2011. október 31., hétfő

Hupikék törpikék



Magas hegyek mögött
hol a tenger hupikék
ott laknak Ők a törpikék
Hatalmas fák között
gombaházakban lakunk
és mindíg vidámak vagyuk

De a törpök élete nem
csak játék és mese
hallottál már a gonoszról
a csúf, kopasz Hókuszpókról?

Szegény Hókuszpók
mindíg mellé fog
aztán persze mérgesen morog

Nótata, törpapa,
hami, tréfi, törpilla,
ügyi, duli-fuli, okoska

Mi vagyunk az icikék
Mi vagyunk a picikék,
a hupikék törpikék!




















Mézga Család


Néha légy bolond, egy kicsikét
Elrepül úgy a szürke gond
Derül az ég
Van abba valami báj
Hogyha kacag a máj
Szárnyal a kedv, mint a kacsamadár
Légy vidám, vagány akár egy srác
Fújd meg a tülköt trombitálj valamit játssz
Ha baj van még se legyen soha kedélyed lõporos
Ne is figyelj oda, mint mond egy fõokos
Szerintem az bolond ki téged mindezért paprikajancsinak mond

Mézga Géza vagyok, nem lopom a napot
De nyakamon a csacsikacsalád
Elég nagy a rakás, de kicsi a lakás
És nem forgatja mesekacsaláb

Van minálunk hajcihõ, kitűnő hangulat
Olyan, mint a vadnyugat zenebona, ricsaj
Papa, mama, gyerekek csupaszív, szeretet
Egyse nyafog, kesereg tréfa csupán a baj

Kriszta tiszta gyagya, mert vizes az agya
Bemutatom lüke Aladárt
Folyton marja, böki, mint cicust a Blöki
Itt nincs elásva még a csatabárd

Van minálunk hajcihõ, kitûnõ hangulat
Olyan, mint a vadnyugat zenebona, ricsaj
Papa, mama, gyerekek csupaszív, szeretet
Egyse nyafog, kesereg tréfa a baj

/A családhoz tartozik köbükunokai fokon egy harmincadik századbeli rokon…
-MZ/X MZ/X jelentkezz, jelentkezz!
-Kapcsford!
-Mit mond?
-1 forintért megmondom!
-Elfelejtem ókor-ókor, hogy nem tudhat még újmagyarul ez az atomókor.
Szerencse, hogy beszélhetek így a vénszülékkel, a gondolat átvívõ kézikészülékkel
-Kapcsolatunk titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus/

Néha légy bolond, egy kicsikét
Elrepül úgy a szürke gond
Derül az ég
Van abba valami báj
Hogyha kacag a máj
Szárnyal a kedv, mint a kacsamadár
Légy vidám, vagány akár egy srác
Fújd meg a tülköt trombitálj valamit játssz
Ha baj van még se legyen soha kedélyed lõporos
Ne is figyelj oda, mint mond egy fõokos
Szerintem az bolond, ki annak mond
Ki téged leír, ki téged bohócnak mond…

Vuk


Fürge rókalábak, surranó kis árnyak,
Hipp-hopp, jön Vuk.
Híres nagy vadászok, jobb, ha félreálltok,
Hipp-hopp, jön Vuk.
Ő az éjszakától sohasem fél,
Bár a sűrű erdő csupa veszély,
Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka,
Jön, lát, győz, fut.
Felragyog az ég is, felkiáltok én is:
Hipp-hopp, jön Vuk!

Vizipók a csodapók


Jön jön jön a vizipók
Várják már apró lakók
Vizivilág ha feltárul
sok-sok csodát is elárul.

Kis vizipók te kis kedves, pajkos csodapók
van palotád buborékból raktad a falát
Levegõbõl van de ha neki megy egy béka
semmi baj nem esik szét
a kis vizicsigák akiknek csoda e ház
egyszerre mondják hogy milyen gyönyörû szép

A kicsi tó vize kristály, tiszta, iható
a tavi nép mindig tisztán tartja ó a vizét
kora reggel mikor a nap kel
a vizalatti kicsike ház megtellik fénnyel
de benne a kisbúvár üdvözli új napját
a szeme de a szive is fényt vár.

A vizipók csodapók csupa szív
oly szelíd õ haragot sohe szít
amikor hivja a kis csiga vendégségbe
víg a kedve
eredeti számokat énekel õ
igazi pók zene mert ez a fõ
no de ha bajba jutna egy jóbarátja
egy sok szemû kis vizi lény
sietve úszna kúszna meg érte nyulna
hogy mentse szegényt.

Hol az a tó ahol élsz vizipók?
hol hallom újjra a szép meseszót?
talán majd rálelünk egyszer egy erdõ méllyén
tiszta tóra
lesz benne egy szép ezüst ház meg egy pók
nem látja azt smint más csak a jók
ha jön az õszi szél hova bújsz el kis vizipók
ha a fák lombja hull
ugye nem tünsz el hozod a szép május
amely újra virul, újra virul
élj boldogul
kis vizipók

DR.Bubó

Kígyónak lábsót, madaraknak fogsort.
Diktál a beteg, írja a doktor.

Beszél majd az utókor, kirõl?
Hahahaha Doktor Bubóról.

Köhög a harcsa, reumás a mókus.
Nem segíthet rajta, csak a pszichológus.

Beszél majd az utókor, kirõl?
Hahahaha Doktor Bubóról.

Füllentett a hüllõ, ez a vén bolondos.
Csak úgy rektor úr õ, ahogyan én orvos.

Beszél majd az utókor, kirõl?
Hahahaha Doktor Bubóról.

Beszél majd az utókor, Doktor Bubóról!


Kacsa mesék:



Itt az élet hurrikán
Mert ez Hápburg
Lézerjet és Aeroplán
Ez mind Hápburg
Dagobert bácsi
Kacsameséi

DuckTales - húú
Sok izgalmat, élményt, rejtélyt átélsz - húú
Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz
Ve-ve-veszélyben bajban vészben
Félned nem kell, ezt tartsd észben
De ha félsz nézd csak meg a DuckTales-t - húú

Sok izgalmat, élményt rejtélyt átélsz - húú
Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz - húú
A nagy kaland a kacsamesék, DuckTales - húú

Pumukli


Haló, haló,
nagy baj van kérem riadó
haló, haló,
eltünt egy kis manó

Pumukli a neve és
az agya nem csenevész
mindig tettre, cselre kész
ha elkapnád, nyoma vész

Haló, haló,
nagy baj van kérem riadó
haló, haló
eltünt egy kis manó

Pumukli a neve és
az agya nem csenevész
mindig tettre, cselre kész
ha elkapnád nyoma vész.

