2013. április 20., szombat

Benedek Elek : Az ördög hídja



Az ördög hídja

Egyszer volt egy szegény legény. Azt mondja az a szegény legény az édesanyjának:

- Édesanyám! Eleget voltam én már a legénysorban, elmegyek, s asszonyt hozok a házhoz.

- Ide-e, fiam? Ide nem, az én házamhoz. Látom én, hogy a szomszédasszonyt sem becsüli meg a menye, mindig perelnek, veszekednek, hát csak tedd le a fejedet a házasságról.

De így s de úgy, mondja a legény, ő már megunta a legényéletet. Ha béresházban lakik, akkor is megházasodik.

Jól van, elment a szegény legény, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön által, egyszer csak egy aranyhídhoz ér. Meghökken a legény, vajon általmenjen-e ezen a hídon. Amint ezen gondolkoznék, menjen-e, ne-e, odajön egy ősz öregember, s azt mondja neki:

- Tudom, hogy mi járatban vagy, fiam, hát azt tanácsolom, hogy szép csendesen menj által ezen a hídon, hogy még a lábujjad hegye is alig érje, mert ez a híd az ördögök hídja. Az ördögök pedig nem szeretik, ha keresztülzakatolnak a hídjukon. S aki még nem lábujjhegyen járt, mind itt hagyta a fogát. Ha aztán szerencsésen keresztülértél a hídon, menj a hídtól számítva a kilencedik faluba, ott a falu alsó végén, éppen a falu kapuja mellett van egy szép, tornácos kőház, abban lakik egy jó gazdaember, annak van három eladó leánya, s amelyiket neked adják, vedd el.

Megköszöni a szegény legény a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől, s lábujjhegyen általment a hídon. Ahogy általér a hídon, elejébe szökik egy ördög, s kérdi:

- Hová, hová, te szegény legény?

Mondja a szegény legény, hogy mi járatban van.

- No, csak eredj - mondja az ördög -, járj szerencsével, s ha megházasodol, gyere csak erre a feleségeddel, majd megajándékozlak, hogy a hidunkon ilyen szép csendesen jöttél át.

Továbbmegy a szegény legény, meg sem állott, míg a hídtól számítva a kilencedik faluba nem ért. Hát csakugyan ott volt a falu alsó végén egy szép kőház, bement oda egyenesen, köszönt illendőképpen, s nem sokat teketóriázott, hanem elémondta, hogy becsületes szándékkal jött ide. Mindjárt leültették, felvetették a konyhát, s ugyancsak kedvébe jártak a legénynek. Szép volt mind a három leány, de a legénynek legjobban tetszett a legfiatalabbik.

- No, öcsém - mondja a gazda -, látom a képedből, hogy nem vagy afféle "tedd el s elé se vedd" legény, hát melyik lányomat akarod elvenni?

- A legkisebbiket, gazduram.

- Hiszen adnám én azt is jó szívvel, öcsém, de hát tudod-e, hogy az asztagot* sem alul kezdik megbontani, hanem felül. Addig nem adom férjhez a legkisebb leányomat, míg az idősebbek konty alá nem kerültek.

Eszébe jutott a szegény legénynek az ősz öregember tanácsa, s azt mondta:

- Jól van, gazduram, adja nekem a legidősebb leányát, megélek én azzal is, csak legyen miből.

Ott helyben mindjárt megtartották a lakodalmat, s elindult a fiatal pár a legény hazájába. Éppen azon az úton ment, amelyen jött, s szépen lábujjhegyen keresztülmentek az ördögök hídján. Amint keresztülérnek a hídon, elejükbe szökik az ördög, s mondja:

- Na, te szegény legény, azt ígértem volt, hogy megajándékozlak valamivel. Itt van ni, kilenc hízott disznó, hajtsátok haza, ölessétek le, az aprólékjából csapjatok egy jó lakodalmat, a kilenc szalonnát pedig akasszátok fel a füstre. Mához négy hétre majd eljövök hozzátok, s kilenc kérdést teszek fel neked. Jól vigyázz, hogy megfelelj mind a kilenc kérdésre, mert ha nem, elviszem a kilenc szalonnát, s máskülönben is rossz dolgod leszen.

Örült is, búsult is a szegény legény, azt sem tudta, köszönje-e, ne-e a kilenc disznót, de mégiscsak megköszönte. Gondolta magában, majd csak megsegíti az Isten. Na, hazamennek, ott egy kicsi béresházat fogadnak az asszony pénziből, leöletik a kilenc sertést, csaptak az aprólékjából nagy vendégséget, s a kilenc szalonnát felakasztották a füstre.

Telik-múlik az idő, de még ugyancsak hamar telt. A szegény legényt majd felvetette a nagy búbánat, hogy mi lesz most velük. Letelt a négy hét, ma éjjel eljön az ördög, s ki tudja, micsoda kilenc kérdést ad fel neki? Amint így búcsálódnék magában, belép egy öreg koldus a szobába, s szállást kér éjszakára.

- Istené a szállás - mondja a szegény legény -, kerüljön beljebb, s húzódjék meg, ahol lehet.

Leül az öreg koldus a kemence mellé, beszélnek erről is, arról is, de a szegény legény olyan szomorú volt, mint a háromnapos esős idő. Kérdi az öreg koldus:

- Ugyan bizony mért olyan szomorú kigyelmed?

- Hej, nagy oka van annak, hiába is mondom. Ember azon nem segíthet, tudom.

- Dehogynem, dehogynem. Csak mondja el, gazduram. Sok országot-világot bejártam, sokat láttam, próbáltam, hátha tudok segíteni a kigyelmed baján.

Addig s addig vallatja az öreg koldus, hogy elmondja a baját.

- Egyet se búsuljon kigyelmed - mondja a koldus -, csak feküdjék le! Én majd a kigyelmed képében megfelelek az ördögnek.

No, lefekszik a szegény legény, az öreg koldus pedig ott szundikált a kemence mellett. Hát egyszer csak kocogtat valaki az ablakon, s bekiált:

- Itthon vagy-e, gazda?

- Itthon - felelt a koldus.

- Hát meg tudsz-e felelni a kilenc kérdésemre?

- Meg én, csak kérdezz.

- De jól vigyázz, mert ha egyet elvétesz, viszlek a pokolba.

- Jól van, komám, jól van. Csak kérdezz, megfelelek én mindenre.

- No, ha meg, hát azt kérdem tőled elsőbben is, mi van a világon, ami csak egy?

Felelé a koldus:

- Egy Isten van az égben, egy nap van az égen, s egy feje van minden embernek.

- Hát a kettőre tudsz-e valamit mondani?

- Hogyne tudnék. Akinek két ép, látó szeme van, az ugyancsak szerencsés ember, mert mindent tisztán lát a nap alatt.

- Jól van - mondja az ördög -, hát a háromra mit tudsz mondani?

- Amelyik házon három ablak van, az éppen elég világos.

- Mondj a négyre valamit!

- Négy kerék elég egy szekérbe. Több, ha volna, sem kéne.

- Hát az ötre tudsz-e valamit mondani?

