettő, a két idősebbik. Segítettek az apjuknak, ahogy erejükből tellett.
Nem úgy a harmadik, a legfiatalabb. Ez naphosszat csak üldögélt a kemencepadkán, sehogy se fűlt foga a dologhoz.
Nem is szenvedhették a bátyjai. Mamlasznak szidták, pedig talán nem is volt az mamlasz. De akármihez nyúlt, ráfogták, hogy ezt megont rosszul csinálta, így hát inkább nem nyúlt semmihez.

Megöregedett az apa, és elhatározta, hogy egész gazdaságát, minden vagyonát fölosztja fiai között. Próbálta így is, meg úgy is, de a legények sehogy sem tudtak megegyezni. Emígy jobb lenne, mondta az egyik, amúgy kellene, akadékoskodott a másik. S a harmadik? A harmadik kijelentette, hogy miatta csinálhatnak, amit akarnak.

- Hát ha nektek így se jó, meg úgy se jó, akkor majd másképpen lesz - mondta az apjuk. - Ide figyeljetek: minden vagyonom azé, aki a legszebb és leggazdagabb feleséget hozza a házhoz. A többiek pedig még egy rézpetákot sem kapnak.

Hallja ezt a legfiatalabb, előbújik a kemence mögül, jól megmosakodik, és veszi a motyóját Kacagnak ám a bátyjai:

- Te fajankó, te akarsz versengeni velünk? Bújj csak vissza a kuckódba, és szórakozz a svábbogarakkal.

De a fút nem lehetett eltéríteni szándékától. Útra készült, akárcsak a bátyjai. Előszedte az ünneplő gúnyáját, egy fekete cipót meg egy darab kecskesajtot is rakott a tarisznyájába útravalónak. Aztán elindult. Ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg erdőbe nem ért. Virágok nyíltak a fák tövében, selymes fű csiklandozta a lába szárát.

Leheveredett egy bokor tövében, előszedte az elemózsiáját, s nekilátott a falatozásnak. Hát egyszer csak ott terem előtte egy apróka ember. Fura kis öreg volt, vörös sapka csücsült a feje búbján, hosszú, fekete kabátja a bokáját verdeste.

- Megkínálsz-e, ha szépen kérlek? - szólalt meg az öreg.

- Persze - felelte a fiú -, ülj csak le ide mellém, és egyél, ha jólesik.

Jóízűen falatoztak, s mikor befejezték, azt kérdezi a vörös sapkás emberke:

- Hová igyekszel, barátocskám?

A fiú elmesélte, milyen csúnyán bántak vele mindig testvérei. De most megmutatja nekik! Csak azért is neki lesz a legkülönb felesége!

Hallgatja, hallgatja az apróka ember, aztán kivesz a zsebéből egy fésűt. Alighogy egyszer-kétszer végigsimít vele a fiú fején, szép hullámos fürtökbe göndörödik a gyerek haja.

- Most pedig vedd fel az ünneplődet - mondja neki a manó -, majd én útbaigazítalak. Menj csak erre ni, mindig toronyiránt, amíg egy gyönyörű kerthez nem érsz. Ott rátalálsz a lányra, akit keresel. Hozzá fogható szépet sose látott még emberfia.

Elbúcsúztak egymástól, s a fiú megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, amíg csak rá nem esteledett. Egyszerre csengő énekszó üti meg a fülét. Figyelt, figyelt, aztán a hang irányába futott. Kisvártatva gyönyörű kerthez ért. A kapuja tárva-nyitva. Be is lépett rajta nyomban, hogy megkeresse, ki énekel olyan bűbájosan. Egy lugas mélyén csodaszép hajadont pillantott meg. Közelebb ment, hogy alaposan szemügyre vegye. Megrettent a lány az eléje toppanó legénytől. Mit volt mit tenni, a fiú elmondta sorjában, hogyan került ide, meg hogy miként bántak vele a testvérei. Beszélgettek, beszélgettek, s mi tűrés, tagadás, megtetszett a csodaszép leánynak a vándorlegény, olyannyira, hogy amikor feleségül kérte, irulva-pirulva beleegyezett.

Ahogy ott kéz a kézben üldögélnek, rájuk ront a csodaszép lány édesanyja. Haragudott nagyon, majd kipukkadt mérgében, hogy egy jöttment idegennel találta együtt a lányát. De látta, hogy nagyon tetszik a leánynak a legény. Amikor aztán a fiú előállt a kérésével, gondolt egyet, és hozzáadta a lányát.

Meghívták a lakodalomra az egész atyafiságot. Özönlött a násznép, volt nagy eszem-iszom, dínomdánom. Még a Halál is hajnalig ropta a táncot a feleségével. Szikrázott a sok drágakő az aranyos ruhákon. De a legszebb mégiscsak a menyasszony volt.

Nagyot mulatott a vőlegény is. Nekilátott a sok finom falatnak, mintha világéletében csak koplalt volna. Tömte a hasát, végül azt se tudta fiú-e vagy lány, még a világszép feleségéről is megfeledkezett.

Az esküvő után csendes boldogságban teltek napjaik. Eleinte tetszett is nagyon ez az élet a fiatal férjnek. De ahogy telt-múlt az idő, erőt vett rajta a kíváncsiság. Volt ugyanis a feleségének egy furcsa szokása. Minden héten egy napra bezárkózott a kamrába, senki se tudta, mit csinál ott, mit nem. Faggatta nemegyszer a legény, de hasztalan. Mindegyre csak ezt a választ kapta:

- Ha nem akarsz mindkettőnket szerencsétlenné tenni, ne kérdezd a titkomat.

Erőt vett magán a legény, igyekezett úrrá lenni kíváncsiságán. De egyszer aztán nem állta tovább.

Mikor felesége megint bezárkózott, utána lopódzott, és belesett a kulcslyukon. Vesztére! Borzalmas látvány tárult szeme elé. Feleségének, világszép asszonyának kecskepatái nőttek, a lábát meg sűrű szőr borította. Hideg futkározott a hátán, ha arra gondolt, hogy ez a szörnyeteg az ő felesége. Lassan mégis megvigasztalódott: nem tart soká ez a borzalom, a felesége megint olyan szép lesz, mint előtte volt.

