2012. július 28., szombat

Móra Ferenc: A fűzfáról, aki szépet álmodott




Sziasztok megjöttem . Hiányoztam ?:)

Talán igen , talán nem , de újra szebbnél szebb meséket fogok mondani állatokról , tündérekről , a szegény ember legkisebb fiáról , a hétfejű sárkányról és egyébb mesebeli lényekről .

Hogy hol voltam eddig ? Nos , jártam a természetet . Figyeltem az állatok neszezését a csalitosban , hallgattam a fák szelíd suttogását mikor lágy szellő borzolta hatalmas koronáikat . Sétáltam a "szőke" Tisza partján ahol találkoztam Rák apóval aki komótosan araszolgatott vissza a vízbe , talán egy kicsit morcosan , hogy megzavartam csendes magányában . Az öreg , nagybajúszú Harcsa is egy pillanatra kidugta fejét a vízből , azután ügyet sem vetve rám , továbbúszott . Teknős anyót is láttam , aki éppen két csemetéjét tanítgatta úszni , vagy csak az orruk előtt táncoló Szitakötő kisasszonyt akarták utolérni . Ki tudja ?
Egy napon , mikor elfáradva a barangolásban leheveredtem az öreg fűzfa alá , egyszercsak suttogó hangot hallottam a fejem felett . Kinyitottam a szemem és láss csodát , az öreg fűz egyik karjával lágyan simogatva arcomat így szólt hozzám .

-Köszönöm , hogy kiszabadítottad egyik ágamat a hordalék alól , ami az öreg Tisza hátán érkezett egy hatalmas vihar után . Hiába erölködtem , nem tudtam kihúzni a sok rárakódott ág , iszap és szemét alól . Hálából elmondok egy szép ,tanulságos mesét , amit még fiatalkoromban hallottam , a vén Nyárfa mesélte egy csendes őszi estén .

Most pedig én mondom el nektek , amit az öreg fűzfa mesélt nekem  azon a délutánon .



A fűzfáról, aki szépet álmodott

Amikor a tiszaparti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogyse akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet:

- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok mint a többi!

A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.

- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.

- Én nem akarok százesztendős koromban szétporladni, - feleselt a fiatal fűzfa, - én sem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.

- Csitt, csitt! - zúgtak haragosan a szakállas öreg füzek - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már a Tél király szélparipái

- Mi közöm hozzájuk! - akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.

Arról se tudott semmit, hogy amikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben s kivágtak egy-kélt veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:

- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.

A fácska olyan mélyen aludt hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, amikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett ágaikkal.

- Nini, hát ezt mi lelte?

Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben se akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.

Amikor nagysokára kipattant a szeme, az volt az első kérdése a többi fákhoz:

- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?

- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával, - zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem és gyűjtötték rólam a mézet.

- Én még szebbet álmodtam, - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.

- Én a szegény emberek öröme voltam, - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak s engem áldottak, amikor a munkájuk árán kenyeret vettek.

A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.

- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó kis porontyok a jóságomért.

- Mit fecsegtek össze-vissza? - hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe és onnan néztem le rátok!

Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki nem álmodott közülök.

- Hát ez a seb miből van a lábadon? - kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt, öreg fűz.

- Micsoda seb? Ez itt? Észre sem vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, amikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, amikor ez a szeles tavasz erővel fölébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.

S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, meleg eső öntözgette, folyó vize locsolgatta: oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.

Jöttek a vidám gyerekek és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki és nem áldotta meg senki.

Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt, haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.

- Tudod mit, apám? - ugrott oda leveletlen fácskához, - nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.

S mire a csillagok föltünedeztek, a nagyra vágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.

- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsa éjszakai álmukból a füzek.

A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével:

- Nem sokat ér ennek a tüze se.

- Nyers fának hideg a parazsa, - mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó fűzek levelére.

2012. július 9., hétfő

NODIER : ARANYBORSÓ ÉS BORSÓVIRÁG



Élt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Már öregecskék voltak, gyermekük meg sohasem született, és bizony nagyon bánkódtak, ha arra gondoltak, hogy mi lesz velük pár év múlva, mikor már nem tudják megművelni borsóföldjüket, és nem járhatnak a piacra, hogy eladják a termést.

Egy szép napon aztán, amikor kettecskén gyomlálgattak a borsóföldön, öreganyó az árokmentén, ott, ahol legsűrűbb, legselymesebb a fű, fehér pólyába kötött, aranyos kisfiút talált. Szemre legfeljebb nyolc-tízhónaposnak látszott, valójában megvolt már kétéves, és régen elválaszthatták, mert jóízűen kortyolgatta a borsólevest, amivel az öregasszony rögtön megkínálta. Felesége kiáltozására odasietett öregapó is, és gyönyörködve nézte a szép kis gyermeket, akit a jó sors rendelt nekik. Örömükben könnyezve ölelkeztek össze, s hazasiettek házikójukba, nehogy az esti harmat megártson a kisfiúnak.

Amikor letelepedtek a tűzhely mellé, új öröm érte őket: a kisfiú gügyögni kezdett, boldogan rájuk nevetett, papának, mamának szólította apót és anyót, mintha édes szülei volnának. Öregapó térdére ültette, s a kicsi oly ügyesen, oly szépen lovagolt, mint egy kisasszony a pejparipáján. Öreganyó tüzet rakott egy csomó borsószárból, s a vidáman pattogó lángok mellett jól felmelegedett, kipirult a játszadozó gyermek. Közben megfőtt a finom borsóleves, öreganyó még egy kanálka mézet is tett hozzá, hogy jó édes legyen, és megetette a kisfiút. Ezek a szegény emberek soha életükben még csak nem is hallottak tollpárnáról, pehelypaplanról, így aztán öreganyó csak puha fehér vászonlepedőt terített a borsószalmával tömött, rugalmas fekhelyre, s a kicsi ott szépen elszenderedett.

Öregapó ekkor így szólt feleségéhez:

- No, én most már csak azt szeretném tudni, hogy is nevezzük ezt a kedves gyermeket, akit jó szerencsénk rendelt nekünk.

A felesége meg, aki akármilyen egyszerű falusi teremtés, mégis gyors eszű, talpraesett asszony volt, rögtön megfelelt neki:

- Aranyborsó lesz a neve, mert ugye a borsóföldön találtuk, és öreg napjaink aranya, drága kincse lesz.

Öregapó elképzelni sem tudott volna jobb nevet.

Nem akarom hosszúra nyújtani mesémet, nem beszélek a következő napokról, a gyorsan futó évekről. Elég, ha annyit mondok, hogy az öregek tovább öregedtek, Aranyborsó pedig egyre erősödött, egyre szépült.

Nőni nem nagyon nőtt, tizenkét éves korára mindössze két és fél láb volt, s mikor a borsóföldön dolgozott, a dűlőútról meg sem lehetett látni, hogy valaki mozog a karók között. Piros öves kék zubbonyában, meg borsóvirág bokrétával díszített ünneplő kalapkájában mégis oly csinos legényke volt, hogy a környékbeliek megcsodálták, s egyre mondogatták, hogy olyan, akár egy kis varázsló vagy tündérfiú.

Ami igaz, az igaz. Jó okuk volt a falubelieknek arra, hogy ezt gondolják, mondogassák. A házikó körül, a borsóföldön pár esztendővel ezelőtt még egy legelésző tehén sem lakhatott volna jól, most meg a környék legszebb, legtermékenyebb birtoka virágzott itt. Abban még nem lett volna semmi csodálatos, hogy a borsó szépen virágzik, növekszik és terem, de hát azt már semmiképpen sem értette senki emberfia, hogyan lehetséges, hogy a borsóföld egyre nő, növekszik anélkül, hogy öregapó meg öreganyó egy talpalatnyit vásárolt, vagy egy talpalatnyit is elszántott volna más földjéből. A szomszédok közben egyre méregették a saját földjüket, és látták, hogy egy-két barázdával az is gyarapodott, úgyhogy már nem gondolhattak egyebet: növekszik az egész vidék. A borsó meg olyan bőven termett, hogy a házikóba már nem tudták volna behordani, ha nem növekedett volna a házikó is. Pedig különben öt-hat mérföld járásnyira kiveszett a borsó, így aztán nagyon felment az ára, mert királyok, nagyurak versengtek azért, hogy asztalukra kerüljön.

Aranyborsó maga művelte meg a dúsan termő földet, ő válogatta a vetőmagot, ő ápolgatta a palántákat, ásott, kapált, kikarózta a borsót; s mikor beérett, kifejtette, betakarította. Ő tárgyalt a vevőkkel is, ő intézte az eladást, mert anélkül, hogy valaha is tanulta volna, tudott írni, olvasni és számolni, egyszóval valóságos istenáldás volt a háznál.

Egy éjszaka, mikor Aranyborsó már mélyen aludt, így szólt öregapó öreganyóhoz:

- Ez a kedves Aranyborsó valóban bearanyozta öreg napjainkat. Ha rátestáljuk minden vagyonunkat, azzal még nem jutalmaztuk meg, hiszen úgyis minden őt illeti. Igazán hálátlanok lennénk e kedves gyermek iránt, ha nem törekednénk arra, hogy magasabb rangot szerez­hessen e világban. Mégsem nézhetjük tétlenül, hogy mindörökre a borsó mellett maradjon! Valóban kár, hogy olyan szerény, és nem akar az egyetemek nagy tudósa lenni, meg hogy túlságosan apró termetű, és nem lehet belőle híres generális.

- Tudod, öregapó, a legjobb lenne, ha feleségül venné Borsóvirágot, mikor már házasulandó korba ért.

- Ugyan, ugyan, édes lelkem - csóválta fejét öregapó. - Borsóvirág nagyon is fényes rangú hercegnő, semhogy feleségül menne egy szegény talált gyermekhez, akinek nem is lesz egyebe, mint a házikója, meg a darab földecskéje. A hercegnőt talán majd a király udvar­mestere, vagy éppen maga a király veszi feleségül, ha esetleg megözvegyül. Látod, látod, okosan akartam beszélni veled, te meg tréfára fordítod a szót!

- Aranyborsó okosabb, mint mi ketten együtt - jelentette ki öreganyó rövid gondolkodás után. - Ez igazán az ő ügye, s nem lenne szép, ha nélküle határoznánk.

Ezzel öregapó és öreganyó mély álomba merült.

Még alig pirkadt, mikor Aranyborsó kiugrott ágyából, hogy szokása szerint a borsóföldre siessen. Alaposan elcsodálkozott, mikor meglátta, hogy a ládán, ahova este szép rendesen lerakta a munkaruháját, most az ünneplő zekéje, vasárnapi kalapja van kikészítve.

- Hiszen hétköznap van, hacsak a kalendárium nem téved! - mondta magában. - Vagy talán anyám akarja megünnepelni valamelyik szent neve napját, azért készítette elő az ünneplő ruhám? No, sebaj, legyen az akarata szerint, igazán nem szeretnék vele ellenkezni, legfeljebb holnap is, holnapután is korábban kelek, és tovább dolgozom a földön, hogy behozzam az időt, amit ma elveszítek az ünnepléssel.

Ezzel Aranyborsó szépen felöltözködött ünneplő ruhájába.

Mikor kifelé indult, hogy pár pillantást vessen kedves borsóföldjére, a küszöbön összetalálkozott öreganyóval, aki reggelit hozott neki: párolgó levest egy csészében, mellette a fakanál.

- Egyél, kedvesem, egyél - mondotta -, ne vesd meg ezt a zöld ánizzsal ízesített, mézes borsólevest, amit kiskorodban úgy szerettél. Egyél csak, mert ma nagy út áll előtted, gyermekem.

Aranyborsó meg ámuldozott.

- Hova kell ma mennem? - kérdezte.

Öreganyó leült a zsámolyra, két kezét a térdére fektette, s mosolyogva mondta:

- El, a nagyvilágba, Aranyom! Hiszen már nagyocska vagy, s rajtunk meg néhány borsókereskedőn kívül senkit sem ismersz! Márpedig, ha a borsó ára így tartja magát, belőled egyszer még nagy-nagy uraság lesz, tehát jó, ha máris megismerkedsz előkelő népekkel! Tőlünk háromnegyed mérföldnyire van egy nagy város, ott minden lépésre aranyruhás urakkal, ezüstruhás hölgyekkel találkozhatsz. Te meg oly kedves vagy, oly ügyes, hogy egész biztosan megakad rajtad a szemük. Előbb vagy utóbb olyan uras foglalkozáshoz jutsz, hogy munka nélkül keresed a sok pénzt - mondjuk a királyi udvarnál vagy valami hivatalban. Egyél kedvesem, egyél, ne vesd meg ezt a zöld ánizzsal ízesített finom borsólevest!

- Az útra meg kapsz hat icce borsót, a szép nagyszeműből - folytatta öreganyó. - Azért nem adok többet, nehogy nehéz legyen cipelned. Hiszen tudod, hogy a borsónak most milyen jó ára van, ha eladod a piacon, s mindet aranyban fizetik, hát haza sem bírnád hozni a sok pénzt! Ezért úgy beszéltük meg öregapóval, hogy felét elköltöd valami tisztességes szórakozásra, ahogy a te korodban illik, vagy pedig vásárolsz rajta valami szép játékot, amivel vasárnaponként elszórakozhatsz, mondjuk rubinnal meg smaragddal kirakott ezüstórát, elefántcsont golyókat vagy nürnbergi búgócsigát. A pénz másik felét meg szépen hazahozod.

- Indulj hát, Aranyom, s ne töltsd az időt azzal, hogy pillangókat kergetsz, mert ha estére nem érsz haza, szívünk megszakad a bánattól. Kerüld a járatlan utakat, óvakodj a farkasoktól.