- Tudok biz én. Elég a kéz öt ujja a kard markolatára.

- Jól van, mondj a hatra valamit!

- Mondok én arra is, komám. Akinek hat ökre van, jól imádkozott: szánthat, vethet, erdőlhet, nem kell másnak a segítsége.

- No, a hétre mondj valamit, hadd lám, tudsz-e?

- Hogyne tudnék, komám. Akinek hét leánya van, annak ugyan főhet a feje, amíg mind a hetet jó helyre adja férjhez.

- No, ez igaz - mondja az ördög. - Mondj valamit a nyolcra is.

- Mondok én arra is, komám. Akinek nyolc asztagja van a csűröskertben, nem megy a szomszédba kenyérért.

- Hát mondj már a kilencre is valamit!

- Hogyne mondanék, komám. Akinek kilenc szalonnája van a füstön, az sem megy a szomszédba rántanivalóért.

- Jól van - mondja az ördög -, látom, hogy többet tudsz, mint én. Neked hagyom a kilenc szalonnát.

S azzal úgy elszaladt az ördög, hogy a színét sem látták többet.

De bezzeg a szegény legény megtraktálta másnap az öreg koldust, aki mit gondoltok, vajon ki lehetett? Nem volt az más, mint az ősz öregember, akivel a szegény legény az aranyhíd végén találkozott.

Na, megsegítette az Isten a szegény legényt. Az igaz, hogy jól igyekeztek. Volt mindenük: házuk, földjük, marhájuk, s még ma is mind palacsintán élnek, ha a kilenc szalonna el nem fogyott.

Itt a vége, fuss el véle!


Benedek Elek : Világszép nádszál kisasszony


Világszép nádszál kisasszony 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

- Hiszen, szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

- No bizony, ha az, megyek is utána.

- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

- Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

- Mint a gondolat, édes lovam.

- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

- Most már mehettek - mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

2013. április 4., csütörtök

Ogán fia





Élt egyszer egy paraszt, Ogánnak hívták, s volt egy fia, akinek megállott a kereke. Amikor Ogán minden igyekezete hasztalannak bizonyult, hogy fia életét eligazítsa, feltette magában, hogy elküldi a háztól.

- Feleség, a fiút inasnak adom valami mesteremberhez - mondta Ogán a feleségének.

- Jól teszed, add oda - felelte az asszony.

A paraszt fogta a fiút, s nyakukba vették a világot. Meddig, meddig se, de valameddig mentek, míg végül is lakott helyre érkeztek.

Megörült a fiú, amikor a házat megpillantotta, és azt gondolta magában: „Lám, milyen jó lesz, itt megpihenünk egy kicsit!” De nem sejtette szegény, mibe keverednek bele. Amikor a házba lépett, az apa és fia negyven haramiát pillantott meg.

- Ez már teszi - mondták a haramiák -, mi hegyen-völgyön át hajkurásszuk a zsákmányt, s íme, az maga jött a házhoz! Ki ija-fia vagy és hová való? - kérdik a haramiák a parasztot.

- Hát a fiamat szeretném elszerezni inasnak.

A haramiák vidáman nevettek rajta.

- Hogyne, hogyne, bátyó, felvesszük mi őt, nem ellenezzük, ha azt akarod, hogy a fiad is rablással foglalkozzék.

- Hát miért ne? Hiszen ti is megéltek a mesterségetekből, keresse meg ő is így a mindennapi kenyeret magának.

- Aludj itt, bátyó, nálunk, aztán reggel menj haza. Amint fiad kitanulta mesterségünket, majd visszaadjuk neked.

Másnap reggel a rablók megparancsolták a paraszt fiának, hogy fogja a korsót, és menjen vízért. Vette a korsót, elszaladt a forráshoz, s ott belebuktatta a vízbe. Amikor a tele korsót ki akarja húzni a vízből, úgy érzi, mintha valaki húzná lefelé. Megrántja a fiú a korsót, hát meglát egy fehér kezet. De nem jött zavarba, hanem egyik kezével megragadta a korsót, a másikkal meg a vízből kilátszó kezet. Ekkor a forrásból sikítás hallatszott, és valaki egy csészét vágott a fiúhoz. A fiú elengedte a kezet. A csésze nem találta el őt, hanem a forrástól nem messze leesett.


A fiú kiemelte a tele korsót, felvette a csészét, kimosta, zsebébe tette, és visszament a haramiákhoz.

A rablók elcsodálkoztak, amikor meglátták:

- Honnan szereztél vizet? - kérdik tőle.

- A ház melletti forrásból.

Mindjárt el is mesélte, mi történt vele; kihúzta zsebéből a csészét, s odanyújtotta a haramiavezérnek. Az meg kezébe vette a csészét, és csak száját tátogatta. Felkelt helyéről, homlokon csókolta a fiút, és így szólt:

- Fiú, ez a csésze megfizethetetlen, igen nagy szolgálatot tettél nekünk. - Majd társaihoz fordult, és azt mondta nekik: - No, fiúk, halálos vétek nekünk ezek után is rablással foglalkozni. Eladjuk ezt a csészét, és az ára bőségesen elég életünk végéig. Vezessétek elő a lovam, most mindjárt útra kelek, és eladom a csészét. Aztán visszatérek, s megosztozunk az árán.

A haramiavezér lóra szállt, és a városba indult, hogy eladja a csészét a kalmároknak. De egyik kalmár sem tudta megfizetni az árát.

- Ezt a csészét csak az a kalmár vehetné meg, aki a nagyvásárcsarnokban árul - mondták.

A nagyvásárcsarnokban a kalmár fogta és megnézte a csészét, majd azt mondta a rablóvezérnek:

- Ez nagyon drága holmi, menjünk a királyhoz, állapítsa meg ő az árát, s én megveszem.

Mikor a palotába értek, a kalmár a király lába elé vetette magát:

- Íme, királyom, ez az a csésze, amit néhány évvel ezelőtt elloptak boltomból. Megtaláltam a tolvajt, ő az, ni! Kérlek, vedd el tőle a csészét, s add vissza nekem.

- Honnan szerezted ezt a csészét? - kérdi a király a rablóvezért.

Az elmondta a történteket. A király megparancsolta, hogy vezessék elébe a többi harminckilenc haramiát meg a fiút. Amikor a királynál megjelent a fiú, hétszer meghajolt, és megállt előtte.

- A csészét én szereztem - mondta a fiú. - Akarod-e, hogy fogadjunk: ha én még tizenegy ugyanilyen csészét szerzek, minden kalmárt kikergetsz az országból, ha nem szerzek - nekem is, meg valamennyi társamnak is leütteted a fejét.

A király megparancsolta, hogy a haramiákat zárják tömlöcbe, a fiúnak meg azt, hogy szerezzen tizenegy ugyanilyen csészét.

A fiú felült a haramiavezér lovára, s útnak eredt. Meddig ment, meddig se, végül egy gazdag városba érkezett. A város szélén bezörgetett egy házba, s mikor belépett, egy öregasszonyt látott, aki úgy felhúzta szemöldökét, hogy ha abból egy bolha kiesik, száz részre szakad szét.