Visszament a szobába és várt. Öreg este lett, de az asszony csak nem került elő. Odalopakodott megint a kamraajtóhoz, hallgatózott. Olyan keserves sírás-rívás hallatszott bentről, hogy még a kő is meglágyult volna tőle.

- Gyere csak, gyere - zokogott a felesége -, lásd milyen bajt csináltál. Vége a boldogságunknak. Most már ilyen csúf leszek, mert meglestél. Nehéz lesz ezt jóvátenned.

A fiú kitárta két karját, hogy magához ölelje asszonyát. Valami taszítást érzett, és abban a szempillantásban minden eltűnt előle. Mikor magához tért, ki más állt mellette, mint a vörös sapkás manó.

- Mondhatom, szép kis galibát okoztál az átkozott kíváncsiságoddal - szólalt meg az öreg. - Most az egyszer kihúzlak a csávából, de nem lesz könnyű dolgod. Indulj el most gyorsan, keresd meg a feleséged palotáját. Én nem mutathatom meg az utat, menj el a Naphoz, az talán elárulja. - Ennyit mondott a manó, és már el is tűnt.

Remény költözött a fiú szívébe: majd csak rátalál valahogy a feleségére, és elindult világgá.

Már egy éve vándorolt, de csak nem lelte meg a Napot. Étlen-szomjan bandukolt, és még mindig nem jutott el a Nap közelébe. Egyszer aztán megdühödött.

- Bolondítsa az öreganyját az a manó!

Alighogy ezt kimondja, érzi ám, hogy csorog róla a veríték. Egyre melegebb és melegebb lett, ahogy haladt befele az erdő sűrűjébe. Villámok sustorogtak körülötte, aranyló fény tündökölt a fák között.

"Valahol errefelé tanyázhat a Nap" - gondolta, és nem tévedett.

Szikrázó üvegpalota tornyosult előtte, s a legnagyobbik terem közepén ott ült Nap anyó. Rokkáját pergette, aranyszálakat font. Izzott a feje, mint a kohó, de a forróság szemmel láthatóan nem ártott neki. Bíborvörös selyemruhája az alja felé fokozatosan sötétedett. A lábán koromfekete cipőt viselt.

Örült a legény, hogy most majd megtudja, merre van a kedvese. De sehogy se bírt Nap anyóhoz férkőzni, akkora volt a hőség a közelében. Végül segített magán úgy, ahogy tudott. Lehasalt az egyik bokor tövébe, és az árnyékból kiáltott oda Nap anyónak, hogy tudja-e vajon, merre van az erdő, közepében az aranyos tetejű palota s a palota kertje, ahol ezüst virágok hajtanak, és aranygyümölcsöt teremnek a fák.

- Szundíts egyet valamelyik fa alatt, közben majd én mindenfelé világítok, s mire fölébredsz, megmondom, hogy merre menj - Mondta a Nap.

És szikrázni kezdett, lángok csaptak ki belőle, mint mikor nyers fát vetnek tűzre. Bevilágított a világ minden zugába, de sehol sem találta az aranyos tetejű palotát. Nagyon elszomorodott a fiú, amikor fölébredt, és meghallotta a rossz hírt.

- Ne búsulj - vigasztalta Nap anyó -, nincs még veszve minden. Én csak nappal világítok, de eriggy el a bátyámhoz, a Holdhoz. Az éjszaka fénylik, talán tud valamit, aminek hasznát veszed. Erre jobb felé tarts, menj csak egyenest, amíg rá nem találsz.

Elindult hát megint a legény keserves vándorútjára. Hosszú hetek múltak el, amikor egy este ezüstfehér világosság derengett fel előtte a távolban. Közelebb ment, és egy üvegházikót látott, abban egy öreg embert. Ezüstfehér volt a haja meg a szakálla, szürke kabátján ezüstgombok, szürke cipőjén ezüstcsatok fénylettek. Ő volt Hold apó. Körülötte ezüstszárnyú legyek röpködtek, akárcsak a szentjánosbogarak.

Hűvös volt, a legény didergett a kis szobában. Az öregember kérdésére elmondta, mi járatban van. Hold apó is azt tanácsolta neki, hogy feküdjön le és aludjon, azalatt ő majd utánanéz a dolognak.

A legyecskék most olyan erős fénnyel csillantak meg, hogy körös-körül ezüstösen tündökölt a világ. De hiába, a Hold sem találta sehol az aranyos tetejű palotát. Fölébredt a legény, elszomorodott a rossz hír hallatára, a Hold pedig vigasztalta:

- Ne búsulj, mert tudok valakit, aki segíthet rajtad. Menj el öcsémhez, a Szélhez. Az mindenfelé megfordul, bejárja még a sziklák barlangjait, a fák odvait is. Biztosan fújdogált már az aranygyümölcsöt termő kert fái között is, majd megmondja, merre kell menned, hogy eljuss az aranyos tetejű palotához.

Elindult hát megint a vándor, hosszú utat tett meg, amíg elérkezett Szél úrfi hajlékához. Magas hegyet látott, a hegy oldalában négy nagy lyukat, fönt és lent, jobbra és balra egyet-egyet. A koma ugyanis mind a négy lyukban egyszerre lakott, s hol az egyiken fújt ki meg be, hol a másikon. A mi legényünk se volt rest, s amikor az alsó lyukon kirepítette a szél, bebújt a felsőn. Az meg akkor éppen onnan fújt, s ha a szerencsétlen el nem kiáltja magát, elhordja a világ másik végére. A lármára kitekintett Szél úrfi, és hogy hallja, hogy mi járatban jött hozzá, meg hogy ki küldte, mindjárt szívélyesen beinvitálta. A legény bement a legalsó lyukon, hosszú sötét folyosón botorkált végig, s a legbelső szobában, ahol csak egy olajmécses világított, megtalálta a Szelet. Sarkig érő, zöld köpenyt viselt, a fején zöld sapkát.

- Megpróbálok segíteni rajtad! - süvöltötte. - Tüstént összehívom szolgalegényeimet, azok a világ minden táját bejárták. Valamelyikük talán látta a feleségedet.

Fütyült egyet, és a szolgái mind összesereglettek. De bizony az aranygyümölcsöt termő kertnek, az aranyos tetejű palotának színét se látták, hírét se hallották. Erre azt mondta a Szél:

- Van még egy szolgám, a púpos. Ha az se tud semmit, akkor bizony nem segíthetek rajtad.

