TÜNDÉR ÉLET

- 4 -

Az ember és tündér életszemlélete közötti fő különbségek egyike az, hogy mi emberek a formák világában élünk, míg ők (beleértve az angyali birodalom bármelyik lényét) az élet világában. Gondolataink elsősorban a dolgok formai oldalára korlátozódnak, és ritkán hatolunk azoknál mélyebbre. Ám a tündérek főleg a formában és a körülötte áramló energiára és életre figyelnek – a mindenhol jelenlevő életre. Például ha mi egy fát szemügyre veszünk, látjuk a méretét, formáját, színét, leveleit és gyümölcsét. Ezek együttese adja meg számunkra szépségét. De ha az ember belegondol, bizony ez elég korlátozott szelete a világnak melyben élünk. Ezzel szemben a tündér számára a fa szelleme a legszembetűnőbb, és válaszol annak életenergiájára. Az ő szemében a fa élő, lélegző, személyiséggel rendelkező lény, aki a nekünk látható formán keresztül fejezi ki magát. És ettől a pillanattól tündér és fa érzéseiket kölcsönösen átadják egymásnak. Ezért a tündérek élete sokkal érdekesebb, sokkal kevesebb korláttal határolt, mint az embereké. Annyira be vagyunk zárva érzékszerveink korlátjai közé, hogy a változatlan körülményeinkből eredő mérhetetlen unalom, zsibbasztó egyhangúság miatt gyakran túl korán megöregszünk. Szeretett házi kedvenc kutyánk, macskánk iránt ugyan táplálunk érzelmeket, és nagy ritkán akadnak olyan emberek is, akik személyes vonzalmat táplálnak virágok vagy fák iránt. Ám a tündérek és a körülöttük élő lények közötti kapcsolat annyira más, hogy az már szinte egy másik létformának tekintendő. És mivel ez egy lényeges jellemző, szeretném kicsit bővebben kifejteni.

A mi világunk jobbára mozdulatlan, élettelennek tűnő tárgyakból épül fel. Nem elég hogy fogalmunk sincs az állatok, növények és ásványok valódi életéről, de amikkel körülvesszük magunkat és kitöltjük életünket, nem egyebek, mint tárgyak. Székek, asztalok, autók, TV készülékek – csakis tárgyak – világa a miénk. Ám a tündér soha nem tapasztal ilyet. Az ő világában minden egyes fűszál, minden levélke túlcsordul az életörömtől. Az ő világában szinte minden létező a ritmusokat használva fejezi ki magát. A fűnek megvan a maga pulzusa, minden fa egyéniséggel bíró barát, a virágok, madarak, rovarok és halak pedig olyanok a tündér számára, mint nekünk a gyermekeink. Ezen kívül ő egy barátságos világban él, melyet ezernyi, fizikai formával nem rendelkező lény népesít be. A pillangóktól a szélfútta levélig mindent áthat a féktelen, túláradó életöröm, amit a tündér érzékel, és a létezésben összetartozónak érzi magát velük. Az ő világa lüktet az élettől, mozgástól, érzésektől: ezek a legjellemzőbb tulajdonságai.

Egyetlen pillantás a tündér világára elegendő ahhoz, hogy e különleges jellemzőt felismerjük. Az övé nem a külső formai jegyek – jól felismerhető, megkülönböztető bőrök, héjak, kérgek – világa, hanem olyan állapot, melyben elképesztő módon egymásba fonódik minden egyébbel. Semmi sem állandó, minden változik. Kezdjük mindjárt a tündérrel. Ahogy ránézünk, látható hogy nincs bőre. Többé-kevésbe ködszerű alak. Ha megpróbálná valaki megérinteni, nem találna olyan pontot, amire azt mondhatná, „ez itt a külső burok”. Mert igaz, hogy befelé haladva egyre sűrűbbé válik teste, de a sűrűsödés fokozatos, nincs bőr vagy szőr, ami kívülről határolná. Ehhez hasonlóan a fák és virágok az ő szemében olyanok, mint egy fényoszlop vagy egy-egy sugárzó színes folt, beleolvadva, összekeveredve és áttűnve a környezetbe. Olyasmi ez, mint egy képlékeny világ, melyben az ott élők a felismerhetőséghez szükséges mértékig határozott formákkal bírnak, amik mindig ragyogóak, áttetszők, keverednek és változnak.