- Anyóka, miért keseregsz? - kérdi a fiú.

- Ej, hagyj nekem békét, edd a kenyered, hallgass, és maradj nyugton!

- Szépen kérlek, mondd el, mi az oka bánatodnak, hátha segíthetek rajtad!

- Náladnál különb legények is próbáltak már segíteni rajtam, de hiába, semmi sem sikerült.

- Kérlek, anyóka, mondd el, mi bánt.

- A királyunknak gyönyörű fia volt. Meghalt. El is temettük szépen. Nappal csöndben pihen a földben, de éjszakánként valaki mindegyre kiráncigálja holttestét a sírból, és széttépi köntösét.

- No, anyóka, leszedheted az asztalt, nem eszem többet.

- Miért, fiam?

- Nem kell. Elment az étvágyam.

Akkor az anyóka a királyhoz vezette a fiút.

- Íme, királyom - szólt az anyó -, ez a fiú azt állítja, úgy vigyáz fiad sírjára, hogy senki sem nyúl hozzá. Azt mondja: „Üssék le a fejemet, ha kudarcot vallok!”

- Eredj, őrködj! - parancsolta a király.

A fiú elment, s a sírtól kissé távolabb elrejtőzött. Éjfélkor látja, hogy a sírhoz három galamb repül, tollukat leszórják magukról, három tündérszép leánnyá változnak, s beszélgetnek egy­mással.

- No, mit tegyünk? Talán ennénk először, és utána hívjuk ki a királyfit? - kérdezi az egyik.

- Ó, hogy szakadjon rád a ház, hiszen egy falat sem megy le a torkunkon, ha aludni hagyunk egy ilyen gyönyörűséges legényt! - felelte a másik.

A harmadik szétterített egy kendőt, kezébe vette piros pálcáját, megütötte vele a kendőt, és így szólt:

- Kendőm, terülj meg!

Erre a kendő megterült ezerféle csodával. Ezután egyikük a sírhoz ment, a piros pálcával megütötte a rajta levő kőlapot és megparancsolta:

- Kő, mozdulj el!

A kő elmozdult. Rásuhintott a földre, s így szólt:

- Föld, nyílj meg!

A föld megnyílott. A sírból kivették a holttestet, a földre fektették, s amikor a pálcával megütötték, a királyfi egyszeriben életre kelt. Azután a királyfit új ruhába öltöztették, és a kendő­höz vezették, magukkal szembe leültették, ők maguk pedig sorban egymás mellé telepedtek.

Észrevette ezt a fiú, s azt mondja magában: „No, az jó, hogy a leányok sorba ültek - kilövöm a nyilam, s a királyfit nem is érinti.”

Amint a paraszt fia kilőtte nyilát, a leányok megrémültek, otthagytak kendőt, pálcát, éppen hogy a tollukat magukra öltötték, s már el is repültek. A paraszt fia karddal a kezében a királyfihoz lépett és megszólította:

- Erőt, egészséget, királyfi!

- Erőt, egészséget, testvér!

- Én apád őre vagyok, gyere, üljünk le, falatozzunk egy kicsit.

Jóllaktak. Azt mondja a fiú a királyfinak:

- Most gyere, hadd tegyelek vissza a helyedre.

- Könyörgök, ne tedd azt, menjünk inkább együtt a palotába.

- Nem, nem lehet! Feküdj vissza a sírba.

Mikor a kendőt a hátára vetette, egyik sarkában megpillantott egy gyűrűt, felemelte és a maga ujjára húzta. Utána vette a pálcát, megütötte vele a sírt, a királyfi belefeküdt, és a föld összecsukódott.

Reggelre kelvén, a sírhoz mentek a király emberei. Álmélkodva látták, hogy a kő nem mozdult el helyéről. Hírül adták ezt a királynak. Hívatta a paraszt fiát, és azt kérdezte tőle:

- Hogyan őrizted meg a sírt?

- Hát gyertek el a királynéval, majd meglátjátok.

A király, a királyné, nazírok, vizírek meg a paraszt fia, mind mentek megnézni a sírt.

- Látod, királyom, a kő nem mozdult el helyéről. Mit adnál, királyom, ha élve előhoznám fiadat a sírból?

- Mindent, amit csak kívánsz.

- No, ha így van, mindnyájan térjetek szépen vissza, én előhozom a királyfit és hazaviszem.

Alig ért haza a király a királynéval, nazírokkal, vizírekkel, már ment is mögöttük a paraszt fia a királyfival kézen fogva.

- Király, íme, itt a fiad!

Nem lehet azt elmondani, mennyire megörült a király meg a királyné!

- Kérj, amit akarsz!

A paraszt fia előhúzta a csészét, s azt kérte a királytól, hogy tizenegy ugyanilyen csészét adjon neki.

- Negyven bajtársam sínylődik a tömlöcben miattuk - mondotta a fiú.

- Fiam, ilyen csészéim nincsenek. Kérd a lányom, kérd minden kincsem, kérj, amit csak akarsz, de ilyen csészéim nekem nincsenek.

- Ha így van, akkor semmit sem kérek - szólt a fiú, lóra ült s elvágtatott.

Hamar-e, sokára-e, de végül mégis egy nagy városba érkezett, a tenger partjára. Bement egy szélről álló házba, s ott látott egy gyászsújtotta embert.

- Testvér, mitévő legyek! Szívemből örülök, hogy meglátogatsz, de fáj, hogy nincs mivel megvendégeljelek!

- Sose búsulj, van bőven ennivalóm.

Így szólt a paraszt fia, elővette a kendőt, megütötte a pálcával, mire szétterült, mindenféle jóval tele.

Miután a házigazda és egész háza népe kedvükre jóllaktak, a paraszt fia kérte őket, mondják el, miért éhezik az egész város?

- Nincsenek szántóföldjeink nekünk, testvér.

- Honnan veszitek hát a kenyeret?

- A túlsó partról hoztuk.

- Miért nem hoztok hát most is?

- Az történt, hogy a vízből egy kar bukkant fel. Amikor innen a túlsó partra hajózunk, átenged, de amint jövünk vissza a gabonával megrakott hajón, ez a kéz felborítgatja hajóinkat, és nem tudjuk, mitévők legyünk.

- No, és ha én elmegyek, megrakom a hajókat minden jóval és áthozom, teljesíti-e a király a kérésemet?

- Még be is aranyoztat!

- No, ha így van, gyere, menjünk a királyhoz.

Megjelentek a király előtt, és azt mondja a paraszt fia:

- Mit adsz nekem, király, ha elmegyek, megrakom a hajókat mindenféle jóval, s visszajövök velük országodba?

- Mindent, amit csak kívánsz!

A fiú felszerelt negyven hajót, áthajózott velük a túlsó partra, ott megrakta őket gabonával és visszafordult.