A szegény vándor azt hitte, hogy minden hiába, szégyenszemre a felesége nélkül kell visszatérnie apja házába, ahol a bátyjai majd kinevetik, kicsúfolják. De végre megjött a púpos. Amikor megkérdezték tőle, hogy látott-e valahol egy aranyos tetejű palotát, ezüstvirágokat hajtó, aranygyümölcsöt termő kert közepén, a púpos azt felelte:

- Éppen onnét jövök, megszárítottam a frissen mosott ruhát. Egy lányt is láttam a kertben, gyönyörű szép volt, de szörnyen csúf kecskelábai voltak.

A vándor nagyot ugrott örömében erre a hírre. Megkérte Szél úrfit, engedje meg, hogy szolgája elvezesse a feleségéhez.

- Jól van, nem bánom, járjatok szerencsével - egyezett bele a Szél.

A púpos meg szívesen vállalkozott.

- Csakhogy az a palota nagyon messze van ám - mondta a legénynek -, nem bírod te az utat odáig. Hanem tudod mit, ülj föl a hátamra, majd én elröpítelek.

Két álló nap szállottak a levegőben, második este leereszkedtek a palota kertjébe. A legény alig ért rá megköszönni a púposnak a szívességét, már ott is állt a kedves felesége előtt. De a szép asszonynak már nem volt kecskelába, eltűnt róla minden rútság. Megölelte, megcsókolta a férjét, és azt mondta neki:

- Amit a kíváncsiságoddal elrontottál, helyrehoztad szerelmeddel és kitartásoddal. Most már majd boldogan és vígan élünk.

A legénynek egyszeriben eszébe jutott, hogy miért is ment világgá.

- Gyere velem, asszony - mondta a feleségének -, látogassuk meg az apámat meg a bátyáimat.

- Szívesen - válaszolta az asszony.

Pompás ruhába öltözködtek, színarany hintóba ültek, hat fehér paripa repítette őket a legény szülőházáig.

Összeszaladt a nép, mikor a pompás hintón megérkezett a szép fiatal pár. A két idősebb testvér meg is ijedt egy kicsit, mikor a hintóból kiszállt a legény, és látták, hogy az nem más, mint az öccsük, akit mamlasznak csúfoltak. Az apa is alig merte megszólítani legkisebbik fiát. De az odalépett hozzá, megölelte, és megmutatta mindenkinek világszép feleségét. Volt nagy öröm, és volt nagy csodálkozás, amikor a fiú elmesélte viszontagságos vándorútját.

Mivelhogy a mamlasz vitte haza a legszebb és leggazdagabb feleséget, neki jutott volna apjának egész gazdasága. A legény azonban így szólt két bátyjához:

- Rosszul bántatok velem, amíg idehaza voltam, de én megbocsátok nektek. Legyen tiétek a gazdaság, osztozzatok meg rajta testvériesen, nekem már nincs rá szükségem.

Örült nagyon a két bátya, hát még az asszonyok, akik kincseket, arany és gyémánt csecsebecséket kaptak sógornőjüktől. Nem győztek hálálkodni, azután megállapodtak abban, hogy a legkisebb fiú meg a felesége minden öt esztendőben eljön hozzájuk látogatóba.

De az édesapját most azonnal magával viszi. Mindjárt be is ültette az öreget a szépséges felesége mellé a színarany hintóba, és hat hófehér paripa röpítette őket egyenest az aranygyümölcsöt termő kertbe, az aranyos tetejű palotába. Ott sokáig éltek örömben és boldogságban.

Átdolgozta: Lányi Viktor

2011. november 21., hétfő

Benedek Elek : A várépítő meg a forrásfakasztó tündér /Rege

Benedek Elek : A várépítő meg a forrásfakasztó tündér /Rege

Sok ezer esztendővel ezelőtt két tündér lakott a Tartod nevű hegyen. Ez a két tündér örökösen versengett egymással, s különösen azon versengtek, hogy melyik szebb a kettő közül. Hát bizony nehéz lett volna ezt eldönteni, mert mind a kettő egyformán szép volt. Azt mondta egyszer az egyik tündér:

- Ha már nem tudunk megegyezni abban, hogy melyik szebb kettőnk közül, próbáljuk meg, melyik végez szebb munkát? Az legyen aztán a szebb is.

Nosza, az egyik tündér gyönyörű szép várat épített a Tardod hegy tetejére. Kőből meg vasból építette, de sem a kő, sem a vas nem látszott, úgy elborította arannyal, ezüsttel, gyémánttal. Csak ablak kilencszáz volt rajta, s szüntelenül forgott a sarkán. A másik tündér nem épített várat, hanem forrást fakasztott a hegy tövében, mégpedig mindenféle betegséget gyógyító forrást.

Amikor mind a kettő éppen kész volt a maga munkájával, akkor ért oda egy öregember. Bezzeg mindjárt közrefogták, s kérték, hogy mondjon ítéletet: szebb munkát melyik végzett?

- Ugye az én váram a szebbik? - sürgette a várépítő tündér.

A vándor azonban nem válaszolt, mert majd elepedt a szomjúságtól. Lehajolt a forráshoz, ivott belőle, s ím egyszerre eltűnt a szomjúsága, vége volt a fáradtságának; úgy felüdült, hogy egészen fiatalnak érezte magát.

- Hát bizony - mondta - , ez a forrás a szebbik, mert ez a hasznosabb!

Hej, szörnyű haragra lobbant a tündér! Egyszeribe kiszedte a vár alapköveit, s abban a pillanatban összeomlott a vár; híre-pora sem maradt. Ám megmaradt a forrás a hegy tövében, s a szomjas emberek ma is áldva-áldják azt a tündért, aki a forrást fakasztá.

2011. november 18., péntek

Carlo Collodi : Pinokkió

Pinokkiót megeszik a halak. Visszaváltozik fabábuvá. Menekülés közben elnyeli a cápa

34/

A szamár már vagy ötven perce víz alatt volt. Akkor az ember, aki megvette, azt mondta magában:

"Ennyi idő alatt csak megfulladt már az a szegény sánta szamár. Húzzuk ki, készítsük ki dobnak a bőrét."

Elkezdte hát húzni a kötelet. Húzta, húzta, addig húzta, míg végül meg nem jelent a végén a víz fölött - döglött szamár helyett egy bábu. Olyan vígan fickándozott, akár egy angolna.