Mivel a tündér egy élettel telt világban él, sajátos, rá jellemző nézőpontból tekint rá, ami sokkal egyszerűbb, sokkal közelebb van a valósághoz, mint az embereké. Mivel nincs birtoklási vágyuk, ismeretlen számukra a félelem és irigység, nincsenek olyan bonyolult, sokrétű érzelmeik és gondolataik, mint nekünk. Emiatt nincsenek téveszméik, hanem képesek felismerni, hogy mi a fontos és azonnal a lényegre térnek. Igaz, hogy játszanak jelmezesdit és szerepjátékokat, de közben mindig tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ezt teszik. Számukra a dolog csak mulatság, nem pedig eszköz a nyomasztó valóság elöl meneküléshez. Ez a lényeglátás döbbenetes egyenességet eredményez részükről. Nincs semmi rejtegetni valójuk, és nincs semmi, ami elől el kellene rejtőzniük. Ha egy erdőnek le kell égnie, nem próbálják meg becsapni magukat ezzel kapcsolatban, hanem elfogadják a tényt. Elfogadják a (viszonylag kisszámú) kellemetlen tapasztalatot a sokkal nagyobb számú kellemes élménnyel együtt.

Van ezen túl még az emberek és a tündérek egy másik figyelemre méltó különbség is. Éber állapotban életünket sűrű fizikai közegben éljük, amelyben igaz, hogy gondolataink és érzelmeink szerepet kapnak, ám ez a szerep korlátozott és mesterkélt. A tündéreket viszont nem akadályozza a sűrű anyag. Az ő testükben a legdurvább anyagi rész is finomabb és ritkább, mint a mi világunkban a legritkább gáz. Tulajdonképpen nagyon is rokon az érzelmek anyagával, ezért ha valamilyen érzés kialakul bennük, az áthatja egész testüket, szinte végigsöpör rajta. Szinte egész életük ilyen érzésekből, és az élet megnyilvánulásainak érzékeléséből tevődik össze.

A kevés magasan fejlett fajtától eltekintve a tündéreknek nem rendelkeznek jelentős szellemi erővel. Ez nem azt jelenti, hogy buták, csak éppen nem kényszerülnek megküzdeni a létezésért, sőt még az igazi boldogságért sem. Nem kell aggódniuk a fizikai létezés nehézségeit jelentő dolgok miatt, amilyenek a szegénység, éhezés, szomjúság vagy hajlék kérdése. Semmi szükségük pénzre és senkinek az eltartásáért nem tartoznak felelősséggel.

Következésképpen életcéljuk, feladatuk egészen más, mint a miénk. Igaz ugyan, hogy az angyalokhoz viszonyított helyzetük hasonló ahhoz, amilyen az állatoké az emberekhez képest, és igaz, hogy az állatok egyszerű vágyaknak élnek, nemes vagy bonyolult célok nélkül. Csakhogy az állatok – ahogy mi mondjuk – természetes ellenségektől körülvéve léteznek, míg a tündéreket természetes barátok veszik körül. Így aztán örömteli és boldog életet élnek napról napra, és céljuk is az, hogy minden nap még többet és többet tapasztaljanak meg az élet e teljességéből.

Emellett nagyon is tudatában vannak annak, hogy részei egy csodálatos, együttműködő rendszernek, ami a bizonyosság tudatát adja számukra. Az életüket és munkájukat irányító angyal mindig jelen van, vezeti, és további fejlődésre készteti őket, a tündérek pedig őrá a legmélyebb tisztelettel és csodálattal (de a legcsekélyebb félelem nélkül) tekintenek. Egyszer megkérdeztem egy tündér barátomat, ki az ő főnöke és a környék irányítója, és elég mulatságos volt, ahogy erre választ adott. Méter magasra ugorva fejezte ki örömét, mikor arra a lényre gondolt, ki oly magasan felette áll, és aki iránt olyan mély baráti érzelmeket táplál. De hogy még jobban megérthessem mély tiszteletét, tett még néhány mély meghajlást, homlokát lábujjaihoz hajtva és kétrét görnyedve, csak hogy megpróbálja megértetni velem, mennyire fontos személyről van szó.

