2012. április 25., szerda

Petrolai Margit: A legszebb vasárnap



Petrolai Margit: A legszebb vasárnap
(Anyák napja Mese)

Járt az óvodába egy kis leány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres. Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.
„Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.”
Pedig akkor éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán. Jaj, hol van még anyák napja?!
Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebbõl megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.
Mindennap elõvette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belőle semmi.
Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:
– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?
– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.
– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!
– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!
– Én tudom! – kiáltotta Dani. – Vasárnap lesz.
– Vasárnap! – Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?
De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:
– Anyák napja lesz, óvó néni kérem!
– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntő verset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!
Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.
Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégsem ment egyenesen haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív, színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.
Elő is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.
– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.
– Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!
De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában:
„Akkor inkább megveszem a selyemkendőt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorszívért!”
Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:
– Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!
– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni.
– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika –, legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendő is tele van szívekkel.
De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen néki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép tarka selyemkendőt.
Elbúsúlta magát Zsuzsika. Hiába volna szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja néki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.
Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak.


Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából. Meg is szólították:
– Mit búsulsz, Zsuzsika? – Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és semmit sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!
– Ne búsulj, Zsuzsika – vigasztalták őt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!
– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékravalót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttől, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszomorodott, majdhogy sírva nem fakadt:
– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?
Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsa, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben…
Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elvesztette, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen vasárnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszöntheti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján…
És a kétfillérest úgyse tudta senki felváltani.

B. Radó Lili: Köszöntő anyák napjára



B. Radó Lili: Köszöntő anyák napjára


Réges régen készülődünk
erre a nagy napra
hiszen ma van az esztendő
legeslegszebb napja.
Hajnal óta anyut lessük,
Ébred-e már? Hív-e?
Neki van a világon
a legeslegjobb szíve.
Bizony nincs a naptáraknak
mosolygósabb napjuk,
szobáját ma virágokkal
telis-teli rakjuk.
Amit érzünk, amit szólnánk
vidám dalba öntjük,
Édesanyát énekszóval
szívből felköszöntjük

Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek



Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek



Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.

Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
- bármi rosszat tettem.


Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve.
Álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.

Beszédre is tanítottál -
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.


Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
Édes, drága jó Anyácskám
úgy szeretlek téged.

Arvid Lydecken: Gyerekek dala



Arvid Lydecken: Gyerekek dala

Olvass nekünk, édesanya,
valami nagyon szépet,
hőstettekről, csillagokról,
kék szigetről meséket.


Mesélj nekünk a folyókról,
mik messze kanyarognak,
tündéres áfonyás dombról
s boldogságról hosszan!

Mesélj, miről dalol a madár,
miről zúgnak a nyírfák,
miért szálldos
a virághoz
a lepke, mondd el titkát.


Olvass nekünk, édesanya,
míg nem növünk nagyra.
Örömet így mi is szerzünk
esténkint, ha összejövünk,
majd neked felolvasva.

Mentovics Éva: Az én anyukám




Mentovics Éva: Az én anyukám

Szemed tükre mint a gyémánt,
úgy tündököl, úgy ragyog…
elmondtad már milliószor:
legszebb kincsed én vagyok.

Mesét mondasz lefekvéskor,
simogatsz, ha felkelek,
s hogyha néha úgy visítok,
hogy az ég is megremeg,

kifürkészed, mi a gondom,
megtörlöd a szememet,
hiszen tudod, mindent megold
az anyai szeretet.

Elnézted, ha céklalével
pacáztam az ebédnél,
s éjjel, hogyha lázas voltam,
borogattál, meséltél.

Ápolgattál, pátyolgattál,
így telt sorra napra nap…
most már tudom, hogy az anyák
éjszaka sem alszanak.

Te vagy az én őrangyalom,
hogyha hívlak nem késel.
Tudod anyu, úgy szeretlek…
nem mondhatom elégszer.

Donászy Magda: Ajándék



Donászy Magda: Ajándék


Színes ceruzával
rajzoltam egy képet,
anyák napján reggel,
Édesanyám néked.

Lerajzoltam én egy
aranyos madarat,
aranyos madárra
aranyos tollakat.


Elkészült a madár,
Nem mozdul a szárnya...
Pedig hogyha tudna,
a válladra szállna.

Eldalolná csöndben
tenéked egy dalban,
amit anyák napján
mondani akartam.