- Úgy lesz, ahogy akarod - mondta Aranyborsó, s búcsúzóul megcsókolta öreganyót. - Én ugyan szívesebben töltöttem volna a napot kint a földön. A farkasoktól meg cseppet sem félek, míg nálam van derék kis gyomlálókésem.

Ezzel övébe tűzte gyomlálókését, s nagy bátran útnak indult.

- Időben gyere haza! - kiáltott utána öreganyó, s máris megbánta, hogy útnak eresztette.

Aranyborsó meg ment, csak ment, akkorákat lépkedett, mint egy öt láb hosszú ember: jobbra-balra nézegetett, sok újat látott, sohasem képzelte volna, hogy a világ ilyen nagy, ilyen érdekes. Mikor a nap állásából látta, hogy jó órája gyalogol már, elcsodálkozott, vajon miért nem érte még el a város határát. Ekkor mintha rákiáltott volna valaki:


- Huhuhu, huhuhu, huhuhu, kuvikk! Kérem, álljon meg, Aranyborsó uraság!

- Ki szólít engem? - húzta ki magát Aranyborsó, s kezét vitézül a gyomlálókés nyelére tette.

- Nagyon kérem, álljon meg uraságod! Huhuhu, huhuhu, huhuhu! Én vagyok az!

Aranyborsó felnézett egy öreg, odvas fenyő csúcsára, mely ide-oda hajladozott a szélben. A legfelső ágon nagy bagoly hintázott.

- No lám, maga az? Mi dolgunk egymással, kedves madár?

- Igazán boldog vagyok, hogy rám ismert uraságod - mondta a bagoly -, hiszen én csak tudtán kívül tettem önnek jó szolgálatokat, mint ahogy az egy finom, szerény, jobb körökből való bagolyhoz illik. Saját veszélyemre, saját kockázatomra faltam fel a gyalázatos egereket, akik akár jó volt a termés, akár rossz, felét mindig elpusztították. Mégiscsak az én áldásos munkám eredménye, ha ma már úgy terem uraságod földje, hogy jövedelméből akár egy szép királyságot is vásárolhat magának, ha éppen erre vágyik a szíve. De én! én boldogtalan, önzetlen áldozat vagyok! Szemeim úgy meggyöngültek, míg uraságodat szolgáltam, hogy egyetlen hitvány egér sem akad a csőrömre. Még éjszaka is alig tudok tájékozódni. Uraságod nagylelkűségéhez folyamodom, adjon nekem egy icce borsót, látom, hatot is akasztott a botja végére. Egy iccéből megélek, míg nagykorú lesz a legidősebb fiam, akire uraságod mindig bizton számíthat.

- Készséggel segítek önnek, bagoly uram, hiszen ezzel tartozom is! - mondta Aranyborsó, és leakasztott egy iccét a botjáról.

A bagoly lecsapott rá, az iccét csőrébe fogta, s visszarepült a fára.

- No, kegyed gyorsan elszelelt! - kiáltott Aranyborsó. - Legalább annyit áruljon el, bagoly uram, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahová anyám küldött?

- Rögtön odaér, barátom! - mondta leereszkedően a bagoly, s továbbröppent.

Aranyborsó ismét elindult, de alig ment pár lépést, megint szólította valaki.

- Mekmekmek, mekmekmek bé... Kérem, álljon meg, Aranyborsó uraság!

- Ismerem ezt a hangot - jegyezte meg Aranyborsó. - De ismerem ám! Az orcátlan hegyikecske mekegése: a kicsinyeivel együtt folytonosan a földem körül ólálkodik, hogy jót faljon a termésemből! Maga az, ugye, tolvajasszonyság!

- Ah... ah... Mit nem mond uraságod! Nem lopjuk mi uraságod termését! Legfeljebb lecsipegetünk egy-két felesleges hajtást, ami kikandikál a kerítésen! És ezzel voltaképpen hasznot hajtunk, higgyen nekem, mert a többi annál dúsabban virágzik, és dúsabban terem.

- Elnézést kérek meggondolatlan szavaimért - mondta Aranyborsó. - De miért szólított meg, mit tehetek magáért, kecskeasszonyság?

Kecskemama sűrű könnyhullatás közben válaszolt:

- Egy gonosz farkas megette a férjemet, s a kis árvám és jómagam a legnagyobb nyomorba kerültünk. Éhen halunk, ha uraságod nem segít rajtunk! Nagylelkűségéhez folyamodom: adjon nekünk egy icce borsót, látom, öt is lóg a botja végén. Egy iccéből megélünk, míg rokonaink segítségünkre jönnek!

- Készséggel segítek magán, asszonyság, hiszen ezzel jót cselekszem - mondta Aranyborsó, s leakasztott egy iccét a botjáról.

A kecske gyorsan foga közé kapta, s egy ugrással eltűnt a sűrűben.

- No, kegyed gyorsan elszelelt! - kiáltott Aranyborsó. - Legalább annyit áruljon el, asszonyság, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahová anyám küldött?

- Máris ott van! - kiáltott vissza hányavetin a kecske, s továbbsietett a bozótban.

Aranyborsó ismét útnak indult, s egyre nézte, vajon nem látja-e már a város falait; mikor arra lett figyelmes, hogy az erdő szélén követi valaki. Gyomlálókését kirántotta övéből, s odaugrott, ahonnan a léptek neszét hallotta. Egy öreg farkas settenkedett ott, a fák mögött lopakodva követte Aranyborsót.

- Hát kelmed az, gonosz pára! Talán bizony megenne vacsorára! Ide hallgasson! Valamennyi fogával felér az én késem, s vegye tudomásul, hogy belőlem nem eszik! Még örülhet, ha nem állok bosszút kelmeden kecskeasszonyság férjéért, a kis gida apjáért! Talán jól is tenném, ha megölném magát, de iszonyodom a vértől, még a farkasok vérétől is!

A farkas lehorgasztott fejjel hallgatta, de most hirtelen panaszosan feljajdult, majd tekintetét az égre emelve, mintha azt hívná tanújául, beszélni kezdett:

- Ó, égi hatalom, te vagy csak tudója, hogy valaha is éreztem a szívemben gonosz hajlamokat! - mondta zokogva, majd fejét tisztelettudóan meghajtva folytatta: - Uraságod kezében az életem, rendelkezzék vele, amint jónak látja, félelem és lelkiismeret-furdalás nélkül állok sorsom elé. Ha úgy véli, hogy fajtám bűnei miatt el kell pusztulnom, örömmel fogadom a halált uraságod kezéből, mert szeretem és becsülöm azóta, hogy először megpillantottam és megsimogattam bölcsőjében, mikor édesanyja nem tartózkodott a közelben. Milyen szépen megnőtt! De hiszen már akkor is látszott, hogy hatalmas, nemes lelkű uraság lesz a bölcsőbeli gyermekből! De mielőtt dönt sorsom felett, kérem, higgye el: az én mancsomhoz nem tapad a szerencsétlen kis gida atyjának vére! Mérsékletre és önmegtartóztatásra neveltek, és soha életemben nem vétettem e két erény ellen. Mikoriban a gida atyja meghalt, én éppen térítőúton jártam a csordámhoz tartozó farkastörzsek között, hogy ékesszólásommal és jó példámmal fokozatosan rábírjam őket a mértékletes táplálkozásra, ami a farkasok tökéletesedésének legeslegfőbb célja. Sőt, uram, a gida atyja jó barátom volt, szerettem őt vidám kedélyéért, és gyakran jártuk kettesben a vidéket; ilyenkor hosszan elbeszélgettem e jófejű, tanulni vágyó kecskebakkal. Szerencsétlenül belekeveredett valami vetélkedésbe - uraságod úgyis tudja, hogy az ő fajtája mily hiú némelykor -, s ez okozta halálát. Még ma is vigasztalhatatlan vagyok miatta.

A farkas keservesen felzokogott, s bánata éppoly őszintének tűnt, mint a kecskemama bánata.

- Maga mégis utánam lopakodott - jegyezte meg Aranyborsó, s tovább szorongatta gyomlálókése markolatát.

- Igaz, uram, ön után lopakodtam, de csak azért, mert azt reméltem, hogy útközben nyugodtabb helyre érünk, s ott elbeszélgetünk kicsit, és felkelthetem érdeklődését kegyes elveim iránt. Magamban ugyanis így gondolkoztam: ha Aranyborsó uraság, akit ismernek és becsülnek az egész vidéken, kegyesen támogatná terveimet, most kitűnő alkalma lenne, hogy segítsen. Mindössze egy icce borsójába kerülne, abból már ünnepi lakomát lehetne rendezni a farkasok apraja-nagyja részére, meg lehetne velük szerettetni a növényi eledelt, s a kecskék meg kecskegidák ezrei ezentúl biztonságban élhetnének.

“Ez az utolsó icce, aminek az árát játékszerekre költhettem volna - gondolta magában Aranyborsó. - De mit nekem rubintos óra, nürnbergi búgócsiga, ha egyszer jót tehetek a pénzem árán!”

- Tessék, itt az icce borsó, ez volt minden vagyonom, de cseppet sem sajnálom, ha arra a hasznos célra fordítja, amiről beszélt.

A farkas nagy fogaival elkapta az iccét, s rohant a tanyája felé.

- Ó, de gyorsan elszelelt kelmed! Legalább annyit áruljon el, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahova anyám küldött?

- Már rég ott vagy! - válaszolt a farkas sanda vigyorral. - S ha még ezer évig benne jársz, akkor sem láthatsz sokkal több újat, mint eddig láttál.

Aranyborsó ismét útnak indult, most már három iccével kevesebb nyomta a vállát, s egyre nézte, vajon nem látja-e még a város falait. A fáradtság már-már erőt vett rajta, mikor egy kanyargós ösvény felől segélykiáltást hallott.

- Ki az? - kérdezte, s jól megmarkolta gyomlálókését. - Ki kiáltozik segítségért? Szóljon már, mert nem látom!

- Én vagyok az, én, Borsóvirág! - felelt egy édes hang. - Kérem, segítsen rajtam, igazán nem kerül nagy fáradságába!

- Ha segíthetek, soha nem nézem, hogy mekkora fáradságomba kerül! Rendelkezzék felettem és vagyonom felett, kivéve ezt a három icce borsót itt a botom végén, az apámé, anyámé, a magamét az elébb odaadtam egy derék bagolynak, egy szent életű farkasnak, meg egy sorsüldözte kecskének. Sajnos, nem adhatok önnek egyetlen icce borsót sem.

- Maga tréfál! - hangzott a kissé sértődött válasz. - Ki beszél itt borsóról? Én csak azt kérem öntől, hogy tegye ujját a hintóm ajtajának rugójára, és nyissa ki, mert már majd megfulladok.

- Boldogan, de hát nem látok sehol egy árva hintót! Pedig a hangot közelről hallom!

- Még hogy nem látja a hintómat!? - nevetett Borsóvirág. - Hiszen az elébb nagy szelesen csaknem rálépett! Itt van a hintóm a szeme előtt, kedves Aranyborsó, igazán ráismerhetne a csicseriborsós eleganciájáról!

- Hát olyannyira csicseriborsós, hogy akasszanak fel, ha csicseriborsón kívül egyebet is látok itt - dünnyögött Aranyborsó és lehajolt.

Elég volt egy szempillantás, és máris meglátta a jókora csicseriborsót, mely kerek volt, mint a narancs, sárga, mint a citrom, négy kis aranykeréken gördült, ajtaja frissen csillogó borsóhüvelyből készült, rajta parányi üvegablak.

Aranyborsó óvatosan megnyomta a rugót, s a hintó ajtaja máris felnyílt.


Borsóvirág úgy pattant ki belőle, mint a nebáncsvirág magja, ha ráfúj a szél; majd fürgén talpra ugrott. Aranyborsó meg káprázó tekintettel állt fel; ilyen szépet, mint Borsóvirág, még elképzelni sem tudott. Szebb arcocskát még festő sem festhetett volna: mandulavágású sötétkék szem, finom metszésű piros ajak, mögüle mint igazgyöngy villogott ki a szép fogsor. Kurta, kerek szoknyácskáján tűzpiros borsóvirág minta, a lábán fehér selyemharisnya, atlaszcipőcske.

- Min csodálkozik annyira? - kérdezte Borsóvirág.

Aranyborsó elpirult:

- Azon csodálkozom - válaszolta szerényen -, hogy egy ilyen szépséges hercegnő, aki nem sokkal kisebb, mint én vagyok, elfér egy csicseriborsóban.

- A hintóm nagyságát illetően téved, kedves Aranyborsó. Nagyon kényelmes kocsi ez, ha a teteje nyitva van, s csak puszta véletlenség, hogy nem ült benne a főlovászom, a kincstárnokom, a jószágkormányzóm, a titkárom meg két-három udvarhölgyem. Szeretek ugyanis egyedül kocsizni, ezért történt velem ez a kellemetlenség is. Nem tudom, találkozott-e már valaha Tücsökország királyával? Talán tudja, kiről beszélek, hiszen oly jellegzetes a külseje: a fején két egyenes, mozgékony szarvacskát visel, s legjelentéktelenebb szavait is valami ízléstelen muzsikával kíséri. Szerény személyem megnyerte Tücsökország királyának kegyes tetszését. A király tudja, hogy a mai nappal nagykorú lettem, s hogy az én házamból való hercegnők tízéves korukban férjet választanak maguknak. Úgy intézte hát, hogy útközben találkozzék velem, s szokása szerint megint lármás, zenés vallomásaival zaklatott, én meg most is úgy válaszoltam neki, mint mindig: bedugtam a fülemet.

- Ó, micsoda öröm! - jelentette ki Aranyborsó elbűvölten. - Milyen jó, hogy nem megy feleségül Tücsökország királyához!