Visszafelé menet, épp a tenger közepén látja, hogy a vízből egy fehér kar nyúlik ki karpereccel a csuklóján. A fiú nem vesztette el fejét - megragadta a kart, s maga felé húzta. Nem bírt vele, a kar a víz alá merült, csupán a karperec maradt a fiú kezében. Ezután a fiú nyugodtan folytatta útját, és szerencsésen megérkezett rakott hajóival a városba. Az egész város ujjongott örömében.

A fiú megjelent a király előtt, s így szólt:

- Add meg, király, amit ígértél, mert én elmegyek.

- Mit kívánsz hát? - kérdi a király.

- Tizenegy ilyen csészét - felelte a fiú, s megmutatta saját csészéjét.

- Nem, ilyent nem adhatok, hiszen ilyen csésze egymaga megér annyit, mint az egész országom. Kérjed bár lányom kezét, kérd egész országom, bármit odaadok.

- Nem kell nekem más. Negyven testvérem sínylődik tömlöcben, s bármibe kerüljön is, de még tizenegy ilyen csészét kell szereznem, hogy megszabadítsam őket.

- Adj hát nekem időt holnap reggelig, beszélek a hajók parancsnokával, s megüzenem a választ - mondta a király.

Akkor magához hívatta a hajók kapitányát, és megkérdezte tőle, tudja-e, hol lakoznak Guri király leányai.

- Tudom - felelte a hajók kapitánya.

- Jött ide hozzánk egy legény. Vidd magaddal, és mutasd meg neki, hol tanyáznak Guri király leányai.

A fiú a városban hagyta lovát, hajóra szállt, hét nap, hét éjjel hajózott a tengeren, amíg a túlsó partra ért. Ott meglátott egy vaskaput.

- Menj be ezen a kapun, és mögötte találkozol Guri király lányaival. Mikor jöjjek vissza érted? - kérdezi a kapitány.

- Úgy tizenöt nap múlva.

Belépett a kapun, és alig ment tovább, csodálatosan szép öregembert pillantott meg, aki ingujját feltűrve főzött.

- Erőt, egészséget, öregapám!

- Erőt, egészséget, emberfia. Kígyó a hasán ide nem csúszhat, madár a szárnyán ide nem repülhet, hogy kerülsz te mégis ide?

- A szeretet hozott engem ide.

- Látszik, hogy jóravaló legény vagy, gyere, hadd rejtselek el, mert jönnek a lányok, meglátnak és megölnek. Pedig sajnálnálak!

Elbújtatta a paraszt fiát, és a lelkére kötötte, hogy meg se mukkanjon.

Nemsokára megjelentek a lányok.

- Emberszagot érzek - mondogatták.

- Hiszen én is ember vagyok, ez az én szagom - felelte az öreg.

- Nem, ez idegen szag!

- De nincs itt senki idegen, mondom nektek.

- No, ha így van, akkor adj ennünk.

Az öreg szétbontott egy kendőt. A nővérek leültek. Alighogy hozzáfogtak az evéshez, megjelent Guri király egyik nazírja, írással kezében.

- Várj egy kicsit, majd elolvassuk evés után - mondták neki a leányok.

Ebéd után a legidősebb mindnyájuknak bort töltött és megszólalt:

- Iszom annak a legénynek az egészségére, aki kiragadta kezemből a csészét, és megmentette lelkemet. Negyven haramia oda sem mert jönni a forráshoz, ő meg nemcsak vizet merített a forrásból, de még a csészémet is elragadta tőlem. Igazán helyre legény!

A középső nővér felkacagott.

- Hát még ha én elmondanám, mi történt velem?

- Meséld el!

Újra bort töltöttek poharukba.

- Én meg annak a derék legénynek az egészségére iszom, aki elvette tőlem a bűvös pálcát, a kendőt, és feltámasztotta a királyfit, akit én öltem meg! Valóban helyre legény!

A legifjabb nővér is kacagásba tört ki.

- Én pedig arra a legényre emelem poharam, aki majd kirántotta karomat, és negyven megrakott hajót szerencsésen átvitt a tengeren az éhínségtől szenvedő országba. Az aztán a helyre legény!

Az öregember, a lányok beszédét hallva, mindjárt arra gondolt, hogy arról a legényről beszélnek, akit ő elrejtett.

- Hát mit adtok nekem, ha idehozom azt a legényt?

- Mindent, amit csak kívánsz!

Ezekre a szavakra a paraszt fia előbújt, és a lányok elé állt:

- Erőt, egészséget, szép szüzek!

A lányoknak ijedtükben még a szájuk is remegett.

- Kerülj közelebb, legény, s tarts velünk - hívták.

Alighogy leült a paraszt fia, megint megjelent a nazír, hétszer meghajolt, s karját keresztbe fonta mellén. A levél elolvasása után a legidősebb nővér szeme könnybe lábadt. S amikor a többiek is elolvasták a levelet, ők is keserves sírásra fakadtak.

- Mondjátok el, miért sírtok? - kérdi tőlük a legény.

A legidősebb nővér felkelt, dobozából egy képet vett elő, és megmutatta a legénynek:

- Hét évvel ezelőtt Azrail elrabolta egyetlen fivérünket. Akárhogy vergődünk is, sehogy sem tudjuk kiragadni Azrail körmei közül. Ha megszabadítod, azt adunk neked érte, amit csak kívánsz.

- Rendben van, ne keseregjetek, visszahozom én. De mondjátok meg, mitévő legyek, hogy tömlöcben sínylődő negyven testvéremet kiszabadíthassam?

- Az nem boszorkányság, másfél napon belül odaviszünk téged - felelték a lányok.

- Odavinni odavisztek - mondja a legény -, de nekem tizenegy ilyen csészére van szükségem!

- Még húszat is szerzünk, ne legyen rá gondod!

- No, ha így van, akkor menjünk Guri királyhoz.

El is mentek. A paraszt fia meghajolt hétszer, karját keresztbe fonta s megállt. Kérdi a király leányaitól, mi okból hozták ide az emberfiát. A lányok elmondták, hogy a legény vállalkozik fivérük kiszabadítására.

- És meg tudod ezt tenni? - kérdezte a király.

- Isten segedelmével.

- Láttad-e már valaha is Azrailt?

- Nem láttam.

- És mit kívánsz az útra?

- Engedd meg, hogy istállódból lovat válasszak magamnak, add nekem a szablyád, páncélod, íjad és buzogányod.

- Ez semmi, megkapod.

- Még azt kérem, adj mellém vezetőt, aki megmutatja Azrail hegyét.

- Eredj isten nevében, adok vezetőt is.

A paraszt fia bement az istállóba, kivezette onnan a legjobb táltost, amelyik a csillagok közt nőtt fel, s napot még nem látott soha, és teljes fegyverzetben állt a király elé.

Mikor a király meglátta a legényt, azt mondta magában: „Ez aztán beváltja ígéretét!” Ezután egy nazír lóra szállt, s ketten együtt útnak indultak. Ki tudja sokáig mentek-e, nem sokáig, végül elérkeztek a Dzsan-dzsava hegyhez. A nazír nem akart tovább menni.

- Én nem mehetek tovább.

- No, akkor az ég áldjon! - mondta a legény, és egyedül folytatta útját.