2012. április 16., hétfő

A hónapok :Olasz mese


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Jankónak hívták az öregebbet, Ferkónak a fiatalabbat. Az öregebbik igen jó módban élt, sose fájt a feje, hogy hogyan szerezi meg a napi kenyérrevalót. Legföljebb az volt a gondja, hogy selyembe vagy bársonyba öltözzön-e. Ferkó meg, az öccse, keservesen tengette életét. Álnok bátyja a kisujját se mozdította, hogy segítsen rajta. Ha tudta volna, hogy egy lyukas fillérrel megmentheti az öccse életét, azt is sajnálta volna tőle. Egyszer aztán Ferkó beleunt a nagy nyomorúságba: vándorbotot vett a kezébe, és nekivágott a világnak. Gondolta, szerencsét próbál: rosszabbul máshol se mehet a sora.

Ment, mendegélt Ferkó, rótta az ország útját, s mikor ráesteledett, egy fogadóba ért. Barátságos, nagy tűz lobogott odabenn, tizenkét fiatalember ült a hosszú, kecskelábú asztal körül. Amikor Ferkó belépett, mind a tizenketten kíváncsian végigmustrálták, és látszott az arcukon, hogy szánakoznak rajta, olyan rongyosan, ágrólszakadtan állt az ajtóban. Aztán megszólalt az egyik, és közelebb invitálta: bíztatta, üljön közéjük az asztalhoz.

Jólesett Ferkónak a fiatalemberek figyelmessége, megköszönte, leült, s a tűz felé fordult, hogy felmelegítse gémberedett tagjait. Ahogy ott üldögél, megszólal az egyik: komoly tekintetű, szigorú arcú legény volt, Ferkó szinte megszeppent, ahogy ráemelte tekintetét:

- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?

- Mit szólnék? Egyik hónap olyan, mint a másik, mindegyiknek megvan a maga dolga. Persze, mi emberek, gyakran zúgolódunk: szeretnénk, ha az idő a mi szeszélyünk szerint forogna, pedig hát magunk se tudjuk, mit akarunk. Ma ezt kívánjuk, holnap azt: bánjuk is, mi sül ki belőle, haszon vagy kár. Télen, mikor a hó esik, napért sóhajtozunk, nyáron meg visszasírjuk a telet. Pedig, ha minden óhajunk teljesülne, bizony tótágast állnának az évszakok, kifagyna, kisülne a vetés, elvinné az ördög a termést, betegség tizedelné a népet, s maholnap összedőlne az egész világ. Bízzuk hát magunkat a dolgok rendjére, és ne kívánjunk mindig lehetetlent: van elég fa a világon, van hová húzódnunk nyáron a nap elől, télen van mivel fűtenünk.

- Okosan beszélsz, barátom - válaszolt Ferkónak a fiatalember -, de azért ez a március, mi tagadás, egy kicsit mégiscsak túl szigorú: esőt, havat, jeget, zúzmarát, szelet és zivatart, ködöt és jégesőt önt a nyakunkba, és semmit se hagy el, hogy megkeserítse az életünket.

- Igazságtalan vagy, földi - szólt közbe Ferkó -, hogy csak a bajokat emlegeted. Van azért jó is ebben a márciusban. Hidegnek hideg, annyi szent, de mégiscsak ő hozza meg a tavaszt, ő emeli mind magasabbra a napot, és ha ma zord is hozzánk, holnapra ránk mosolyoghat, és jóváteszi bűneit.

A fiatalember mosolyogva hallgatta Ferkó beszédét, mert ő maga volt éppen Március. Tizenegy testvérével azon a vidéken járt, és betért a fogadóba egy kis pihenőre. Igen tetszett neki, hogy szeszélyei és szigorúsága ellenére Ferkó olyan okosan beszélt róla, és úgy megdicsérte: el is határozta, hogy megjutalmazza érte. Egy díszes ládikót nyújtott át neki e szavakkal:

- Fogd ezt a ládikót: gondold meg jól, mire volna szükséged. Ha kinyitod, bármit kívánsz, benne találod.

Ferkó tiszta szívvel megköszönte a fiatalember ajándékát, aztán aludni tért: a kincset érő ládikót a feje alá tette, éjszaka az volt a párnája. Alig oszlatta szét a hajnal vörös derengése az éjszaka sötétjét, elbúcsúzott a tizenkét testvértől, és megint útnak indult. De most már nem gyalogolt sokáig: fogta a ládikót, kinyitotta, és így kiáltott:

- Hej, te jóságos ég, igazán elkelne egy párnás, jó meleg hintó ebben a hidegben!

Alig mondta ki óhajtását, gyönyörű, hatlovas hintó robogott eléje, cifra parádés kocsis pattant le a bakról, tisztelettel kinyitotta a hintó ajtaját, és megkérdezte merre induljon.