Haló, haló,
nagy baj van kérem riadó
haló, haló,
eltünt egy kis manó

Donászy Magda: Hímestojás




Donászy Magda: Hímestojás

Mesebeli Nyúlországban
Tavasz táján nagy újság van.
Azt dalolja a madár is,
Nem is egy, de háromszáz is,
Azt súgja a lomb, a domb:
-Mennyi, mennyi nyuszigond!
Sok a nyuszi gondja, dolga.
Minden tyúkhoz elmegy sorba.
Fészekaljtól a kasig,
Jércikétől kakasig.
Dobra veri: -Ki-ki hallja!
Közeledik húsvét napja.
Tartsuk meg a jó szokást!
Tojást kérek! Tyúktojást!
Nagytarajos kis kakaska
Berzenkedik a magasba.
Kukorékol hármat, négyet,
Biztatja a tollas népet,
Hogy a tojást bőven mérje.
Fészekre ül tyúk és jérce.
Káricsálnak, fontoskodnak:
-Ki ád többet? Ki nagyobbat?
Öreg kotló húsz csibével
Illeg-billeg, büszkén lépdel.
Húsz pirinyó csőr csipog:
-Miért jött a nyúl?
-Még titok.
Eközben a tyúkudvaron,
Tornyosul a tojás-halom.
Összesúg a lomb, a domb:
Hazavinni: gond.
És nyúlapó nagy vigyázva
Hazafelé talicskázza.
Dehogy ugrál, szalad.
Lábujjhegyen halad.
Nyírfaerdő mélyén várja
Kilenc bátyja,
Három ángya,
Hat sógora,
Öt nénje.
Kerek zsebes köténybe
Szedi át a drágaságot.
Eltörtek-e a tojások?
Mind egyformák, épek, szépek,
Frissen meszelt hófehérek.
Színezni csak nyúl tudja.
Mért is biznák tyúkra.
Hófehérből hogy lesz piros,
Elárulni bizony tilos.
Ahogy festik, mind szép, mind más,
Egyik sima, másik mintás.
Nini! Egyik tojás reped!
Kibújik a csibegyerek.
-Csip-csip – sopánkodik nyomban:
-Hát a kotló-mama hol van?
Nyúlanyóka oda szalad.
Melengeti füle alatt.
Fiai is ügyetlenül
Ugrándozzák körös-körül.
Örülnek az új testvérnek:
Az csak csipog: - Enni kérek!
Nyúlanyóka ki- s bejár.
Valamicskét csak talál.
Sürög-forog, térül-fordul,
Torzsát hoz a kelbokorbul.
Válogatós a csibe:
-Kölest inkább hozz ide!
Nyúlanyóka most se rest.
Hoz neki pár szem kölest.
A kis pelyhes ámul-bámul,
Enni tanul nyúl-mamától.
Egyik nyúlfi haszontalan.
Kényesen szól: -Unom magam.
A festéshez semmi kedvem,
Máris fülig piros lettem.
Nagyot ugrik. Siettében
megcsúszik a festéklében.
A kék tojás összeroppan,
Ugri nézi kárvallottan.
Hanem a nagy szánom-bánom
Nem segít a tört tojáson.
No de úgyis elég marad,
Kettő híján ezer darab.
Mire mind elkészül, szépül,
Föld is, ég is éjbe mélyül.
Hosszú nyuszi szempillákon
Mosolyog az édes álom.
Derékaljuk selyempázsit,
Tücsök úrfi citerázik,
Csak az ici-pici sárga
Csibe alszik a kosárba.
Fiastyúk a magas égen
Anyja helyett őrzi ébren,
Göncölszekér ballag.
A tücsök is alhat.
Mindennapi szokás szerint,
Kuri kakas kurjant megint.
Piros ruhás hajnal pirkad.
Halványodik hold és csillag.
Először a magas fákon
Illan el a cinke-álom.
Végigfut a mohaágyon:
-Ébredj, világ! Hess el, álom!
Korán kelő Nyúlapóka
Sürög-forog a bozótba
A felserkent nyuszigyerek
Valahányan útnak ered,
Mennek erre, mennek arra,
Kertek alá, kapualjba:
Minden háznál, ahogy szokás,
Ott terem a piros tojás.
Aki hozta, ahogy jött, ment.
Csak a rigó látta ott fent.

Hát a csibe hova lett?
Elveszett a réten?
Dehogy veszett, Nyúlanyó
Hazavitte szépen.
Öreg kotló alá bújva
Elmesélte újra, újra,
Merre járt-kelt,
Hol mit látott,
Mesebeli Nyúlországot.

Donászy Magda: Az eltévedt őzike



Donászy Magda: Az eltévedt őzike

zgidácska a világból még nem sokat látott.
Nyár elején pillantotta meg a napvilágot.
Édesanyja nevelgette türelemmel, kedvvel.
Sárgarigók ébresztették, ha virradt a reggel.

Öreg őzek tanították szagra, színre, neszre,
béka-nóta, tücsök-ének altatgatta este.
Csapatosan járták be a füvet-adó rétet,
de egyedül, a fák közül ki sohasem lépett.

Egyszer zajos, viharos szél jött a fákkal szembe,
nagy falevél-aratáson sírt a kaszapenge.
Megvadulva, dúlva-fúlva tépázta a fákat,
öreg harkály kidobolta: - Vége van a nyárnak.

Aztán hosszú heteken át hullt a felhők könnye,
őzgidácska fázva várta: bárcsak tavasz jönne.
Félve járt-kelt, csetlett-botlott a lucskos csalitba.
Azt gondolta, a sok levél megannyi kalitka.

Tán bogár bújt meg alatta, tücsök lakik benne.
Ha csak egyre rátaposna boldogtalan lenne.
Múlt az idő, a dombok sokszor ködbe vesztek,
A nap egyre rövidebb lett, hosszabbak az estek.

