2012. március 31., szombat

Móra Ferenc: A pillangók királya



Móra Ferenc: A pillangók királya

Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam!
Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.
- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is.
Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.
- Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.
- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarabb, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.
Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem.
Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát.

Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.
Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam le egy vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom. Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem, vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett kék selyemszárnya kiterjesztve, nagy, pörge bajusza tele virágmézzel. Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.
Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surrantam a liliombokor mögé.
Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett kiszabadulni.
Társai szomorú bugással repültek szét.

Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem.
A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön sírdogált.
- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni?! Margitka haldoklik.
Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába nagy ujjongva:
- Megvan, megvan!
A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca olyan volt, mint a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.
- Mi van meg?
- A pillangókirály.
Hirtelen fölvillant a tekintete.
- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!
A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát. Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívre hatóan könyörög.
- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?
Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem a lepkét.
- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most már add vissza, ha megnézted.
Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.
- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor te se bántasz senkit.
Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent rajta, hogy azt se láttam, merre száll.

Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa is, az orvos is.
Magam maradtam a beteggel.
Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől. Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül, hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelöl a koronás pillangókirály.
Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a pillangókirály.

Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt. Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt semmi baja se.
Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.
Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az éjszakán, de azóta többet
sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha törött szárnyú lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.

2012. március 28., szerda

A. Sz. Puskin: Mese a halászról meg a halról


A. Sz. Puskin: Mese a halászról meg a halról


Élt egyszer a kék tenger mellékén
Egy apóka meg a felesége.
Szegényes kis sárkunyhóban laktak,
Immár teljes harminchárom éve.
Halászni járt hálóval apóka,
Fonalat font rokkáján anyóka.
Egyszer apó kiveti a hálót
s húzza, húzza: csak hínár van benne.
Kiveti másodszor is:
Hát csak iszapos kavics.
Harmadszor is kivetette:
Egy kis hal ficánkol benne.
De nem akármilyen hal: aranyhal.
Ráadásul szóra nyílik ajka,
S így beszél, méghozzá ember-nyelven:
" Engedj vissza a tengerbe engem,
Gazdagon megjutalmazlak érte,
Teljesítem minden kívánságod."
Csodálkozott, de félt is apóka:
Ott halászik harminchárom éve,
De még nem hallott halat beszélni.
Aranyhalat szabadon engedte,
És ezt mondta neki, hízelegve:
"Menj isten hírével, kis aranyhal,
Nincs szükségem arra, amit adnál,
Szabadságod visszaadom ingyen,
Kék habokban kedvedre ficánkolj!"

S hazaballag a feleségéhez,
Otthon elmeséli a kalandot:
"Egy kis hal akadt ma a hálómba,
De nem akármilyen hal: aranyhal,
S a szája nyílik emberi beszédre,
Kék habokba kéredzkedett vissza,
S ígért nekem fényes váltságdíjat,
Kívánságom teljesíti, mondta.
De nem mertem elfogadni semmit,
Szabadságát ingyen visszaadtam."
Anyó erre mérgesen felpattan:
"Bolond vagy te, mindig is az voltál!
Elszalajtod így a jószerencsét!
Kértél volna új dagasztóteknőt,
Hisz tudod, hogy elrepedt a régi!"

Tengerpartra kimegy apó újra,
Könnyű szellő fodrozza a tengert.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne , ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,
De kikaptam anyókától otthon,
Nem hagy békét szegény ősz fejemnek,
Hajtogatja: kellene új teknő,
Mert a régi teknő megrepedt már."
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével,
Míg hazáig érsz, meglesz a teknő."

Hazaballag apó anyókához,
Hát csakugyan otthon volt a teknő.
Ám anyót a méreg ette mégis.
"Bolond vagy te, mindig is az voltál!
Sokra megyünk majd az új teknővel,
Sokra megyünk, ha üres a kamra!
Fordulj meg s menj ki megint a partra,
S kérj a haltól módos parasztházat!"

Tengerpartra kimegy apó újra,
Már erősen hullámzik a tenger,
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az illően, meghajolva:
"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,
De még jobban kikaptam anyótól,
Nem hagy békét szegény ősz fejemnek,
Zaklat engem módos parasztházért."
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével,
Meglesz, amit kértél, a parasztház."

Hazaballag apó, de a régi
Sárkunyhónak se híre, sem hamva.
Szép parasztház, fényes ablakokkal
Állt előtte, füstölgött a kémény,
Tégla-kémény és a kapu tölgyfa,
Várja anyó ablakban a férjét,
S hogy meglátja, szidja mint a bokrot:
"Bolond vagy te, most vagy csak igazán,
Parasztházat tudtál csak kívánni!
Fordulj vissza s mondd meg ezt a halnak:
Nem akarok lenni parasztasszony,
Inkább előkelő nemesasszony!"

Tengerpartra kimegy apó újra,
Nyugtalanul háborog a tenger.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg Aranyhal hercegnő,
Még bolondabb jut anyó eszébe,
S nem hagy békét szegény ősz fejemnek,
Nem akar már lenni parasztasszony,
Inkább előkelő nemesasszony."
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével!"

Hazaballag apó anyókához,
Ugyan mit lát? Tágas udvarházat,
Tornác lépcsőjén áll már anyóka,
Drága prém van a vállára vetve,
Feje búbján selyem főkötője,
Nyakába akasztva drága gyöngysor,
Minden ujján fényes aranygyűrű,
Piros bársony topánka a lábán.
Parancsára les az egész háznép,
S tűri mind, hogy üstökük cibálja.
Így köszön rá apó anyókára:
"Adjon isten, tekintetes asszony!
Teljesült a kívánságod végre!"
De ráripakodott az anyóka,
És az istállóba küldte menten.