Feljutott egy hegy csúcsára, a hegyen túl magas házakat pillantott meg, s nagy lármát hallott. A fiú elkiáltotta magát:

- Jöjjön ki a ház gazdája, mert vérdíjat akarok!

Megjelent két arab és kérdezték:

- Ki vagy te?

- Vérdíjat akarok! - felelt a fiú.

„Ki merészeli megzavarni urunk álmát?” - gondolták az arabok, és útját állták.

A legény nekik rúgtatott, kivonta kardját, s egy suhintással leütötte fejüket nyakukról. Leszállt lováról, fogta a fejeket, és az első ház erkélyére dobta.

A neszre felébredt Azrail, s kijött az erkélyre:

- Te követelsz tőlem vérdíjat? No, mindjárt lejövök, s majd adok én neked vérdíjat! - mondta Azrail a legény láttára.

Leugrott az erkélyről, lóra pattant, s a legény felé vágtatott.

- Adjon isten, legény, no, mondd csak, ki a soros a buzogányvetésben?

- Te vagy a soros, én vendég vagyok! Vesd el mind a hét buzogányodat, hét kopjádat, s lődd ki hét nyiladat, majd elválik, ki lesz a győztes.

Azrail elhajította buzogányát, s hegyek, völgyek beleremegtek, de nem találta el a fiút. A paraszt fia felvette a buzogányt, visszaadta Azrailnak, s így szólt:

- Nem babra megy a játék, fogd meg a buzogányod, és vesd el, ahogy illik.

Azrail elvetette minden buzogányát, kopjáját, kilőtte hét nyilát, de a legény sértetlen maradt.

- Rajtad a sor - szólt Azrail, és megállt a fiúval szemben. A legény megmarkolta szikrázó szemű lova kantárszárát, felállt a kengyelben, és elvetette buzogányát. Fején találta Azrailt, aki holtan fordult le a földre. A fiú odaléptetett, s levágta fejét. A fej elgurult a földön.

„Hova gurul ez?” - gondolja a legény, s kardjával kettéhasította.

- Még egyszer, fiú! - szólt a fej.

- Nem, azt nem tehetem, én is csak egyszer születtem erre a világra.

Ezután a legény felment a házba, és a tűzhely mellett találta Guri király megbilincselt fiát. Kiszabadította a királyfit, és vele együtt visszatért a királyhoz. Útközben a királyfi azt tanácsolta a legénynek:

- Ha kérdez a király, mit kívánsz jutalmul, mondd, hogy a legkisebb lányát meg a gyűrűjét.

Amikor az udvar népe megpillantotta őket, ujjongásba tört ki.

- Most mondjad, mit kívánsz? - szólt a király.

- Neked egészséget.

- Nem, kérj mindent, amit csak akarsz!

- Hát akkor legkisebb leányodat s gyűrűdet kérem, meg tizenegy ilyen csészét!

- Jól van, teljesül a kívánságod.

Hét nap, hét éjjel ültek lakodalmat, összeeskették a legényt meg a király legkisebb leányát, és azután a fiatalokat szobájukba kísérték. Ott a fiú elővette kardját, maga s a királyleány közé fektette.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte csodálkozva a királyleány.

- Mindaddig, míg negyven testvéremet ki nem szabadítom, nem nyúlok hozzád - felelte a paraszt fia.

Reggel a királyleánnyal együtt útra keltek. Amikor hazaértek, a fiú elvitte a királyleányt szüleihez, maga meg a királyhoz ment, s elébe tette a tizenkét csészét.

Akkor előhívatták a kalmárt.

- Nocsak, mutasd meg, melyik a tiéd?

A kalmár zavarba jött.

Amikor a király látta, hogy a kalmár becsapta, késedelem nélkül megparancsolta, hogy a negyven rablót bocsássák szabadon; elhívatta a hóhérokat is, és meghagyta, hogy országában irtsanak ki minden kalmárt.

Az egyik nazír így szólt a királyhoz:

- Miért nem hívatod ide a leányt, akit a legény magával hozott?

- Ki vagy te, szépséges leány? - kérdezte a király, mikor elébe állt a királyleány, aki a paraszt fiával érkezett.

- Én Guri király leánya vagyok.

- Te feleségül mentél ehhez a legényhez?

- Igen.

- És megőrizted ártatlanságodat?

A leány elmondta a történteket. A király ekkor összehívta népét és kihirdette:

- A királyságot saját jószántamból átengedem ennek a fiúnak. Beleegyeztek-e?

- Beleegyezünk! - kiabálták valamennyien.

A király levette gyűrűjét, és a paraszt fiának ujjára húzta.

- Én meg cserébe neked ajándékozom Guri király gyűrűjét - szólt a fiú, elővette a gyűrűt, és átnyújtotta a királynak.

A fiút kikiáltották királlyá. A negyven rabló híve maradt élete végéig. Ők szerencsével jártak, járjatok ti is szerencsével.

Az égből lehullott három alma: egy annak, aki a mesét mondta, másik annak, aki hallgatta, harmadik meg annak, aki megszívlelte.

A hasznos kecske




Élt egy paraszt a feleségével. Semmijük sem volt egy kecskén kívül. Abból éltek, hogy fejték a kecskét, s a tejével táplálkoztak.

Azt mondja egyszer az asszony az urának:

- Vezesd ki a kecskét a vásárba, add el, de úgy, hogy pénzzel és a kecskével gyere haza.

- Hogyan adhatnám el úgy a kecskét, hogy meg is maradjon, de pénzzel térjek haza? - kérdezi a paraszt.

- Az már a te gondod. Ha kecske nélkül jössz haza, hogyan leszünk meg tej nélkül?

A paraszt fogott egy botot, s a kecskét elhajtotta a városba. Reggel volt, s a vásárban hast árultak. Megpillantva a has-árust, a paraszt feléje hajtotta a kecskét, s elkezdett ordítozni:

- Eladó a kecske, ki veszi meg?

- Mit adjak a kecskédért? - kérdi tőle a has-árus.

- Adj egy tányér hast, odaadom a kecskét.

- Rendben van, gyere egyél.

A paraszt elvette a tányért, megette a hast - utána felállt, s hajtani akarta a kecskét, de a has-árus elkapta a karját, s mondja neki:

- Hová hajtod azt a kecskét?

- Mit képzelsz? Adsz egy tányér hast, s el akarod venni érte a kecskémet?

Csúnyán összevesztek, s már majdnem ölre mentek, de az egybesereglett tömeg a lelkükre beszélt:

- Nem szégyellitek magatokat verekedni?

- Hogyne verekednénk - mondja a kecskés ember -, ez a becstelen adott nekem egy tányér hast, s most el akarja érte venni a kecskémet, ami megér tizenöt aranyat is.

A tömeg rátámadt a has-árusra, s legorombították, amiért egy tányér has fejében el akarja venni a szegény ember kecskéjét. A paraszt tovább hajtotta a kecskét, s találkozott egy gata-árussal.

- Eladó a kecske, eladó a kecske, ki veszi meg? - kezdett kiabálni, amint meglátta a gata-árust.