- Nem, nem megyek hozzá feleségül, van már választottam. Alighogy ezt közöltem Cirippel, mert ez a király neve - úgy nekiugrott a hintómnak, mintha fel akarná falni, s durván lerántotta a kocsi fedelét, becsapta az ajtaját. - No, menj csak férjhez, te kényeskedő jószág, menj férjhez, ha tudsz, ha a választottad valaha is megtalál ebben a kocsiban! - így perlekedett velem.

- Ó, ha meg tudná nekem mondani, hogy melyik lyukban rejtőzködik Tücsökország királya, rögtön kikotornám a gyomlálókésemmel, gúzsba kötném kezét-lábát, úgy hoznám ide, hadd büntesse meg, ahogy akarja! - kiáltotta haragosan Aranyborsó. - Talán jobb lenne, ha hazáig kísérném fenségedet, nehogy Cirip zaklassa útközben.

- Ha messze laknék, akkor bizony jó lenne a kíséret. De nézze csak ott, azt az illatos borsóföldet, az már az én országom, hűséges alattvalóim őrzik. Cirip még csak meg sem közelítheti!

Ezzel a hercegnő toppantott, belekapaszkodott két borsóindába, vidáman hintázott, s az ide-oda ingadozó borsótövek tűzpiros, illatos sziromesőt hullattak szép hajára.

Aranyborsó gyönyörködve nézte, s talán még most is nézné, de Borsóvirág abbahagyta a hintázást, s így szólt hozzá:

- Nem akarom tovább tartóztatni, tudom, hogy a borsókereskedés manapság roppant sok munkával jár. A hintóval azonban könnyen behozhatja az elvesztett időt. Mert remélem, elfogadja tőlem ezt a jelentéktelen kis ajándékot. Kastélyom magtárában millió meg millió ilyen kocsim van, s ha újat akarok magamnak, egy maroknyit a rostába dobok, a legszebbet kiválasztom, a többit meg az egereknek adom.

- Fenséged legcsekélyebb ajándéka is boldogság, dicsőség számomra, de nyilván megfeledkezett arról, hogy három icce borsó van nálam, s így bajosan férnék el a hintóban.

- Próbálja csak meg! - kacagott Borsóvirág! - Próbálja csak meg, és ne bámészkodjék, mint egy ma született gyermek!

Valóban, a három icce könnyűszerrel belefért a hintóba, de még harmincat is belerakhatott volna az ámuldozó Aranyborsó. Jómaga is letelepedett az ülés kényelmes, puha párnájára.

- Indulnék is, hercegnő - mondta Borsóvirágnak. - Apám, anyám hazavár, most váltunk el egymástól először, s nem szeretném, ha nyugtalankodnának miattam. Most már csak fenséged kocsisát várom, aki bizonyára elmenekült Cirip támadása elől. Elmegyek, de szívemben végtelen a bánat, mert még csak nem is remélhetem, hogy valaha viszontlátom fenségedet.



- Rendben van - válaszolt Borsóvirág, mintha nem is hallotta volna az utolsó mondatot. - Rendben van, az én hintómhoz azonban nem kell sem kocsi, sem ló, gőz hajtja, s óránként ötven mérföld sebességgel halad. Akkor repíti haza, amikor akarja. Csak jól jegyezze meg a szót, mellyel elindíthatja. Az útikosárban mindent megtalál, amire közben szüksége lehet. Úgy kell felnyitni, mint egy borsóhüvelyt; talál benne három zöld gyöngyöt, alakra, nagyságra mindhárom pontosan olyan, mint egy-egy borsószem, mindhármat vékony szálacska köti a kosárhoz, szép szorosan fekszenek benne, mint a borsó a hüvelyben. Majd meglátja, milyen csodálatosan szép, gondos munkával készült a kosárka! Ha bármire szüksége van, a gyomlálókésével vájjon lyukat a földben, ültesse el az egyik gyöngyszemet, s rögtön kicsírázik, kihajt a földből az, amit kíván. Ugye, csodálatos? Csak ne felejtse, hogy ha a harmadik gyöngyszemet is elülteti, az útikosár kiürül, s nem várhat több csodára. Ugye, most már indulhat? Aranyborsó csak biccentett. Borsóvirág csettintett két ujjával, s elkiáltotta magát:

- Indulás, csicseriborsó!

A hintó már vagy százötven mérföldnyire járt, mikor Aranyborsó tekintete még mindig Borsóvirágot kereste, de hasztalan.

A csicseriborsó puskagolyónál gyorsabban szelte a levegőt. Szemvillanás alatt tűntek el mellőle az erdők, hegyek, tengerek, városok. A messzi látóhatár éppen csak kirajzolódott Aranyborsó előtt, a csicseriborsó máris odaért, s úgy száguldott tova, hogy a fiú ugyan hiába nézte, mit hagyott maga mögött, máris a messzeségbe tűnt.

Háromszor is megelőzte a napot, s az éjszakák és nappalok gyors váltakozása közben Aranyborsó sejteni kezdte, hogy alighanem elkerülte a várost, ahova indult, ahol el akarta adni borsóját.

“Kicsit túl fürge ez a kocsi! - gondolta magában Aranyborsó. - Nagy szelesen elindult, még mielőtt Borsóvirág mindent elmagyarázhatott volna. Vagy talán eszébe sem jutott, hogy azt is megmondja nekem, mit kell mondanom, hogy megálljon a hintó. Márpedig így száguldoz­hatok, amíg csak a világ világ!”

Aranyborsó ugyanis hiába próbálkozott bármivel, hiába ismételte el mindazt, amit csúf beszédű kocsisoktól, öszvérhajcsároktól hallott. Az ördöngös hintó csak vágtatott tovább. Aranyborsó meg egyre kutatott az emlékezetében, mit is mondhatna még, de hiába volt minden. Végül tehetetlenül fakadt ki.

- Az ördög vinne el!

No, ennek a kitörésnek volt is foganatja! Vágtatott a hintó a trópusokig, a trópusoktól a sarkvidékig meg vissza, mit sem törődve az éghajlat gyors változásaival. Aranyborsó megsülhetett vagy megdermedhetett volna, ha nem lett volna oly okos.

- Lássuk csak - morfondírozott magában. - Borsóvirág azt mondta, hogy “Indulás, csicseriborsó!” Talán megáll, ha én az ellenkezőjét mondom.

- Megállás, csicseriborsó! - kiáltotta el magát, s két ujjával csettintett, mint Borsóvirág.

Az Akadémia minden tudósa sem csinálhatta volna jobban! A csicseriborsó úgy megállt, mintha egyszeriben odacövekelték volna. Meg sem moccant.

Aranyborsó kiszállt a hintóból, kiemelte belőle az útikosarat, s ezt is, azt is szép gondosan beletette az övén lógó kis tarisznyába, amiben egyébként borsómintát szokott tartani.

A nagy földrajztudósok sem tudják, hogy a világ mely részén lehetett az a hely, ahol Aranyborsó kocsija oly hirtelen megállt. Van, aki azt állítja, hogy Timbuktuban, mások meg azt erősítgették, hogy éppen a Kongóban. Mindenesetre barátságtalan vidék volt, terméketlen, sziklás sivatag, s ameddig csak a szem ellátott, sehol egy árnyat adó fa, sehol egy tenyérnyi moha, mire Aranyborsó lehajthatta volna fáradt fejét. De azért nem jött zavarba. Ügyesen kinyitotta az útikosarat, kiemelte belőle az egyik gyöngyszemet, gyomlálókésével apró lyukat vágott a földbe, s elültette benne. “Lesz, ami lesz - gondolta magában -, mindenesetre valami fedél kellene fejem fölé az éjszakára, ha nem más, hát legalább egy borsóvirág sátor; meg valami kis ennivaló, ha nem más, hát egy kis mézes borsópüré; no meg ágy, ha nem is nagyobb, mint egy kolibripehely. Ma már úgysem indulhatok haza, olyan éhes, olyan fáradt vagyok.”

Aranyborsó jóformán végig sem gondolta mindezt, a földből máris szép nagy borsótő bújt elő, s egyre nőtt, terebélyesedett, végül akkora volt, hogy tíz aranyoszlop tartotta a pompás virágsátrat. Az oszlopok közötti ívekben egy-egy csodálatos kristály gyertyatartó, benne hófehér gyertya. Mindegyik gyertyatartó mögött velencei tükör, mely százszorosan verte vissza a fényt.

A sátor közepén állt Aranyborsó, s amint ámuldozva nézett maga köré, lába elé hullott egy borsóvirág-szirom, az is nagy hirtelen nőni kezdett, ezerszínű, szépséges szőnyeg lett belőle. Egy másik virágszirom meg pompás szantálfa asztallá növekedett; az asztalon dúsan aranyozott porcelán tálakban ananásszal, mazsolával, ezerféle cukrozott gyümölccsel körített borsópüré illatozott.

Az óhajtott kolibripehely is ott volt az egyik sarokban; csillogott, mint a nagymogul koronájában a karbunkulus, csakhogy oly aprócska volt, mint egy rizsszem. No, ez nem ígérkezik túl kényelmes fekhelynek - gondolta magában Aranyborsó. Igen ám, de amint nézte a pelyhet, az egyszerre csak elkezdett növekedni, egyre magasodott, szélesedett, puha topázból, lágy zafírból, rugalmas opálból vetett fekhely lett belőle.

Ugye, felesleges mondanom, hogy Aranyborsó igyekezett mielőbb a pompásan terített asztalhoz telepedni? Vacsora után nyomban lefeküdt, de nem aludt el. Borsóvirág hercegnő járt a fejében; maga előtt látta, amint hajára záporozott a milliónyi tűzpiros szirom. Aranyborsó azonban okos fiú volt, nem engedte, hogy álomba ringassa e bűvös kép, nem akart elaludni, míg meg nem győződött arról, hogy pompás hajlékát nem fenyegeti semmi veszély. Tudta, hogy mint a világ minden táján, itt is akadhatnak rablók, tolvajok, királyi martalócok, kiknek kapzsiságát könnyen felébresztheti az aranyoszlopos, villogó sátor. Fogta derék kis gyomlálókését, s elindult, hogy körbejárja a sátrat.

Alighogy kilépett az egyik aranyoszlop mellett, döbbenten torpant meg. Elfogta a bátor szívűek rettegése, mert az igazi bátor is ismeri szegény emberiségünk közös félelmeit, s csak a gondolatból merít erőt, szilárdságot. No, ami a gondolatot illeti, az Aranyborsó szeme elé táruló látvány éppen eléggé elgondolkoztató volt!

A csillagtalan sötét éjszakában vagy kétszáz mozdulatlan szempár parázslott, s a csatasorban álló villogó pontok előtt - mint generális a seregszemlén - szüntelenül fel-alá futkosott egy égő, szúrós szempár, melynek kifejezése semmi jót nem ígért. Aranyborsó egy pillanat alatt rájött, hogy kiéhezett farkascsorda sorakozott fel a sátra előtt, vezetőjük pedig az a mézes szavú, álnok farkas, aki oly ügyesen csalta el tőle utolsó icce borsóját.

- Farkas uraság ugyancsak gyorsan összeszedte falkáját, hogy üldözésemre induljanak - állapította meg magában Aranyborsó. S minthogy ha tettekre került a sor, cseppet sem volt tétovázó, most is gyorsan elővette apró tarisznyájából az útikosarat, kiemelte belőle a második gyöngyszemet, s nagy sietve elültette. “Lesz, ami lesz - gondolta magában -, mindenesetre erős fal kellene a sátram köré ma éjszakára, akár ne is legyen vastagabb, mint a házikónk fala, csak védelmezzen meg e gonosz falkától.”

A sátor körül máris erős fal emelkedett, de nem holmi kunyhóhoz illő vályogfal, hanem csodaszép kövekből rakott, palotához illő fal, a tetején kékes fényű, aranyozott acélrács, melyen sem farkas, sem róka, sem borz át nem juthatott. A farkascsorda dühösen neki­rugaszkodott ugyan, de aztán vérző orral elkullogott mind, az utolsó szálig.

Aranyborsó megnyugodva fordult vissza, hogy lepihenjen, de nem a sátrába, hanem hófehér márványcsarnokba jutott, onnan tündöklő fényben úszó oszlopcsarnokon át ezernyi virágtól illatozó kertbe ért. A kert közepén nagy örömmel talált rá sátrára, s benne a kolibripehelyből vetett ágyra. Elhihetitek, hogy pompásabban aludt, szebbet álmodott, mint a földkerekség akármelyik királya.


Másnap reggel első dolga az volt, hogy bejárja fényes palotájának minden zegét-zugát. Elbűvölten nézte a mesébe illő bútorokat, a virágos rétnél pompásabb szőnyegeket; hosszan gyönyörködött a képtár ritkaságaiban meg a kagylógyűjteményben és a gazdag könyvtárban, melynek kincsei mind-mind újak voltak számára.

Amint számba vette roppant gazdagságát, véletlenül belepillantott egy tükörbe. Ó, csodák csodája! Ha a tükör nem hazudik: háromlábnyit nőtt az éjszaka, és ajka felett már bajusz pelyhedzik! Aranyborsó egyre tűnődött, ugyan hogy eshetett ez a csoda? E kérdésre azonban hamarosan elszomorító választ kapott. A falon hatalmas ingaóra függött, melynek egyik mutatója az éveket mérte. Aranyborsó ránézett, s döbbenten látta, hogy valójában hat év telt el az előző este óta.