- Haza! - mondta Ferkó, s már bent is ült a hintóban, süppedő, meleg párnák között. A sima szőrű, kényes paripák vágtatni kezdtek, szinte repültek Ferkóval, aki boldogan dőlt hátra a hintó ülésén.

Robogtak, robogtak, és Ferkó egyszer csak úgy kezdte érezni, hogy a gyomrában rég elharangozták a delet.

- Jó volna egy kis harapnivaló - súgta bele Ferkó a ládikóba, és hintója abban a szempillantásban meg is telt válogatottnál válogatottabb jó falatokkal: kolbász lógott a függönyrúdon, két-három sült galamb repült be az ablakon: csak ki kellett tátania a száját. Egyszóval, olyan lakoma volt, hogy a király is megnyalhatta volna utána a tíz ujját.

Estefelé egy sűrű erdőn hajtottak keresztül. Hatalmas fák tövében, csobogó patak partján vezetett az útjuk. Ferkónak nagyon megtetszett a vidék, megállította hintaját, kinyitotta a ládikót, és így szólt:

- Itt szeretnék éjszakázni ezen a szép helyen, csörgedező patak partján, fák susogó lombjai alatt.

A következő pillanatban máris sátor emelkedett ki a földből Ferkó előtt. Belépett, hatalmas mennyezetes ágyat talált odabenn, selyempárnákkal, selyempaplannal. Amikor pedig enni kívánt, azonnal másik sátor tűnt fel a tisztáson, királyi lakoma illata csapta meg az orrát, azt sem tudta, hová tekintsen, mit válasszon a remek falatok közül. Pompásan belakmározott, azután lefeküdt, s aludt, míg csak a sátorablakon át a hasára nem sütött a nap. Akkor kinyitotta a szemét, és elgondolkozott, mi minden vár reá a mai napon. Mindenesetre továbbutazik, és ha hazaért, első útja gonosz bátyjához, Jankóhoz vezet. Akkor jutott eszébe, hogy még mindig a régi rongyait hordja.

- Ruhát szeretnék, pompás, új ruhát! - kiáltotta bele a ládába. - Olyan ruhát, hogy Jankó megpukkadjon az irigységtől, ha látja.

Máris meglibbent a sátor ajtaja, selyemfényű, dús, fekete bársonyköpeny libegett be rajta, mint valami büszke, nagy madár: csipkegalléros, vörös bársonyzeke, pántlikás-szalagos nadrág, ragyogó ezüstcsatos cipő követte. Ferkó nagyúri módon felöltözött, megint hintóra szállt, a kocsis a lovak közé csördített, aztán meg sem álltak hazáig.

Jankónak tátva maradt a szája ámulatában, amikor a hintóból kiszálló selyembe-bársonyba öltözött előkelő utasban öccsére ismert, akit világéletében semmirekellő, élhetetlen fickónak tartott, s akiről azt hitte, hogy koldusrongyokban, nyomorúságosan fog elpusztulni valami szemétdombon. Nem is türtőztette magát, ezer kérdéssel árasztotta el öccsét: hol járt? honnan szerezte a hintót? honnan a díszes ruhát? Ferkó meg se felelt az egyik kérdésre, Jankó máris másikkal ostromolta. Végre aztán mégiscsak el tudta mondani, hogyan találkozott a tizenkét fiatalemberrel a fogadóban, miféle ajándékot kapott tőlük, csak egyről hallgatott: arról, hogy mit beszélt Márciussal.

Jankó úgy érezte, ólomlábon jár az idő, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni Ferkótól. Alig várta, hogy útnak indulhasson: aludni küldte öccsét, kocsira szállt, búsás borravalót ígért a kocsisnak, majd kezét-lábát törte a nagy igyekezetben, hogy minél hamarabb a fogadóba érjen. Mint egy félbolond ugrott le a fogadó előtt a kocsiról, az ablakhoz ment, bekukucskált, és megdobbant a szíve örömében: még ott ültek a kecskelábú asztalnál a fiatalemberek mind a tizenketten. Belökte az ajtót, biztatásra sem várva az asztalhoz tolakodott, és a maga otromba módján belekotnyeleskedett a fiatalemberek beszélgetésébe. Azok bosszúsan elhallgattak, aztán egyszer csak megszólalt Március:

- Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz?

Jankó pedig nekieresztette a hangját, és úgy szidta, ócsárolta Márciust, ahogy csak kifért a torkán:

- Bolond idő ez, komám! Rendes ember még a kutyáját sem engedi ki ilyenkor! Megkergült már az időjárás is egészen. Dögvészt, éhinséget, mindent ez a Március szabadít a fejünkre. Ki hallott már ilyet! Jégcsap lóg az ereszen, amikor mindenki alig várja, hogy Március bőséget hozzon a földre, egészséget az emberekre. Ha rajtam állna, én bizony egy tollvonással kitörölném a nevét még a naptárból is!

