2012. február 27., hétfő

Kármán József : Vers édesanyámnak - Nőnapi köszöntő



Kármán József
Vers édesanyámnak


Rojtos lett már a ruhám
Rózsacsokrot szedtem már
Édesagyámnak készítem
Szalagokkal díszítem
Adom Neki Nőnapra
Legyen neki szép napja.

Nőnapi köszöntő

Itt van a Nők Napja, eljött most hát végre
Bánatot és búsbajt most hát félre téve
Lehajtott fejjel a Tiszteletet adjuk
Mert a Női nemtől a Világot meg kapjuk

A női nem, nem más, mint az Isten fénye
Örök szépség s öröm örökös emléke
Nem létezne a Világ a Női nem nélkül
Hiszen minden érzés a Női nemre épül

Anya, Gyermek, Szerető és Barát
Ők, akik meghallják öröm s bánat szavát
Ő lesz, élted párja kinek gyermekeid nemzed
Ő lesz ki mindenben ott lesz, bíz melletted

Légy hát büszke arra, hogy nőként jöttél a Világra
Így lett veled teljes a teremtés imája
Ezért szeretjük mi hát a Női nemet
S gyarló kutya az ki nem ad tiszteletet

Ezt írta egy férfi ki így tiszteletét adja
Mert tőletek kincseim a világ szépségét megkapja
(írója számomra ismeretlen)

2012. február 19., vasárnap

Altató versike



"Inci, Finci és a kis Picurka
Elindultak hosszú útra.
Kristályfolyamon hajóztak,
Míg tengerre futottak.

"Hová mentek? Mit csináltok?"
Szólt a kövér Hold reájuk.
"Halat fogunk, szép heringet.
Míg az ezüst tenger ringat,
Megmerítjük hálóinkat."
Szólt Inci, Finci és Picur.

Inci, Finci álmatag.
Picurka is bólogat.
Kis hajójuk égen járó,
Álmok szárnyán messze szálló.
Csukd be szemed, és halld anyád,
Mesékből szőtt halk szavát,
Éji tenger moraját,
Legendát súg, száz csodát.

Lásd, búcsúzik a három úr:
Inci, Finci és Picur."


2012. február 18., szombat

Zelk Zoltán: A furfangos szarka



Három és fél lépéssel innen a világ végétől, de lehet, hogy néggyel is, volt egy erdő. Abban az erdőben pedig - akár hiszitek, akár nem - kutyák, macskák, rókák, nyulak éltek a legjobb barátságban. Együtt ebédeltek, együtt játszottak, még fürödni is együtt mentek volna, ha lett volna fürdő az erdő közepében.

Hanem majdnem elfelejtettem, hogy egy szarka is élt abban az erdőben, de hiába csörgött, hiába billegette a farkát, az állatok mégsem akartak vele szóba állni. Hej, pedig hogy unta magát egyes-egyedül a fa tetején! El is repült volna rokonaihoz, a világ közepébe, de hát rövid ahhoz egy szarka élete, hogy akkora utat megtegyen. Ezért hát csak egyre búsult, s olykor-olykor leszállott a hancúrozó állatok közé.

- Kedves róka koma - szólt hízelegve -, elcsörgök neked egy szép nótát a kövér dióról és a sovány mogyoróról, ha megengeded, hogy köztetek maradjak.

- Nekem ugyan csöröghetsz - felelte a róka -, menj a fa tetejébe, ott van a te helyed!

Most már a kutyát kérlelte:

- Nézd, milyen szépen tudom billegetni a farkamat. S egy gyönyörű dalt is tudok a világgá ment vadkörtétől...Ugye, megengeded, hogy köztetek maradjak?

- Még csak az kellene! - ugatta mérgesen a kutya. - Ülj az ágra, és tollászkodjál!

"Talán a macska jobb szívvel lesz hozzám" - gondolta a szarka, s már kezdte is a hízelkedést:

- Ismered a farkast kergető vadgesztenye történetét? Úgy volt az, hogy a farkas egy kiscicát kergetett az erdőben. Meglátta ezt a fáról egy öreg vadgesztenye, gondolt egyet, s ráugrott a farkas fejére. Nosza, megijedt a farkas, és szaladni kezdett, a vadgesztenye pedig utána! Talán most is kergeti.

- Meséld ezt a butaságot a madaraknak - nyávogta unatkozva a macska, és lefeküdt aludni egy fa tövébe.