- Hat esztendő? Ó, én boldogtalan! Szegény szüleim azóta már talán meg is haltak, s ki tudja, nem láttak-e szükséget, nem ölte-e meg őket a bánat? S ó, jaj, talán azt hitték, hogy öregségükre gyalázatosan elhagytam őket! Átkozott hintó! Éveket faltál percek alatt! Menj, menj, csicseriborsó, indulás! - kiáltotta haragosan, s kivette tarisznyájából s az ablakon át kihajította a csicseriborsót. - Menj, menj, ne is lássalak többé!

Aranyborsó szomorúan ballagott le palotája fényes lépcsőjén. Vissza sem nézett, úgy indult neki a kopár síkságnak, még azzal sem törődött, hogy valamelyik szikla mögül esetleg farkasok leselkednek rá. Még a könny is kihullt a szeméből, ha arra gondolt, hogy mi mindent veszített ezzel a hat évvel. Kezébe vette az útikosarat, de csak forgatta ujjai között.

- Ugyan mit is kívánhatnék magamnak most, hogy szüleimet nem láthatom többé?... Borsóvirág már biztosan férjhez ment, hiszen a hercegnők nagykorúak lesznek, s férjhez mennek tízéves korukban. Meg különben is! Hat évvel ezelőtt volt már választottja. Mit számít nekem, ha az egész világot megkapom tőled, zöld gyöngyszem! Az én világom az a kis házikó volt, meg körülötte a virágzó borsóföld, s azt nem adhatod vissza, a gyermekkor édes napjai mindörökre elszálltak! Menj, gyöngyszem, menj, engem már nem vár a házikó, a borsóföld, sem öreg szüleim, sem Borsóvirág! Menj, gyöngyszem, menj! Szolgáld úrnődet!

S olyan erővel hajította el, hogy a zöld gyöngyszem könnyen utolérhette, maga mögött hagyhatta volna a csicseriborsót, de hát nem volt versengő természetű.

Aranyborsó meg csüggedten, szomorúan roskadt a földre.

Mikor felállt, döbbenten látta, hogy minden megváltozott körülötte. A messze látóhatárig hullámzó virágtenger közepén állt, a szellő jobbra-balra hajtogatta a borsó halványlila és tűzpiros pillangóit, a virágfejek összeborultak, a két szín elvegyült, s mondhatatlanul édes illattal telt meg a levegő.

Aranyborsó úgy rohant, mintha szárnya nőtt volna, mert távolabb megpillantott mindent, amit szeretett: látta a palotává szépült házikót, öreg szüleit, akik mosolyogva siettek feléje, hogy mielőbb elmondhassák, mennyire várták, mily boldogok voltak, hogy mindennap kedves üzenetet kaptak tőle, hogy egy percre sem aludt ki szívükben a reménység, hisz minden este megjött Aranyborsó biztató híradása.

Aranyborsó átkarolta öregapót, öreganyót, hogy palotájába vezesse őket. Amint a hajdani házikóhoz közeledtek, a két öreg egyre jobban ámuldozott. Aranyborsó meg alig mert szólni hozzájuk, nehogy megzavarja csöndes örömüket. Egyszer azonban mégis felsóhajtott:

- Hej, ha Borsóvirágot láttátok volna! De hát ő már hat évvel ezelőtt eljegyezte magát.

- Bizony! Mégpedig veled! - csendült fel Borsóvirág édes hangja a kapuból. - Hiszen már akkor volt választottam, emlékszel? Kerüljetek beljebb! - szólt öregapóhoz, öreganyóhoz, s gyengéden megcsókolta őket. - Lépjetek be, hiszen ez fiatok otthona: a szeretet és a képzelet birodalma, ahol nincs öregség, nincs halál...

Hamarosan megülték Aranyborsó és Borsóvirág menyegzőjét, s örök fiatalon, örök boldogságban teltek napjaik.

Mert így végződnek a tündérmesék...

2012. július 7., szombat

A KISFIÚ ELBÚCSÚZIK RÉMUSZ BÁCSITÓL, DE AZÉRT MÉG MEGHALLGATJA A PUHATALPÚ ÁLLATRÓL SZÓLÓ MESÉT




Valamelyik nap a Kisfiú sokkal korábban állított be Rémusz bácsihoz, mint máskor szokott.

De nem is ez volt a nevezetes a dologban, hanem az, hogy a Kisfiú nem egyedül érkezett: Anya is elkísérte.

- Betty asszony! - kiáltotta az öreg néger meglepetten.

- A kis Betty - mondta a Kisfiú.

- De régen nem jártam itt! - mondta Anya. - Hány éve volt!

- Ki se tudnám számítani - felelte Rémusz bácsi. - De mintha tegnap történt volna!

Anya körülnézett a szobában.

- Semmi sem változott. Itt áll a pad...

- A mesemondó pad - szólt közbe a Kisfiú.

- És itt áll a szék...

- A mesehallgató szék - mondta a Kisfiú.

- Mintha csak tegnap történt volna! - ismételte az öreg. - Jött a kis Betty (már engedelmet, hogy így nevezem, Betty asszony!), jött a kis Betty, kibontott szőke hajjal...

- Fehér ruhában - tette hozzá Anya.

- Fűzős cipőben - egészítette ki a Kisfiú.

- És leült ide, erre a székre... - folytatta Rémusz bácsi.

- Lógázta a lábát - mondta a Kisfiú. - Mert kicsi volt.

- Ejnye! - csapott a homlokára az öreg néger. - Elfelejtem hellyel kínálni, Betty asszony! Tessék, üljön le!

Anya leült a magas székre, de a lába most már leért a földig.

- Hát te hová ülsz? - kérdezte Rémusz bácsi a Kisfiút.

- A mesehallgató székre - felelte a Kisfiú, és felkapaszkodott Anya ölébe.

- Azért jöttünk - mondta Anya -, hogy bejelentsük: elutazunk. Mindjárt értünk jön a kocsi.

Rémusz bácsi alig hitt a fülének.

- Elutaznak? Hová?

- Nagyapához - mondta a Kisfiú.

- Ilyen hirtelen! - csóválta a fejét az öreg néger.

- Minden ősszel oda utazunk - mondta Anya. - Tavaly is ott teleltünk, tavalyelőtt is, azelőtt is.

- Igaz! - sóhajtotta Rémusz bácsi. - Lassacskán itt az ősz. Szinte meg is feledkeztem róla.

- Tavasszal visszajövünk! - vigasztalta a Kisfiú az öreget. - Egészen biztosan visszajövünk tavasszal!

- Visszajövünk - ígérte Anya is. - És mihelyt visszajöttünk ide vezet az első utunk.

- Hát akkor - mondta Rémusz bácsi, és felállt - minden jót, Betty asszony! Minden jót, Kisfiú!

- Ma nem mesélsz? - kérdezte csalódottan a Kisfiú.

- Meséljek? - szólt zavartan az öreg. - Hiszen itt van Betty asszony! És a kocsi is mindjárt megérkezik.

- Apa kiabál, ha indulni kell - felelte a Kisfiú. - És már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken, és úgysem kelünk fel.

- Meséljen, Rémusz bácsi! - kérte Anya is. - Egy rövid mesét még szívesen meghallgatunk, ha egyszer már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken!

Rémusz bácsi eddig mindig gondolkozás nélkül belefogott a mesébe.

Most azonban eltöprengett, hogy tud-e olyan mesét, amely egyformán jó a Kisfiúnak is, a kis Bettynek is.

- No, jó, mesélek - szólalt meg azután -, mégpedig a Puhatalpú Állatról és a kisfiáról.


Volt egyszer egy Puhatalpú Állat. Valami macskaféle lehetett, magam sem tudom bizonyosan, hogy milyen. Nagyon szerette a kisfiát (akit úgy hívtak, hogy: Puhatalpú Fiaállat), és a kisfia is nagyon szerette az anyját, a Puhatalpú Állatot.

Egy kicsit hosszú, cifra nevük volt, ezt meg kell adni, de nem ok nélkül nevezték őket így, hanem azért, mert senkinek sem volt olyan puha, bársonyos talpa, mint a Puhatalpú Állatnak meg a fiának. Ha az anyja megsimogatta, a Fiaállat behunyta a szemét, és dorombolni kezdett, olyan jólesett neki az a puha, bársonyos simogatás.


A Kisfiú ott ült Anya ölében. Anya megsimogatta.

A Kisfiú behunyta a szemét.

- Hogy kell dorombolni? - kérdezte.

- Majd megmutatom - felelte Anya. - Most azonban ne zavard Rémusz bácsit, mert nem lesz ideje, hogy befejezze a mesét.


Ha a Fiaállat erre-arra sétálgatott (mert nagyocska volt már, és kisebb utakra el-eljárt hazulról), mindenütt felismerte az anyja talpa nyomát a homokban. Nemegyszer addig-addig követte a puha talpnyomokat, amíg rá nem talált az anyjára.

- Ügyes fiú vagy! - dicsérte meg az anyja. - A magunkfajta állatnak korán meg kell tanulnia a nyomolvasást.

De azért sohasem mulasztotta el, hogy hozzá ne tegye:

- Hanem vigyázz ám, hogy el ne téveszd a nyomot! Mert nem én vagyok az egyetlen puhatalpú állat ezen a vidéken.

- De azért mégis a te talpad a legpuhább! - mondta a Fiaállat.

Egyik nap a Puhatalpú Fiaállat megint azzal szórakozott, hogy nyomról nyomra haladva kereste az édesanyját. Ment, ment, és egyszer csak ott találta magát az erdő közepén.

Most mit tegyen? Visszaforduljon? Menjen tovább?

„Ha visszafordulok és hazamegyek - gondolta -, akkor unatkozhatom estig, amíg Anya hazajön. Inkább továbbmegyek.”

Ment, ment, amerre a puha talpnyomok vezették.

Kezdte már bánni, hogy ilyen messze elkóborolt. Éhes is volt, szomjas is volt, fáradt is volt.

Képzelhetni, mennyire megörült, amikor egy mohos fa tövében megpillantotta az anyját. Jobban mondva: megpillantott egy állatot, amelyet hirtelenjében az anyjának nézett.

Odarohant hozzá, a nyakába ugrott.

- Itt vagyok! - kiáltotta. - Megtaláltalak!

Hanem az az állat nem az anyja volt, hanem az erdő legvénebb, legmorcosabb vadmacskája. Nem szeretett az senkit, legkevésbé a gyerekeket.

- Takarodsz innen! - fújt rá mérgesen. - Szedtevette kölyke!

A Puhatalpú Fiaállat rémülten bámult a Vadmacskára. Mozdulni sem bírt az ijedtségtől.

- Nem hallottad? - kiáltotta a Vadmacska, és feleletet sem várva, kieresztett karmokkal pofon vágta a Fiaállatot.

Talán még másodszor is pofon ütötte volna, ha váratlanul rá nem kiált valaki:

- Hallod-e! Hogy mered bántani a fiamat?!

A Puhatalpú Állat volt. Csakhogy most nem volt puha a talpa: ő is kieresztette valamennyi karmát, úgy állt oda a morcos Vadmacska elé.


- És mindjárt pofon is vágta a Vadmacskát - tette hozzá a Kisfiú.

- Persze - bólintott Rémusz bácsi. - Mindjárt pofon is vágta. Éppen mondani akartam.

- Ne szólj közbe! - intette Anya a Kisfiút. - Minden percben itt lehet a kocsi.

De a Kisfiúnak még valami kérdeznivalója is volt.

- Hogy lehet az, hogy a Puhatalpú Állatnak most nem volt puha a talpa?

- Mondtam, hogy valami macskaféle volt - válaszolta az öreg. - A macskák pedig akkor húzzák be a karmukat, és akkor eresztik ki, amikor akarják.

- Ha simogatnak, akkor nem akarják - jegyezte meg a Kisfiú.


A Vadmacska csak addig volt nagy vitéz, amíg a gyenge kis Fiaállattal volt dolga. A Puhatalpú Állat karmaitól ő is megijedt. Káromkodott egyet, és elszaladt.

De hát hogy került oda a Puhatalpú Állat? Úgy, hogy hazament, nem találta otthon a fiát, elindult megkeresni. Ment a kis puha talpnyomok után, és épp a legjobbkor érkezett.

- Ejnye, ejnye! - szólt fejcsóválva a Fiaállathoz. - Hát nem megmondtam, hogy nézd meg jól a nyomokat, mert más puhatalpú állat is él ezen a vidéken?

- De azért mégis a te talpad a legpuhább! - felelte a Fiaállat. És mindjárt be is hunyta a szemét, és dorombolni kezdett, mert tudta, hogy az anyja úgysem állja meg, hogy a puha, bársonyos talpával meg ne simogassa.


A Kisfiú megfogta Anya kezét.

- Neked is van karmod? - kérdezte.

- Hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? - nevetett Anya. - Az embereknek nincs karmuk.

- De ha volna? - faggatódzott a Kisfiú. - Ha mégis volna, akkor mit csinálnál vele?

Rémusz bácsi válaszolt Anya helyett.

- Az attól függ - mondta. - Ha téged kellene megvédenie, akkor kieresztené.

- És ha simogatna? - kérdezte a Kisfiú.

- Akkor behúzná - felelte Rémusz bácsi. - Ahogy én Anyát ismerem, nagyon-nagyon jól behúzná.

A Kisfiú elégedetten bólintott.

- Én pedig dörömbölnék - mondta.

Kintről kocsizörgés hallatszott és Apa hangja, amint őket szólította: Anyát és a Kisfiút.

- Mennünk kell! - állt fel Anya a mesehallgató székből.

- Viszontlátásra! - mondta Rémusz bácsi, és búcsúzóul megölelte a Kisfiút. - Ha találkozom a Nyúllal, mit mondjak neki?

- Ha találkozol a Nyúllal - felelte hamiskásan a Kisfiú -, mondd meg neki, hogy tavasszal visszajövök. És hogy addig maradjon a mesében, ne menjen sehová.