A jámbor ember azt hitte, álmodik. Tátott szájjal, kimeredt szemmel bámulta a bábut.

- Hová lett a szamaram? - kérdezte siránkozó hangon, mikor végre fölocsúdott megrökönyödéséből.

- Én vagyok az a szamár! - felelte a bábu nevetve, mintha csiklandoznák.

- Te?

- Én.

- Ugratni akarsz, ebadta?

- A világért sem, kedves gazdám; nagyon is komolyan mondom.

- De hát hogy lehet, hogy az előbb még szamár voltál, most meg egyszeriben bábu lettél a vízben?

- Nyilván a tengervíz hatása. Csinál néha ilyen tréfákat a tenger.

- Vigyázz a nyelvedre, te bábu! Ne akard a bolondját járatni velem, mert ha kihozol a sodromból, jaj neked!

- Jól van, gazdám. Akarod tudni a történetet elejétől végéig? Akkor oldozd le, kérlek, a kötelet a lábamról, és rendre elmesélem az egészet.

A jámbor ember kíváncsi volt a történetre, leoldozta hát Pinokkió lábáról a kötelet; Pinokkió pedig, mihelyt szabadnak érezte magát, nekikezdett a mesének.

- Tudd meg tehát, hogy olyan fabábunak születtem, amilyennek most látsz, és már-már ott tartottam, hogy igazi gyerekké változom, és át is változtam volna, ha nem utálom annyira a tanulást, nem keveredem vásott kölykök társaságába, és nem szököm meg hazulról, így azonban nem igazi gyerekké változtam, hanem igazi szamárrá. Vásárra vittek, cirkuszba kerültem, ott mindenféle mutatványra tanítottak, táncoltam, karikát ugrottam, míg végül orra nem estem, és meg nem sántultam. Mi hasznát vehette volna az igazgató egy bicegő szamárnak? Megint vásárra vittek, és a többit már tudod.

- Ó, én szerencsétlen! - jajveszékelt a gazda. - Egy ilyen jószágért adtam egy egész lírát! Jaj nekem, ki adja vissza a pénzemet?!

- Én ugyan aligha - felelte Pinokkió. - Elsősorban azért, mert nincs egy lírám. Másodsorban pedig azért, mert csak nem fogok még fizetni is érte, hogy dobra akartad húzni a bőrömet.

- Az igaz - tűnődött el az ember. - Most aztán honnét szerzek másik bőrt?

- Van még elég szamár ezen a világon! - felelte Pinokkió.

Hanem erre már megmérgelődött az ember, akármilyen jámbor volt is, mert magára vette a megjegyzést. Pinokkió után kapott, de a bábu ügyesen félreugrott; ott állt a szikla legszélén, csúfondárosan fintorogva, onnét folytatta a történetét:

- Szóval követ kötöttél a nyakamba, és belöktél a tengerbe, ami nem volt éppen barátságos cselekedet a részedről, és aligha dobra nem kerülök, ha nem jön segítségemre a Tündér. Mert ki más küldte volna köréra azt a rengeteg halat! Nekiálltak, lerágták rólam a szamárbőrt fülestül-farkastul, aztán lerágták a szamárhúst, mégpedig csontig, akarom mondani fáig, mert amint látod, fából vagyok, mégpedig jó keményfából!

- De föl is hasogatlak gyújtósnak, gézengúz bábu! - kiáltott elkeseredetten a gazda, és Pinokkió felé ugrott; csakhogy ugrott egy nagyot Pinokkió is, le a szikláról, bele a tengerbe, és nagy csapkodással úszni kezdett befelé.

- A viszontlátásra! - kiáltotta. - Gondolj rám jó szívvel, valahányszor ráversz a dobodra!

A gazda a szikla szélén állt, és öklével Pinokkió felé fenyegetett, Pinokkió meg a hátára fordult a vízben, s úgy, háton úszva nézte a tehetetlen mérgében hadonászó embert a sziklán.

- De gondolhatsz rám akkor is - csúfolódott -, ha gyújtóst hasogatsz a kályhádba!

Hanem abban a pillanatban mintha elkapták és sebesen pörgetni kezdték volna: hiába csapkodott, hiába próbált úszni, elragadta az ár, és ellenállhatatlanul sodorta és forgatta valami hirtelen nyílt sötét barlang felé. Pinokkiónak még arra sem volt ideje, hogy rémületében fölkiáltson, máris becsukódott a barlang. Sebesen zuhant lefelé valami feneketlen sötétségben, olyan sebesen, örvényről örvényre zuhanva, hogy a nagy forgásban és zuhanásban egy percre eszméletét vesztette.

Mikor föleszmélt, tapogatódzni kezdett a sötétben. Egy biztos: már nem vízben volt, hanem valami langyos, süppedős talajon.

Teli torokból kiabálni kezdett:

- Segítség! Segítség!

- Mi bajod? - kérdezte egy vékonyka hang a sötétben.

- Ki az, ki beszél itt? - rebegte ijedtében Pinokkió.

- A Tonhal - hallatszott a válasz. - Veled együtt nyelt el engem is a Cápa. Hát te ki vagy?

- Pinokkió.

- Ki az a Pinokkió?

- Egy élő bábu.

- Egyelőre - jegyezte meg a Tonhal.

- Hogyhogy egyelőre?

- Úgy, hogy egyelőre élő vagy, amíg a Cápa szép lassan meg nem emészt.

- Engem ugyan nem! - pattant föl Pinokkió ültéből. - Hogyan lehet kijutni ebből a sötétségből?

- Sehogyan sem - felelte a Tonhal. - A Cápa bendőjébe csak bejutni lehet.

- Én pedig kijutok belőle, ha törik, ha szakad!

- Próbáld meg - mondta a Tonhal, és bizonyára olyan oktalannak vélte Pinokkió szavait, hogy eztán nem is mondott többet egy árva szót sem.

Pinokkió egy ideig még szólongatta; aztán, mert nem kapott választ, találomra elindult a sötétben. Csúszós, süppedős volt az út a Cápa belsejében, és enyhén lefelé lejtett. Pinokkió ment, ment a nyirkos éjszakában, megcsúszott, orra pottyant, fölállt, ment tovább; már órák óta vándorolt, és kezdte azt hinni, ennek a Cápának egyáltalán nincs is vége. Hanem akkor mintha valami halvány derengést vett volna észre a messzeségben, gyarló kis pislákolást, olyasfélét, mint amilyen a fátylas égen egy parányi csillagocska bátortalan csillogása.