Eltelt egy hét, jött utána másik,
S még bolondabb jut anyó eszébe.
S küldi újra apókát a halhoz:
"Menj és mondd meg ezt az aranyhalnak:
Nem akarok nemesasszony lenni,
Inkább lennék már hatalmas cárnő."
Ily beszédre elrémült apóka:
"Bolondgombát ettél tán, anyóka?
Szólni, lépni sem tudsz, mint egy cárnő,
Királyságod kész nevetség lenne!"
De már mérges lett anyóka erre
És apó arcába vágta öklét:
"Hogy mersz hozzám így beszélni, ember,
Elfelejtetted nemesi rangom?
Menj utadra, míg szépen beszélek,
Elvitetlek, ha magadtól nem mégy!"

Szegény öreg kiballag a partra,
Már a kék tenger sötét egészen.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,
Bolondóra jött megint anyóra,
Nem akar ő nemesasszony lenni,
Inkább lenne már hatalmas cárnő!"
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével,
Jól van, legyen anyókából cárnő!"

Hazaballag apó s ugyan mit lát?
Káprázatos kastély áll előtte,
Asztalfőn ül, mint felséges cárnő,
Őt szolgálják fényes uraságok
Tengerentúlról hozott borokkal.
Rá anyóka mézeskalácsot fal.
Körülveszi félelmetes őrség,
Tartva vállon fényes alabárdot.
Hüledezve nézi ezt apóka,
Illendően térdet és fejet hajt:
"Adjon isten, félelmetes cárnő,
Teljesült a kívánságod végre!"
Ám ügyet se vet reá anyóka,
Csak szemével int a szolgahadnak,
Összefutnak fényes uraságok,
És bizony kituszkolják apókát.
Az őrség az ajtóban beéri,
S majd hogy össze nem vágják a bárddal,
Ráadásul mind rajta nevetnek:
"Vén tökfilkó, úgy kellett, úgy kellett,
Legalább egy tanulság a vége:
Ne üsd orrod minden szilvalébe!"

Eltelt egy hét, jött utána másik,
S még bolondabb jut anyó eszébe,
Udvaroncait férjéért küldi,
Megtalálják és elébe hozzák.
Most anyóka így beszél apóhoz:
"Menj és mondd meg ezt az aranyhalnak:
Nem akarok többé lenni cárnő,
Inkább lennék tenger királynője.
Mélységes-mély óceánban laknék,
Szolgálna az aranyhal is engem,
Apród volna szép kíséretemben."


Nem mert ellenkezni már apóka,
Árva szóra sem nyitotta ajkát,
Csak kiment a kék tenger partjára,
Sötét vihar csapkodta a tengert,
Sötét felhők, haragos hullámok
Jöttek-mentek, zúgtak és morogtak.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg Aranyhal hercegnő,
Nem tudok meglenni már anyótól,
Mert nem akar lenni többé cárnő,
Inkább lenne tenger királynője,
Mélységes-mély óceánban lakna,
Apródjaként, megkövetem szépen,
Te is szolgálnál kíséretében."
Szót se felelt erre a halacska,
Csak megcsobbant a vízben a farka,
S mély tengerben eltűnt mindörökre.
Várta válaszát soká a parton,
Végre hazaballagott apóka.
S ugyan mit lát? A régi sárkunyhót,
A küszöbön üldögélt anyóka,
Lába előtt régi, repedt teknő.

/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/

Weöres Sándor: Kutya




Weöres Sándor: Kutya

Ismersz-e, mondd?
A bundám barna volt,
fehér sáv volt a homlokomon,
mint a lámpás a pejlovakén
és mint az égen a Hold.
Mozgott a fülem,
amikor rászállt a légy.
Mozgott az orrom,
amikor szaglásztam a légy után.
Emlékszel?

Te még síró-baba voltál.
Én ott bóklásztam a bölcsőd körül...
elkergettem a kotlóst,
hogyha feléd közelített.
Később a hátamon lovagoltál.
Egyszer le is estél.
Engem raktak meg a rémületben.

A kezedből ettem.
Kicsi kezed volt, halványpiros
és néha sáros, néha homokos.
Egészben nyeltem le a falatot,
nagy-nagy, falánk kutya voltam.
Ismersz-e?

Egyszer... világos este volt,
telihold... vonítottam az égre, a Holdra.
Árnyékom hosszan úszott utánam,
mint mikor ló pusztult a háznál
és elcipeltem a belet.
Hallottam a hangodat akkor,
elővágtattam a kazlak közül,
táncoltam melletted, ugattam.
Emlékszel?

Aztán, éjjel a kertek közt csavarogtam.
Doronggal hátbavágtak akkor.
Elgörbült a gerincem,
a bundám mocskos lett és fakó.
Beteg kutya lettem.
Agyonlövettek.

Akkor, vacsoránál
csak lassan járt a szájakhoz a villa.
A kisasztalnál ültél te külön.
Kip-kop: a lábaiddal
harangoztál nekem,
kipi-kop.
Emlékszel?

Csukás István: ISTEN MEGNYOMJA A TAVASZ-GOMBOT


Csukás István : Isten megnyomja a tavasz - gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.
A rügyek apró rajzfilmgyárak,
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent.
A nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti.
Dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering.
Bámulok a kertben ösztövér,
apadó hitemmel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:
jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

2012. március 24., szombat

Fekete István: Szivar temetése


Fekete István: Szivar temetése


Barna volt és kutya. Olyan féldakszli-félfoxi, nem rövid és nem hosszú szőrű, és mindent tudott, amit egy városi kutyának tudnia illik. Tudott szolgálni, elhozta a gazdája papucsát, a vendégeket szaguk szerint rangsorolta, és csak éppen hogy nem beszélt velük. Tudta, hogy asszonya lusta sétáltatni, ez okból nyöszörögni kell, hogy a szegény kis kutyának is vannak "emberi" dolgai, melyek néha halaszthatatlanok.