Most már csak a tapsifüles volt hátra.

- Nyuszi, nyuszi, nyuszika - kezdte a szarka -, ide hallgass, milyen szép nótát tudok én!

- Nem érdekel a nótád, te rekedt csörgő! - felelte a tapsifüles, és táncolni kezdett a rókával.

"Megálljatok csak, ezért bosszút állok!" - határozta el a szarka, s mérgesen fölszállt a legmagasabb fára, de annak is a tetejére. Délben aztán elérkezett a bosszú ideje.

Éppen ebédelni készültek az állatok, s a szarka leszállott a fáról, s ellopta az egyik kutya ebédjét.

Mikor a kutya aztán keresni kezdte a jóízű falatokat, a szarka elkiáltotta magát:

- Ellopta a macska!

Erre a kutya a macskán követelte az ebédet, de az esküdözött, hogy egér legyen, ha látta.

- Hazudik! Hazudik! - kiabálta a szarka. - Láttam, amikor eldugta egy fa mögé!

Ezzel már le is ejtette a fa mögé a kutya ebédjét, úgyhogy a kutya rögtön megtalálta, mikor kereste. No hiszen, lett erre verekedés! Kutya neki a macskának, macska a kutyának! Még a rókák és a nyulak is verekedni kezdtek, a szarka pedig majd szétrepedt a nagy nevetéstől.

Nem is maradtak többé együtt az állatok.

Elvándoroltak messzi vidékre, s azóta haragszanak egymásra a kutyák és a macskák, és azóta kergeti a róka a nyulat.

Gazdag Erzsi: Cincér lakodalom



Gazdag Erzsi: Cincér lakodalom

Szörnyű sok a sokadalom
Áll a cincér lakodalom.
Tücsök és a kabóca
a vigalom bohóca.
Megsütöttek három bolhát,
s hat szunyognak száraz combját
kirántották ebédre.
-Jó étvágyat melléje!-

Zelk Zoltán: Mese az éhes kisegérről



Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, tavaly talán vagy tavaly előtt. S nem is olyan messze, csak éppen a hegyen túl, de a patakon innen, azon a mezőn, amelyiken fehér margaréta és zöld fűszálak nőnek, élt egy kis mezeiegér. Az is csak egy akármilyen kis egérke volt, hosszú farkú, apró szemű s nagyon-nagyon éhes kisegér. Mert akkor már három napja nem ebédelt s nem is vacsorázott, nem csoda hát, ha sírva járta a rétet.

Most már tudjátok, milyen volt az egérke, nézzük meg a cicát is, amelyik éppen most indult el a faluból, egyenest a mező felé. Ez is csak egy akármilyen macska, hosszú farkú, tarka szőrű s nagyon-nagyon éhes macska. Ez sem evett már két napja, s még egy egérfüle sem akadt a faluban, elhatározta hát, hogy kimegy a mezőre, s egyszerre bekapja az első egeret.

Mikor aztán kiért a mezőre, látja, hogy a kisegér ott ül egy vakondtúrás tetején, keservesen zokog, s margarétaszirom zsebkendővel törüli a szemét. A tarka szőrű macska még sohasem látott síró egeret, el is felejtette, hogy miért jött a mezőre, úgy megsajnálta a kisegeret, hogy rögtön megkérdezte tőle:

- Bántott talán valaki?

- Dehogy bántott - felelte a kisegér -, más bajom van nekem. Három napja, hogy sem nem ebédeltem, sem nem vacsoráltam....

- Szegény egérke - szólott újból a tarka szőrű macska -, hiszen akkor te nálam is éhesebb vagy, mert én csak két napja nem ettem. Ne félj, nem bántalak, gyere velem, ha akad valami ennivaló, megosztom veled.

Most már ismeritek a kisegeret, meg a tarka szőrű macskát is, nézzük meg hát a kutyát, amelyik most bújik ki a kerítés alól, s elindul a mező felé. Ez is csak akármilyen kutya, hosszú farkú, fekete szőrű s nagyon-nagyon éhes kutya. Tegnap reggel óta egy falatot sem evett, s elhatározta, hogy kimegy a mezőre, nyúlpecsenyét ebédelni. De ha csak egy kóbor macskát talál, azt is megeszi, de úgy, hogy egyszerre bekapja.