- Mit adjak a kecskédért? - kérdi az árus.

- Adj annyi gatát, amennyi a bendőmbe belefér, s odaadom neked a kecskét.

- Rendben van, gyere, egyél.

A paraszt repedésig jóllakott gatával, felállt, megtörülte a száját, s el akarta hajtani a kecskét, de a gata-árus megállította:

- Hová hajtod a kecskémet?

- Az én kecskémet hajtom, nem a tiedet - felelt a paraszt.

- Akkor miért etted meg a gatát, ha nem akarod odaadni a kecskét?

- Nicsak, a bolondja, az egy gatáért akarja elvenni tőlem az én jó kecskémet?

Egymásnak estek. A nép meg odacsődült, s kérdezgették, mi történt.

- Jó emberek - mondta a paraszt -, ez a szemtelen adott nekem egy kevés gatát, és azért most a kecskémet akarja elvenni tőlem.

- Nem szégyelled magad! - korholták az egybegyűltek a gata-árust.

Ezalatt a paraszt fogta a kecskéjét és továbbállt.

Nemsokára egy halva-árussal találkozott, aki halvát vitt a fején s kínálgatta:

- Finom a halva, kinek kell halva?

- Ki vesz egy jó kecskét, ki vesz egy jó kecskét? - kiabált a paraszt is.

- Mennyit kérsz a kecskédért? - kérdi a halva-árus.

- Adj egy darab halvát, viheted a kecskét.

- Nesze, egyél.

A halvát megette a paraszt, s hajtotta tovább a kecskét.

- Hé, hová hajtod a kecskémet? - támadt rá a halva-árus.

- Tán a tied a kecske? Csak nem gondolod, hogy egy darab halváért elveszed tőlem a kecskémet?

A paraszt ezzel is összekapott.

- Miért verekedtek? - kérdik a köréjük gyűlt emberek.

- Nézzétek ezt a szerencsétlent! Adott nekem egy falat halvát, s most el akarja venni érte ezt a derék, nagy kecskét.

Erre minden oldalról püfölni kezdték a halva-árus fejét, elvették tőle a kecskét, s visszaadták a parasztnak. Az meg fogta, s eliszkolt vele.

Amikor beesteledett, a paraszt egy ház előtt ment el, s mondja magában: „Bemegyek én ebbe a házba, s meghálok benne.” Bement a házba, s meglátott egy asszonyt.

- Mit akarsz itt, hordd el magad! - mondja az asszony.

- Kedvesem, szegény vándor vagyok, engedd meg, hogy itt éjszakázzam, pitymallattal már megyek is tovább.

Az asszony nem ellenkezett, s a paraszt kiment a csűrbe. Eltelt egy vagy két óra, hallja, hogy kopogtatnak a lakás ajtaján. A paraszt kikémlelt a résen, s látja, hogy a has-árus zörget. Kis idő múltán ismét kopogtatás hallatszik az ajtón. Azt mondja az asszony a has-árusnak:

- Azt hiszem, ez az uram, bújj el gyorsan a csűrben, különben meglát, s menten agyonüt.

Amint belépett a has-árus a csűrbe, a kecske gazdája megrántotta a kabátja ujját, s kérdi tőle:

- Ki vagy, s mit akarsz itt?

- Hallgass, én vagyok, ne kiabálj - mondja a has-árus.

- Minek jöttél ide?

- És te minek jöttél?

- Én kecskét árulok. Hej, ki veszi meg a kecskémet!? - kezdett ordibálni a paraszt.

- Ne ordíts, csendben maradj, mit adjak a kecskédért?

- Tíz aranyat.

- Nesze neked tíz arany, de elhallgass!

Újra kopogtatás hallatszott az ajtón.

A paraszt fogta a pénzt, s zsebre vágta. Megint kikémlelt a résen, s látja, hogy a gata-árus kopog. Egy óra múlva megint kopogtak az ajtón. A halva-árus kopogtatott. Azt mondja az asszony a gata-árusnak:

- Azt hiszem, ez az uram, szaladj a csűrbe.

Amikor a csűrbe belépett, véletlenül hozzáért a paraszthoz.

- Ki üt engem? - kiabált a paraszt.

- Ne ordíts - suttogta a gata-árus -, én értem hozzád véletlenül. Mit keresel te itt?

- Én a kecském árulom. Hej, eladó a kecském, kinek adjam el a kecském!?

- Hallgass, ne kiabálj, mibe kerül az a kecske?

- Húsz arany az ára.

- Nesze, fogd, csak hallgass.

Miután a pénzt elvette és zsebre vágta, a paraszt újfent kopogtatást hallott az ajtón.

- Azt hiszem, ez az uram, szaladj gyorsan a csűrbe! - suttogta a halva-árus fülébe az asszony.

A halva-árus beszaladt a csűrbe.

- Mit akarsz itt? Vedd meg a kecském, mert ha nem, úgy elkezdek ordítozni, hogy mindjárt kijön a gazda, és nyakon csíp téged.

- Az isten szerelmére, ne ordíts úgy, mondd meg az árát és kifizetem.

- Huszonöt arany a kecském ára.

- Nesze, vedd és hallgass - mondja a halva-árus, s kezébe nyomta a pénzt.

Az utolsó kopogtató a férj volt. A paraszt meglátta őt a résen keresztül és elhallgatott. A férj bement a házba, megvacsorázott, és így szólt az asszonyhoz:

- Ideje lefeküdnünk, asszony, csak előbb még kimegyek a csűrbe, megnézem az állatokat. Amint visszajövök, lefekszünk.

- Hagyd, nincs ott mit nézni, te úgyis elfáradtál, lefekszünk most mindjárt - kérte a felesége.

- Ó, azt nem lehet, először meg kell néznem az állatokat - mondja a gazda, s ment a csűrbe.

Amint belépett, a kecske gazdája rákiáltott:

- Ki vagy?

A gazda kővé meredt.

- Hát te ki vagy, hogy így rám kiabálsz a saját csűrömben?

- Én kecskét árulok.

- Mi van itt, vásár, hogy kecskét árulsz itt?

- Persze hogy vásár - felelte a paraszt -, ha nem lenne vásár, mit keresne itt a has-, gata- és halva-árus?

- Mit beszélsz?

- Hát gyújts világot, majd meglátod.

Amint világosságot gyújtott, és meglátta a csűr közepén kuporgó has-, gata- és halva-árusokat, odafordult a paraszthoz és mondja:

- Mondd, mibe kerül a kecskéd? Adok neked pénzt, vedd és tisztulj innen, de nehogy valakinek is egyetlen kukkot szólj arról, amit itt láttál!

- Tíz arany a kecske ára.

- Nesze, és tűnj el innen. De ha valakinek szólsz erről valamit, búcsút mondhatsz az életednek!

- Rendben van, ide vele!

Elvette a pénzt a paraszt, s kizavarta kecskéjét a csűrből. Amikor hazaért, azt mondta a feleségének:

- Asszony, pénzzel jöttem haza, s megmaradt a kecske is.