Gazdái gyermektelenek voltak, és Szivar töltötte be az űrt, amibe pár gyerek szépen belefért volna. Szivar családtag lett. Bizonyos időben tért nyugovóra, bizonyos időben ébredt, és megkövetelte, hogy ilyenkor mindenki ébren legyen. Ha a háziak lustálkodtak, Szivar erélyesen ugatott, amit gazdái ébresztésnek véltek, holott csak a reggelit követelte.

- Szivar a legjobb vekker - mondta a gazdája, és csodálatos történeteket mesélt kutyájáról a hivatalban kollégáinak, akik unták már Szivart gazdájával együtt, mert nem tudták, hogy minden ember költő egy kicsit, még ha számvevő is...

Közben eljárt az idő. Szivar tízéves lett, majd tizenegy, ami kutyasorban már majdnem aggastyánt jelent: és egy szép napon nem hagyta ott kosarát, és nem vett tudomást az állatorvosról se, aki pedig körülrajongta a beteget, sőt - a biztonság okáért - az asszonykát is. Aztán orvosságot ír, melyet Szivar utálatosnak és feleslegesnek minősített, mert bölcsen tudta - amit a háziak elfelejtettek már -, hogy a földi időnek és a sonkacsülöknek immár befellegzett. Kinyújtózkodott, és azt már nem is hallotta, mikor asszonya sírva telefonált urának, hogy Szivar élete elfüstölgött, azaz a fűbe harapott, ami azonban nem teljesen helyes kifejezés, mert Szivar csak akkor harapott fűbe, amikor emésztése nem volt rendben.

A gyász rászakadt a lakásra. Az asszony csendesen járt, mint egy halottas háznál illik, és suttogva beszélte meg az urával, hogy az elhunytnak miként adják meg a végtisztességet. Mert a szemeteskocsi ellen - nagyon érthetően - minden gondolatuk tiltakozott. A városban azonban nem gondoltak a halandó kutyusokra, és az aszfaltot mégse lehetett felszaggatni, hogy a Szivar "földi maradványai" valahol a közelben pihenjenek.

Gyászoló gondolataikat követve eljutottak kis telkükhöz a közeli hegyen.

Igen! Ott puha a föld, csend van, egy-két fenyő, egyszóval minden, amire Szivar emlékének még szüksége lehet. Ez az elhatározás kicsit meg is nyugtatta őket. Azután a néhai Szivar díszes zsákocskába került. Másnap - vasárnap volt éppen - a zsákocskát egy öreg hátizsákba süllyesztették, és elindultak szótlanul, mint az már ilyenkor illik. A férfi vitte a hátizsákot és benne Szivart.

Egyébként ragyogó szép nap volt, de ők erről nem vettek tudomást. A hegy és a vonat tele kirándulóval. A vonaton ember ember hátán. A vidám tömegben senki sem törődött velük, mert senki sem sejthette, hogy az óvatosan földre csúsztatott hátizsákban Szivar utazik.

Örültek, amikor kiszállhattak, és ismét egyedül lehettek. A hátizsákot nagy sietséggel kellett kirángatni a többi utas cókmókja közül. A vonat elzakatolt, a reggeli párában egy varjú károgott, és ez nagyon illett a hangulathoz.

- Emlékszel, amikor hazahoztad? - suttogott az asszony. - Akkor is ebben a hátizsákban...

A férfi csak bólintott.

Odaérve, a hátizsákot gyengéden letette telkük puha mohájára. Azután bement a szerszámos bódéba, ásóval jött vissza, s az egyik fenyő alatt ásni kezdte a sírt. Később az asszony is ásott, majd fenyőgallyakkal kibélelték Szivar kriptáját, és a férfi végül azt mondta:

- Add ide...

Az asszony keze reszketve bogozta a hátizsák zsinórját, széthúzta a száját, hátrahőkölt, és arca eltorzult.

- Béla...

- No?!

Béla is odament, és ő is belenézett a hátizsákba, értelmetlenül és sápadtan, mert a hátizsákban volt: egy kis - egészen kicsi - sonka, egy üveg szilvórium, egy zacskó tepertős pogácsa, puha kenyér, kemény tojás és szardínia...de Szivar nem volt sehol. Siettükben a hátizsákot elcserélték. Szivar pedig továbbutazott azzal a feltett szándékkal, hogy ezen a napon még nagyobb meglepetésekkel szolgál egy hasonló hátizsák jóhiszemű gazdájának...

A nap azonban tovább sütött, és a férfi megszagolta a sonkát.

- Kitűnő...

Azután a szilvóriumot.

- Csodálatos! - És gyanakodva körülnézett. - De vigyük be a házba, mert erre sokan járnak, és végeredményben a Szivar se kívánhatja azt, hogy állva üljük meg a halotti torát...

Benedek Elek: A táltos asszony

A tatárjárás nagy pusztítással járt. A tatárok elrabolták az állatállományt és az egyéb értékeket, sőt sok embert is megöltek vagy elhurcoltak rabszolgának. Amit nem tudtak elvinni, azt felégették.

Benedek Elek: A táltos asszony

A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre.

Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:

- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy győztök-e vagy elpusztultok.

Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről:

- Ne féljetek, győztetek!

Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták szegényeket.

Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.

By Teri Petz : A koldus

Ma találtam ezt a megható verset és nem tudom kategóriába sorolni . Kinek szól ? Felnőttnek , gyermeknek ? Miről is szól ? Szeretetről , könyörületről ? A gyermeki szív tisztaságáról ? Erről a századról ? Ezernyi gondolat kavarog bennem....ma fáj a lelkem ....