Ez az eset jól szemlélteti a tündérek érzelmeit átható könnyedséget, boldogságot – legyen szó akár a legmélyebb hódolatról is. Az embereknek erkölcsi szabályokból és büntetési tételekből álló normarendszerük van, ami nagyon komoly hozzáállást követel meg az életben. Hát persze, hogy a tündérek egy szót sem értenek meg ebből az egészből. Ők a legigazabb bizonyságai Jézus gyönyörű szavainak: „És a ruha miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek. Nem fáradoznak, s nem fonnak. Mondom nektek: Még Salamon sem volt minden dicsőségében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” [Mt. 6:28-29]. A mi értékrendünk fogalmai szerinti helyes és helytelen ennek az apró népnek semmit sem jelent. Az ő világukban nem létezik jó és gonosz, csak mérhetetlen szeretet, szépség és tökély. Az eszményi szépséget és tökéletességet szolgálják mindennel, ami tesznek, és ezt keresik mindenben. De mindezt nem küzdelemként élik meg, hanem inkább állandó, izgalmas feladatként és mérhetetlen öröm forrásaként. Azt hiszem, részben ez a szépség utáni kiolthatatlan belső vágy a forrása a lényükből sugárzó életörömnek. Ne gondolja senki, hogy tökéletesek. Időnként dühbe gurulnak, és a féltékenység sem ismeretlen számukra, de ezek az érzéseik hamar szertefoszlanak. Míg a mi lelkünket egy kellemetlen, negatív érzelem hosszú ideig szinte megmérgezi, addig a tündérek nem dédelgetik soká ezeket, és így nem is rakódnak sárkoloncként életükre.

A félelemhez leginkább hasonló érzést az emberek váltanak ki belőlük. Való igaz, hogy visszataszító dolgok az ő birodalmukban is léteznek, és iszonyatot váltanak ki a tündérekből. Például a vízi babák is igyekeznek messze elkerülni a mély vizekben élő, gorillaszerű lényeket, de végül is azok ugyanabban a közegben és világban élnek, mint ők. Ám ha irtóznak is ezektől, nem félnek tőlük, mert megértik is ismerik őket. Az emberekkel kapcsolatban viszont sok dolog van, amit képtelenek felfogni. A mi cselekedeteink mozgatórugói számukra nagyon különösek, és soha semmilyen helyzetben nem tudják, hogy mit fog az belőlünk kiváltani. Ezért a félelem érzéséhez hasonlót keltünk bennük, hiszen számukra érthetetlen, érzéketlen kegyetlenséggel gyötörjük a természetet, amit ők annyira szeretnek. Például gyönyörű madarak, vadon élő állatok elpusztítása, és a halálukat megelőző szenvedés mélyen megrázza a tündéreket. A természetben az ölés gyors és alig jár szenvedéssel. De pusztán élvezetből ölni, előtte éreztetve az áldozattal a szörnyű rettegést - ez olyan borzalom, amit csak emberi lények képesek a tündérekre mérni. A lőfegyvereket nem képesek megérteni, és a hangos csattanások megrémítik, sokkolják őket.