Akármilyen fáradt volt is, ez a csöppnyi csillogás újra lelket öntött belé. Reménykedve ment tovább, a messzi kis fény felé.

Örvendetes találkozás a cápa bendőjében

35/

Minél tovább haladt, annál inkább erősödött a fény. Néha meg-megimbolyodott, aztán megint egyenletesen sütött tovább. Pinokkió egyre csak azt nézte, pedig nézhetett volna akár a lába elé is, mert a sötétség sem volt már áthatolhatatlanul sűrű; kezdett olyan lenni, mint éjszakák vége felé, egy órával hajnal előtt. Pinokkió azonban csak a messzi derengésre szegezte a szemét, és nem sokat törődött vele, hogy időnként pocsolyákon gázol át, máskor meg egész halszálkahalmokba botlik. Ment, ment: egyre jobban kivehette a fényt, és egyre kevésbé hitt a szemének. Mert a távolban mintha egy szoba bontakoznék ki előtte; de nem szoba volt, hanem csak egy terített asztal, az asztalon zöld kristálytartóban gyertya, mellette pedig egy ősz hajú öregember ült, és szardíniát evett.

Pinokkió, ahogy meglátta, eszeveszetten futni kezdett, kitárta a karját, és lélekszakadva kiáltozta, ahogy csak a torkán kifért:

- Apácskám! Drága jó papám! Csakhogy végre megvagy! Soha-soha nem hagylak el többé!

- Valóban jól látom, amit látok, vagy csak káprázat játszik velem? - dünnyögte az asztalnál Dzsepettó, mert ő volt a falatozó öregember. - Valóban te lennél az, kedves kis Pinokkióm?

- Én, én! - ugrott a nyakába boldogan Pinokkió. - Ugye, nem haragszol rám? Ugye, már régen megbocsátottál nekem? Ó, milyen kétségbeesetten integettem utánad, s hívtalak, hogy gyere vissza! De hiába, nem fordultál meg, talán észre se vetted...

- Észrevenni észrevettem - felelte Dzsepettó -, és szívesen vissza is fordultam volna, ha bírok. A hullámok azonban elragadták a csónakomat, s addig dobáltak, míg föl nem fordították. Azt hittem, végem, belefulladok a tengerbe; de ez a rettentő Cápa hirtelen odaúszott, kitátotta azt a kapunagy száját, és bekapott, mint kutya a legyet.

- És azóta itt vagy a Cápa gyomrában?

- Itt bizony. Maholnap két esztendeje. Amint látod, a szép sárga parókámnak nyoma veszett, viszont kinőtt helyette a nagy várakozásban és unalomban a hajam.

- De hát honnét szereztél asztalt, gyertyát, ennivalót?

- Az úgy történt - mondta Dzsepettó -, hogy a viharban nemcsak az én kis csónakom borult föl, hanem egy nagy hajó is. A Cápa elnyelte, de a matrózok szerencsére megmenekültek...

- Egy egész hajót elnyelt?

- Szőröstül-bőröstül, illetve bordástul-fedélzetestül, kivéve az árbocát: az megakadt a szájában, hát csak kettéroppantotta, aztán kiköpte. De a többit mind lenyelte, és én ennek köszönhetem az életemet. Arról a hajóról való az asztalom, arról a gyertyatartóm; a lenyelt rakományban bőven volt gyertya meg ennivaló: kétszersült, konzerv, még borocska is. Azon éltem mostanáig. Hanem mostantól fogva vége a jómódnak. Látod, ez a gyertyaszál itt az utolsó gyertyám, ez a szardínia az utolsó doboz a rakományból, s ez a kétszersült is az utolsó szelet. Következik az éhkopp meg a sötétség; és hogy aztán mi következik, arról ne is beszéljünk! De mit lehet ellene tenni? Legalább megértem azt a nagy örömet, hogy viszontláthattalak, mielőtt mind a kettőnket megemészt a Cápa.

- Dehogy emészt! - tiltakozott Pinokkió. - Most emésszen meg, amikor végre megtaláltalak, és jóvátehetem, amit ellened vétettem? Belőlünk ugyan nem eszik a Cápa!

- De ha egyszer nincs kiút a bendőjéből?!

- Majd keresünk! - kiáltotta Pinokkió. - Kimászunk valahogyan a Cápából; megkeressük a torkát, lesbe állunk a szájában, valamikor csak kinyitja, utóvégre neki is kell néha ásítania; akkor, mihelyt ellátja a száját, beugrunk a tengerbe, s ütheti bottal a nyomunkat!

- A tiedet esetleg - csóválta a fejét szomorúan Dzsepettó -, de én, édes fiam, öreg is vagyok, úszni se tudok, nem bírom én már az ilyen megerőltető kalandokat.

- Hát mit gondolsz, miért vagyok én itt? - vágott a mellére a bábu. - Úszni is tudok, a kalandokat is bírom; neked nincs egyéb teendőd, mint erősen belém kapaszkodni, aztán lesz, ami lesz.

Nem is magyarázott többet, hanem megragadta a gyertyát, és Dzsepettónak, ha nem akart sötétben maradni, követnie kellett.

Órákig vándoroltak fölfelé a cápabendő kaptatóján, annak a kis gyertyának a világánál, míg föl nem értek a Cápa torkába. Onnét fenyőfának beillő szálkák és fűrészfogak közt óvatosan kimásztak a szájába. Éppen ideje volt: a gyertya a végét járta, még egy utolsót lobbant, aztán kialudt.

Álltak a sötétben szorosan egymás mellett, és várták, mikor nyitja ki végre a Cápa a száját. Erre azonban a szörnyeteg semmi hajlandóságot nem mutatott.

- Hiába - suttogta Dzsepettó -, mondtam én neked, édes fiam, hogy innét nincs szabadulás.