- Megmondom! - nevetett az öreg.

Anya és a Kisfiú beszállt a kocsiba, Apa mellé. A kocsi elindult. Rémusz bácsi a kunyhó ajtajában sokáig integetett utánuk.

HOGY SELYPÍT A NYÚL HÁZA?




- És mit csinált a Róka, amikor a partra ért? - érdeklődött a Kisfiú.

- Először is megszárítkozott - felelte Rémusz bácsi. - Kifeküdt a napra, süttette magát, mert nagyon átfázott a hideg vízben. Azután pedig erősen elhatározta, hogy most az egyszer igazán végez a Nyúllal.

- És végzett vele? - kérdezte a Kisfiú.

- Majd megtudod a mese végén - válaszolta az öreg.

- Nem kell megvárnom a mese végét, mert máris tudom! - kiáltotta a Kisfiú. - Nem végzett vele.

- Honnan tudod olyan bizonyosan?

- Onnan, hogy ha végzett volna vele, akkor nem mesélhetnél róla többet.

- Igaz - mondta Rémusz bácsi.


A Róka, amíg a parton szárítkozott, folytonosan csak azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút a Nyúlon, de most aztán istenigazában.

Végül is azt sütötte ki, hogy amíg a Nyúl a folyón csónakázik, elbújik a házában (mármint a Nyúl házában), és éppen akkor fogja meg (tudniillik a Nyulat), amikor az a legkevésbé számít rá.

Mindjárt oda is lopódzott a Nyúl házához.

Szerencséje volt: sem a Nyúlné, sem a nyúlfiak nem voltak otthon, az ajtó pedig tárva-nyitva állt.

Körülnézett, nem látja-e valaki. De szerencséje volt ebben is: senki sem vette észre a szomszédok közül, amikor besurrant a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.

Nem győzte dicsérni az eszét, amikor nemsokára meghallotta, hogy a Nyúl - lippiti-klippiti - vidáman szökdécselve, már jön is hazafelé.

„No, Nyúl komám - mormolta a bajusza alatt -, most aztán alaposan megadod az árát annak a sok bosszúságnak, amelyet eddig okoztál!”

Lippiti-klippiti - vidáman szökdécselve tartott hazafelé a Nyúl. A kertkapuban azonban hirtelen megállt.

„Amikor elmentem hazulról, nyitva hagytam az ajtót - töprengett magában. - Ugyan kinek jutott eszébe, hogy becsukja?”

Más talán benyitott volna a házba, hogy meggyőződjék, nincs-e odabent valaki. A Nyúl azonban óvatos volt, mert tudta, hogy a Rókától minden rossz kitelik.

Megköszörülte hát a torkát, és elkiáltotta magát:

- Hej, te ház!

A ház, persze, nem válaszolt. De nem válaszolt a Róka sem, aki az ajtó mögött leskelődött: fogalma sem volt, mit kellene tennie.

- Hej, te ház! - kiabált a Nyúl. - Miért nem felelsz? Hát hiába tanítottalak a jó modorra? Még azt a keveset is elfelejted, amit eddig nagy nehezen megjegyeztél?

A Róka az ajtó mögött zavartan fészkelődött, mert életében sem hallott olyant, hogy valaki egy házat nógasson beszédre.

- Valami történhetett ezzel a házzal! - mondta hangosan a Nyúl. - Eddig még sohasem fordult elő, hogy ne üdvözölt volna, ha hazajöttem. Talán csak nem bújt el valaki odabent? Mert ha idegen van a szobában, akkor megértem, hogy a ház nem mer beszélni.

Tölcsért formált a tenyeréből.

- Hej, te ház! - kiáltotta. - Van bent valaki?

„Ha nem felelek - gondolta a Róka -, a Nyúl megtudja, hogy idegen van a házban!”

Elkiáltotta hát magát:

- Nincs itt senki!

A Nyúl most már tudta, hányadán áll. De egy kis tréfát azért nem akart elmulasztani. Így válaszolt:

- Örülök, hogy végre megszólaltál. De mi lelt, hogy már nem selypítesz? Reggel, amikor elmentem hazulról, javában selypítettél, ami természetes is, hiszen még csak kétéves vagy!

„Ha ez a ház reggel selypített - gondolta magában a Róka -, akkor selypítenem kell nekem is. Máskülönben észreveszi a Nyúl, hogy nem a ház beszél.”

Kikiabált az ajtó mögül, olyan selypesen, ahogy csak tudott:

- Ninc itt szenti! Cat én ededül vadot itt!

- Akkor jó - felelte a Nyúl. - Már azt hittem, hogy a Róka bujkál odabent. Figyelmeztetni akartam, hogy meneküljön, mert egy mérges agárkutya jár a nyomában, és láttam, hogy éppen errefelé tart.

Semmitől sem félt annyira a Róka, mint az Agártól.

Nem gondolt már selypítésre, nem gondolt már bujkálásra, nem gondolt már a bosszúra sem: feltépte az ajtót, és hanyatt-homlok iszkolt ki a házból, ki a kertből, el a Nyúl háza környékéről.

Nem is ment vissza egyhamar.

CSÓNAKOT ÉPÍT A NYÚL MEG A RÓKA




Amikor a Kisfiú másnap odaállt Rémusz bácsi elé, mind a két kezét a háta mögött tartotta. Csak úgy pukkadozott a nevetéstől.

Rémusz bácsi ráhunyorított.

- No, add ide gyorsan azt a követ, ami a vacsorából maradt - mondta.

A Kisfiú meglepődött. Egyik kezével Rémusz bácsi ölébe tett egy nagy, gömbölyű kavicsot.

- Honnan tudtad, hogy követ hoztam?

- Onnan, hogy ismerlek - felelte Rémusz bácsi. - Most pedig add ide azt az édes süteményt is, amit Anya küldött.

A kisfiú még jobban elcsodálkozott. Másik kezével egy kis csomagot tett az öreg néger ölébe.

- Honnan tudtad, hogy süteményt is hoztam? - kérdezte.

- Onnan, hogy Anyát is ismerem. Te azt mondtad neki: „Viszek egy nagy, gömbölyű kavicsot Rémusz bácsinak” - és akkor Anya azt felelte: „Jó. De akkor vigyél neki egy kis édes süteményt is.” Így történt?

- Így - mondta a Kisfiú. - Te mindent tudsz!

Rémusz bácsi elégedetten simította végig a szakállát.

- Mindent éppen nem tudok - mondta. - De azért egyet-mást megtanultam az életben. Azt is tudom például, hogy milyen csónakot épített a Nyúl, és milyent a Róka.

- Meséld el! - kérte a Kisfiú.


A Nyúl okos is volt, ügyes is volt, fürge is volt, könnyű is volt, de egyet mégsem tudott: úszni.

Pedig jó lett volna, ha úszni is tud, mert annak a városkának a közelében, amelyben lakott, volt egy széles, nagy folyóvíz, és azon csak úgy kelhetett át, hogy néhanap szívességből átvitte a hátán valamelyik jól úszó barátja.

Elhatározta, hogy csónakot épít. Kivágott egy alkalmas fát, bordát, palánkot faragott és - mivel fiatal korában az ácsmesterséget is kitanulta - egykettőre elkészült a munkával. Nem mondhatni, hogy valami díszes alkotmány volt a csónak, amely a keze alól kikerült, de a célnak éppen megfelelt.

Arra ment a Róka.

- Hát te min mesterkedel? - kérdezte a Nyulat.

- Csónakot építettem - felelte a Nyúl -, már el is készült. Éppen csak vízre kell ereszteni. Nem segítenél?

Ketten vízre lökték a csónakot.

- Szívesen építenék én is egy ilyen alkalmatosságot - mondta a Róka. - Csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá.

- Vágj ki egy alkalmas fát, faragj bordát, palánkot, és ha értesz az ácsmesterséghez, egykettőre elkészülsz a munkával.

Közben azonban látja a Nyúl, hogy a Róka igen sandán kerülgeti.

„Nem csónakra van ennek kedve, hanem nyúlhúsra!” - gondolta magában.

Ezért aztán így folytatta:

- Ha azonban egyszerűbb csónakkal is megelégszel: sárból is igen formás holmit tapaszthatsz, mégpedig igen hamar.

- Az lesz a jó! - mondta a Róka. - Megmutatod, hogyan csináljam?

- Még segítek is! - felelte a Nyúl. - Aztán, ha kész a csónak, átevezünk arra a magányos kis szigetre: én a fából ácsolt, te meg a sárból tapasztott csónakon.

A Rókának felvillant a szeme.

- Csak mi magunk leszünk azon a szigeten? - tudakolta.

- Csak mi magunk.

A Róka megnyalta a szája szélét.

- Hát akkor gyerünk, tapasszuk meg gyorsan azt a csónakot!

Mindjárt dologhoz is láttak. A Róka hordta a vizet, a Nyúl dagasztotta a sarat. Nem telt bele sok idő: készen állt a Róka csónakja is.

- Csinos, formás jószág - ismerte el a Róka.

- Éppen csak vízre kell ereszteni - mondta a Nyúl. - Egy-kettő, gyürkőzzünk neki!

Vízre lökték ezt a csónakot is.

Mindjárt be is szálltak: a Nyúl a fából ácsolt, a Róka pedig a sárból tapasztott csónakba, és evezni kezdtek a magányos sziget felé. A folyó közepe táján megszólalt a Róka:

- Mintha szivárogna a víz a csónak fenekén!

- Oda se neki! - felelte a Nyúl. - Amíg új a csónak, addig mindig szivárog rajta a víz.

Kisvártatva ezt mondta a Róka:

- Most már az oldala is szivárog!

- Az a jó! - válaszolta a Nyúl. - Mennél több a csónakban a víz, annál hamarabb bedagad.

Hanem rövidesen már nem is szivárgott, hanem csak úgy ömlött a víz a Róka csónakjába, alulról is, oldalról is.

- Mindjárt elmerülök! - kiáltotta a Róka.

- Ugyan, ugyan! - nyugtatta a Nyúl. - Nem lesz az mindjárt! Egy-két perc is beletelik abba...

Eltelt az egy-két perc. Most már nem is ömlött, hanem zúdult, zuhogott a csónakba a víz.

- Szétmállik a csónak! - ordította a Róka. - Mit tegyek?

- Egyetlen tanácsot adhatok - kiáltott vissza a Nyúl -, mégpedig azt, hogy soha többé ne ülj sárból tapasztott csónakba. Hiszen minden gyerek tudja, hogy a sár elolvad a vízben...

Hallotta-e a Róka, nem bizonyos, mert addigra diribdarabra hullott szét a sárcsónak, a Róka pedig prüszkölve, kapálózva úszott a part felé.


- És kijutott a partra? - kérdezte a Kisfiú.

- Persze hogy kijutott - felelte Rémusz bácsi. - Hiszen ha nem jutott volna ki, nem mesélhetnék róla többet!

- Igaz! - ismerte el a Kisfiú.

MILYEN EBÉDET AJÁNLOTT A RÓKÁNAK A BAKKECSKE?



- És a Róka nem evett semmit? - kérdezte a Kisfiú.

Rémusz bácsi úgy tett, mintha erősen gondolkoznék.

- Őszintén szólva, nem tudom, mit ebédelt - mondta aztán. - De annyi bizonyos, hogy sokat nem ehetett, mert útban hazafelé megint megéhezett.

- És talált ennivalót?

- Mindjárt megtudod - mondta Rémusz bácsi.


Útban hazafelé a Róka megint megéhezett. Persze hogy megéhezett, hiszen a fogadást elveszítette, és a saját pénzéből kellett fizetnie az ebédjét, márpedig a Róka - ezt mindenki tudta róla - igen kapzsi, fösvény természetű volt.

Egyszóval, éhes volt a Róka, és folyton jobbra-balra nézelődött, hogy hol találhatna valami ennivalót.

Egyszer csak meglátott egy magas sziklát, és annak a tetején meglátta az öreg Bakkecskét.

Ott állt az öreg Bakkecske a magas szikla tetején, és nyugodtan, békésen kérődzött.


- Mi az, hogy: kérődzött? - tudakolta a Kisfiú.

- Vidéki gyerek vagy, és még ezt sem tudod? - csóválta a fejét Rémusz bácsi. - Vannak állatok, amelyek felböfögik, amit megettek, és még egyszer megrágják.

- Illetlen dolog - mondta a Kisfiú.

- Bizony, nagy illetlenség volna, ha emberek csinálnák - válaszolta az öreg. - De a juhok, tehenek, kecskék egyáltalában nem tartják illetlen dolognak.


Nyugodtan, békésen kérődzött az öreg Bakkecske a magas szikla tetején. Mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.

„A kecskehús igen finom étel - gondolta a Róka. - Igaz, hogy ez az öreg Bakkecske egy kicsit nagy falat, de legfeljebb elteszem holnapra, ami megmarad belőle.”

Odalopódzott a szikla tövébe: hátha nem veszi észre a Bakkecske.

De a Bakkecske, nemhiába állt a magas szikla tetején, már messziről látta a Rókát.

Hát akkor miért nem szaladt el?

Azért, mert ezt mondta magában:

„Nagy falat vagyok én ennek a Rókának, nem gondolnám, hogy rám éhezett. Meg aztán szarvam is van, patám is van, és ami mindennél fontosabb: eszem is van. Majd csak megvédeném magam valahogy, ha rosszat akarna a zsivány!”

A Róka a szikla tövében éppen azt tervelgette, hogy honnan, miképpen kapaszkodjék fel a szikla tetejére, amikor barátságosan megszólalt a Bakkecske:

- Adj’isten, koma! Honnan jössz? Hová tartasz?