By Teri Petz : A koldus

Utcasarkon egy szegény vak ember
félkarjával némán kéreget;
így szedi össze reggeltől estig
a jó szívvel szánt filléreket.


Peti aki első osztályos csak,
a koldust már régen figyeli,
szeretne Ő is pár fillért adni
de pénzecskéje még nincs neki.


Mégis benyúl apró táskájába
- izgatottan keres valamit -
s könyvek, füzet és tolltartó mellől
kiveszi a friss tízórait.


és e szavakkal a koldusnak adja:
-Bácsi, nekem nincs egyebem,
de nézd, én szívesen Neked adom
tízórai vajaskenyerem!


Megsózva ugyan nincs a kenyér,
mert én mindig só nélkül eszem,
de azért jó anyukám sütötte
és vastagon megkente nekem!


S lám, a vak szemekből csöndesen
a forró könny lassan megered,
és besózza észrevétlenül
a kis darab vajaskenyeret!


2012. március 21., szerda

Gárdonyi Géza: A szegény ember káposztája




Gárdonyi Géza: A szegény ember káposztája




A határban naphosszat durrogott a puska. A gróféknál vadászatot rendeztek. Száz meg száz hajtó zavarta ki rejtekéből az aranytollú fácánokat, a jámbor nyuszikákat és mindenféle egyéb vadakat, hogy belekergessék a halál torkába.

A menekülő vadak útját egy helyen széles folyó állotta el. A vízparton egyetlen csónak. A csónakon egy szegény ember és két fej káposzta.

A káposzta a szegény ember aznapi ebédje. Az ember éppen indulna át a vízen, mikor fölpillant, és meglát a parton egy kétségbeesett nyulat és mellette egy bánatos farkast.

Mindkét állat tudta, mi vár reá, ha a hajtók gyűrűje összébb zárul. Szomorúan néztek hát az emberre és egymásra.

- Te szegény ember - szólalt meg a nyúl nyöszörgő, bánatos hangon -, könyörülj rajtam! Vigyél át engem csónakodon, szabadíts meg a puskacső villámától.

- Engem is vigy át - szólal meg a farkas -, az én sorsom se különb a nyúlénál.

- Engem vigyél át előbb - könyörög a nyúl -, mert ha itt hagysz, a farkas hamarabb fölfal, mint gondolnád.

- Jó, jó - válaszol a szegény ember -, de mi lesz a káposztámmal, ami a csónakban van? Azt meg te falod föl.

- Vihetsz minket együtt is! - mondja fogát vicsorítva a farkas -, én nem engedem meg, hogy a nyúl megegye a káposztádat.

- Átvinni átviszlek benneteket - nyugtatta meg a két állatot a szegény ember -, de láthatjátok, hogy a csónak oly keskeny és rövid,, hogy rajtam kívül legfeljebb ha egyiketek fér el benne, s akkor is ki kellene raknom a káposztámat.

- Várunk rád türelemmel - szólott újból a nyúl -, evezz csak át gyorsan a káposztáddal. A hajtók még legalább száz lépésre vannak.

- De a farkas - aggodalmaskodott a szegény ember -, előbb ígérd meg, hogy a túlsó parton is megkegyelmezel ennek a szerencsétlen nyúlnak. Különben semmi célja a könyörületemnek.

- Ígérem! Ígérem! - fogadkozott a farkas.

- No, hát akkor várjatok kissé, hadd gondolkozom, miként cselekedjek. Ha átviszem előbb a káposztákat, és a farkas marad itt a nyúllal, nem okos. Mert a farkas megeheti a nyulat, még mielőtt ideérne a vadászat. Ha a nyúl maradna itt a káposztával, ez a káposztára volna veszélyes, meg rám nézve is, mert odaveszne az ebédem. Hanem legjobb lesz így: kirakom a káposztát, s utána: - Nyuszi! Ülj csak bele gyorsan a csónakomba!

A nyuszinak kétszer se kellett mondani, máris ott guggolt a csónak sarkán. A szegény ember pedig gyors kézzel hozzáfogott az evezéshez.

A nyúl valóban átkerült a túlsó partra. Ott kiugrott örömében a csónakból, és olyan táncot rögtönzött odaát, mintha nyúlbálba volna farsangkor.

A csónak visszatért üresen. A szegény ember újra megszólalt a parton:

- No, farkas koma, most te csücsülj a csónak végére a nyúl helyére. Megmentem a te életedet is.

A farkas fogvacogva telepedett a csónak sarkára, és sunyítva nézegetett hátra a vadászok felé, s örömmel pillantgatott a túlsó partra, ahol a nyuszi várakozott.

A farkas is áttért a víz másik oldalára.

De most együtt lett volna a farkas a nyúllal. Az ember azonban előrelátó volt: nem bízott a farkas ígéretében. Tehát újra odaszólt a nyúlnak:

- Gyere csak, nyuszikám, ugorj vissza a csónakomba. Visszaviszlek én téged. Így bizonyosan nem történik bajod.

A farkasnak nem tetszett ez a beszéd: de mit cselekedhetett?

A nyúl gyorsan beugrott a csónakba, s így a farkasnak annyi ideje se volt, hogy a nyuszinak a füle hegyét megcsiklandozza.

A parton a nyulat újra kitette az ember, és berakta most a káposztát. A káposzta átszállítódott a farkashoz. Ekkor az ember gyorsan újra visszaevezett a nyuszikához, és hozta vissza magával.

Mikor megérkeztek, a túlsó parton már hallani lehetett a nagy puskaropogást és kiáltozásokat.

A farkas ettől úgy megijedt, hogy rögtön eliszkolt a környékről, s még csak annyit sem mondott a szegény embernek: "Köszönöm szépen, hogy megmentettél."