- Én pedig megmutatom, hogy van! - mondta Pinokkió, és haragosan toppantott egyet. A Cápa ínyét megcsiklandozta ez a toppantás, hogy hirtelen megrázkódott, és egy hatalmasat tüsszentett, akkorát, mintha ágyút sütnének el. Dzsepettó meg a bábu önkéntelenül is egymásba kapaszkodtak. A következő pillanatban már repültek is, vitte őket a tüsszentés fergetegesen süvöltő légnyomása. Egymás kezét fogva pörögtek a levegőben, aztán hatalmas csobbanással belepottyantak a tengerbe.

Pinokkió nyomban fölmerült, és első érzése a megkönnyebbülés volt: legalább egy kilométerre voltak onnét, ahol a víz sustorogva, fröcskölve a magasba csapott, mert a Cápa éktelen dörrenéssel másodszor is tüsszentett egyet. De megkönnyebbülését máris fölváltotta az aggodalom: hol lehet a papája? Mert amikor a vízbe pottyantak, elengedték egymás kezét.

- Papám! - kiabálta, és körülnézett a víz fölött. - Édes jó apácskám!

Valami bugyborgásféle hang volt a válasz; és nem messze valami fehér moszatféle lengett a vízen: Dzsepettó szakálla.

Pinokkió néhány erőteljes csapással oda úszott, szakállánál fogva kihúzta a víz alól a fuldokló öregember fejét.

- Kapaszkodjál föl a hátamra! - kiáltotta. - Fogd át erősen a nyakamat, és csak arra vigyázz, hogy ha utolér a hullám, le ne sodorjon!

Mert fenyegető sustorgással közeledett feléjük az a hegymagasságnyi hullám, melyet a Cápa második tüsszentése vert föl.

Dzsepettó megkapaszkodott; a hullám elérte, megemelte, a magasba dobta őket, aztán tovamorajlott, s ők, mintha lejtőn csúsztak volna le, úgy ringatóztak újra az elsimuló tengeren.

Pihentek egy kicsit a hullám ijedelmére, aztán Pinokkió fohászkodott egyet:

- No, apácskám, induljunk arrafelé, amerre a partnak kell lennie.


Pinokkió partra úszik, kenyeret keres, és bábuból végre igazi kisfiúvá változik

36/

Úszott, úszott Pinokkió, hátán az öreg Dzsepettóval, de hogy merre kell lennie a partnak, arról, az igazat megvallva, fogalma sem volt. Csak mutatta, mintha tudná, nehogy szegény öreg apácskája végleg elveszítse a bátorságát, hiszen máris egész testében reszketett, még a foga is vacogott hozzá, talán mert fázott, hiszen a két esztendő alatt melegebb időjáráshoz szokott a Cápa gyomrában, de talán még inkább azért, mert félt a sivatagnál is sivatagabb tengeren.

Tehát úsztak, úsztak, illetve Pinokkió úszott, Dzsepettó pedig a nyakába kapaszkodva didergett a hátán. A szemhatár lassan világosodni kezdett; a nap először csak sugárküllőket vetett szét az égen, aztán maga is megjelent, mindjobban kiemelkedett a tengerből, mint egy óriási vérnarancs, végül elvált a víztől, egyujjnyira, kétujjnyira, egyarasznyira, kétarasznyira, s elkezdte napi útját a mennyboltozaton. De partnak sehol semmi nyoma.

- Jaj nekem! - mondta Dzsepettó a bábu hátán. - Fáj a derekam, zsibbad a karom; jobb lesz, édes fiam, ha magamra hagysz engem, és csak a magad sorsával törődöl. Én már úgyis csak egy haszontalan öregember vagyok, nem kár értem, ha megesznek a halak.

- Édes apácskám, ilyesmit ne is mondj nekem! - kiáltotta Pinokkió, és igyekezett minél virgoncabban kiáltani, pedig már nagyon fáradt volt, s úgy érezte, mintha ólom súlyosodnék a testében, és húzná mind ellenállhatatlanabbul a mélység felé. - Vagy mind a ketten megmenekülünk, vagy mind a ketten elpusztulunk. De miért pusztulnánk el? Én akár három napig elúszom egyfolytában, neked meg egyéb dolgod sincs, mint kapaszkodni. Különben is, én már látom a partot. Persze a világon semmit nem látott, csak biztatásul füllentette, amit mondott.

Úsztak megint vagy egy órát, de egyre lassabban, egyre lankadtabban. Akkor Pinokkió mintha a nevét hallotta volna: mintha egy vékony hang szólította volna a víz alól.

Azt hitte, hogy az egész csak káprázat és a végkimerülés jele; ki is szólhatna itt hozzá, ráadásul a tenger mélyéről?

De a vékonyka hang másodszor is megismételte:

- Pinokkió! Szervusz, Pinokkió!

És vagy egy méternyire előtte kibukkant egy halfej a vízből.

- Hát te ki vagy? - kérdezte Pinokkió elfulladva.

- Nem emlékszel rám? Én vagyok a Tonhal, akivel a Cápa bendőjében találkoztál. Igazad volt: az ember sose hagyja el magát, még akkor se, ha csak hal. Láttam, ahogy jöttetek kifelé, és utánatok lopakodtam; akkor már én is azt gondoltam magamban, amit te: "Én pedig kijutok, ha törik, ha szakad!" Nektek az első tüsszentésre sikerült; de a Cápa olyan gyorsan becsukta utána a száját, hogy bent rekedtem. Sebaj, gondoltam, ha egyet tüsszentett, tüsszenthet egy másodikat is. És ha magától nem akar, majd segítünk neki. Addig-addig csiklandoztam, míg másodszorra is el nem prüszkölte magát. Akkor már ügyesebb voltam; még jóformán ki se tátotta a száját, s én máris ugrottam kifelé. Pinokkiót egészen fölvidította a történet.

- Azóta is egyfolytában kereslek - folytatta a Tonhal -, és nagyon örülök, hogy végre megtaláltalak. Akaratlanul is te tanítottál meg bátorságra és leleményességre; szeretném meghálálni neked. Nem segíthetnék rajtatok valamiben?

- Hát, ami azt illeti - dünnyögte Pinokkió -, ha például lennél szíves megmutatni, merre van a part...

- Az olyan messze van, hogy sose érnétek el - felelte a Tonhal. - De ha hajlandó vagy belekapaszkodni a farkamba, és az a bácsi is a hátadon, egykettőre kivihetlek benneteket.

- De nem leszünk túl nehezek? - aggodalmaskodott a bábu.