Néha találkoztam olyan tündérekkel, akik szorosan kötődtek egy másikhoz, többnyire hozzájuk hasonlóhoz, például vízi vagy földfelszíni tündérek egymáshoz. Az ilyen párok együtt mennek mindenhová, együtt végzik munkájukat, egyszóval elválaszthatatlanok. Megindító látni a vonzódást, ahogyan karjukat egymás köré fonják, így is kimutatva bensőséges kapcsolatukat. Megvitatják munkájuk részleteit, és kölcsönös érdeklődést tanúsítanak apró részletek iránt, és boldog játszadozással töltik az időt. Az állatok szaporodással tartják fenn fajukat, a tündéreket azonban angyalok teremtik meg. Emiatt a tündérek esetében - különösen a fejlettségi rangsor alsó- közép részén – nincs semmi, ami különböző nemekre utalna, de itt is érvényesül, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Vagyis egy aktívabb, kezdeményezőbb típusú tündér vonzódik egy inkább passzív típusúhoz. Például kifejezett vonzódás figyelhető meg egy tölgy és egy közeli nyírfa között. Az érzés határozottan más, mint amit a tölgy saját fajtársa iránt tapasztal. De a fák léte sokkal szelídebb, mint a múlékony tündérélet. Az utóbbiak között nem ismeretlen a féltékenység. Ismertem két egymást kedvelő tündért, akik kölcsönösen féltékenyek voltak egy harmadikra, ki túl sok figyelemre tartott volna igényt. Egy ilyen alkalommal két zöld tündér kapcsolatának felbomlását okozta egy kék tündér színre lépése. Az egyik zöld tündér panaszkodott is nekem. Csak magának akarta megtartani társa vonzalmát, és féltékeny, zöldes gondolatokat eregetett, ami elég mulatságos volt. Az egyik pillanatban még durcásan baktatott, aztán valami kellemes dolgon akadt meg a szeme. Ettől aztán meg is feledkezett bajáról, és máris a magasba ugrott, hogy örömét kimutassa. Tündér nem őrizgethet sokáig magában olyan érzéseket, mint a féltékenység. Idő múltával azután a kék tündér továbbállt egy magafajtával, és helyreállt a béke. Találkoztam még olyan esetekkel is, ahol tündér emberi lényre volt féltékeny. Például Ausztráliában volt egy tündér barátom, akit a 2. fejezetben Apró Pajtás néven már említettem. Nagyon kedveltem őt, és sokat beszélgettem - kizárólag ővele. A tündérek körülöttünk gyakran váltak észrevehetően féltékennyé, mert míg vele beszélgettem, úgy tűnt, hogy tudomást sem veszek a többiekről. Egy alkalommal egy apró zöld gyertya-tündér 4-5 méterre tőlem megállt, és kifejezetten dühösen méregetett. Dühbe gurult, mert nem méltattam figyelemre, amit csinált, pedig olyannyira a többi tündér felett állónak érezte magát, hogy elvárt volna tőlem néhány magasztaló szót. Nagyon el volt telve magával. Sokszor előfordult, hogy a kertben megcsodáltam egy különösen szép virágot, amiért a többi virágért felelős tündérek mellőzöttnek érezték magukat. De az ilyesmi nem tart sokáig. Ebből a szempontból is olyanok a tündérek, mint a gyerekek vagy állatok, nem tartós a sértődöttségük sem.

Néha a tündérek el is töprengenek. Például megállnak tépelődni azon, ha egy általuk gondozott növénnyel valami olyan baj van, amit nem értenek. Érdekes ilyen eset volt, mikor egy Costa Rica-ban honos kávécserjét áttelepítettek eredeti élőhelyéről egy barátom kaliforniai kertjébe. Persze a Costa Rica-ban a cserjét gondozó tündér nem tartott vele, és a kaliforniai tündérek tanácstalanul állták körül, nem nagyon tudván mit tegyenek az érdekében. Ünnepélyesen valami konzíliumfélét tartottak felette. Ám a cserje sokáig nem tudta megszokni új helyét, ami nagyon aggasztotta az érte felelős tündéreket. Végül sikerült helyes tanácsot kapniuk, és a kis cserje szépen megeredt, majd fejlődésnek indult.