- Na látod - felelt az asszony -, hányszor mondtam neked, eredj, add el a kecskét, de úgy, hogy pénzzel is, meg a kecskével is hazagyere, de te csak mind ellenkeztél.

Ők a céljukat elérték, érjétek el ti is a magatokét.

Az isten három almát küldött: egyet annak, aki mesélt, másikat annak, aki hallgatta, harmadikat annak, aki megfogadta.

A bűvös gyűrű




Élt egyszer egy öreg anyóka, volt egy fia. Az anyó mindegyre oktatta fiát, hogy sem embernek, sem állatnak, sem semmiféle élőnek ne ártson. Szegényesen éltek. A fiú mindennap kiment az erdőre rőzsét szedni, s vitte a hátán, a piacon aztán eladta, és az árán kenyeret vett magának meg édesanyjának. Egyszer, amikor a faluba ment vissza, látja a fiú, hogy a gyerekek egy zsineggel megkötözött macskát kínoznak. Amikor a fiú látta az állat kínlódását, megesett rajta a szíve, és kérlelte a gyermekeket, eresszék szabadon a macskát.

- Ha annyira sajnálod, adj néhány garast, s akkor elengedjük!

Az öregasszony fia odaadta nekik aznapi keresetét - húsz piasztert -, és kiragadta a macskát kínzói karmaiból. Aznap este a szegény asszony meg a fia éhesen feküdtek le aludni.

Következő napon, mikor a szegény asszony fia ismét az erdőre indult rőzséért, utánabaktatott a macska is. Este a piacon eladta a rőzsét negyven piaszterért, és húsz piaszter árán mindjárt kenyeret vásárolt. Hazafelé menet látja, hogy a gyerekek egy kutyát csíptek el, és azt ütlegelik. A fiú akkor odaadta nekik a megmaradt húsz piasztert, és kiszabadította a kutyát.

Másnap reggel vele ment az erdőre a kutya is, a macska is. Ezen a napon az eladott rőzséből hatvan piasztert keresett a fiú; húszért kenyeret vett, húszból jól tartotta a kutyát és a macskát, a megmaradt húszat pedig vitte haza. Ez alkalommal a faluba vezető úton látja, hogy a gyerekek egy kígyót fogtak, s azt gyötrik. Maradék húsz piaszterével kiváltotta a kígyót, és egy agyagkorsóba tette.

Reggel, amikor a szegény asszony fia szabadon akarta engedni a kígyót a korsóból, az nem akart kibújni belőle. Délben, mikor a fiú a kutyával, macskával és a kígyóval együtt lement a hűs vizű forráshoz ebédelni, megetette a kígyót is, mire az hirtelen gyönyörű fiúvá változott át. Odaült a szegény asszony fia mellé, és a következőket mesélte el:

- Én királyfi vagyok. A varázslók elraboltak, és kígyóvá változtattak. Megigéztek, hogy mindaddig kígyó maradok, amíg ember kezéből nem kapok kenyeret. Ezért csúsztam-másztam be a faluba. Te megmentettél a szenvedéstől, feloldottál az igézet alól, ezért örökké hálás leszek neked.

Ekkor a szegény asszony fia elhatározta, hogy elmegy a királyhoz, s elmondja neki, mi történt vele. Amikor a királyfi megtudta szándékát, ezt a tanácsot adta a fiúnak:

- Ha kérdezi a király, mit kívánsz szolgálatodért, kérd tőle gyűrűjét az ujjáról. Bűvös gyűrű az; ha az ékkövét megfordítod foglalatában, mindent megkapsz, amit csak kívánsz.

Amikor a szegény asszony fia megjelent a király előtt, a király így szólt hozzá:

- Megszabadítottad fiamat, most kérj, amit akarsz.

- Az ujjadon levő gyűrűt kérem, király - felelte a fiú.

- Görbüljön meg a nyaka, aki téged erre kioktatott! De ha egyszer megígértem, oda kell adnom - felelte a király, lehúzta ujjáról, s odaadta a gyűrűt a szegény asszony fiának.

Nem sok idő múltán azt tanácsolta a fiúnak az anyja, hogy kérje feleségül a király leányát. A fiú hajlott is a jó szóra. Erre a szegény asszony kapta magát, s leült a leánykérők padjára. A király kiment hozzá, és megkérdezte tőle, mit akar? A szegény asszony azt felelte, azért jött, hogy a királylányt megkérje a fiának.

- Odaadom a leányom, de vajon honnan szerzel olyan vételárat, amilyent én kérek? - kérdezte a király a megjelent fiútól.

- Mindent megszerzek, amit kívánsz.

- Szerezz hát egy arany kincsesládát, egy palotát, amelyik felér ezzel, amiben lakom, palotámtól a házadig két fasor vezessen, és köztük végig szőnyeg fusson, a szőnyeg két szélén pedig lovasok üljenek hófehér lovakon.

A fiú meghajolt a király előtt és hazaszaladt. Megfordította az ékkövet a gyűrűben, s a király kívánsága teljesült. A fiú feleségül vette a királyleányt, és a palotába költözött.

Nem sok idő telt el, és egy öregember tudomást szerzett a csodálatos erejű gyűrűről. Ékszerárusnak öltözve, rögtön bejutott a palotába. A szegény asszony már nem élt akkor. A szegény asszony fia sem volt otthon. A gyűrű ott feküdt a polcon, s az öreg rögtön felismerte.

Így szólt a királylánynak:

- Íme, hármat választottál gyűrűim közül - odaadom mind a hármat azért az egyért, amelyik ott fekszik a polcon.

A mit sem sejtő királylány kész örömest fogta a gyűrűt és az öregembernek adta. Az meg csak fordított egyet az ékkövén, és így szólt:

- Repüljön át ez a palota királylányostul-mindenestül a hét tengeren túli szigetre.

Az öreg kívánsága abban a pillanatban teljesült.

Este, mikor a szegény asszony fia hazatért, palotája helyén saját régi kis viskóját találta. A királyi vő erre nagy bánatosan nyakába vette a világot, és vándorolt hegyen, völgyön át...

A macska meg a kutya igen elszomorodtak, mikor megtudták a szegény asszony fiának nagy bánatát. Megfogadták, bármibe kerüljön is, megszerzik a bűvös gyűrűt és visszajuttatják gazdájuknak. És íme, útnak eredtek szárazon és vízen át, és elérkeztek az egerek birodalmába. A határt vigyázó hadsereg ijedtében szerteszéjjel futott, s a macska megjelenésének híre futótűzként terjedt el az egész országban.

Az egérkirály összehívta a nagytanácsot, megerősítette a határokat, és levelet írt a teknősbékák királyának, kérve, küldjön segítségül néhány ezer páncélba öltözött katonát. Úgyszintén levelet írt a sünkirálynak is, hogy küldjön segítségül néhány ezer tüskés katonát. Ezért a segítségért az egérkirály megígérte a teknősbéka királynak és a sünkirálynak, hogy tíz éven át adófizetőjük lesz, ha az egerek országa megszabadul a macskától. Még arra sem volt ideje, hogy aláírja a levelet, mikor beállított a kutya, hogy a macskától jön követségben.