- Nehezek, nekem?! - nevetett a Tonhal. - Bízd csak rám, és kapaszkodjatok!

Azzal már indultak is. A Tonhal vidáman hasította a vizet, és nem telt bele fél nap, föltűnt előttük a part. Még egy óra, és kiértek. Pinokkió kitámogatta Dzsepettót a homokra.

- Igazán nem is tudom, hogy köszönjem meg neked - mondta a Tonhalnak -, hogy megmentetted az életünket.

- Sehogy - felelte fickándozva a Tonhal. - Nekem éppen elég busás jutalom az az öröm, hogy segíthettem rajtatok.

Azzal alámerült, és már csak a víztükör fodrozása mutatta, merre suhan vissza a mélytenger felé.

Pinokkió visszatért Dzsepettóhoz. Föltámogatta a kimerült öreget.

- Gyerünk - mondta.

- Hová, édes fiam? - kérdezte siránkozva Dzsepettó.

- Keresünk valami házat vagy kunyhót, ahol kaphatunk egy falásnyi kenyeret, és ahol megpihenhetünk.

Találtak is csakhamar egy utat. Rátértek, és mentek, mendegéltek, szépen, lassacskán, mert az öreg Dzsepettó alig bírta emelni a lábát, annyira elcsigázták a vízben töltött hosszú órák.

Ahogy így mentek, a fordulóban egy fa alatt, az útszélen két ütött-kopott alakot pillantottak meg. Pinokkió azonnal megismerte őket: az egyik a Róka volt, a másik a Kandúr, a két cimbora, akivel együtt vacsorázott annak idején a Vörös Rák fogadóban, a két jópipa, aki a Csodák Mezejére csalta, és elszedte a pénzét.

Megismerték nyomban azok is, illetve csak az egyik, a Róka, mert a Kandúrnak vastag kötés volt a szemén.

- Jaj, Pinokkió - kiáltott siránkozva a Róka -, bocsáss meg nekünk, ne állj bosszút rajtunk; légy könyörületes, hiszen láthatod, hogy nem bírunk menekülni, kényre-kegyre ki vagyunk szolgáltatva!

- Miért? - kérdezte Pinokkió. - Hogy újra rászedjetek?

Azt hitte, ez is csak színlelés, és most is csak tettetik magukat, mint régen: sántának a Róka, vaknak a Kandúr.

- Dehogy szedünk! - jajongott a Róka. - Nem látod, hogy én már igazán sánta vagyok, ez a szerencsétlen Kandúr meg igazán vak?

- Igazán vak - ismételte búsan a Kandúr.

- Velünk is úgy történt, ahogyan a közmondás tartja: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. S most még ráadásul te is elvered rajtunk a port...

- Attól ne féljetek! - mondta Pinokkió. - Sokkal jobban sajnállak benneteket, semhogy kezet emelnék rátok. Én is tudok egy közmondást, a saját bőrömön próbáltam ki: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Elég baj nektek, hogy ilyen szomorú szerencsét kovácsoltatok magatoknak, és végül koldusbotra jutottatok, kéregetőknek az útfélre. Hát csak kéregessetek békén; még adnék is nektek valamit, ha volna miből; de nekem sincs egyelőre egyebem, mint a puszta életem meg a jó szándékom, hogy eztán megemberelem magamat.

Azzal mentek tovább, de még sokáig hallották maguk mögött az útonállóból lett koldusok siránkozását.

Nemsokára szalmatetős kis kunyhóhoz értek.

- Ebben a takaros kis kunyhóban bizonyára lakik is valaki - mondta Pinokkió. - Próbáljunk szerencsét! Bekopogtattak.

- Ki az? - kérdezte egy cingár hangocska odabent.

- Egy szegény apa a szegény fiával. Se kenyerünk, se hajlékunk.

- Fordítsátok meg a kulcsot, és kinyílik az ajtó. Pinokkió fordított egyet a kulcson, és az ajtó valóban kinyílt. Beléptek, de sehol nem láttak senkit.

- Hol a gazda? - kérdezte Pinokkió jó hangosan.

- Itt fönt.

Fölnéztek: a mestergerendán ott ült a Szóló Tücsök.

- Ó, te vagy az, kedves Tücsök?! - mondta Pinokkió meglepődve, és illendően meghajolt.

- Kedves Tücsök? Úgy emlékszem, nem mindig voltam kedves neked, barátom. Volt idő, amikor kalapácsot vágtál hozzám.

- Igazad van - mondta Pinokkió bűnbánó hangon. - És ha akarsz, kergess el, vagy vágj hozzám, ha tetszik, kalapácsot, csak szegény jó papámhoz légy jó szívvel.

- Jó szívvel vagyok az apához is meg a fiához is; éppen csak emlékeztetni akartalak a gorombaságodra, hogy megtanuld: ha másoktól jót vársz, neked is jót kell tenned másokkal.

- Megtanultam, és nem is felejtem el soha többé - mondta Pinokkió. - De ha már ilyen szíves vagy hozzánk, nem tudnál legalább egy pohárka tejet adni szegény papámnak?

- Én, sajnos, nem élek tejen, és az én étkemtől aligha laknátok jól. De lakik itt a szomszédban egy kertész, annál kaphattok.

Pinokkió már szaladt is.

- Mennyi tejet akarsz? - kérdezte a kertész.

- Egy pohárral a papámnak.

- Egy pohár egy krajcár. Előbb lássam a krajcárt.

- Egy árva fillérem sincs - dadogta Pinokkió.

- Nagy baj - mondta a kertész. - Ha nincs krajcár, nincs tej. Hacsak...

- Hacsak? - kérdezte reménykedve Pinokkió.

- Hacsak meg nem dolgozol érte. Ha fölhúzol száz vödör vizet a kútból, kapsz egy pohár tejet.

- Rendben van.

Kerekes kút volt, és Pinokkió nyomban nekiállt a munkának. Forgatta körbe a kereket; még a felénél se tartott, máris csuromvíz volt a teste. Azt hitte, beleszakad, de azért mégis fölhúzta a száz vödröt.

- Nem mondom, nem könnyű munka - jegyezte meg a kertész. - Eddig a szamaram hajtotta a kereket, de ma reggel kidőlt, s aligha fogom valaha is hasznát venni már, ha a bőréért meg nem veszi valaki.

- Megnézhetem azt a szamarat? - kérdezte Pinokkió.