Ahogy már szó volt róla, a tündérek főleg az érzelmek világában élnek. Figyelmük középpontjában persze a gondjaikra bízott dolgok állnak (ez nagyrészt ösztönös), de azért vannak tisztán megkülönböztethető érzelmeik mindenféle mással kapcsolatban is. Életüket inkább ilyen érzelmek töltik ki, gondolatoknak kevesebb szerep jut. Egész világuk, és tulajdonképpen a testüket felépítő anyag is inkább életerő és érzelem, semmint sűrű anyag vagy logikus gondolat. Nagyjából-egészében ezek az érzelmek kellemesek és jótékony hatásúak, néha azonban előfordul, hogy némelyikük lázadni kezd, megvadul, visszautasítja a neki szánt feladatot, vagy kötekedni kezd szomszédjaival. Nem tudok viszont olyan esetről hogy ilyesmi egy egész csoporttal megtörtént volna. Az így viselkedő egyedet társai elkerülik, kiközösítik. Egy barátom megfigyelt egy szélsőséges esetet, amelyben egy tündér állandóan kötekedett a szomszédjával. Végül felettes angyala megállapodott egy másik angyallal, és a veszekedős tündért áthelyezték egy sokmérföldnyire levő másik területre. Egy darabig szomorkodott ugyan, de hamar visszatért természetes boldog létállapotába. Az ilyen esetek azonban nagyon ritkák lehetnek, mert én magam soha nem találkoztam hasonlóval. Persze a tündérek nincsenek ugyanabba a kertbe vagy helyre, mondhatni röghöz kötve, néha előfordul, hogy egyik-másik a fejébe veszi, hogy máshová megy. Ez egyszerű, természetes, és talán még köznapi eset is. Az olyan ember, aki szép kertet tart fenn, szereti és törődik a kert növényeinek belső életével (talán még érzelmeket is táplál irányukban), mindig sokkal több Apró Pajtást vonz oda, mint akinek közömbös mindez.

Minden tündér rajong a fiatal lényekért – gyerekekért, nyulakért, macskákért, halakért – vagy fákért. Az ifjúság különösen vonzó számukra, részben érzelmi kötődés, részben talán a hasonlóság miatt, hiszen ők is telve vannak örömmel, boldogsággal. A gyerekek (és valójában minden ifjú élőlény) különösképpen nyitottak a tündérek világára. A Tündérek pedig imádják a gyermekeket, gyönyörködve figyelik őket, sőt megpróbálják utánozni is játékaikat. Ugyanilyen érdeklődést táplálnak a fiatal szarvasok és nyulak iránt. A tündérek felkeresik őket, azok pedig azt hiszem, látják is őket, hiszen sokkal közelebb lévén a tündérek fejlődési vonalához, érzékeik nem homályosultak el annyira. Tavasszal a tündérek ismernek minden szarvast, nyulat, mókust, a tőlük telhető módon megpróbálják megóvni őket oly módon, hogy érzéseket csempésznek a fejükbe, és erősítik ösztönös megérzéseiket. Szép látvány megfigyelni, miként ügyködik egy tündér, ha például egy bárányt lát ugrándozni, és saját szökdécselésével is próbálja bátorítani. Érezhető a szoros kötődés, a rokonság és barátság légköre. A legszorosabbak közé tartozik a tündérek és madarak – különösen a fiókák – közti kapcsolat. Addig mesterkednek, míg felhívják a madár figyelmét valami kukacra vagy hernyóra, és ha az ráadásul még kártékony is a kerti növények számára, hát kukac úrfi annál nagyobb bajban van.

A különféle elemekhez (víz, föld, tűz, levegő) tartozó tündérek nézőpontjai némileg eltérnek, mivel érdeklődési körük is más. Például a földfelszíni tündérek körében elég gyakori érdeklődés az emberek iránt szinte teljesen hiányzik a többiekből. A földfelszíni tündérek ismerik a mi (számukra) megmagyarázhatatlan dolgainkat, miért is félénken és bizonytalanul viselkednek irányunkban. A többiek azonban közömbösek, értetlenek, vagy netán ellenségesek irányunkban. A földfelszíni tündérek emellett sokkal inkább kötődnek egy helyhez, mint a levegőt vagy vizeket lakó testvéreik. Bizonyos értelemben bennük az önállóság, önérvényesítő képesség magasabb fokú, mint az utóbbiakban. Tulajdonképpen a vízi és a földfelszíni tündérek között tapasztalható különbségek nagyon hasonlóak a vízi és szárazföldi állatok közöttiekhez. A vízi tündérek inkább nagyobb csoportokban mozognak, a földfelszíniek kisebbekben, és ez utóbbiak között akad jó néhány igen karakteres személyiség. A földfelszíni tündéreknek több a képzelőerejük is, emiatt aztán igyekeznek az emberekhez hasonlítani, megpróbálnak minket utánozni, hiszen olyan furcsák és szórakoztatóak tudunk lenni. Azt is megértik, hogy az emberi lények értelmi képességei meghaladják az övékét.