A Róka - mit tehetett egyebet? - maga is barátságosan válaszolt:

- Fogadj isten, cimbora! Egy kis ebédet ettem, egy kis sört ittam a városban, és most hazafelé tartok.

- No, ha éppen ebéd után vagy - mondta a Bakkecske -, akkor bizonyára nem is vagy éhes.

- Sovány kis ebéd volt - felelte a Róka. - Szívesen enném egy falatot, ha valaki megkínálna.

Amíg így beszélt, egyre közelebb somfordált a Bakkecskéhez. A Bakkecske meg csak kérődzött tovább: mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.

Nézi a Róka: nincs ott a sziklán sem fű, sem virág, sem gyom, sem moha. Mit eszik a Bakkecske olyan jó étvággyal, hogy a szája, bajusza, szakálla is mozog tőle?


- Ő sem tudta, hogy mi a kérődzés! - mondta a Kisfiú.

- Pedig vidéki róka volt! - jegyezte meg Rémusz bácsi.

- Később megmagyarázta neki valaki? - kérdezte a Kisfiú.

- Talán megmagyarázta - felelte az öreg. - Hanem annyi bizonyos, hogy amikor ez az eset történt, akkor még sejtelme sem volt arról, hogy miért mozog a Bakkecske szája, bajusza, szakálla.


- Mit eszel olyan jó étvággyal, cimbora? - érdeklődött kíváncsian.

- Finom, friss sziklát - felelte a Bakkecske. - Nincs jobb étel a sziklánál. Nem lakom valami közel, de azért mindennap eljárok ide, hogy ebből a sziklából falatozzam.

- Sziklát eszel? - kérdezte elképedve a Róka. - Nem kemény az?

- Lehet, hogy másnak kemény - válaszolta a Bakkecske -, az én fogamnak azonban semmiség. Ha beteltem sziklával, utána még egy kevés vasat is elharapdálok csemegének.

- Vasat? - ámuldozott a Róka. - Sosem hallottam, hogy a vas ennivaló!

- Én sem igen beszélek róla. Alig egy-két mázsa vasam van odahaza, és nem szeretném, ha mással is meg kellene osztanom.

A Róka egy kicsit hátrább húzódott.

„Ha ennek a Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja - gondolta -, akkor jó lesz csínyján bánni vele.”

- Hanem sziklát azt kaphatsz - folytatta a Bakkecske. - Gyere csak fel, török neked egy jó darabot a szarvammal.

„Ha ennek a Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja, olyan szarva van, hogy még a sziklát is eltöri - mondta magában a Róka -, akkor leghelyesebb, ha továbbállok, még ha éhen maradok is.”

- Tulajdonképpen nem is vagyok olyan nagyon éhes - jelentette ki. - Ebédeltem is, sört is ittam; ha nehezet enném, attól tartok, megfeküdné a gyomromat.

- Bizony, az meglehet - bólintott a Bakkecske. - Nem mindenki bírja a sziklát. Jobb, ha valami könnyű ételt választasz. Ott lent a folyó partján finom kavicsok hevernek, némelyikük alig nagyobb egy diónál. Ha gyenge a gyomrod, ajánlom, hogy azt kóstold meg.

- Köszönöm a jó tanácsot - felelte a Róka. - De nem tudom biztosan, hogy megfogadom-e.


- És megfogadta? - kérdezte a Kisfiú.

- Hová gondolsz! - felelte Rémusz bácsi. - Talán te megfogadnád, ha azt mondanám, hogy sziklát meg kavicsot egyél?

- Én, igenis megfogadnám - mondta a Kisfiú, de alig bírta visszafojtani a nevetést. - És nekem, igenis, nagyon ízlenék.

Ebben a pillanatban Anya hangja szólalt meg valahol a kertkapuban. Messze volt, nem hallatszott jól, hogy mit kiabál - de hát mit szokott kiabálni ilyenkor Anya? Azt, hogy Apa hazaérkezett, és kész a vacsora.

- És ha azt mondanám, hogy ne sziklát egyél, hanem szaladj haza vacsorázni, ahhoz mit szólnál? - kérdezte az öreg.

A Kisfiú már a nyitott ajtóban állt.

- Azt, hogy nem megyek haza! - felelte, de már kint is volt az udvaron. - És azt, hogy ezentúl mindig sziklát eszem! - kiáltotta, de már szaladt is az úton hazafelé.

Még mást is kiabált, de Rémusz bácsi nem értette, mert a Kisfiú már nagyon messze járt. És különben is: hogy lehessen megérteni valakit, aki annyira nevet, hogy már csuklik is tőle?

MESE A RÓKÁRÓL ÉS A KÓPÉ TÜCSÖK PAJTÁSRÓL




- Azt mondtam a minap, hogy Tücsök pajtás nagy kópé volt - kezdte egyik alkalommal Rémusz bácsi.

- Azt mondtad, hogy igen nagy kópé volt - javította ki a Kisfiú.

- Igen nagy kópé volt - helyesbítette az öreg. - Se szeri, se száma az igen nagy kópéságainak. Mindjárt el is mondom, hogy Tücsök pajtás hogyan fogott ki egy nagyokos, nagyravasz állaton.

- A Tigrisen? - kérdezte a Kisfiú.

- Ugyan! - felelte Rémusz bácsi. - Hiszen a Tigris az Elefánttal és az Oroszlánnal együtt visszament a cirkuszba! A Róka volt az a nagyokos, nagyravasz állat, akinek Tücsök pajtás túljárt az eszén.


Tücsök pajtás egyszer az úton ballagott. Egyszercsak utolérte a Róka.

- Adj’isten, Tücsök pajtás! - köszöntötte a Róka. - Hová igyekszel?

- A szomszéd városba. Nagyon rászomjaztam egy kis sörre. Bemegyek a vendéglőbe, iszom egy pohárral, talán meg is ebédelek.

- Aztán hogy akarsz eljutni a városba?

- Csak így, gyalogszerrel.

- Gyalogszerrel? - csodálkozott a Róka. - Hiszen akkor rádesteledik, de még talán rád is virrad, amíg odaérsz!

- Ebédidőre ott leszek - felelte a Tücsök.

- Hát erre kíváncsi vagyok! - mondta a Róka. - És meg is győződöm róla a saját szememmel. Mert én is éppen sörözni indultam a városba.

- És mikor szándékszol odaérni? - érdeklődött Tücsök pajtás.

- Gondolom, egy óra alatt megjárom az utat.

- Egy óra alatt! - kiáltotta a Tücsök. - Addigra én már meg is ebédeltem, sőt, talán aludtam is egy sort.

- Nem bánom, fussunk versenyt - mondta a Róka. - Ha te érsz oda elsőnek, kifizetem az ebédedet. De ha én nyerek, te fizeted ki az enyémet: annyit, amennyit meg bírok enni.

- Áll a fogadás! - felelte Tücsök pajtás. - Már indulhatsz is. De annyit mondok, szedd a lábad, mert megelőzlek!

A Róka megfordult, hogy induljon. A Tücsök pedig egyetlen ugrással észrevétlenül a Róka farkán termett, és jól megkapaszkodott.

Loholt a Róka a város felé. Közben hátra-hátranézett, és elégedetten látta, hogy a Tücsöknek híre sincs az országúton. (Persze, eszébe sem jutott, hogy ne az országutat, hanem a saját farkát nézze.)

A város határában találkozott a Nyúllal.

- Hová ilyen sebbel-lobbal? - kérdezte a Nyúl.

A Róka kuncogva elmondta a fogadás történetét.

- Azért sietek - tette hozzá -, hogy jó sokat ehessem, mire a Tücsök megérkezik.

A Nyúl mindjárt sejtette, hogy valami kópéság rejlik a dologban, hiszen jól ismerte a Tücsök csavaros eszét.

Körülnézett, és megpillantotta Tücsök pajtást a Róka farkán. De nem akarta elrontani a tréfát: úgy tett, mintha nem látott volna semmit.

- Hát akkor csak siess - válaszolta. - Mert a Tücsökkel épp az előbb találkoztam a város kapujában.

- Micsoda?! - kiáltotta elképedve a Róka. - Hol találkoztál vele?

- Mondom: a város kapujában. Ha nem sietsz, megeshetik, hogy ő ebédel meg elsőnek!

A Róka futott tovább, be a városkapun, végig a főutcán, egyenesen a vendéglőhöz.

A Tücsök hirtelen ugrott egyet, fel a legmagasabb lépcsőfokra. Onnan köszönt rá a Rókára:

- No, végre itt vagy! Kerek fél órája várlak. Talán bizony a Nyúllal találkoztál, és vele beszélgettél ilyen sokáig?

A Róka elhűlten csóválta a fejét.

- Nem értem - motyogta. - Sehogy sem értem, hogyan érkezhettél ide ilyen hamar...

- Én meg azt nem értem, hogyan cammoghattál ilyen lassan - felelte a Tücsök. - De akárhogy is: megnyertem a fogadást.

Ezt a Róka is kénytelen volt elismerni. Bementek a vendéglőbe, a Tücsök megrendelte az ebédjét: három adag töltött káposztát, három korsó sört, utána harminc darab gyömbéres süteményt.


- És mind megette? - kérdezte megütődve a Kisfiú. - Mind belefért a gyomrába?

- Őszintén szólva, azt hiszem, éppen csak belekóstolt - felelte Rémusz bácsi -, mert a Tücsök nemigen szereti az efféle ételeket.

- Hát akkor minek rendelte?

- Először is, hogy a Rókának legyen mit kifizetnie a fogadás fejében - válaszolta Rémusz bácsi. - Másodszor pedig: két szegény sorsú menyét és egy rokkant, munkaképtelen mosómedve ült az asztal végén, azokat kínálta meg a maradékkal.

- És azok szeretik a töltött káposztát és a gyömbéres süteményt? - tudakolta a Kisfiú.

- Nagyon szeretik - felelte az öreg -, de ritkán jutnak hozzá.

MIFÉLE SZÉL FÚJT AZ ELEFÁNT, AZ OROSZLÁN, ÉS A TIGRIS FEJÉBEN?




Másnap a Kisfiú úgy nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy nem is köszönt, hanem odaszaladt az öreghez, átölelte a térdét, és nevetett, nevetett, mintha abba sem akarná hagyni.

Rémusz bácsi sem szólt egy szót sem. Magához húzta a Kisfiú fejét, és vele nevetett ő is, csak úgy rázkódott a nevetéstől. Még a mesemondó pad is úgy nyikorgott, mintha az is nevetne.

Egy kis idő múlva Rémusz bácsi ezt mondta:

- Pompás nevetőhelyünk van nekünk kettőnknek! Igaz?

- Igaz - felelte a Kisfiú.

- És most mi legyen? - kérdezte az öreg néger. - Nevessünk tovább, vagy inkább meséljek?

- Egy kicsit nevessünk még, aztán mesélj.

Nevettek még egy kicsit, aztán így szólt Rémusz bácsi:

- Elmondom, hogyan szalajtotta meg Tücsök pajtás segítségével a Nyúl az Elefántot, az Oroszlánt és a Tigrist.

- A Másik Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.

- Nem - válaszolta Rémusz bácsi. - Az igazi Nyúl, a mi Nyulunk.

- Az nem lehet! - mondta a Kisfiú. - Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris Afrikában él!

Rémusz bácsi a fejét vakarta.

- Az igazat megvallva, én magam sem tudom, hogyan történt a dolog. Legjobb, ha együtt találjuk ki. Hiszen megbeszéltük, hogy néha segítesz a mesemondásban.

- És az a néha most van?

- Most. Mit gondolsz: nem úgy történt az eset, hogy a Nyúl egyszer elment Afrikába?

A Kisfiú elgondolkozott.

- Nem úgy történt - mondta aztán. - Hanem úgy, hogy volt egy cirkusz, és onnan megszökött az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris. És akkor találkoztak a Nyúllal. Így történt.

- Alighanem igazad van - felelte Rémusz bácsi. - De hát akár így volt, akár nem, a fő, hogy találkoztak. És hogy az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris addig-addig hencegett, kérkedett, pöffeszkedett, amíg a Nyúl elhatározta, hogy megleckézteti őket. Erről szól a mese.


- Én vagyok a legnagyobb állat - mondta az Elefánt -, és ennélfogva a legerősebb is.

- Igaz hogy nagyra nőttél - felelte az Oroszlán -, de hogyan védekeznél, ha a hátadra ugornék, és úgy harapnám át a nyakadat?

- Átharapnád? - nevetett az Elefánt. - Akármilyen hegyes is az agyarad, az én vastag bőrömet ugyan nem járja át!

- Nevetséges vita! - legyintett a Tigris. - Az egyik azzal henceg, hogy vastag a bőre, a másik, hogy hegyes az agyara! Én bezzeg mással dicsekedhetem: azzal, hogy bátor vagyok, ügyes vagyok, ravasz vagyok!

- Hát ami azt illeti, ha ravasz éppen nem vagyok is - mondta az Elefánt -, azért nekem is megvan a magamhoz való eszem. És mivelhogy igen nagy állat vagyok, igen nagy ész való hozzám.

- Én pedig - vette át ismét a szót az Oroszlán - bátorságban is, ügyességben is, ravaszságban is, eszességben is akárkivel kiállom a versenyt!

Szó szót követett, s már-már úgy látszott, hogy mindjárt kipróbálják, melyikük bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyiküknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes az agyara - amikor egy nagy páfránylevél alól hirtelen elébük lépett a Nyúl.

- Nagy vitézek vagytok valamennyien! - szólalt meg csúfondárosan. - Hajba kaptok, hogy melyiktek bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyikteknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes az agyara! Pedig ha akarom, sorra megszalajtalak benneteket!

Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris elnevette magát, és azt válaszolta, hogy azt bizony látni szeretné.