Barnamedve megjósolta: - Tél jön nemsokára!
Fagyapóka havat szór a földre, fűre, fára.
Őzgidácska egyik reggel jégvirágot látott,
Szeméből az álom illant, s a mosdáshoz látott.

Fényes szőrét kikefélte, kész lett egy-kettőre,
s nagy butácskán bámult fel a havas hegytetőre.
Fehér volt a tölgyek, bükkök, cserfák csupasz ága,
katángkóró varkocsán is hóból volt a párta.

Megszaglászta, kóstolgatta, nyalogatta, ette,
Porzott a hó lába alatt, pilingélt felette.
Vén fák alját, bokor alját hóba bugyolálta,
s nem látszott a járt ösvények kacskaringós háta.

Édesanyja a patakhoz indult kora reggel,
kisfia meg utána a hópihe-sereggel.
Réges-régen nem volt ilyen ugra-bugra kedve,
Csak szökdécselt, nem gondolt az alvó levelekre.

Száguldozott ide-oda. – A kispatak hol van?
Ismeretlen fák és cserjék némán álltak sorban.
Édesanyját szólongatta…, körülötte csend volt.
Hangtalanná vált a határ. Akárcsak a menybolt.

Gyors ütemben vert a szíve és félt egyre jobban.
- Merre menjen? Lába nyomát hó takarta nyomban.
Őzgidácska az utat még sokáig kereste,
s mind hidegebb, mind ijesztőbb lett a hamvas este.

Ment vaktában, gyors vágtában, azt sem tudta: merre?
Így tévedt el a kis gida a nagy rengetegben.
Nekiiramodva fut az erdőn végig.

A hópihe-szálon felláthat az égig,
csak oda nem lát el, csak oda nem láthat,
hol az őz-tanyában egyre nő a bánat.
De sokan keresték kora reggel óta.
Szarka, cinke, varjú, harkály, holló, csóka.

Szarvasok, mókusok, nyulak is hiába,
senki sem akadt rá a kis őzgidára.
Haj, de messzi utat megtett már ezalatt.
Most az erdő másik végén fut, ott szalad...

Gyérülnek a nagy fák, kisebbek a bokrok.
Útszéli fűszálra kötöz a szél csokrot,
a friss porka-hóból, itt az erdő vége.
Falusi országút lopózik elébe.

Túloldalt meszelt ház ablaka világít,
röpke fénye elér a kis őzgidáig.
Hívogatón csalja sárga lángú szárnya,
megigézve néz a fatornácos házra.

Első lába mozdul, utána a másik,
fut a hepehupás úton át a házig.
Benéz. Az erdőben ilyet sosem látott...
A fenyőfán lobot-vető gyertya-lángok.

Mintha csak nyár volna, olyan tarka-barka.
Ezüst a levele, toboza se barna,
barázdás pikkelye jéggyöngyökkel ékes,...
Közelebb hajol az ablak üvegéhez.

Csillag is van rajta, apró hullócsillag!
Gyantaszagot érez… Száll az alma-illat.
Vékony gyerekhangon megszólal az ének.
Könnybe lábad szeme a kis őzikének.

A ház nem otthona, nem őzek tanyája...
- Hol lehet a vacka? Hol akadhat rája?
Bús a tekintete, szomorú a szíve,
újra eszébe jut, hogyan került ide...
Amint kémlelődik, ámuldozva látja,

Valaki figyeli… fehér a ruhája.
Hatalmas botot tart, nem haragos mégsem.
Kedves barátság ül szelíd szén-szemében.
Körülszimatolja… jó illatot érez.

Sárgarépa-illat! Nyár-zamatú, édes!
Sárgarépa-orra van a hóembernek.
Őzi két lábra áll, mint a kérő gyermek.
- Hóapóka! – Így szól, kicsi vagyok, éhes!

Sárgarépaorrod tudod milyen édes?
Reggelit sem ettem, vacsorát sem kaptam,
Engedd meg, hogy répa-orrodat megnyaljam!

Őzi felé fordult a jámbor hóbácsi,
S háromszor tüsszentett: - Hápci, hápci, hápci!
Őzi bukfenceket vetett össze-vissza,
apó meg kacagva csalogatta vissza.

Araszos orrából letört egy darabot,
Őzinek nyújtotta. Az belé harapott.
Nem hagyott belőle egy mákszemnyi morzsát,
Közben mondta, mondta, mondogatta sorsát.

Haj, de nagyon szánta hóapó az árvát,
s még inkább azokat, akik otthon várták.
Halkabb volt a szava, mint a madár szárnya,
mint holdfényes este lepke-árnyak tánca.

Szálló hópihénél csendesebb volt szava:
- Gyere őzgidácska, elvezetlek haza!
Egy percig sem várunk, indulhatunk menten,
itt majd csodálkoznak, hogy világgá mentem.

Mennek, mendegélnek. Róka, farkas ámul.
Szinte oda vannak a csodálkozástul.
Hamvasabbak a fák. Magasabbak a fák.
Búvópatak helyén jégszalag szalad át.

Vadalma bozótok, galagonya bokrok
csipke ruhájára ráncol a szél fodrot.
Moccanni sem mernek az ágbogas cserjék,
nehogy a patyolat cicomát leverjék.

Cakkos hímzés fut a boróka-levélen,
legyező lehetne százszorszép mesében.
A csonka fatuskó mind óriási gomba,
mintha kényes-prémes királyi trón volna.

Egy-egy csipkebokor duzzadó bogyója
piroslik, mint a nyár árva hírmondója.
Ünnepnapi tükör megannyi fa kérge.
A kelő hold fénye odafagy a jégre.

Mennek, mendegélnek, egymás mellett ketten.
Egyre szótlanabbul, egyre csendesebben.
Miért is beszélnének arról, amit tudnak?
Miért terveznék: mi van végén a nagy útnak?

Ott az ezüstfenyő, se messze, se távol,
három-négy ugrásra csak az őz-tanyától.
Őzgidácska figyel, Hóapó is látja,
Csengős szánkót húz az erdész fia, lánya.

A vén erdész lassan a fenyőhöz lépked,
a kis éheseknek készít ízes étket.
Kerekrépát, torzsát kapnak őzek, nyulak.
Jól megtölti, sózza a répásvályúkat.