- Ha azt akarjátok - szólott a kutya -, hogy a mindenható kandúr ki ne irtsa az egész egérnemzetet, úgy az egérkirály küldjön a macskához néhány úszni tudó kövér egeret, hogy átvigyenek engem meg a macskát a tengeren.

Az egérkirály teljesítette a macska kívánságát, és kiválasztott néhány kövér egeret.

- Elég! - mondta a kutya.

Amint az egerek megjelentek a macska előtt, az megparancsolta nekik, hogy vessék magukat a vízbe, utánuk beugrott a kutya, a hátára a macska, és úszni kezdtek a tengeren. Midőn a hét tenger közepére értek, megpillantották a szigetet a rajta emelkedő várral. Ott a macska megparancsolta az egereknek, hogy hatoljanak be a várba, és szerezzék meg az öregtől a gyűrűt.

Éppen éjszaka volt. A palotában mindenki aludt.

Az egerek egy lyukacskát rágtak a falba, és bejutottak a hálószobába, ahol az öreg aludt. Csakhogy az öregnek nem volt az ujján a gyűrű. „Talán a szájába rejtette el az öreg a gyűrűt?” - tűnődtek az egerek. Erre egyikük az alvó mellett levő burnótszelencébe dugta a farka végét, majd az öreg orra lyukába. Az öreg akkor egy nagyot tüsszentett, szájából kiesett a gyűrű, az egerek felkapták, és a macskához vitték. A macska ezért a szolgálatért mindnyájukat káni méltóságra emelte.

A kutya meg a macska visszatért gazdájához, elibe tették a gyűrűt. A szegény asszony fia megfordította a gyűrű ékkövét, és visszavarázsolta régi helyére a királylányt meg a palotát is. A palotában ott feküdt az öreg, az ijedségtől kiszáradva.

A szegény asszony fia azóta sohasem vált el a kutyától meg a macskától, és mindent megtett kedvükért.

A balga



Élt egyszer egy dúsgazdag ember. De mivel kicsapongó életet élt, lassacskán minden javát elherdálta, s egy szép napon olyan szegény lett, mint a templom egere. Szemét lesütötte, fejét lehorgasztotta, és jajgatva emlékezett az elmúlt szép napokra.

Egyszer régi ismerősök látogatták meg, s közülük az egyik, sokat tapasztalt ember, így szólt hozzá:

- Úgy látszik, hogy valami rossz fát tehettél a tűzre, azért hagyott el a szerencséd. Azt tanácsolom: eredj a szerencséd után, talán megtalálod valahol, és gazdag leszel, mint régen.

Az ember hajlott a jó szóra, és elindult hegyen-völgyön a szerencséje után. Álmában egyszer meglátta a szerencséjét, amint egy szikláról lógott fejjel lefelé. Reggel felébredt, s az időt nem vesztegetve, elindult a felé a szikla felé.

Ment, mendegélt sokáig, mígnem az úton találkozott az oroszlánnal.

- Merre tartasz? - kérdi az oroszlán.

- Megyek a szerencsém után.

- Ismerem őt - feleli az oroszlán. - A te szerencséd nagyon eszes, talán megkérdeznéd tőle, mitől gyógyulhatnék meg. Ládd-e, már hét éve teljesen tehetetlen vagyok. Visszatérőben mondd meg, hogy mit mondott, és én mindent, amit tudok, megteszek neked.

Az ember megígérte, hogy teljesíti kérését, s azzal továbbment.

Vándorlásában betévedt egy kertbe, amely telides-teli volt mindenféle gyümölccsel. De mikor szakított belőlük és megkóstolta, úgy találta, hogy mind keserű. Amikor a kert gazdája meglátta őt, először legorombította, de mikor elbeszélte neki búját-baját és azt, hogy hová igyekszik, a gazda így szólt:

- Ha így van, atyafi, kérdezd meg majd azt is, mivel hozhatnám helyre kertemet, hogy a gyümölcs ne legyen keserű. Mit nem fáradoztam! Új töveket ültettem, oltottam, szemeztem őket, de bizony semmi sem használt. Ha visszatértedkor választ hozol nekem erre, én mindent, ami erőmből telik, megteszek neked.

Az ember a gyümölcsös gazdájának is megígérte, hogy teljesíti kérését, és tovább vándorolt, mígnem eljutott egy várhoz, amely egy magas hegy tetején épült. Belépett s a várudvaron gyönyörűséges fiatal nőt pillantott meg. Mikor a leány megkérdezte tőle, mi szél hozta erre a helyre, az ember mindent sorjában elmesélt neki, ami vele csak történt.

- Nekem - szólt a leány - kincsem garmadával van, csupán egy a bajom, hogy fejfájás kínoz éjjel és nappal. Ha megkérdezed a szerencsédet az orvosságom felől, én mindent megteszek neked, amit csak kívánsz.

- Jól van, majd utánajárok - mondta az ember s folytatta útját, míg végül ráakadt a szerencséjére, amely egy magas hegyről függött alá.

Illendően köszöntötte az ember, elpanaszolta neki minden gondját, bánatát s mindazt, amivel megbízták. Midőn a szerencséjétől feleletet kapott, ajánlotta neki, hogy térjenek vissza együtt.

- Menj hát te elöl, én majd megyek utánad - mondta a szerencse.

Visszatérőben találkoztak a gyönyörűséges nővel, s az ember így szólt hozzá:

- Ha férjhez mégy egy deli ifjúhoz, kigyógyulsz bajodból.

A gyümölcsöskert gazdájának azt mondta:

- A víz, amely kerted öntözi, aranymezőn folyik keresztül. Az aranypor, mely a vízben lebeg, felszívódik a fákba, attól olyan keserű a gyümölcsük. Ha azt akarod, hogy kerted gyümölcse ne legyen keserű, változtasd meg a folyó medrét, vagy az aranyat szűrd ki a vízből.

Amikor az oroszlánhoz ért, az ember sorra mindent elmesélt, amit útközben a szerencséjénél tapasztalt.

- No, és mit ajánlott ezért a fiatal nő? - kérdi az oroszlán.

- Azt ajánlotta, hogy házasodjunk össze, s élvezzük együtt az ő javait, de én nem egyeztem bele.

- És mit ajánlott a gyümölcsöskert gazdája?

- A kert gazdája kiszűrt minden aranyat a folyó vizéből, s lett is teméntelen! Felajánlotta, hogy magammal hozhatom mind, de én nem fogadtam el, s mondtam is neki: „Hogyisne, majd fogom én azt hurcolni magammal hazáig!”

- No, jól van, de most áruld el, milyen tanácsot kaptál az én betegségemre? - kérdi az oroszlán.

- Neked azt izeni a szerencsém, hogy meggyógyulsz, ha egy balga ember fejét megeszed.

Az oroszlán pedig, jól átgondolva a mondottakat, szép lassan az ember feje felé nyújtotta a mancsait, elkapta, levágta a földre, széttépte és felfalta.

- Esküszöm - mondta az oroszlán -, aligha találnék náladnál balgább embert a földkerekségen!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...