Bezzeg a kis nyuszika kezet akart csókolni jótevőjének. De a szegény ember nem hagyta. Zsebbe dugta a kezét. De hogy a zseb lyukas volt, a nyuszi mégis hozzáférkőzött a kisujjához.

- Menj, csak menj, nyuszikám, te is világgá - mondogatta neki a szegény ember -, csak vigyázz most már, valaha is össze ne kerülj azzal a hálátlan ordassal!

A nyúl is eliramodott volna rögtön, de hogy a szegény ember a káposztafejet hámozta, azt megvárta még. Megeszegette, ami a szegény embernek nem kellett, megnézte még azt is, hogyan vagdalja apróra a szegény ember a káposztát. Hogyan rakja fazékba. Hogyan gyújt tüzet alá. S csodálkozott, hogy mennyi mindent elkövetnek az emberek csak azért, hogy azt a jó nyers káposztalevelet elrontsák.

2012. március 15., csütörtök

Tompa Mihály: A fehérliliom menyegzője



Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom:
Ha harmatjából méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka:
Kék színben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...: mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág:
Szomszédos levén a tájon vele
A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha útja célját, végét kérdezi:
Hideg kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél,
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom:
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könnye megered:
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradtságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap, s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épüle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés más, más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet rá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt kettészaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át:
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett:
A felleg árnya híd lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen:
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg:
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frissítőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál:
A nyárfa kedvét víg tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vigad, vigad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek:
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világító szentjánosbogarak:
A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese:
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószín patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon:
Felindulás ül szép arculatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de a liljom felsikolt
Hóköntösén vér...s vértől annyi folt...!

Zavar s rémület...ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kísérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ:
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa s liliom...
Kedves bú ül a halvány arcokon:
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S a parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,
A büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő




Maminti, a kicsi zöld tündér

– Ma fát vágni megyünk – mondta Mikkamakka.
– Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad! Gyenge vagy.
– Ezt rám mondja! – méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. – Tapintsd meg a muszklimat! Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta: – Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak.
– Na ugye! – mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe.
Mert mégis… favágás. Azért persze összegyűlt a favágó brigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő, Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl; a fent említett kék színű Ló Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg persze Vacskamati, aki nem volt ugyan erős. de azt mondta, hogy valakinek a finom szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála alkalmasabb! A brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal nézte (sosem látott még eleven finom szellemet), Bruckner Szigfrid megvetően elhúzta a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy nála finomabb szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött, hogy vajon mit kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa a fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: „döm”, majd kis szünet után enyhe gúnnyal hozzátette: „dödöm”.
De azért magukkal vitték Vacskamatit: Persze. Természetesen. Mert titokban mindnyájan szerették. Ezt titokban Vacskamati is tudta. Az erdő mélyén Mikkamakka kiválasztotta az alkalmas fát. Egy eukaliptuszt. – Ebből lesz a legjobb hajó – mondta.
– De hiszen tegnap még repülőt akartál építeni – kotyogott közbe Vacskamati. Mikkamakka lekicsinylően rápillantott. – Repülő hajót – mondta a foga közül.
– Olyat még nem hallottál? Vízen hajó, levegőben repülő, szárazföldön vonat. Ez a válasz mindannyiukat elkápráztatta. Hiába, Mikkamakka a fej, az agyvelő, a vállalkozó szellem! A favágásban viszont elég járatlanok voltak. Vitatkozni kezdtek, hogyan fogjanak hozzá.
– Először is reggelizzünk! – mondta Bruckner Szigfrid. Lehurrogták, már csak azért is, mert délután két óra volt. Bár valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt reggeltől estig képes reggelizni. És vitatkoztak tovább. Hogy fejszével kell elkezdeni, a fűrésszel folytatni vagy fordítva? Merről kell odaállni, hova dől a fa, merre kell mellőle szaladni? Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg egyenesen azt mondta, hogy igazán udvariatlan dolog egy fát kivágni. Míg a többiek vitatkoztak, hárman félrevonultak. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Bruckner Szigfrid reggelizett, a másik kettő meg elővett szépen egy fűrészt, nyissz-krr-zrr-nyissz, fűrészelni kezdte a fát. Mire ezek befejezték a vitatkozást (és Bruckner Szigfrid a dereka táján járt a reggelinek), majdnem végeztek is a munkával.
– Vigyázat, azonnal dől! – mondták. – Nehogy a reggelimre dőljön – mondta nekik tele szájjal Bruckner Szigfrid. Emezek meg kiabálni kezdtek Dömdödömnek és Szörnyeteg Lajosnak.
– Ne úgy állj, amúgy húzd, emitt szorítsd, amott lazítsd, vigyázz jobbra, vigyázz balra, alá, fölé, emeld, engedd, toljad, vonjad, rúgjad, vágjad, kalapálj ad! Ha csak kiabálnak, az nem lett volna baj, de sajnos oda is rontottak, rángatták, lökdösték, döfölték, ráncigálták Szörnyeteg Lajost meg Dömdödömöt. Reccsent s dőlt az eukaliptusz. Ugrottak százfelé. De szegény Dömdödöm a nagy tolongásban nem tudott elugrani. Puff! ráesett a hátára.
– Dömdödöm, dömdödöm! – siránkozott fájdalmasan. A többiek rohantak vissza – még Bruckner Szigfrid is félbehagyta a reggelizést, és odafutott. Segíteni akartak.
– A lábánál fogva húzzuk, a kezénél fogva, a fejénél fogva! – rikoltoztak.
– Ugyan már, a fát kell fölemelni! – morgott Mikkamakka. Nekiveselkedtek. De hiába erőlködtek, meg se moccant. A fa alól meg egyre halkabban jött a „dömdödöm”.
– Úgyse bírjuk, úgyse bírjuk! – sápítozott Vacskamati.
– Ha ez a finom szellem, akkor edd meg! – nyögte neki izzadva Bruckner Szigfrid. S szomorúan hozzátette: – Reggelire! Erre Vacskamati is beállt emelni. De csak nem mozdult a fa. Ekkor egy vékonyka hangot hallottak a hátuk mögül.
– Majd én segítek – csilingelte valaki. Mind arra fordították a fejüket. Először nem láttak semmit. Pedig Ló Szerafin még a szemüvegét is feltette. Persze nem is igen láthatták, mert aki megszólította őket, alig látszott ki a fű közül. Akkora volt, mint a kisujjam. Egy picike zöld lány. Zöld a ruhája, zöld a haja, zöld a szeme, kis zöld sityak a fején. A zöld sityakon egy zöld gyémánt. Mint a mákszem, akkora. De úgy fénylett, hogy végül is emiatt vették észre.
– Aha – mondta Mikkamakka –, egy felcicomázott szöcske.
– Nem szöcske vagyok! – kiáltott az icike-picike lány.
– Maminti vagyok.
– Ne zavarj bennünket, Dömdödömöt mentjük! – szólt rá Vacskamati. Újra nekiveselkedtek a fának. Dömdödöm meg csak jajgatott: – Dömdödöm, dömdödöm! A zöld lány oda akart furakodni hozzá, de Nagy Zoárd szelíden eltolta onnan.
– Ne lábatlankodj itt! – nyögte. Maminti futkosott hát körülöttük. De nem fért a fához. Hol Ló Szerafin csánkjába, hol Mikkamakka könyökébe, hol Szörnyeteg Lajos hátába, hol Nagy Zoárd ágaiba, hol Bruckner Szigfrid sörényébe, hol Aromo oldalába, hol meg Vacskamati hüvelykujjába ütközött.
– Engedjetek! Engedjetek! – kiáltozta.
Mikkamakka feléje fordult. 
– Azonnal takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra, tűnj el, nem látod, hogy zavarsz?! Nem látod hogy Dömdödömöt mentjük?! Maminti, a picike zöld lány méregbe gurult. Zöld szeme villámokat szórt.
– Ostobák! – mondta. A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele. Mind sóbálvánnyá váltak. Csak a szemük forgott ijedten. Maminti odasétált köztük a fához. Csak úgy fél kézzel megemelte.
– Mássz ki! – mondta. Dömdödöm kimászott, megkönnyebbülten tapogatta a hátát.
– Dömdödöm – mondta. Azt jelentette, hogy köszönöm. Aztán még egyszer mondta, hogy dömdödöm. Ez meg azt jelentette: „Ha lehet, ezeket változtasd vissza.” Maminti megint suhintott a zöld varázsvesszővel. Visszaváltoztak. Hálálkodtak. Csak Bruckner Szigfrid morgott:
– Remélem, a reggelimet nem változtattad sóbálvánnyá! A többiek nevették. Mamintit, a kicsi zöld tündért Ló Szerafin kék hátára ültették, úgy vitték haza diadallal. Máig is ott lakik köztük. 