Hol lassan ment, hol szaladt, végül is kiért a mezőre. Ott aztán olyat látott, mint soha azelőtt. Egy domb tetején ült a tarka szőrű macska és a kisegér, és keservesen zokogott mind a kettő. El is felejtette, hogy tegnap óta nem evett, úgy megsajnálta őket, hogy rögtön megkérdezte:

- Ki bántott titeket, hogy ilyen szomorúan sírtok?

- Nem bántott minket senki - felelte a macska -, azért sírunk, mert nagyon-nagyon éhesek vagyunk. A kisegér három napja, én meg két napja se nem ebédeltünk, se nem vacsoráztunk...

Ó, szegénykék - szólott újból a fekete szőrű kutya -, hiszen ti akkor nálam is éhesebbek vagytok! Ne féljetek tőlem, jöjjetek velem, hazaviszlek a gazdámhoz. Az is szegény ember, tegnap se adott enni nekem, de ha lesz valami, majd megosztom veletek.

Így indultak el a falu felé hármasban, csodálkoztak is rajtuk a fűszálak, nevetgéltek a margaréták. De hát ők nem törődtek ezzel, mentek, csak mentek, elől a kutya, mögötte a macska, a macska mögött a kisegér. Végül aztán megérkeztek, s nemhiába jöttek, mert finom vízben főtt kása volt a kutya lábasában. Neki is láttak a jóízű kásának, s olyan tisztára nyalták a lábast, hogy a képüket is meglátták benne. Csodálkozott is a kutya gazdája, s mindenkinek elmesélte, hogy egy lábasból ebédel a kutya, macska, kisegér. Ezt aztán látni akarta mindenki a faluban, s hozták nekik a finomabbnál finomabb eleséget. Így aztán olyan jó dolguk van, mint soha azelőtt kutyának, macskának, egérnek. S olyan gömbölyűre híztak, hogy nem a messzi mezőre, de még a szomszéd utcába sem tudnak elmenni.

Nyugat-afrikai népmese: Bóbita-koporsó


Nyugat-afrikai népmese: Bóbita-koporsó


Szárihun, a nyúl bagolyhuhogást hallott.

- Hova repülsz fényes nappal, te bölcsnek nevezett állat? - kérdezte gunyorosan Szárihun.

- Egy vitát kell eldöntenem. Ha érdekel, kövess, s bújj meg egy bokorban.

Így történt, hogy Szárihun kihallgatta a Kaméleon, a Béka és a Koronás Daru vitáját. Haj nélkül is azon kaptak hajba, melyik a legrégebbi állat a földön.

- Hát semmi esetre sem az ember a legrégibb. Az ember méltatlanul bitorolja földünk koronáját, hiszen hozzánk képest taknyos! - szipogta a Béka, aki éppen a mocsárból ugrott elő, s most alig győzte képéről letörölni a sok hínáros nyálkát.

- Úgy van! - kiáltotta a másik kettő.

- Ugyanis a föld legidősebb lakója minden ellenkező híresztelés ellenére én vagyok! - düllesztette ki mellét a Béka. Amikor én a földre jöttem, itt minden csupa árok, gödör, hepehupa volt. Attól tudok olyan nagyokat ugrani és úszni is. Később a földek összenőttek, de én azért csak megtartottam az ősi szokást. Ugrom és uszogatok. Íme a bizonyíték: a legrégibb állat én vagyok.

- Hohó! - állt eléje a Kaméleon. - Amikor én a földre jöttem, itt még semmi nem volt a színeken kívül. A színek gyönyörű világa vett körül. Bőröm magába szívta a temérdek tarkaságot. Ma is őrzöm, amit akkor gyűjtöttem. Színeimet úgy váltogatom, mint ti a helyeteket, ha ellenség üldöz. Akkoriban a föld még olyan repedezett volt, mint aszály után a folyómeder. Ezért óvatosan lépkedtem rajta: ezt a szokásomat is megtartottam. Amíg nem kerülök veszélybe, úgy lépkedek, mintha kígyótojáson járnék. Nem lehet vitás: a legrégebbi állat én vagyok.

Méltósággal lépett elő ekkor a Koronás Daru.

- Amikor én a földre jöttem, barátaim, tenger volt a világ. Csupán néhány, tűhegynél is alig nagyobb hegycsúcs látszott ki a vizekből. Éppen hogy egy-két pillanatra megvethettük rajtuk lábunkat, s máris röppennünk kellett tovább. Oly kevéske hely volt a hegycsúcsokon, hogy amikor nagyapám meghalt, tetemét mi, testvérek szétosztottuk, s bóbitáink tövén temettük el. Nos, fejünkön a bóbita-koporsó a legfőbb bizonyíték, hogy nálunk hamarabb állat még nem élhetett e földön.