- Meg is látjátok, ha rákerül a sor - felelte a Nyúl. - Most azonban, sajnos, nem érek rá, mert haza kell juttatnom egy beteg barátomat. Nem vinné el a hátán valamelyitek?

- Mivelhogy én vagyok a legerősebb - mondta az Elefánt -, úgy illik, hogy én vigyem el. Hol az a beteg?

- Itt áll mellettem.

De az Elefánt, az Oroszlán meg a Tigris hiába meresztette a szemét, nem látott a Nyúl mellett semmiféle állatot, sem beteget, sem egészségeset.

Nem is igen láthatott, mert nem más állt ott, mint Tücsök pajtás, aki olyan kicsi volt, hogy egy fűszál egészen eltakarta.

- Egy mogyoró esett a fejére szegénykének - magyarázta a Nyúl. - Úgy megütötte, hogy azóta szédül, nem bír lépni sem.

S azzal félrehúzta a fűszálat Tücsök pajtás elől.

- Ezt a csöppséget akármilyen gyenge állat is elbírná ugyan - mosolygott az Elefánt -, de ha már egyszer megígértem, hogy elviszem, hát nem másítom meg a szavamat.

Ormánya hegyével felcsiptette a Tücsköt, és odaültette a hátára.

- Vigyázz, hogy le ne essél! - intette az Elefánt.

- Vigyázok - ígérte a Tücsök.

Vigyázott is, mert fürgén - mintha kutya baja sem volna - olyan helyre bújt, ahonnan semmiképpen sem eshetett le: az Elefánt fülébe.

Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy az Elefánt csaknem belesüketült.

Hogy jutott eszébe a Tücsöknek, hogy nagybeteg létére ilyen vidáman muzsikáljon?

Úgy, hogy nem volt nagybeteg, sőt még csak kisbeteg sem: makkegészséges volt, és a Nyúllal együtt eszelte ki ezt a huncutságot. Mert hát Tücsök pajtás igen nagy kópé volt.

Az Elefánt hamarjában nem tudta, mi történt vele. Rázta a fejét, csapkodott az ormányával.

- Szél fúj a fejemben! - ordította rémülten. - Mit csináljak?

- Szaladj! - tanácsolta a Nyúl. - Az az egyetlen, ami segíthet.

Az Elefánt nekilódult, csörtetett be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.

A Tücsök pedig kibújt az Elefánt füléből.

- Elmúlt a vihar! - újságolta megkönnyebbülten az Elefánt.

Tücsök pajtás eközben átugrott az Oroszlán hátára, és sebesen beosont a fülébe.

Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrr -, hogy az Oroszlán csaknem belesüketült.

Az Oroszlán mindjárt gyanította, hogy mi történt vele: most az ő fejébe költözött át a szélvihar, amely előbb az Elefántot kínozta meg.

- Szél fúj a fejemben! - kiáltotta. - Mit csináljak?

- Legjobb, ha rohansz egyet - felelte a Nyúl. - Látod, hogy az Elefánton is az segített.

Az Oroszlán is nekilódult, rúgtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.

A Tücsök pedig abbahagyta a hegedülést, kibújt az Oroszlán füléből.

- Elmúlt a vihar! - örvendezett az Oroszlán.

Tücsök pajtás eközben átugrott a Tigris hátára, és sebesen beosont a fülébe.

Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy a Tigris csaknem belesüketült.

A Tigris mindjárt tudta, hogy mi történt vele: most meg az ő fejében dühöng a szélvihar, amely előbb az Elefántot és az Oroszlánt kínozta meg.

- Szél fúj a fejemben! - üvöltötte. - Mit csináljak?

- Egyebet te sem csinálhatsz, mint hogy nyargalsz, ameddig eláll az a szél - mondta a Nyúl.

Nekilódult a Tigris is, vágtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.

A Tücsök erre abbahagyta a hegedülést, kibújt a Tigris füléből.

- Elmúlt a vihar! - közölte megnyugodva a Tigris.

Tücsök pajtás eközben átugrott a Nyúl hátára, és ott jól megkapaszkodott: tudta, hogy miért.

- No, híres vitézek! - szólt a Nyúl. - Nem megmondtam, hogy ha akarom, sorra megszalajtalak benneteket?

Az elefánt nagyot bődült, az Oroszlán nagyot ordított, a Tigris nagyot üvöltött. Az Elefánt felemelte az ormányát, az Oroszlán kieresztette a karmait, a Tigris kitátotta a száját.

- És azt is megmondtam - nevetett a Nyúl -, hogy ilyenkor csak egy segít: a futás.

S azzal, Tücsök pajtással a hátán, eliramodott: be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le - esze ágában sem volt visszatérni oda, ahonnan elindult, és ahol a három hencegő azt sem tudta, hogyan restelkedjék egymás előtt.


- Vége a mesének? - kérdezte a Kisfiú.

- Vége - mondta Rémusz bácsi. - Vagy talán hiányzik belőle valami?

- Hiányzik - felelte a Kisfiú. - Az hiányzik, hogy mi lett az Elefánttal, az Oroszlánnal és a Tigrissel.

- Mi lett volna? Mondom: szégyellték magukat.

- És azután?

- Nem tudom. Mondd meg te!

- Megmondom - bólintott a Kisfiú - Visszamentek a cirkuszba. És soha többé nem hencegtek.

- Persze - felelte Rémusz bácsi -, visszamentek a cirkuszba. De azt már nem hiszem, hogy soha többé nem hencegtek. Mert az elefántok is, az oroszlánok is, a tigrisek is roppantul hencegősek, egyetlen lecke nemigen használhatott nekik.

A Kisfiú elgondolkozott.

- Volt más állat is abban a cirkuszban? - tudakolta.

- Nem tudom. Ezt is te mondd meg!

- Volt - jelentette ki a Kisfiú. - Medve és Fóka és Kutya és Ló és mindenféle. És ha az Elefánt vagy az Oroszlán vagy a Tigris megint hencegett, akkor jól kinevették.

- Ameddig csak az Elefánt is, az Oroszlán is, a Tigris is meg nem javult - egészítette ki Rémusz bácsi.

- Addig - mondta a Kisfiú.

HOL VAN A NYÚL NEVETŐHELYE?




- Ma miről fogsz nekem mesélni? - kérdezte a Kisfiú Rémusz bácsitól.

Rémusz bácsi úgy tett, mintha csodálkoznék.

- Hát nem azt beszéltük meg tegnap, hogy legközelebb te mesélsz nekem?

- Nem! - kiáltotta a Kisfiú. - Azt beszéltük meg, hogy mindig te mesélsz, és én néha segítek.

- Igazán? - ráncolta a homlokát az öreg. - Látod, milyen feledékeny vagyok!

- Nem vagy feledékeny - válaszolta a Kisfiú. - A mesékre is nagyon jól emlékszel.

- Hát akkor hogy lehet, hogy mégsem emlékszem arra, ami tegnap történt?

- Úgy, hogy tréfálsz - felelte a Kisfiú.

- Miért gondolod, hogy tréfálok? - kérdezte az öreg.

- Azért, mert látom rajtad. És különben is, ott ülsz a mesemondó padon.

Rémusz bácsi elnevette magát.

- Ami igaz, az igaz - mondta. - Itt ülök a mesemondó padon. És ha már egyszer itt ülök, kezdem is a mesét.


Egyszer azon vitatkoztak az állatok, hogy melyikük tud jobban nevetni.

- Én néha akkorát nevetek, hogy az oldalam is belefájdul - mondta a Medve.

- Velem akárhányszor megesik, hogy a négy lábamon sem bírok megállani a nagy kacagástól - felelte a Róka.

- Nekem még a falat is a torkomon akad, ha hirtelen elfog a nevetés - tódította a Farkas.

- Én nem nevetek ilyen nagyokat - jelentette ki a Mókus. - Én csak kicsiket nevetek, de egész nap.

- Én viszont igen-igen ritkán nevetek - mondta a Bika. - Ha azonban egyszer nekifogok, az én nevetésemtől visszhangzik az egész határ.

- Igazán nevetni való, ahogy a nevetésről vitatkoztok - nevetett a Gerle. - Nem az a kérdés, hogy ki nevet gyakrabban vagy hangosabban. A kérdés az, hogy ki nevet szebben. Márpedig arról még vitatkozni sem lehet, hogy a legszebben én nevetek!

- Ezt semmiképpen sem ismerhetem el - szólt közbe Mezeiné asszonyság. - Hallgassátok csak meg az én báránykisasszony leányaimat! Nincs, aki azoknál szebben vihog, és még ezenfelül gyakrabban is, hangosabban is!

Mindenki szólt valamit, mindenkinek volt valami dicsekednivalója, csak a Nyúl hallgatott.

- Hát neked egy szavad sincs a dologhoz? - kérdezték a többiek. - Te talán nem tudsz nevetni?

- Már hogyne tudnék! - felelte a Nyúl. - De hát én nem nevetek akárhol. Ha nevetni van kedvem, elmegyek a nevetőhelyemre.

- Hová? - ámuldoztak az állatok. - A nevetőhelyedre? Hát az meg micsoda?

- Hogyan? - kiáltotta a Nyúl. - Nem tudjátok, mi a nevetőhely? Nektek talán nincs is nevetőhelyetek?

- Nincs - vallották be az állatok.

Mindjárt meg is kérték a Nyulat, hogy magyarázza meg, miféle hely az a nevetőhely, mert ők is szívesen szereznének affélét.

- Van egy hely az erdőben - válaszolta a Nyúl -, ahol elfelejtek minden bajt, bosszúságot, és tüstént olyan nevethetnékem támad, mintha a talpamat csiklandoznák. Ott aztán addig nevetek, ameddig kedvem tartja. Ha megelégeltem, hazajövök.

- Nem mutatnád meg nekünk azt a helyet? - kérdezték az állatok.

- Miért ne? - felelte a Nyúl. - De egyszerre csak egy állat jöhet velem. Mert ha többen jönnétek, még elrontanátok az egész helyet.

Elsőnek a Róka ugrott fel.

- Én megyek! Ugye, engem viszel elsőnek? Hiszen én vagyok a legjobb barátod!

Vajon miért volt olyan serény a Róka? Azért, mert arra számított, hogy ott kint az erdőn, ahol senki sem látja, senki sem hallja, végre megfoghatja a Nyulat.

- Csak nem mégy vele kettesben az erdőbe? - súgta a Nyúl fülébe aggodalmasan a Teknős.

- Ne félts engem! - mosolygott a Nyúl.

A Nyúl és a Róka kiment az erdőbe. Egy tisztáson megállt a Nyúl.

- Megérkeztünk - mondta.

- Ez az a híres nevetőhely? - biggyesztette el a száját a Róka. - Mondhatom, hogy cseppet sincs jobb kedvem, mint amikor elindultunk.

- Ne türelmetlenkedjél! - intette a Nyúl. - Lesz itt nevetés rögtön, olyan, hogy különb se kell. Csak megtedd, amit mondok.

- Mit tegyek? - tudakolta a Róka.

- Látod ott azt a bambuszsort, mellette pedig azt a feketeszeder-sort?

- Látom.

- No, hát: a kettő között szaladj végig, amilyen gyorsan csak bírsz, egészen addig a vastag fenyőfáig!

A Róka elfutott. A fenyőfánál megállt.

- És most?

- Szaladj vissza.

A Róka megtette ezt is.

- Egy csepp nevethetnékem sincs - jelentette ki.

- Behunyt szemmel szaladtál? - kérdezte a Nyúl.

- Nem én!

- No lám: ez a hiba. Rohanj végig még egyszer a bambuszsor meg a feketeszeder-sor között, de közben ki ne nyisd a szemedet!

A Róka nekiiramodott. Egy kicsit imbolygott, botladozott, mert szót fogadott a Nyúlnak: futtában sem nyitotta ki a szemét. Szaladt, szaladt - egyenesen neki a vastag törzsű fenyőfának.

Nagyot koppant a Róka feje a fa derekán.

- Jujjujjuj! - üvöltött a Róka. - Beszakadt a fejem, diribdarabra tört!

Hát beszakadni éppen nem szakadt be, diribdarabra sem tört a Róka feje, de az igaz, hogy csúful festett, mert akkorára dagadt hirtelen, mint egy kisebbfajta hordó.

A Nyúl nem állhatta meg nevetés nélkül, ahogy rápillantott. Végig-hemperedett a mohán, és fektében, gurultában is rázta a kacagás.

Amikor valamelyest lecsillapodott, megkérdezte a Rókától:

- No, hogy tetszik a nevetőhelyem? Remélem, kellemesen érezted magad, és máskor is eljössz egy jó kis nevetésre.

- Nevetésre? - vonított dühösen a Róka. - Inkább sírni volna kedvem! Hiszen még a szemem is bedagadt attól a nagy ütéstől!

- Nini! - adta a Nyúl a meglepettet. - Most látom csak, mekkorára dagadt a fejed! Mi történt veled? Csak nem rohantál fejjel a fának?

- De bizony, nekirohantam.

- Hogy tehettél ilyent? - csóválta a fejét a Nyúl. - Hát nem figyelmeztettelek, hogy semmiképpen be ne hunyd a szemedet, miközben a bambuszsor meg a feketeszeder-sor között szaladsz?

A Róka a fejfájástól annyira megzavarodott, hogy ő maga sem tudta már, mi az igazság: azt tanácsolta-e a Nyúl, hogy hunyja be a szemét, vagy azt, hogy tartsa nyitva.

- Azt mondtad, hogy ez a hely nevetőhely - nyögte panaszosan.

- Ezt mondom most is - bólintott a Nyúl.

- És azt ígérted, hogy lesz mindjárt nevetés, olyan, hogy különb se kell.

- Volt is! - felelte a Nyúl. - Nem hallottad, hogy mekkorát nevettem?