2012. március 11., vasárnap

Nagy László :Egy kék lepke meg egy sárga







Nagy László :Egy kék lepke meg egy sárga

Egy kék lepke, meg egy sárga,
hőségben játszanak,
ezüstösen zúg a nyárfa,
testemnek árnyat ad.

Sárga tarlón árpakéve,
göndörke pára száll,
életünk arannyá érve,
ez a nyár: aranytál.

Szép a lepke, ezüst nyárfa,
árpának aranya,
derekad és lábad szára
mintha rám hajlana.

Örvendezek, pedig rögtön
indulok, izzadok,
elejtek a nyári földön
sok tüzes csillagot.

Móra Ferenc : Öreg ember , öreg fa






Móra Ferenc : Öreg ember , öreg fa

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.

Tóth Árpád: Láng


Tóth Árpád: Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
hetyke lobogásba fogott,
lábhegyre állt a kis nyulánk,
hegyes sipkájú sárga láng,
vígat nyújtózott, furcsa törpe,
izgett-mozgott, előre, körbe,
lengett, táncolt, a zöldbe mart,
nyilván pompás tűzvészt akart,
piros csodát, izzó leget,
égő erdőt, kigyúlt eget;
de gőggel álltak fenn a fák,
és mosolygott minden virág,
nem rezzent senki fel a vészre,
a száraz fű se vette észre,
s a lázas törpe láng lehűlt,
elfáradt, és a földre ült,
lobbant még egy-kettőt szegény,
s meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.

Tamkó Sirató Károly: Törpetánc







Tamkó Sirató Károly: Törpetánc

Fenn a hegyen,
körbe-körbe,
Tűztáncot jár
három törpe.

Rátiporva
kőre, rögre,
azt huhogják
megpörögve:

Hipp-hopp,
hepe-hupa,
avar-muhar,
jaj, de puha!

Zeng a daluk
mindörökre,
Törpe bögre,
görbe bögre.

Mentovics Éva: A tűz



Mentovics Éva: A tűz


Lehet barát vagy ellenség,
attól függ, hogy hol lakik…
etetheted száraz gallyal:
azt hiszed, hogy jóllakik?

Óriási az étvágya,
felfal minden éghetőt.
Elszabadul, s megmar mindent:
bútort, függönyt, háztetőt.

Ha erejét óvatlanul,
kajláskodva használod,
percek alatt világgá fut,
s hatalmas lesz a károd.

De lehet a barátod is:
megfőzheti ételed,
s hogyha fázol, lehelete
melengeti testedet.