Jancsi faggyút köt fel, tökmag is hull bőven,
elkel az eleség havas télidőben.
Böske pamutszálon fél diókat aggat
és a fenyőágak egyre gazdagabbak.

A víg szánkótalpak visszafelé futnak,
örül a rézcsengő az úttalan útnak.
Erre az erdőben mozgolódás támad.
Bezárt odúajtón zörgetnek az ágak.

Öreg Harkály csőre a tölgyfa törzsén pereg,
hírt ad a csókáknak, szürkeverebeknek.
Fészekajtó nyílik. Odúajtó tárul.
A verebek cinkét hívják útitársul.

Indul a madarak szárnyas karavánja...
Fülesbagoly-család kezd az uhuzásba...
Szarvasok és őzek, mókusok és nyulak
csapatosan járják a jól ismert utat.

Magánosan, búsan őzi mama jár csak,
Nem akad nyomára elveszett fiának,
Hanem mikor látja: ott a kisgidája,
versenyfutásban nincs, hogy volna párja.

Aki utolsó volt, első most a sorban.
Kicsi gidája is hozzá szalad nyomban.
Őzmama nem korhol, csak a szeme kérdez,
szorosabban simul fáradt kicsinyéhez.

Őzgida is hallgat. Szólna tán, ha bírna,
de ha megszólalna, elfakadna sírva.
Hóapóra mutat, hangos beszéd helyett,
hóna alá bújik, úgy mond köszönetet.

Nagy az eszem-iszom, fogy a széna halma,
fogy a karalábé, édes, mint az alma.
Fogy a fagyott faggyú, ami marad, reggel
majd azé lesz, aki legkorábban kel fel.

A lakoma után ki-ki hazaballag.
Őzgidácska fenyőavar-vackán alhat.
Hazaszaladtában vissza-visszatekint,
Hóapónak köszön, s int megint, megint.

Hóapó csöndesen mosolyog magában
a végtelen fehér, havas éjszakában.
Aztán mit tehetne? Visszafelé fordul,
rókára, farkasra haragosan mordul.

Hadd aludjon békén a fák, sziklák népe,
amerre lép csönd van. Nyugalom és béke.
Éjfélt üt a harang a templomtoronyban,
mire Hóapóka felszuszog a dombra.

Az a faluvégi kis ház lesi-várja,
a sövénykerítés ajtaja kitárva.
Régi helyén megáll. Elnyomja az álom.
A házakban fenyő, békesség, karácsony.

2011. október 30., vasárnap

Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl


Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl

Mozin innen, téren túl,
hol a 6-os befordul,
ahol az a nagy közért,
s fagyit adnak forintért
(mindig málnát, de rémes!
De ez itt most mellékes).
S szemben áll egy új trafik,
rágógumit kapni itt,
szóval ott a sarkon, hol
rikkancs rikkant, rikácsol,
mozin innen, téren túl,
sínen ült egy fehér nyúl.

Szeme piros. Füle hét
centiméter is elért,
bár mi fület, nyulat is,
láttunk már nagyobbat is.
Hogy hol? Falun, múlt nyáron,
a vízhordó szamáron.
És még? Ejnye, ne tarts föl,
itt van, nézd meg, egy tükör!

A mi nyulunk, értsünk szót,
közepes nagyságú volt.
Bár csak úgy körülbelül,
Mivel nem áll, hanem ül.

Üres az út délelőtt,
így nem vették észre őt,
se mozis, se fagyis
(málnát kutyul a hamis)
se közértes eladó,
se rikkancs, a rikkantó,
se rohanó emberek,
se a szájtátó gyerek,
( nem is csoda, háttal állt,
lekötötte a plakát),
se az álmos trafikos,
mikor jött egy villamos.

Csikorogva, csattogva,
jött a 6-os kattogva,
üvegablak, pléhtető,
elől ült a vezető,

hátul ült Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz,
ölében a táskája,
fejében a sapkája,

nadrággombot, sárgarézt,
számolta az aprópénzt,
az ablaknál utasok
élvezték a huzatot.

"Nocsak vonal, átszálló,
feltételes megálló!"
Nem kaptak több huzatot,
felálltak az utasok.
Majd előre mentek mind
hogy mi baj s mért állnak itt?

A vezető mutogat:
nézzétek csak a nyulat,
ott ül, lenn a sínen,
hogy zavarjuk el innen?

"No -mordul Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz.-
A nyílt pályán megállat
e torzonborz vadállat!
Biztos cirkuszból szökik,
és azóta körözik!
Tán harap is!
Jobb lenne
ha magától elmenne!"

Felijedt a trafikos,
mért állt meg a villamos?
Odanéz a közértes,
a fagyis is (bár mérges,
sehogyse fogy a málna,
pedig nagyon kínálja)
s mert baj lehet, komoly is
ajtóban áll a mozis,
néz a rikkancs, szó, mi szó,
ez itt egy szenzáció,
nézik bárgyún szó nélkül:
a sínen egy nyuszi ül!

Végre jött egy kisfiú,
iheg-liheg, nagyon fú,
két kezével integet,
"Enyém a nyúl emberek!
Már mióta kergetem,
lukat fúrt a ketrecen,
és a lukon megszökött,
hét és nyolc óra között!
Legyen tanúm a világ,
nem csinál több galibát!"
S nem tétovázott sokat,
fülöncsípte a nyulat.

Mindenki megkönnyebbült,
minden szembe mosoly ült,
szabad lett immár az út,
a villamos elindult.


Móricz Zsigmond: Iciri-piciri



Móricz Zsigmond: Iciri-piciri

Hajaj, hol volt, hol nem...
Volt egyszer egy iciri-piciri házacska;
ott lakott egy iciri-piciri kis macska.

Volt annak két iciri-piciri kis ökre,
rákaptak egy iciri-piciri kis tökre.

Csizmát húz az iciri.piciri kis macska,
hová lett az iciri-piciri barmocska.

Bejárja az iciri-piciri kis erdőt,
s nem leli az iciri-piciri tekergőt.

Bejárja az iciri-piciri kaszálót,
s nem látja az iciri-piciri kószálót.

Rátalál egy iciri-piciri kis tökre,
bánatában iciri-picirit meglökte.

Felfordult az iciri-piciri tököcske,
benne a két iciri-piciri ökröcske.