A bölcs bagolynak el kellett ösmernie, hogy a Daru története a leghihetetlenebb. Így szólt:

- A Daru győzött, mert régiség dolgában mindig az diadalmaskodik, aki a legfurcsább mesét találja ki. Aki képzelettel jobban bírja, csak az bizonyíthatja, hogy ő régebbi e földön. Szólj hihetetlent, és régi vagy!

Szárihun fejcsóválva hallgatta a bokorban a bagoly gúnyos igazát. Az jutott eszébe, hogy hajdanában ő is így nyerte el a "legfiatalabb és legokosabb" címet. Ő bírta jobban meghökkentő csellel, így hát a többieket legyűrte. Itt a képzelet csele diadalmaskodott, amott meg a földre toppanásé. "Különös dolog - hümmögte Szárihun -, az győz mindig, aki meglepőbb."

/Átdolgozta: Páskándi Géza/

2012. február 17., péntek

Zelk Zoltán: Mackó a városban

Zelk Zoltán: Mackó a városban


Az öreg medve így oktatta kisfiát:

- Szeresd az erdőt, mert az a te hazád!

Igen ám, de a madarak mind tudták, hogy az öreg medve híres táncos volt fiatal korában, s annyi városban járt a cirkusszal, hogy megszámlálni sem tudta. Tőle tanulták ezt a nótát is:

Minden város aranybánya,
a vad erdőt vigye kánya!

Így aztán nem csoda, ha a kis medvebocs sokkal inkább hitt a madaraknak. Hiszen az erdőre nem lehetett kíváncsi, benne élt estétől reggelig: de a várost sohasem látta még.

- Mesélj valamit a városról - kérte egy nap az öreg medvét.

- Rá ne gondolj! - óvta a kisfiát. - Ezer veszedelem fenyeget ott minden medvét. Örülök én is, hogy még idejében megszöktem onnan.

Többet aztán nem is mondott soha sem a városról, sem magáról. De a kis medvebocs annál kíváncsibb lett. El is határozta, hogy akármi lesz, de ő bizony elmegy és megkeresi a várost.

Nem sokat töprengett. Egy holdvilágos éjszaka megszökött a barlangból. "Minden város aranybánya, a vad erdőt vigye kánya!" - dúdolgatta vidáman.

Másnapra a város határába ért.

Most már biztosan meglátom a várost - örvendezett magában. Éppen azon töprengett, merre forduljon, mikor egy nyúl szaladt el mellette, be az erdőbe. Nagyot nevetett a nyúl gyávaságán, de az egyszerre csak hátraszólt:

- Aki utoljára nevet, az nevet igazán! - De a kis medve rá sem hederített semmire, csak ment egyenesen a város felé.

Minden jól ment, semmi baj nem érte. Így jutott el egy fényes, nagy üzletig. Hogy táncolt az üvegablakokon a napsugár! Ó, ilyen szépet nem is látott még soha. Közelebb ment hozzá, az orrát a csillogó üveghez érintette: hát szemközt véle egy kismackó éppen akkor nyomta az orrát szintén az üveghez. Megörült a kis medvebocs: lám, még pajtása is akad. Kinyújtotta a mancsát feléje, hát az is nyújtotta őfelé. Erre már elnevette magát, de nicsak, amaz is nevetett. Nem is gondolkozott sokat, hanem benyitott az üzletbe.

De mekkora csalódás érte: nem volt ott egy fia mackó se. Más volt ott, amitől majdnem kővé vált.

Az egyik sarokban nagy medvebőr volt kiterítve. A másikban egy nyúl bőre. Még a hideg is kirázta a kis medvebocsot. "Mi lesz velem" - reszketett félelmében. Csak egy reménye volt, hogy a kismackó, akit kívülről látott, talán megmenti őt. Reménykedve nézett arrafelé, ahol először pillantotta meg, de most látta csak, hogy aki vele szembenézett, senki más nem volt, mint a saját tükörképe, mely most a másik üvegablakból reszketve nézett vele farkasszemet.

A kismackónak sem kellett több. Úgy kiszaladt a fényes boltból, mintha a szél fújta ki volna onnan. Meg se állt az erdő széléig.

De itt a kisnyúl nevetett rá.

- Hová sietsz olyan nagyon?