- Hát, ha nincs jobb dolgod...

A kertész megmutatta, hol az istálló. Bent a szalmán egy jól megtermett szamár feküdt, olyan ernyedten, mintha a végét járná. Pinokkió nézte, nézte, és egyre ismerősebbnek találta. Letérdelt a szalmára, a füléhez hajolt, és szamárnyelven belesúgta:

- Ki vagy te?

- Ka-nóc - nyögte bágyadtán a szamár.

- Ó, te szerencsétlen! - suttogta Pinokkió, és gyöngéden megsimogatta a csacsi fejét. Lehúzott a jászolból egy marék szénát, és odatette az orra elé. - Legalább egyél, te szegény - mondta, és könnyes szemmel kioldalgott az istállóból.

- No, csak nem azt a hitvány szamarat siratod? - kérdezte a kertész, amikor Pinokkió visszament hozzá a tejért. - Mit szóljak akkor én, aki keserves pénzt adtam érte?!

- Nekem a barátom volt.

- A barátod?

- Igen. Egy iskolába jártunk...

- Nem mondom, szép iskola lehetett! - nevetett a kertész.

Pinokkió erre nem felelt, csak fogta a pohár tejet, és ment vele a kunyhóba Dzsepettóhoz.

Ettől fogva öt hónapon át mindennap hajnalban kelt, és ment a kertészhez vizet húzni; így kereste meg a pohár tejet, amire az öreg Dzsepettónak nagy szüksége volt. Megtanult azonfölül kosarat fonni; szép kosárkákat font, akadt is a piacon mindig vevő az árujára. Ebből a pénzből tartotta el a papáját, s még félre is tudott tenni. Megtakarított filléreiből először is könyveket vett, s estéit azzal töltötte, hogy írni, olvasni, számolni tanult.

Dzsepettó a jó koszton napról napra erősödött; de napról napra duzzadt az a kis szütyő is, amiben Pinokkió a pénzét tartotta. Mikor aztán kellően kövérre dagadt, egy reggel azt mondta papájának a bábu:

- Kiszaladok a piacra, veszek valami rendes ruhát magamnak.

Ahogy a piac felé igyekezett, az egyik bokorból valaki a nevén szólította. Odanézett: egy csigabiga ült a füvön egy levél alatt.

- Nem ismersz meg? - kérdezte a Csiga.

- Úgy rémlik, valahol már láttalak...

- Nem emlékszel a Tündér szobalányára? Amikor beszorult a lábad az ajtóba?

- Jaj, Csigácskám, hogyne emlékezném! - kiáltott föl Pinokkió. - Hol van a Tündér? Mi van vele? Haragszik még rám?

- A Tündér beteg, és ráadásul úgy elszegényedett, hogy egy falat kenyérre sincs pénze. Kórházban fekszik...

- Édes, kedves anyácskám, drága Tündérem! Megyek, meglátogatlak...

- Ilyenkor nincs látogatás - mondta a Csigabiga.

- Te se mehetsz be hozzá?

- Én igen...

- Akkor megkérlek, vidd el neki gyorsan ezt a pár fillért...

Ruhát akartam venni rajta, de az ráér; most az a legfontosabb, hogy a Tündér semmiben se lásson szükséget.

A Csigabiga elvette a pénzt, és futni kezdett vele, olyan gyorsan, mintha nem is csiga lenne, hanem nyúl vagy őzike.

- Várj még! - kiáltott utána Pinokkió. - Nem mondtad meg, mikor mehetek be hozzá!

- Holnap! - kiáltott vissza futtában a Csiga, és egykettőre eltűnt.

Dzsepettónak az volt az első kérdése, ahogy Pinokkió hazaért:

- Hát az új ruha?

- Egyetlenegyet sem találtam, ami rám illett volna - felelte a bábu. - Majd legközelebb...

S aznap este kétszer annyi kosarat font a tanulás után, mint amennyit egyébként szokott, mert most már nemcsak Dzsepettóról kellett gondoskodnia, hanem a Tündérről is.

Mikor végzett a kosárfonással, lefeküdt, és nyomban elaludt.

Azt álmodta, hogy nyílik az ajtó, belép a Tündér, leül az ágya szélére, és azt mondja:

- Derék gyerek vagy, Pinokkió. Jó szíved van, és én megbocsátom érte minden eddigi komiszságodat. Azok a gyerekek, akik nem hagyják el a szüleiket, hanem szeretettel ragaszkodnak hozzájuk, és ha kell, gondoskodnak róluk, megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Te is megérdemled, légy hát te is boldog!

Azzal a Tündér eltűnt, és az álom véget ért. Pinokkió fölébredt, és ahogy megdörgölte a szemét, egyszerre úgy érezte, a szeme is más, mint eddig volt, az arca is más, és a keze is. Kiugrott az ágyból, gyertyát gyújtott, izgatottan a tükörhöz szaladt: szép, kedves, vidám arcú kisfiú nézett szembe vele.

- Papa! - kiáltotta ujjongva. - Papám! Apácskám! Ide nézz, mi lett belőlem!

- Igazi kisfiú - mondta az öreg Dzsepettó mosolyogva. - Az én igazi kisfiam.

Közben megvirradt; és csak most vették észre, hogy a kunyhó is szép kis házzá változott, az ágy mellett a széken vadonatúj ruha fekszik kiterítve, a ruha tetején pedig egy erszény: benne ugyanannyi arany, ahány fillért előző nap Pinokkió a Csiga útján a Tündérnek küldött.

A szobából ajtó nyílt egy pompásan berendezett asztalosműhelybe, és Dzsepettó már fogta is a gyalut, már dolgozott is, mintha soha semmi baja sem lett volna; arca frissebb, pirosabb volt, mint valaha, és csak az ősz haja meg az ősz szakálla mutatta, hogy bizony eljárt fölötte jócskán az idő.

- Apácskám! - lelkendezett Pinokkió a vadonatúj ruhájában. - Milyen szép lett itt minden! És te is meggyógyultál, te is milyen jókedvű vagy!

Az öreg letette, egy percre a gyalut.

- Így van ez, fiam - mondta. - A jó gyerekek körül minden otthon megszépül, és minden arc csupa mosolygás.

És tovább dolgozott, vidáman fütyürészve.

Itt a VÉGE .. fuss el véle
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...