Megörült két iciri-piciri ökrének:
vége van az iciri-piciri mesének!

2011. október 22., szombat

A sündisznó és a nyúl Lev Nyikolajevics Tolsztoj meséje magyarul és oroszul

A sündisznó és a nyúl
Lev Nyikolajevics Tolsztoj meséje magyarul és oroszul

A nyúl találkozott a sündisznóval s azt mondta neki:

- Rendes állat volnál, te sün, csakhogy görbe a lábad s egymásba akad.

Megharagudott a sün s így szólt:

- Miért csúfolkodol? Az én görbe lábam sebesebben fut ám, mint a te egyenes lábad. Most egy kicsit hazamegyek, aztán fussunk versenyt!


Hazament a sün és azt mondta a feleségének:

- Fogadtam a nyúllal: versenyt futok vele.

Azt mondja a sün-feleség:

- Úgy látszik, elment az eszed! Hogy futnál versenyt a nyúllal? Neki gyors a lába, neked suta, görbe.

Feleli rá a sün:

- Neki gyors a lába, de nekem az eszem gyorsabb. Te csináld azt, amit parancsolok. Menjünk a mezőre.

Megindultak a felszántott mezőn a nyúlhoz; mondja a sün a feleségének:

- Bújj meg itt a barázdának ebben a végében, mi pedig a nyúllal a másik végétől erre futunk; mikor ő megiramodik, én visszafordulok, s ha eléri futva a barázda végét, ahol te állsz, bújj elő és ezt mondd: "Már régóta várok." Nem tud megkülönböztetni minket - azt gondolja, hogy én vagyok.

A sün felesége megbújt a barázda végén, a sün meg a nyúllal futásnak eredt a barázda túlsó vége felől.

Mihelyt futni kezdett a nyúl, visszafordult a sün s meglapult a barázdában. A nyúl elvágtatott a barázda túlsó végére: hát láss csudát! - már ott ül s vár a sün. Meglátja a nyulat s azt kiáltja neki:

- Már régóta várok!

A nyúl nem tudta a sünt a feleségétől megkülönböztetni s eltűnődött rajta: "Mi a manó? Hogy tudott ez a sün megelőzni engem?"

- No - biztatta - gyerünk, fussunk még egy versenyt!

- Gyerünk!

A nyúl rohant vissza, átfutott a másik végére, hát láss csudát! - ott van a sün s ilyen szóval várja:

- Ej, barátom, te csak most jössz, én már rég itt vagyok!

"Mi a manó! - tűnődik el a nyúl. - Bármilyen gyorsan futottam, mégis megelőzött!"

- No, fussunk még egyet, most már nem fogsz megelőzni engem.

- Fussunk, no!

Vágtatott a nyúl lélekszakadva: hát láss csudát! - a sün ott ül már és várja.

S addig futott a nyúl végtől végig, amíg kimerült egészen. S végül megadta magát s ezt mondta: "Többet soha nem fogadok."
*******

Ёж и заяц
Автор: Лев Николаевич Толстой

Повстречал заяц ежа и говорит:
- Всем бы ты хорош, ёж, только ноги у тебя кривые, заплетаются.
Ёж рассердился и говорит:
- Ты что ж смеёшься; мои кривые ноги скорее твоих прямых бегают. Вот дай только схожу домой, а потом давай побежим наперегонку!
Ёж пошёл домой и говорит жене:
- Я с зайцем поспорил: хотим бежать наперегонку!
Ежова жена и говорит:
- Ты, видно, с ума сошёл! Где тебе с зайцем бежать? У него ноги быстрые, а у тебя кривые и тупые. А ёж говорит:
- У него ноги быстрые, а у меня ум быстрый. Только ты делай, что я велю. Пойдём в поле.
Вот пришли они на вспаханное поле к зайцу; ёж и говорит жене:
- Спрячься ты на этом конце борозды, а мы с зайцем побежим с другого конца; как он разбежится, я вернусь назад; а как прибежит к твоему концу, ты выходи и скажи: "А я уже давно жду". Он тебя от меня не узнает - подумает, что это я.
Ежова жена спряталась в борозде, а ёж с зайцем побежали с другого конца.
Как заяц разбежался, ёж вернулся назад и спрятался в борозду. Заяц прискакал на другой конец борозды: глядь! - а ежова жена уже там сидит. Она увидала зайца и говорит ему:
- А я уже давно жду!
Заяц не узнал ежову жену от ежа и думает: "Что за чудо! Как это он меня обогнал?"
- Ну, - говорит, - давай ещё раз побежим!
- Давай!
Заяц пустился назад, прибежал на другой конец: глядь! - а ёж уже там, да и говорит:
- Э, брат, ты только теперь, а я уже давно тут. "Что за чудо! - думает заяц, - уж как я шибко скакал, а всё он обогнал меня".
- Ну, так побежим ещё раз, теперь уж не обгонишь.
- Побежим!
Поскакал заяц, что было духу: глядь! - ёж впереди сидит и дожидается.
И так заяц до тех пор скакал из конца в конец, что из сил выбился.
Заяц покорился и сказал, что вперёд никогда не будет спорить.


(Forrás: skazki.smeha.net mek.oszk.hu )