Csak most kapott észbe a Róka.

- No, megállj! - vicsorgatta a fogát. - Majd adok neked, amiért ilyen csúnyán becsaptál!

- Becsaptalak? Én? - tiltakozott a Nyúl. - Mindig is azt mondtam, hogy ez az én nevetőhelyem. Egyetlen szóval sem ígértem, hogy te fogsz nevetni.

A Róka nem is tudta hamarjában, hogy mit feleljen. A fejét tapogatta mérgesen, tehetetlenül.

A Nyúl nem állhatta meg, hogy ne hahotázzon még egyet. Azután - lippiti-klippiti - fürgén hazafutott.


- Nekem is van nevetőhelyem - mondta a Kisfiú.

- Igazán? - felelte Rémusz bácsi. - Eddig sosem mondtad.

- Most mondom.

- És elvezetnél arra a nevetőhelyre, ha megkérnélek rá?

- Nem - válaszolta a Kisfiú -, nem vezetlek el.

- Miért nem? - kérdezte sértődötten az öreg.

- Azért - nevetett a Kisfiú, mert az én nevetőhelyem itt van. Ez az én nevetőhelyem.

- No de ilyent! - csapta össze a kezét Rémusz bácsi. - Éppen itt van az én nevetőhelyem is! Hát most mit csináljunk?

- Nevessünk együtt - ajánlotta a Kisfiú.

- Nagyon helyes - mondta Rémusz bácsi. - Ha már közös nevetőhelyünk van, leghelyesebb, ha együtt nevetünk.

Nevettek is mind a ketten, sokáig, sokáig - nem is tudták egészen pontosan, hogy min nevetnek.

A TEKNŐS, A NYÚL ÉS A CSIKLANDÓS HÉJA



- Múltkorjában azt mondtam - kezdte egyik alkalommal Rémusz bácsi a mesét -, hogy a Róka nagyon haragudott a Teknősre a görbe-pörge törpe-körte miatt. Képzelheted, mennyivel inkább haragudott akkor, amikor a Teknős ráadásul még meg is szökött a zsákból!

- A zsákot a Nyúl nyitotta ki - mondta a Kisfiú. - Rá nem haragudott?

- A Nyúlra? Senkire sem haragudott annyira, mint éppen őrá. De ez már igen régi harag volt, és a Róka lassacskán belátta, hogy hiábavaló minden ravaszsága: a Nyúllal sehogy sem boldogul.

- És azontúl nem is bántotta? - kérdezte a Kisfiú egy kicsit aggodalmasan. Mert hiszen ha a Róka kibékült a Nyúllal, akkor Rémusz bácsi nemigen mondhat róluk több mesét.

- Bántani nem merte, mert félt tőle - felelte az öreg. - Hanem ehelyett minden eddiginél furfangosabb furfangot eszelt ki ellene meg az öreg Teknős ellen is. Erről szól a mai mese.


Volt a Rókának egy meghitt, kebelbéli jó cimborája: a Héja. (Igaz ugyan, hogy valamikor - amikor a Nyúl megszökött a faodúból - alaposan hajba-tollba kaptak, de azóta már régen elfelejtették a haragot.) Ezt a Héját hívta segítségül a Róka. Felbiztatta, hogy pusztítsa el a Teknőst, a Nyulat pedig vigye el olyan messzire, hogy onnan soha életében ne találjon haza.

A Héja szívesen vállalkozott a feladatra. De hogyan csinálják a dolgot, hogy se a Teknős, se a Nyúl ne fogjon gyanút?

Vasárnap déltájt, amikor a városka lakói dologtalanul sétálgattak a piactéren, a Róka és a Héja kiállt a tér közepére.

- Ide, ide mindenki! - kiáltotta a Róka. - Ki akar szárnyak nélkül a felhők közé repülni? Csak egy picula az ára a sétarepülésnek! Kényelmes ülőhely a Héja hátán! Szép kilátás, friss levegő! Csak egy picula az ára!

- Szeretnénk repülni! Hadd repüljünk! - kérlelték anyjukat a báránykisasszonyok.

- Még mit nem! - felelte Mezeiné. - Egy szót se halljak erről a dologról. Fogjátok meg szépen egymás kezét, és sétáljatok tovább, az való nektek, nem a repülés.

- Nem kellene egyszer már kipróbálni, hogy milyen az élet odafent? - kérdezte a Mosómedvéné a férjét.

- Megmondom én! - felelte a Mosómedve. - Éppen olyan, mint idelent. Csak aki onnan lepottyan, az igen nagyot pottyan.

A legtöbben azt hajtogatták, hogy akinek nincs szárnya, ne is repüljön. A Mókus ugyan nem értett egyet ezekkel a maradiakkal, de azért ő sem bízta a Héjára a kisfiát.

- Ha mindenáron repülni akarsz - mondta neki -, majd megkérem a Gólyát, hogy vigyen fel egy kicsit a magasba. Sokkal inkább megbízom benne, mint a Héjában.

De azért akadt, aki hallgatott a Róka rábeszélésére. A Pocok például befizette a gyerekeit a sétarepülésre. A Héja, hátán a Pocok-pockokkal, néhányat körözött a piactér fölött, azután leszállt, és gyengéden lesegítette a földre kis utasait.

- Szép volt? Jó volt? - érdeklődött az öreg Pocok.

- Gyönyörű! - kiáltoztak a kis pockok. - Onnan, a magasból nézve, minden állat kicsi!

Arra döcögött Teknős apó is. Egész életében a földön mászkált (ha Mezeiéknél fel akart ülni a székre: még ahhoz is segítség kellett), nem csoda hát, hogy most kedvet kapott a repülésre. Sem a Rókában, sem a Héjában nem volt valami túlságos bizalma. De mivel látta, hogy a Pocok-fiókák is baj nélkül értek vissza a piactérre, egy kis habozás után lefizette a piculát, és felkapaszkodott a Héja hátára.

- Örülök, hogy felszálltam! - jelentette ki elégedetten a Teknős, amikor a Héja a magasba emelkedett vele. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ.

Hanem egy idő múlva (ismeretlen, sziklás vidék felett repültek éppen), egy kis szél kerekedett, és Teknős apónak kezdett nehezére esni a kapaszkodás.

- Gyerünk vissza! - kérte a Héját.

- Én már fordulok is - felelte a madár. - Te azonban itt maradsz.

- Itt? - kiáltotta megdöbbenten a Teknős. - A levegőben?

- Az már a te dolgod, hogy kitartod-e idefent, vagy pedig oda zuhansz-e arra a sziklás vidékre - vonta meg a vállát a Héja.

- Már hogy tarthatnám ki idefent? Nem vagyok én madár! Ha ledobsz, végem van!

- Mondtam már: ez a te gondod - válaszolta a Héja.

Azzal erősen megrázkódott, billegett egyet-kettőt, bukfencet vetett. A Teknős kapaszkodott, ameddig bírta. De nem bírta sokáig. Kalimpálva zuhant lefelé.

A Héja hátra sem nézett. Repült vissza, oda, ahonnan elindult.

Pedig ha hátranéz, nem lett volna olyan nagyon elégedett. Mert látta volna, hogy a Teknős addig-addig kalimpál, amíg nem sikerül a hátára fordulnia a levegőben, és így puffan a sziklára is, lábát, fejét, farkát páncéljába húzva.

Akármilyen rugalmas is az ilyen páncél, ekkora magasságból a kemény sziklára esni, bizony nem kicsiség. Teknős apó is jól megütötte magát, ezenfelül pedig még tömérdek vesződségébe is került, ameddig a hátáról a talpára bírt hengeredni, és arról a távoli, ismeretlen vidékről elindulhatott hazafelé a fájó tagjaival.

A Héja leszállt a piactéren. Odakacsintott a Rókára:

- Úgy történt minden, ahogy meghagytad.

A többieknek pedig ezt mondta:

- Teknős úrnak nagyon megtetszett egy szép zöld, langyos mocsár. Megkért, hogy rakjam le ott. Azt üzeni, hogy egyhamar nem is jön haza.

Ott állt a Nyúl is a piactéri kíváncsiak között.

- Nem vinnél el engem is egy kis sétarepülésre? - lépett oda a Héjához.

Most a Róka kacsintott a madárra:

- Úgy történik minden, ahogy kiterveltük!

- Elviszlek szívesen - felelte a Nyúlnak a Héja.

A Nyúl lefizette a piculát, és felkapaszkodott a madár hátára.

- Mehetünk!

A Héja (ámbár a Nyúl sokkal nehezebb volt a Teknősnél) egy-két szárnycsapással felhúzott a magasba.

- Örülök, hogy felszálltam - szólt a Nyúl. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ!

- Ez még csak a kezdete - felelte a Héja. - A java most következik.

Egy idő múlva azonban (éppen a fölött a sziklás vidék fölött repültek, ahol a Héja ledobta a hátáról Teknős apót) egy kis szél kerekedett, és a Nyúlnak kezdett nehezére esni a kapaszkodás.

Mit csinált vajon? Talán megkérte a Héját, hogy forduljanak vissza?

Dehogyis! Elővett egy hosszú zsineget, és mint valami kötőféket, a madár nyakába vetette.

- Így ni! - mondta. - Most már nem eshetem le. Még ha akarnál, sem bírnál ledobni.

De hát a madárnak nem is az volt a megbízatása, hogy ledobja a Nyulat, hanem az, hogy vigye el olyan messzire, ahonnan sohasem talál haza.

Szállt, szállt a Héja, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett. A Nyúl végül is elunta a dolgot.

- No, komám, megszolgáltad már a piculádat - mondta a Héjának. - Éhes vagyok, gyerünk haza!

A Héja azonban csak szárnyalt tovább, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett.

- Ejnye! - szólt a Nyúl bosszúsan. - Nem hallottad, hogy mit mondtam?

De a Héja csak repült, repült, egyre gyorsabban, egyre magasabban.

Látta már a Nyúl, hogy a Héja valami csibészségre készül. A Róka meghitt, jó cimborájától igazság szerint nem is telhetett ki egyéb.

Nem is kérlelte tovább. Ehelyett bedugta a fejét a madár bal szárnya alá, és lassan, nyugodtan harapdálni kezdte a hónalját.

A Héja semmit sem állt ki nehezebben, mint a csiklandozást. Most is nagyot vihogott, és lecsapta a szárnyát. Mindjárt zuhant is egy sort.

A Nyúl erre a madár jobb szárnya alá furakodott be a fejével, és a jobb hónaljának esett neki.

- Hihihihi! - visított a Héja a nevetéstől (pedig nem volt egy csepp jókedve sem), és most meg a jobb szárnyát szorította a testéhez. - Hagyd abba, jajjaj, hagyd abba!

- Nem hagyom, csak ha megígéred, hogy oda viszel, ahová mondom.

A Héja mindent megígért.

A Nyúlnak azontúl, ha úgy találta, hogy a madár eltér a megfelelő iránytól, vagy magasabbra repül a kelleténél, nem volt más tennivalója, mint egy kicsit megcsiklandoznia a Héja egyik vagy másik hónalját.

A madár kénytelen-kelletlen leszállt a piactéren. A Nyúl úgy ugrott le a hátáról, daliásan, mint a huszár a lováról.

- Mondhatom, pompás lovaglás esik egy ilyen héjamadáron - mondta a Rókának. - Majdnem hogy kellemesebben ültem rajta, mint amikor téged fogtalak be paripának.

Éppen ott állt a közelében Mezeiné asszonyság a süldő leányaival.

Egyéb sem kellett a báránykisasszonyoknak! Eszükbe jutott az a híres történet, amikor a Nyúl megnyergelte a Rókát. Akármilyen rosszallóan pislogott is rájuk az anyjuk: tapsolva, térdüket verdesve nevettek a szemébe a Rókának.

Velük nevetett az egész piactéri sokadalom, még akkor is, amikor a Róka, fülét, farkát lesunyítva, nagy mérgesen, már régen hazakullogott.


- És a Héja? - kérdezte a Kisfiú.

- Elrepült - mondta Rémusz bácsi.

- És a Teknős?

- Mondtam már - felelte az öreg. - Arról a távoli, ismeretlen vádékről elindult hazafelé a fájó tagjaival.

A Kisfiú elégedetlen arcot vágott.

- Látom, nem tetszik valami - mondta Rémusz bácsi. - Ha úgy találod, hogy ezt vagy azt nem jól mondtam a mesében, akkor javítsd ki.

- Azt lehet? - lepődött meg a Kisfiú.

- Már hogyne lehetne! Most nem én mesélek neked, hanem te mesélsz nekem.

- Akkor ülj ide a mesehallgató székre.

Rémusz bácsi helyet cserélt a Kisfiúval.

- Amikor a Nyúl bedugta a fejét a madár szárnya alá - kezdte a Kisfiú -, nem kicsit harapta meg a hónalját, hanem nagyon. Nagyon megharapta. Nagyon fájt a Héjának.

- Úgy kellett neki - felelte Rémusz bácsi. - Megérdemelte, hogy nagyon megharapja a Nyúl.

- És akkor leszállt a Héja a Nyúllal együtt, de nem a piactéren, hanem éppen ott, ahol Teknős apó hazafelé ment. És akkor Teknős apó is megharapta a Héját. És akkor a Nyúl a hátára vette Teknős apót, és hazavitte. És aztán a Nyúl hazaszaladt.

- Helyes - bólintott Rémusz bácsi elismerően, és hozzátette: - Nagyon jól tudsz mesélni.

A Kisfiú leszállt Rémusz bácsi padjáról.

- De azért holnap mégis te mesélsz? - kérdezte.

- Persze - felelte az öreg. - Holnap is, máskor is. Hanem ha kedved tartja, hébe-korba te is segíthetsz.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...