Március csak hallgatott, a szeme se rebbent. Nem mutatta, mennyire bosszantja Jankó üresfejű locsogása, pedig mérgelődött erősen. Gondolta is, jól megfizet ennek a nagyszájúnak. Amikor Jankó másnap elköszönt valamennyiüktől, vastag furkósbotot nyomott a kezébe.

- Ha valami kívánságod van - mondta neki -, szorítsd meg jól a fütyköst, és kiáltsd hangosan:"Adj száz keményet, jó furkósbotom!" Kapsz is, meglásd azonnal: és amit kapsz, mind a tiéd lesz.

Jankó persze száz kemény aranyra gondolt, s azt sem tudta, hogyan köszönje. Alig várta, hogy hazaérjen. Bezárkózott szobájába, még az ablakon is kilesett, nem látják-e meg, és már előre örült, hogyan fogja százasával fiókjába söpörni az aranyakat. Fogta a furkósbotot, fölemelte, és felkiáltott:

- Adj száz keményet, jó furkósbotom!

De valami hiba lehetett a kréta körül, mert ami zuhogni kezdett, nem arany volt ám, hanem száz kemény ütés! Még nagyobb hiba volt, hogy a fütykös túlzásba vitte a dolgot: nem érte be százzal, hanem táncolt Jankó hátán vég nélkül: kopogott, mint a jégeső.

Pórul járt barátunk persze ordított, mintha nyúznák. Ágy alá bújt, felmászott a szekrény tetejére, de mindhiába, a furkósbot mindenütt rátalált.

Ki tudja, megúszta volna-e épp bőrrel, ha a rettentő ordítozásra be nem fut Ferkó a szobába. Ő aztán a bűvös ládikó segítségével megálljt parancsolt a botnak, majd töviről hegyire kifaggatta bátyját, s mikor megtudta, hogyan jutott a veszedelmes ajándékhoz, jót nevetett rajta.

- Mindezt csak magadnak köszönheted - mondta -, mért nem vigyáztál jobban a nyelvedre? Persze, neked semmi sem elég, még több kincset, gazdagságot szeretnél. De hát jól tartja a mondás: aki sokat markol, keveset fog. Tanuld meg, bátyám, a szép szó semmibe se kerül, de legtöbbször igen jól jövedelmez.

Aztán megvigasztalta bátyját, és a lelkére beszélt: ne fusson úgy a gazdagság után: mindig volt és mindig lesz mit aprítania a tejbe, különösen most, hogy a bűvös ládikó az ő tulajdonuk.

Mert ilyen volt Ferkó: jóval fizetett a rosszért: bátyja gonoszságát is jósággal jutalmazta.

Azt sem felejtette el, hogy szerencséjét tulajdonképpen bátyjának köszönheti: ha Jankó el nem üldözte volna a háztól, sosem találkozott volna Márciussal.

Jankó sírva ölelte magához jószívű öccsét, bocsánatot kért tőle, s attól fogva sokkal okosabban élt: féket vetett gonosz nyelvére, mert sosem felejtette el, milyen bajt zúdított a fejére.

/Átdolgozta: Csatlós János/

2012. április 15., vasárnap

József Attila : Dúdoló



József Attila : Dúdoló

A rétek, útak csendesen
úsznak a hűvös vizeken
sejhaj
úsznak a hűvös vizeken -
Van krumplink és van kanalunk,
piszokban élünk s meghalunk
sejhaj
piszokban élünk s meghalunk -

Mért görbül kicsikém a szád?
új inget gondolok reád
sejhaj
új inget gondolok reád -

Senkije sincs, nem éri gyász,
akire csak egy párt vigyáz
sejhaj
akire csak egy párt vigyáz -

1927 jan./1928 vége

2012. április 4., szerda

Kassák Lajos: Harangszó


Áldott , Békés , Szeretettel teli Húsvéti ünnepeket kívánok , minden idelátogató Vendégemnek !

Kassák Lajos: Harangszó

Feltámadott, mondják a népek és
Megsüvegelik,
Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is s a rügyek
kisarjadtak.
Kétezer éve látják õt a vének és a gyerekek
Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget
S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
Játszótársra
S ti is útszéli csavargók és mesteremberek
Akik hű követői vagytok valamennyien
A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az Õ árnya is visszhangja vagyunk
mi
s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük,
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...