A villámszóró kard - ír mese

A villámszóró kard - Ír mese


Morraha, az írek királyának fia egy napon kora hajnalban ébredt. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megreggelizett, mivel hamarjábn nem tudta, hogy mihez kezdjen, lesétált a tengerpartra. Alighogy odaért, látja, hogy egy zöld sajka közeledik sebesen a sima kék vízen.
Egy szempillantás múlva már partot is ért a sajka, és egy tetőtől talpig vörös páncélba öltözött vitéz ugrott ki belőle. Morraha elébe sietett, és szíves szóval köszöntötte:
-Isten hozott országunkban, vitéz! Mi járatban vagy errefelé?
- Téged kereslek, királyfi! – felelte a jövevény.
- Mit kívánsz tőlem?- tudakolta Morraha.
- Meg akarok mérkőzni veled. Csakhogy nem karddal ám, hanem kockajátékban. Meglátjuk, melyikünknek kedvez a szerencse. No, ki állsz velem?
Morrahának még volt valamelyes ráérő ideje, hát így felelt:
- Miért ne! És mi legyen a tét?
- Amelyikünk veszít- válaszolta a vitéz -, az teljesíti a másiknak egy kívánságát.
Mindjárt elő is húzta tarsolyából a kockákat, lekuporodtak a parti fövenyen, és kezdődött a játék. Hol az egyik nyert, hol a másik, de végül is Morraha gyozött.
- Vesztettem – ismerte be a páncélos. – Most hát rajtad a sor: kívánj valamit.
- Azt kívánom- felelte a fiú - , hogy ezen az irdatlan nagy mezőségen, ameddig a szem ellát, mindenütt juhnyájak legelésszenek. Hadd jusson jószág az embereknek.
- No, ennél mi sem könnyebb! – felelte a vitéz.
Elbúcsúztak, a királyfi elindult hazafelé, a vitéz pedig beszállt a sajkájába, és nekivágott a tengernek.
Másnap reggel Morraha megint korán kelt. Hát amint a tengerpart felé lépdel, mit lát? Ezer meg ezer juhnyáj legelészik azon az irdatlan nagy mezoségen. A tengerparton pedig ott áll a vörspáncélos vitéz.
- Jó reggelt, királyfi! – kiáltotta már messzirol. – Kiállsz velem még egy játszmára?
- Miért ne! – felelte Morraha. – és mi legyen a tét?
- Azt kívánom, hogy azon a rengeteg rétségen amott, mindenütt marhacsordák legelésszenek.
- Meglesz – felelte a vitéz.
És csakugyan: másnap reggelre ezer meg ezer marhacsorda legelészett azon a rengeteg rétségen.
- Játszunk- újra? – kérdezte harmadszor is a páncélos vitéz.
- Miért ne? –felelte Morraha . – S a tét ugyanaz, mint tegnap meg tegnapelott.
Lekuporodtak a fövenyen, perdült, gurult a kocka, és megint csak Morraha nyert.
- Hát most mit kívánsz?- tudakolta az idegen.
- Azt kívánom, hogy holnapra csillogó-villogó, fényes-tágas palota álljon itt a parton, s annak a legszebbik szobájában a világ legszebb királykisasszonya várakozzék reám.
- Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap Morraha még a szokottnál is korábban kelt, és lesietett a tengerpartra. Hát csakugyan: ott állt a csillogó-villógó, fényes-tágas palota. Morraha benyitott a kapuján, végigszaladt kilencvenkilenc szobán, és a századikban, a legszebbikben ott várt reá a világ legszebb királykisasszony: a francia király leánya. Morraha daliás ifjú volt, nyájas beszédul tanult és eszes, így hát a királyleány örömest ráállt, hogy a felesége legyen. Még aznap megtartották az esküvőt.
Amikor aztán estefelé elvonult a násznép, és Morraha meg a felesége magára maradt a századik szobában, ezt kérdezte az asszony:
- Mondd csak, Morraha, miféle varázslattal hoztál ide engem?
Morraha sorra-rendre elmondott mindent a feleségének.

...itt a vége fuss el véle

Pálma és Liliom - Spanyol mese

Pálma és Liliom - Spanyol mese

Messze Portugáliában, egy magas szikla tetején állt Barkó lovag vára. Barkó lovagnak két leánya volt: Pálma és Liliom. Pálma, az apja kedvence volt, olyan volt, akár a legbátrabb ifjú vitéz: szőrén ülte meg a lovat, vadászni járt, s úgy forgatta a kardot, hogy mesze földön híre járt. Szerette is Barkó lovag az idősebbik lányát, Pálmát, s egyre mondogatta, hogy csak hatalmas, gazdag királyhoz adja feleségül. Liliom, a lovag kisebbik lány meg úgy élt a várba, akár egy Hamupipőke.
Az apja is, a nénje is szüntelenül csúfolta, hogy gyönge a karja, fehér az arca, hogy nem tud lovagolni, iszonyodik a kardtól meg a hangos, vidám vadászatoktól. Liliomnak nem akadt egy barátja sem a várban, csak az állatok szerették. Ha sétálni ment, galamb röpült a feje fölött, mókus ugrándozott előtte, őzike lépdelt mellette, s a bokrokból félénk nyuszik vigyáztak a lépteit.
Egyszer aztán Barkó lovag hírül adta országnak-világnak, hogy férjhez adja a lányát, leánykérőbe lejöhet minden vitéz ifjú király, s amelyik lovagi tornában legyőzi Pálmát, azé lesz a lány meg a lovagvár minden kincse.
Jöttek is messze földről a királyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leányzóval, és elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pálma sorra legyőzte a kérőket, s volt, aki a szégyentől holtsápadtan, volt, aki vérpirosan hagyta el a lovagvárat.
Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag várába a leghatalmasabb, a legvitézebb ifjú király. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz király a lovagi tornában legyőzi a büszke Pálmát, s így királyi férjet kap a kedvence.
Ráparancsolt a kisebbik lányára, Liliomra, hogy takarodjék a háztól, míg az ifjú király meg fényes kísérete a várban vendégeskedik. Liliom kiment az erődbe, s ott letelepedett egy kis tisztásra. Nyomban körülfogták barátai, az erdeit állatok. A mókusok a nyuszikkal fogócskáztak, hogy fölvidítsák a szomorú leánykát, a varjú meg versenyre kelt a fülemülével, hogy melyikük tud szebben énekelni. Liliom könnyei hamarosan föl is száradtak, beszélt az állatokhoz, azok meg úgy figyeltek rá, mintha értenék a szavát. Bekötözte egy bárányka fölsebzett lábát, gyógyító füvet tett az egyik nyuszi fülére, amit megcsípett a komisz szarka.
Az erdő fái közül a leánykérőbe érkezett ifjú király figyelte Liliomot, s elhatározta, hogy vagy ez az aranyszívű lányka lesz a felesége, vagy senki más.
A következő napon lovagi tornában legyőzte a büszke Pálmát, még a fényes kardot is kiütötte a kezéből.
- Feleségül kapod a lányomat és váram minden kincsét! - ujjongott Barkó lovag.

- Nem uram - felelte a lovag -, nem érdemlem meg Pálma leányod kezét, mert, én ugyan legyőztem Pálmát, de engem viszont legyőzött Liliom leányod.

- Liliom? Hiszen annak sohasem volt kard a kezében?