A tenger felszínén élő tündérek érzéseinek középpontjában az a tény áll, hogy a valamennyi tündér életében oly fontos szerepet betöltő ritmust az ő esetükben a tenger hullámai adják. Persze mindegyik nagy csoport tudatossága összefonódik az ő sajátos életterükkel, amiben léteznek. Talán úgy lehetne ezt érzékeltetni, ha azt mondanánk, hogy az egyik csoport alapérzete „vizes” a másiké „tüzes”, és így tovább - a fizikai világban mindegyik fajnak van valamije, ami elsődleges jellemzőit megadja.

A vízi tündérek számára a hullámok a hatékonyság kellemes érzését biztosítják. A tenger felszínéhez hasonlóan ők is állandó mozgásban vannak, és mint ahogy a tenger egy óriási, összefüggő, megkülönböztethetetlen víztömeg, ugyanúgy a tenger tündérei is mind egyformák. A tavi tündérek meghatározó életérzése is tengeriekéhez hasonló, míg azok számára, akik a patakokban élnek, a víz folyása jelenti tevékenységük alapelemét.

A levegő tündérei számára a meghatározó érzés a hatalmas tér – magasság, távolságok - és a szinte teljes függetlenség a fizikai világ kötöttségeitől. Talán ennek tudható be, hogy ők olyan magas fejlettségi fokot értek el. Sem anyag, sem tér nem korlátozza őket, de ezzel párhuzamosan formájuk és külsejük is eléggé határozatlan.

A tűz tündérek (szalamandrák) szintén mentesek az emberi befolyás alól, de azért mégis csak egy fizikai szinten megnyilvánuló jelenséghez kötöttek. Az ő életérzésüket leginkább a frissítő, tisztító szavakkal lehetne leírni. Minthogy lételemük egyfajta kapu két világ között, úgy tűnik, hogy ezeknek határán állnak, és mindkettőben jelen vannak. Nehéz dolog körülírni az ő különleges látásmódjukat. Az életet úgy látják, mint ami szakadatlanul áramlik a különféle formák között, így ők a természet boszorkánykonyhájának közepében érzik magukat.

Ha egyáltalán van valamilyen elképzelésük a tündéreknek Istenről, az általában nagyon ködös. Ha esetleg eszükbe jut ilyesmin töprengeni, akkor Isten képviseli számukra alapjait annak a rendezett univerzumnak, amelyben érzésük szerint élnek. Persze a tündérek nem mennek át olyasféle szenvedéseken, mint mi emberek, mivel a létért való küzdelem – ami az emberlét szenvedésinek nagyobbik részét okozza – az ő létezésük körülményei között ismeretlen. Kisebbfajta szenvedés nekik is jut osztályrészül, ha a dolgok rosszul mennek világukban, de persze a mi fogalmaink szerint az nem igazi szenvedés. Nem hinném az sem, hogy jelentősebb fájdalom ismert lenne számukra, bár tudatában vannak létezésének, mert látják a hatását állatoknál és más lények esetében is. Néha vágyakoznak arra, hogy emberi lényekké válhassanak. Ismerünk ilyen eseteket, és csak ennek kapcsán érezhetnek meg valamit a mi nehézségeinkből és gondjainkból. Sok tekintetben csodálnak minket, és ha kedvesebbek és nyitottabbak lennénk irányukban, boldogan barátkoznának velünk.

Habár a tündérek igen keveset tudnak Istenről, azért mégis van egy elnagyolt, de szép elképzelésük fejlődési láncuk magasan fejlett lényeiről, mint például az ő angyaluk, aki számukra a legbölcsebb és legkedvesebb lény a világon.