Gyermekversek a Tűzről




Kulcsár Ferenc: Tűzmadár

Tűzmadár járt a kertemben,
szivárványos, kényes,
pázsitomra szállott
le a fényességes.

Bokraim közt lépegetett
aranyos-begyesen,
szedegette, emelgette
lábait kecsesen.

Ragyogott két ékkő szeme,
szikrázott a tolla:
szárnya alatt mintha a Nap
és a Hold lett volna.


Kertecskémet körbejárta,
körbelépegette,
napos-holdas legszebb tollát
nálam felejtette.

Kiskertemben azóta is
ég, ragyog a tolla:
sárga, piros, fehér rózsám
mintha tűzből volna.

Kányádi Sándor: Kakukk






Kányádi Sándor: Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,
mert folyton-folyvást egyet hajtogat:
kakukk, kakukk, kakukk.
Mintha az erdő egyesegyedül
az övé volna, szégyentelenül
fújja a magáét: kakukk, kakukk.
Túlkiabál minden más madarat,
csak harsogja a nyári ég alatt:
kakukk, kakukk, kakukk.
Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,
kisajátít idegen fészkeket,
abba tojik a szemtelen kakukk.
Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:
szeretni kell mindenegy madarat,
akkor is, ha kakukk.
Hatalmas az ég, végtelen a nyár,
s ideje a kakukknak is lejár,
elnémul, bereked.
És újra hallod majd a cinegék,
pintyek, rigók kedves kis énekét
s a locska verebet.


Fészkek parazitája

A kakukk hangja szinte a világ minden táján ismerősen cseng az emberek fülében, sok helyen meg is lehet találni ezt vándorló fajt. A kakukkoknak érdekes utódgondozási szokásaik vannak, pontosabban egyáltalán nincsenek. Fiókáik más madarak fészkében kelnek ki, és a nevelőszülők etetik őket, amit a kakukkok úgy hálálnak meg, hogy kitúrják mostohatestvéreiket a közös fészekből.

A kakukk (Cuculus canorus) az egyik legismertebb madárfaj, nem mintha olyan sok lenne belőle, hogy minden bokorban láthatnánk egyet, de jellegzetes hangja miatt, mely messzire elhallatszik és nagyon könnyen azonosítható, sok ember tud létezéséről.
Fura hangja sok nép nyelvében megtalálható, mint a madár neve: angolul cuckoo, németül kukuck, oroszul kukuska, görögül kokkyx a kakukk.


A kakukkalkatúak rendjébe mintegy 150 madárfaj tartozik, legismertebb közülük a rajzfilmhős kengyelfutó gyalogkakukk (Geococcyx californianus). A legtöbben faj a trópusokon él.

A kakukk legismertebb sajátossága az a tény, hogy mindig más madarak fészkébe csempészi tojásait, és azok költik ki és nevelik fel helyette a fiókákat. A kakukk gyakorlatilag semmilyen utódgondozást nem végez. Az ilyen fajokat obligát (jelentése: kötelező) költésparazitának nevezik. Arisztotelész, az ókori görög polihisztor már 2300 évvel ezelőtt bemutatta a kakukk parazita vonásait.

Ami egyébként nem csupán a kakukkokra jellemző, a seregélyek, a vízityúk és más madarak tojói is, ha tehetik, fajtársaik fészkébe juttatnak egy-egy tojást. Ezzel igyekezve könnyíteni az utódgondozás nehéz terhén. Az Amerikában élő barnafejű gulyajáró madár több mint 150 madárfajt használ ki ily módon. Az afrikai díszpintyeket parazitáló vidapintyek fiókái pedig arra is képesek, hogy lemásolják a fészket adó faj fiókáinak torokmintázatát, mivel a díszpintyek csak a megfelelő mintázatú utódokat etetik.

A Magyarországon is honos kakukkmadár fiókáit eddig körülbelül 150 gazdamadár fészkében találták meg az ornitológusok. A kakukktojók egy költési szezonban akár 20 tojást is rakhatnak. Ha ráakadnak egy fészekre, abból a fehérje- és mésztartalom miatt, elfogyasztanak egy tojást, majd sajátjukkal pótolják. Egy-egy tojó mindig ugyanannak a madárfajnak a fészkébe tojik. Amikor a kakukkfióka kikel, saját mostohaszülei szeme láttára dobja ki azok saját tojásait és fiókáit a fészekből, a szülők pedig semmit sem tesznek. Megdöbbentő, de az még jobban mellbevágó látvány, mikor a nevelőihez képest hatalmasra növő kakukk kidagad a fészekből, etetői a vállára szállnak, majd fejüket a nagy tátongó, éhes szájba dugva táplálják fiókáik gyilkosát.

Számos esetben megdöbbentő a hasonlóság a gazdamadarak és a kakukkok tojásainak színe, mintázata és mérete között. Az egyébként galambméretű kakukk meglepően kicsik és vastaghéjúak. Ebben a vastag falú tojásban az embrió fejlődése nagyon gyors, mindössze 12 nap kotlás kell a kikeléshez, ami után már ismert, hogy mi történik. A tojások hasonló mintázata az evolúciós versenyfutásban alakult ki. A gazdamadarak egyre kifinomultabb tojás felismerési módszereivel csak azok a kakukkok birkóznak meg, amelyeknek hasonló tojásaik vannak. Ezért alakultak ki a gazdákra szakosodott kakukk-rasszok, amelyek szinte tökéletesen utánozzák a gazdamadár tojásait, nálunk ilyenek a nádirigókat parazitáló kakukkok.

A gazdamadarak tojásainak kidobását elősegíti, hogy a kikelt kakukkfiókák háta széles és középen van egy bemélyedés. A még vak kakukkfióka ösztönösen nekilát a fészek megtisztításához, érzékeny szárnyvégeivel tapogatja ki a többi tojást, majd hátára véve kiszórja azokat.