- Jaj, ne is kérdezd! Jaj, ne is kérdezd!

Szegény öreg medve azt se tudta, hova legyen bánatában. Nem tudta, merre, hol keresse fiacskáját: a hegyszakadékban-e vagy az erdőn túl. Épp jókor ért haza a kismackó, mert már készült világgá menni.

Nem is kérte ezután az öreg medvét, hogy meséljen a városról. Ott élt mindig az erdőben, s még a végrendeletébe is azt íratta a bagollyal:

A város csak nagy kaloda,
medve sose menjen oda!

Pintér Zoltán : Bogárbál



Hírt hozott a méhecske,
bogárbál lesz ma este.

Hegedűvel jött a tücsök,
szarvasbogár ritmust ütött.

Cserebogár alkut kötött,
katicáék háta mögött.

Jött a sok légy pimaszkodni,
lódarázs meg rendet rakni. 

János is jött a szentektől, 
fény hozott az égiektől.

Lepkeszárnyon jött a tánc,
hernyón is volt bőven ránc.

Ennivalót hangyák hoztak,
a bolhák csak ugrándoztak

Itt a bálban nagy a lárma,
csendet tör a szúnyog szárnya. 


Ébred a Nap mély álmából,
kibújik a hűs párnából.

Meleget hint szét a réten,
terjeszkedik jó kövéren.

Vége is lesz már a bálnak, 
s bogaraink hazaszállnak. 

Lepihennek otthonukban, 
s álmodnak a potrohukban.


A Tigris és a kakas (laoszi népmese)



A Tigris és a kakas

Élt egyszer egy kakas egy kis falu közelében az erdőben. Amikor beesteledett, kukorékolni kezdett egyfajta hangon, pirkadatkor megint kukorékolásba fogott egy másfajta hangon, s amikor már egészen megvirradt, ismét más módon kukorékolt. Egy napon arra járt a tigris és megkérdezte tőle:

- Miért hivalkodsz a hangoddal? Minden este és reggel olyan lármát csapsz, mintha halálodra készülnél. Senkit sem hagysz nyugodtan aludni.

Erre a kakas azt válaszolta a tigrisnek:

- Semmit sem értesz. Azért kukorékolok. hogy mindig figyelmeztessem a falu alvó lakóit, hogy meddig kell aludniuk, mikor kell felébredniük, munkához fogniuk, hogy a betevő falatot megkeressék.

- Ugyan már ne légy ilyen ostobán nagyképű és kérkedő! Mert mire jó a kukorékolás? Hitvány egy állat vagy, csak nyugtalanítod az embereket, megtöröd a csendet, a mély álomban alvók nvugalmát. Fülük, fejük fáj már a te idegesítő rikácsolásodtól. Most azonban nyomban szét is téplek!

- Tigris! Ne pusztíts el elhamarkodottan. Légy nagylelkű és engedj szabadon. Hagyd meg az életemet, hogy a falu parasztjainak hasznára lehessek. Ha nem kukorékolok többet, hogyan fogják megtudni, hogy mikor kell munkába állniuk? Mert jól figyelj: amikor először kukorékolok, a falusiak azt mondjak egymásnak: "Ideje lefeküdni. nemsokára leszáll az este." Amikor másodszor kukorékolok a parasztok felébrednek felélesztik a tüzet, felteszik a rizst párolni és a reggeli étkezéshez készülődnek. Harmadik kukorékolásomra pedig az emberek egyből tudják, hogy hamarosan egészen kivilágosodik, s ideje munkába menniük.

Az alvó falusiak amikor meghallották a kakas hangját amely a virradat közeledtét jelezte, felébredtek, felkeltek. Munkába igyekezve az erdő szélén megpillantották a tigrist, amint éppen arra részült, hogy megragadja a számukra annyira értékes kakast. A parasztok egymáshoz futottak segítségért, összefogtak, kihegyezett botokkal körbefogták és megölték a tigrist.

A BRÉMAI MUZSIKUSOK



A BRÉMAI MUZSIKUSOK

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan mibõl éljek?

- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegõdjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tõlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szûk esztendõ.

- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklõdött a szamár.

- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, mibõl éljek?

- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó idõt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnõre, fõzzön levest belõlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenõben; estére éppen csak egy erdõig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielõtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tõlük. Nyomban leszólt a társainak:

- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.

- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.

- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Elõször csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nõttön-nõtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya elõtt.

Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.

- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!

- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem fõzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülsõ lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdõbe.

A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvõhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tûzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülõre.

Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sûrûbõl, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.

Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

Az nagy üggyel-bajjal végre kivergõdött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél elõbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülõrõl:

- Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sûrûbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetõn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékérõl is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

Gazdag Erzsi: A kiskakas rézgarasa


Gazdag Erzsi: A kiskakas rézgarasa

Elgurult egy rézgaras.
Fölkapta egy kiskakas.

Ha fölkapta, jól tette,
a bögyébe betette.

De a bögye kidobta,
mérges lett a kakasra.

Összeszidta a kakast:
"Búzát adjál, ne garast!"

Kis kakas a piacon
búzát vett a garason.

Ezt adta a begyének,
most már békén megélnek.

Zelk Zoltán: A világgá ment porszem


Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:

Kukurikú Tarajos,
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?

Persze ha senki sem jár arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és így panaszkodott testvéreinek:

- Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas! Millió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!

Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult világgá. Ment, mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán megszólította egy sárga kavics:

- Hová, hová, kicsiny porszem?

A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:

Hogy ne rúgjon engem többé
Kukurikú sarkantyúja,
otthagytam az országutat,
s elindultam vándorútra!

- Hát akkor ne szaladj úgy - kiáltotta utána a sárga kavics -, mert én is veled megyek!

Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek, míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy vadkörte:

- Hová, hová, porszem, kavics?

Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:

Porszemet a kakas rúgta,
elindult hát vándorútra,
most már én is vele járok,
három évig meg sem állok!

Egyéb sem kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma megkérdezte tőlük, hogy:

- Hová, hová, három vándor?

Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:

Kakas elől porszem futott,
míg a patakpartra jutott,
patakpartnál kavics szaladt,
futok én is, ágrólszakadt!

De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel találkoztak, az is szaladt! A hagymával, az is szaladt! S nyomukban a sárgadinnye, görögdinnye!

Így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogyan nem, éppen a kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:

Kukurikú Tarajos,
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?

Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget, ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott vándortárasaitól: azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él millió testvére között.

Zelk Zoltán: Három kérdés



Négy barátról szól ez a mese, s akár hiszitek, akár nem, ez a négy barát egy fekete pulikutya, egy fehér kecskegida, egy tarka cica és egy rózsaszínű kismalac volt. Ugyanabban az udvarban éltek mind a négyen, a gazdájuk kosztján. Annyira szerették egymást, hogy legszívesebben egy tányérból ettek volna. Még azon is búsultak, hogy külön-külön kellett lakniuk, hogy a malac nem mehetett be a kutyaházba, a kutya nem mehetett be a disznóólba, s hogy a kecske nem aludhatott a cica mellett a kemencén. Ezért aztán el is határozták egyszer, hogy otthagyják a gazdájuk udvarát, és olyan helyre vándorolnak, ahol éjjel-nappal együtt lehetnek, örök barátságban.

Miként tudtak kiszökni az udvarból észrevétlenül, miként jutottak túl a falu határán, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy együtt mentek, mendegéltek, amíg csak egy erdő széléig nem érkeztek.

- No, itten sátrat verünk - mondotta a kutya -, itt aztán nyugodtan élhetünk, amíg világ a világ, örök barátságban.

A malac erre annyit mondott, hogy "röf-röf", ez pedig azt jelentette, hogy "így-így".

A cica annyit mondott, hogy "miau-miau", ami pontosan annyit jelentett, hogy "úgy ám".

A kecske éppen annyit mondott, hogy "me-ee", ami szóról szóra annyit jelentett, hogy "bizony-bizony".

Mivel ilyen szépen megegyeztek, átölelték egymást, és beléptek az erdőbe. De éppen csak hogy beléptek, mert az első lépés után eléjük toppant az erdő őre, egy bozontos farkas. És nemcsak eléjük toppant, hanem rájuk is kiáltott:

- Hol az útleveletek?

A fekete puli ránézett a tarka cicára, a tarka cica ránézett a rózsaszín malacra, a rózsaszín malac ránézett a fehér gidára. Mind a négynek azt kérdezte a tekintete, hogy mi fán terem, kutyaházban, disznóólban, kecskelakban vagy kemence tetején az útlevél. De felelni egyik sem tudott, nézték egymást, amiből a farkas megértett mindent. Tudta, hogy hazulról szökött világcsavargókkal van dolga. Azt is látta a farkas, hogy milyen megszeppent kis csavargók ezek, ezért aztán elhatározta, hogy megtréfálja, megijeszti őket. Elsőnek azt kérdezte:

- Hová mentek tulajdonképpen?