- Nem karddal, hanem a jóságával győzött le. Én az ő kezét kérem.

- Hát ki vagy te?

- Én Levente király vagyok.

Bezzeg mérgelődött Pálma, hogy Liliomból királyné lesz. Későn tudta meg, hogy értékesebb az a győzelem, amit a leány jósággal és szelídséggel vív, mint fegyverrel.

.....azóta is boldogan éltek amíg meg nem haltak

Az aranytojás - Litván mese

Az aranytojás : Litván mese

Élt egyszer egy öregember meg a felesége egy kicsiny, de tiszta és meleg házikóban. Összes vagyonuk egy tyúkocska, meg a Miska kandúr volt...
A tyúkocska tojta a tojásokat, a kandúr egerészett, és úgy szerették egymást, hogy tyúkanyó nem egyszer a Miska kandúr hátán szunyókált.
Így éltek, éldegéltek egyetértésben, mind a négyen.

Egy nap a tyúkanyó megtojta a tojását, és olyan nagy hangon kezdett kotkodácsolni, mintha isten tudja milyen csoda történt volna:
Kot-kot-kot-kot-kotkodács,
megtojtam egy nagy tojást!

Belenéz az öregasszony a fészekbe: csakugyan nagy tojás az, aranysárga, csak úgy csillog a napfényben!
Ez igen, gondolta, mindjárt meg is főzöm az emberemnek.
A tojást az asztalra tette, és indult tüzet rakni.
De ekkor Miska kandúr felugrott az asztalra, mancsocskájával hozzáért a tojáshoz, az gurulni kezdett, legurult az asztalról, és – szétloccsant a földön.
Az öregember meg a felesége jajgatni kezdtek: micsoda balszerencse, hiába raktak tüzet! És mindez a semmirekellõ Miska kandúr miatt. Micsoda kárt okozott nekik!
Fogta az öregember a vesszõt, hogy jól ellátja a kandúr baját, de a tyúkanyó kérlelni kezdi, hogy ne bántsák a barátját:
- Ne haragudjanak, gazduramék, és ne bántsák Miska kandúrt! Csak egy közönséges tojást tört össze. Tojok helyette holnap aranytojást!
Amikor ezt meghallotta az öregember meg a felesége, egész éjjel nem jött a szemükre álom. Alig várták, hogy megvirradjon. Végül aztán hallották ám reggel, hogy kotkodácsol a tyúkanyó. Rohantak is mindjárt a fészekhez. Belenéznek, hát uramfia, csakugyan! A szalmán ott a tojás, tiszta csillogó színaranyból. Az öregember a tenyerében próbálgatta: ejha, de súlyos! Ünneplõbe öltözködött az öregember, fogta a botját, s azt mondta:
- Add ide, asszony a tojást. Megyek, eladom a vásárban!
- De aztán ne adja ám kend az ára alatt! – inti az .
Csak nehezen bírta kivárni, hogy megjöjjön az ura a vásárból. Mikor aztán megérkezett, megmutatta a pénzes bugyrát: teli volt pénzzel.
Másnap reggel még nagyobb öröm érte õket. A tyúkanyó újból aranytojást tojt! Aztán minden reggel újra meg újra!
Az öregember meg a felesége egészen megszokták, hogy minden reggel egy aranytojással gazdagabbak.
Jómódúak lettek. Házikójuk egyszerre szûknek bizonyult számukra. Gyönyörû házat építtettek maguknak, kész kastélyt. Szolgákat fogadtak, drága teleket, finom italokat fogyasztottak, selyembe-bársonyba öltözködtek, puha piheágyban háltak. Minden nap tele volt a házuk vendéggel, nap mint nap nagyszabású dáridót csaptak.
Amelyik házban ennyi gazdagság gyűlik össze, ott szükség van kutyára is, hogy õrizze a házat. Szerzett is az öregember meg a felesége egy egész falka harapós kutyát. Csakhogy ez Miska kandúrnak sehogysem tetszett ám! Félt a kutyáktól, így aztán felköltözködött a padlásra. Ott egerészgetett, s többé nem mutatkozott se az udvaron, se a szobákban.
A tyúkanyónak meg vett az öregember egy ezüstkalitkát, abba zárták, nehogy a héja vagy a gonosz emberek elvigyék.

2011. október 17., hétfő

Grimm : A suszter manói


Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek:
"Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!" 


- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

2011. október 16., vasárnap

Grimm : A méhkirálynő



Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.

Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:

- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták - mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!

- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.

A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.

Egyszercsak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni, hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik ráhagyta.

- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.

Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.

- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.

Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszercsak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.

Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.

Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:

"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."

A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.

Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.

Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával, glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő, együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:

- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. - Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.

A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára, aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.

Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."

"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:

- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.

Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.

Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"

Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.

De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!

Hát amint így emésztődik, egyszercsak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította, hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.

A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.

Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.

A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.

Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.

Grimm : Piroska és a farkas


Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Piroskának.

Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban.

Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:

- Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.

- Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult. Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkas.

- Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.

Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:

- Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga.

- Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas.

- Nagymamához.

- Aztán mit viszel a kosaradban?

- Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.

- És hol lakik a nagymama, Piroska?

- Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.

- Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét.

"Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!"

Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott:

- Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!

Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.

"Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak."

Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben.

A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.

- Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.

- Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort!

- Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.

A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.

- Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő fogást.

Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg.

Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház.

- Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt, Piroska!

Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök." Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:

- Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!

Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést hallott volna.

- Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a függönyt.

Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!

- Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét.

- Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.

- Ej, nagymama, de nagy a szemed!

- Hogy jobban lássalak!

- Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!

- Hogy jobban megfoghassalak!

- Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!

- Hogy jobban bekaphassalak!

Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai.

A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg. "Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?"

Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik benne!

- Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek!

Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:

- Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!

Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját.

Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piroska pedig megfogadta:

- Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.

És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagymamához.

Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.

- Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!

- Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a nagymama.

Csakhamar kopogtatott is a farkas.

- Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam!

Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja.

De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Piroskának:

- Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe!

Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő.

Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg egyszercsak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről, belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.

Meg is érdemelte!

Grimm : Az aranymadár



Élt valaha régen egy király. Gyönyörűséges kert volt a kastélya körül, s a kertben állt egy almafa, amely csupa aranyalmát termett. Mikor eljött az érés ideje, este megszámlálták rajta a gyümölcsöt, de másnap reggelre egy hiányzott belőle. Jelentették a dolgot a királynak, az meg parancsba adta, hogy minden éjjel őrséget kell állni az almafa alatt.

Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este, kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erőt vett az álom, és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középső fiú volt a soros a virrasztásban, de ő se járt különben: mikor az óra tizenkettőt ütött, elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az őrködést, de az apja nem nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két bátyjának. A fiú azonban addig erősködött, míg a király ki nem jelentette:

- Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod!

A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettőt vert, surrogást hallott a levegőben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart csippenteni a csőrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálőtt. A nyílvessző meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.

- No, ha ilyen sokat ér - mondta a király -, nem is elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom.

A király legidősebb fia útnak indult, hogy megkeresse az aranymadarat. Nem kérdezett senkitől semmit, nem hagyatkozott, csak a tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdőszélen egy rókát; lekapta a flintáját, és célba vette.

Azt mondja a róka:

- Ne lőj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom, dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a külseje.

"Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen buta állat" - gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált.

A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott az erdőbe.

A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene, hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érőn rúgott ki az országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba szállnék, nem pedig a szebbikbe" - gondolta a legény. Be is tért, ki se jött belőle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülői házról, minden tisztességről.

Telt-múlt az idő, s otthon csak hiába várták a legidősebb testvért, hírt sem hallottak felőle. Akkor aztán fölcihelődött a középső fiú, hogy majd ő megkeresi az aranymadarat.

Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával: találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a világát.

Hogy megint telt-múlt az idő, és a középső testvér se vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú azt mondta az apjának:

- Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát!

De a király nem akarta elengedni.

"Minek is menne? - gondolta. - Hogyan találná meg az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton, és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz."

De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a dolgot.

Az erdőszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.

- Ne félj, róka koma, nem bántalak!

- Nem is fogod megbánni - felelte a róka -, csak ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk.

A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett.

Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mező szélén már várta a róka.

- Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell csinálnod - mondta. - Menj mindig egyenesen előre, amíg egy kastélyhoz nem érsz. Egész sereg katona őrzi; de te ne törődjél vele: aludni, horkolni fog az egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az árát!

Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.

Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka előre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska, nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár.

A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tűnődött, váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat. Egyszercsak mit lát? Ott ült előtte az úton a róka.

- Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! - mondta neki. - De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll a ló az istállóban. Az istálló előtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függő aranyosat, különben megjárod.

Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült, és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.

Minden úgy volt, ahogyan a róka előre megmondta; a királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre."

De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és fogságba hurcolták a királyfit.

Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt.

A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy keveset, máris várta a róka.

- Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet - mondta -, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdőházba, fürdeni. Mikor be akar lépni, elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd, hogy előbb elbúcsúzzon a szüleitől, különben megjárod.

Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.

Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt, ahogyan a róka előre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdőházba.

Akkor a királyfi előugrott a bokrok mögül, és megcsókolta.

- Tudom, veled kell mennem - mondta a királylány -, nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tőled, engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek a szüleimtől.

A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis engedett neki.

A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút elfogták, és tömlöcbe vetették.

Másnap reggel ítélőszék elé vezették, és kimondták rá a halált.

- Neked immár véged - mondta a király -, elnyered a vakmerőséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt az ablakom előtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom.

A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt látástól vakulásig; de mikor az utolsó előtti napon is csak akkora volt a hegy, mint annak előtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Az utolsó estén azonban egyszerre csak megjelent előtte a róka.

- Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám.

A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz, és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást? Szavának állt, s neki adta a lányát.

Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek; egyszercsak elébük toppant a hűséges róka.

- A javát megkaptad - mondta -, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!

- Hát azt hogyan szerezhetném meg? - kérdezte a királyfi.

- Azt is megmondom, figyelj a szavamra - felelte a róka. - Először vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa berek! - vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is gyorsabb.

Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszercsak feltűnt a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra.

- Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is - mondta. - Ha közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt.

Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:

- Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért megsegítettelek?

- Mit kívánsz? - kérdezte a királyfi.

- Ha odaérünk az erdőszélre, lőj agyon, és vágd le a fejemet meg a lábamat.

- Szép hála volna! - mondta a királyfi. - Ezt én nem tehetem meg.

- Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged - mondta a róka -, de mielőtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj: akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj.

Azzal eltűnt az erdőben.

"Furcsa egy állat! - gondolta a fiú. - Mi nem jut eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a kút kávájára üljek."

Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a falun vitt át, ahol a két testvére élte világát.

Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor tudakozódni kezdett felőle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:

- Két gonosztevőt visznek akasztani.

A királyfi közelebb ügetett a vesztőhelyhez. Két halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg ő odajárt, mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot műveltek, s most azért kellett volna lakolniuk.

A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:

- Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?

- Lehetni éppen lehet - felelték -, ha valaki kiváltja őket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét?

A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.

- Nem érdemlik meg a szabadulást - mondta a bíró -, de hát ez a te dolgod, vidd őket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a környékünkön a mihasznákat!

Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a királylány. Csakhamar beértek abba az erdőbe, ahol először találkoztak a rókával. Keményen tűzött a nap, de a lombok alatt kellemes hűvös volt. Azt mondta a legidősebb testvér:

- Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk, pihenjünk!

A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek, oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat. Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba.

Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és hazamentek az apjukhoz.

- Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! - dicsekedtek. - Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is!

Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és sírdogált.

A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hűséges róka most sem hagyta cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát, s azt mondta:

- Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a napvilágra.

Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így aztán kihúzta.

- Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek - mondta. - A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé őrszemeket állítottak az erdőbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak.

Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni, az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.

- Hát ezt meg mire véljem? - kérdezte a király.

- Nem tudom - felelte a királylány -, de eddig olyan szomorú voltam, most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi vőlegényem.

És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az úton, pedig a két idősebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal meg, ha csak egy árva szót is elárul.

Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját. Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a világszép királylányt, és ő lett az öreg király egyetlen örököse.

Hát szegény rókával mi lett?

Telt-múlt az idő; egyszer a királyfi megint kiment az erdőbe vadászni. A sűrűben váratlanul elébe ugrott a róka.

- Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz - mondta -, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belőle!

És megint kérve kérte, lője agyon, s vágja le a fejét meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...