A fiatal kakukkok később vándorolnak, mint a szüleik. Minthogy valódi szüleikkel sosem találkoztak, nem volt kitől tanulniuk, ez azt jelenti, hogy genetikailag rögzített vándorlási útvonaluk és fajfelismerési képességük van. A kakukk hazánkban védett madár, eszmei értéke 10.000 forint.

( forrás : sulinet)

Kányádi Sándor : Napsugár-hívogató




Kányádi Sándor : Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!

Kányádi Sándor: Márciusi versike


Kányádi Sándor: Márciusi versike

Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.
Zöldülni kezd a barna haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge határ.
Erőre kap a gyönge bogár.

Szelídülnek az ordas szelek.
Barkákat hány a bokros berek.

Bukfencet vet a játszi patak.
Már csak a hegyen látni havat.

Kányádi Sándor: Március







Kányádi Sándor: Március

Kinyílott az idő,
mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig.

Kányádi Sándor: Májusi szellő


Kányádi Sándor: Májusi szellő

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy

kék nefelejcsen.

Kányádi Sándor : Két szem cseresznye





Kányádi Sándor : Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.
- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!
- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.
- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!
- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
- Nem vagyok szemtelen.
- Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

2012. március 4., vasárnap

Burmai mese: A kiscsibe meg az öreg macska



Burmai mese: A kiscsibe meg az öreg macska


Azt mondta a kiscsibe az édesanyjának:

- Anyám, süss nekem egy kalácsot!

Beleegyezett tyúkanyó, csak arra kérte a lányát, hozna neki tűzre való forgácsot, amit az emberek eldobnak.

Elment a hát a kiscsibe a szomszéd konyhájába, de alig kezdte fölcsipegetni a forgácsot, meglepte egy öreg macska, s ráförmedt, hogy megeszi:

- Szépen kérlek, engedj utamra - könyörgött a kiscsibe. - Neked adom a fele kalácsomat.

- Jól van - szólt az öreg macska. - Eredj, hozd a kalácsot!

Hazavitte a kiscsibe a forgácsot, és elmesélte az anyjának, hogy mi történt vele.

- Sose búsulj, kislányom - vigasztalta tyúkanyó. - Akkora nagy kalácsot sütök neked, hogy jóllaksz vele te is meg az öreg macska is.

Megsütötte a tyúkanyó a nagy-nagy kalácsot, odaadta a kiscsibének, s figyelmeztette: ne felejtse el, hogy a fele az öreg macskáé! Hanem a kalács olyan nagyon ízlett a kiscsibének, hogy bizony nagy mohón az egészet felfalta. Akkor aztán szaladt az anyjához:

- Mit tegyek, most, jó anyám? Mind megettem a kalácsot!

- Ej, te falánk jószág! - pirongatta meg tyúkanyó.

- Talán el is feledkezett a macska a kalácsomról - reménykedett a kiscsibe. - Talán el se jön érte, talán nem is tudja, hol lakunk.

Hanem alighogy ezt kimondta, már ott is termett a macska.

- Jaj nekem, szegény fejemnek...Most mi lesz? - sírt-rítt félelmében a kiscsibe.

- Gyere csak utánam - mondta neki tyúkanyó, s beszaladt a szomszéd konyhájába.

A kiscsibe meg utána. A konyhában körülnéztek alkalmas búvóhely után, megláttak egy jókora agyagköcsögöt, s hamar belebújtak.

Látta az öreg macska, amint tyúkanyó és a kiscsibe elszaladt, s ugyancsak megmérgesedett.

- Hol van a fele kalácsom? - kiáltotta. - Nyomban megeszlek, adta falánk csibéje, de még az anyádat is!

Azzal beszaladt a konyhába a szökevények után. De akármerre nézett, nyomukat se látta.

"Pedig itt kell lenniük - gondolta magában. - Hiszen láttam, amikor beszaladtak. Márpedig itt nincs más ajtó, csak egy az egy. Előbb-utóbb majd csak előbújnak rejtekhelyükről."

Így aztán leült a küszöbre, és várt-várt türelmesen.

A köcsög belsejében csak úgy reszketett a kiscsibe meg a tyúk, olyan nagyon féltek.

Hanem ahogy teltek-múltak a percek, a kiscsibe lassan visszanyerte a bátorságát, s nyugtalanul izegni-mozogni kezdett. Suttogva odaszólt az anyjának:

- Tüsszentenék, édesanyám!

- De bizony nem tüsszentesz! - válaszolta mérgesen tyúkanyó. - Meghallja az öreg macska, és belenéz a köcsögbe.

Eltelt egy perc, kettő - hát a kiscsibe megint megszólalt suttogva:

- Igencsak tüsszentenék, édesanyám!

- Azt a mindenségét! Mondom, hogy nem tüsszentesz! - mordult rá az anyja.

Eltelt négy perc, eltelt öt perc - de a kiscsibe egyre keservesebben sóhajtozott:

- Édesanyám, most már nagyon-nagyon tüsszentenék!

Erre az édesanyja is elveszítette türelmét. És így szólt:

- Tüsszents hát, de halkan!

A kiscsibe azonban akkorát tüsszentett, hogy a köcsög egyszeriben szétrepedt, s tyúkanyó meg a kiscsibe ott kuksoltak a sok cserép között.

Szerencséjükre az öreg macska azt hitte, hogy az ég dörög, és ijedtében elszaladt.

Így aztán a tyúkanyó épségben-egészségben kitotyogott a konyhából, a kiscsibe meg nagy peckesen ott billegett a nyomában.

/Átdolgozta: Borbás Mária/
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...