- Világot látni - feleltek egyszerre mind a négyen.

- Akkor miért mentek előre, hiszen a hátatok mögött van a világ...

- Mert mi az erdőt is látni akarjuk, az pedig előttünk van - felelte a pulikutya.

- Azt bizony nem lehet, csak ha vámot fizettek, mert enyém az erdő! - így a farkas.

- Vámot? - kérdezte a négy barát.

- Azt bizony, vámot! Ha a kutya egy rőf kolbászt ád, a kecske pedig egy köcsög tejet, akkor nem csak őket, hanem a cicát s a malacot is beengedem az erdőbe.

A farkas úgy tett, mintha komolyan gondolná, amit mond, de bévül persze annál jobban nevetett. És mert a négy vándor még annyit se tudott mondani, hogy mukk, újból a farkas kezdett beszélni:

- Hát ide hallgassatok: elengedem a vámot, ha meg tudtok felelni három kérdésre.

A pulikutya annyit hallotta már, hogy a legokosabb állat a világon, ezért aztán magabízva így felelt:

- Megfelelek én nemcsak három, de tizenhárom kérdésre is!

- Hát akkor felelj az elsőre - mondta a farkas, és azt kérdezte a pulitól, hogy miért folyik a patak előre és nem hátra.

- Mert nem tud megfordulni! - vágta rá gondolkozás nélkül a puli.

"Hű, ez nem akármilyen kutya lehet - gondolta a farkas -, ettől nehezebbet kell kérdezni!" Másodiknak azt kérdezte, hogy miért esik az eső.

- Mert másképp nem tudna lejönni a földre! - felelt erre is gondolkodás nélkül a puli.

Ekkor már megvakarta fejét a farkas, hogy minél nehezebb kérdést találjon ki, végül aztán feladta a harmadik kérdést, ami így szólt:

- Azt mondd meg nekem, hogy hány hét a világ!

Hű! Ez aztán nehéz kérdés volt. Megijedt a cica, megijedt a kecske, megijedt a kismalac, mert attól féltek, hogy erre már nem tud megfelelni okos barátjuk. Csak a puli nem ijedt meg, hanem azonmód kivágta a feleletet:

- Hát azt se tudnád? Minden héttel eggyel kevesebb és eggyel több!

A farkas úgy elálmélkodott ezen az okos feleleten, hogy nem is tudott volna több kérdést kitalálni. Ezért aztán így szólott:

- Bemehettek az erdőbe, és ott élhettek, ameddig csak akartok.

Így is történt, éjszaka már az erdő legszebb tisztásán, a tisztás legpuhább füvén aludt a négy vándor. Hogy aztán ott maradtak-e az erdőben, vagy pedig visszamentek a gazdájuk udvarára, azt én már nem tudom. Aki kíváncsi rá, ne éntőlem kérdezze, hanem olyantól, aki tudja.

Zelk Zoltán: Az állatok iskolája



Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, fakas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon.

Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de a legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába igyekvő állatnak:

Kár, kár, kár,
nagy baj vár!

De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: kár - nem jó neki semmi.

Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás.

- Ide figyeljetek! - mondta a róka. - Írni tanulunk!

S már kezdte is mondani hangosan:

- Úr, ír...

- De a nyúl az nem úr! - szólt közbe egy kisfarkas. - Csak a farkasok írjanak...

Ezen aztán elveszekedtek egy félóra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka:

- Most K betűt írunk: "Kutya ugat..."

No hiszen! Fölugrottak erre a nyulak, őzek, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is...Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka:

- Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor?

- Öt! Kettő! Kilenc! - kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három az hat.

- Tudjátok most már?

- Igen, tudjuk! - kiabálták a kis állatnebulók.

- Hát akkor mondja el a nyúl! - szólt a róka.

A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt.

Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került sor a farkasra.

- Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat...

- Buta vagy! - kiáltott rá mérgesen a róka. - Te vagy a legbutább az egész osztályban!

Mikor aztán a többi állat hangosan nevetni kezdett a farkason, az fölugrott a padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban.

- Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! - kiáltotta az öreg farkas. - Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölykök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának!

De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta nincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük:

Kár, kár, kár,
mind szamár!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...