EGY ÁTLAGOS TÜNDÉR

- 3 -

Nem könnyű feladat részletesen leírni egy tündér külsejét, vagy testének anyagi felépítését. Először is nagyszámú különböző változatuk létezik. E nehézséget talán egy többé-kevésbé átlagos tündér leírásával lehetne a legjobban leküzdeni, rámutatva azokra a tulajdonságokra, amik a jelen szerint valamennyiükre érvényesek. A második buktatót az jelenti, hogy a közülünk a legtöbbeknek nehéz elképzelni olyan testeket, amik nem fizikai anyagból épülnek fel. Ám a tudomány már kimutatta, hogy maga a fizikai anyag sem más, mint energia-mintázatok és hullámok összegzése. Ezt elfogadva nem kellene, hogy nehézséget okozzon elképzelni a tündérek finom, a legritkább gáznál is ritkább anyagból álló testét. A mi világunkban szükségünk van egy többé-kevésbé merev, csontos vázzal, izomzattal és idegrendszerrel felszerelt testre azért, hogy ellenálljunk nyomásnak, terhelésnek és baleseteknek. Viszont a tündérek életkörülményei nem követelnek meg ilyesfajta merevséget. Gravitáció, sűrűség, nyomás, mind eltérőek ott, így nincs szükség bonyolult, ellenállóképes formára. Mivel pedig ez általában igaz a tündérek világára, a most következőkben egy kiválasztott tündérre elmondottak többé kevésbe igazak valamennyiükre.

Az egyszerűség kedvéért példaként egy legjellemzőbbnek mondható szárazföldi tündért fogok leírni, olyat amilyen gyakori a kertekben és erdőkben. Ez a fajta a tündérek fejlődési rendszerében valahol középen található; állandó kapcsolatban áll emberekkel, sokféle színben és méretben megtalálható szinte az egész földkerekségen, és már sok ember látta őket. Ezek a tündérek annyira gyakoriak, hogy igazán könnyű közülük egyet kiválasztani elemzésünk alanyaként. A kiválasztott egyed történetesen egy az új-angliai erdőkben élő zöld tündér.

Körülbelül 75 cm magas, karcsú testtel, és egy felnőtt ember testéhez mérten aránytalanul nagy fejjel. A testének anyagát a mi világunkban ismertek közül leginkább gőz halmazállapothoz lehetne hasonlítani, ám jól körvonalazott és tartós. Laza szerkezete olyan, mint amilyen a forrásban levő víz gőze mikor kiáramlik a teáskanna kiöntőjén - valamilyen színes gázhoz hasonlítható. Ami azt illeti az is, csak éppen finomabb, mint a legritkább általunk ismert gáz, és a hidrogénnél vagy a héliumnál is nehezebben észlelhető. De ez nem jelent akadályt az egyben tartásánál, mert nem kémiai elemről, hanem élő anyagról van szó, melyet áthat és összetart az életerő. Az élőlény uralma e test anyaga fölött abból is látható, hogy a testben két jól elkülöníthető sűrűségi zóna különböztethető meg. A szűkebben értelmezett test (belső rész) mély smaragdzöld és – a saját mércéjével mérve – eléggé sűrű; ekörül minden oldalon ugyanilyen jellegű, csak halványabb zöld árnyalatú anyagból egy sokkal ritkább, felhőszerű réteg van, amelyben alanyunk már kevésbé élénken él.

Ez az anyag tulajdonképpen ugyanaz, amiből az érzelmek szövődnek – maga az élet anyaga. Kis barátunk mozgását vágyai illetve teendői irányítják. Mivel testének építőanyaga az élő érzelmekével megegyező, teste érrendszer, izmok és idegek bonyolult rendszere nélkül is közvetlenül és azonnal engedelmeskedik kívánságainak.

Fontos megemlíteni, hogy igaz ugyan, hogy testének külső részén át lehet látni, valamint testének sűrűbb, belső része még mindig oly ritka, hogy az ember szinte belelát, ám ettől még van egyfajta szervrendszere, bár sokkal egyszerűbb, mint bármely állaté lehet. Úgy tűnik, fő belső szerve, amit talán szívnek lehetne nevezni, egy aranyfényben tündöklő, lüktető valami – nagyjából ugyanott, ahol az emberi szív található. Ha a tündér aktív, akkor gyorsan lüktet, és egészen lassan, ha nyugalomban van. Ez a szerv az ő életerejének központja, és a jelek szerint létfontosságú körforgást tart fenn egy egyszerű keringési rendszerben a vérkeringés és az idegrendszer feladatait egyszerre ellátva. A fejnek különleges szerkezete van, pedig alanyunk nem igazán „fejközpontú”, mivel fő lételemei az érzelmek és az élet maga. Ha néha mégis gondolkodni próbál, vagy valamin töpreng, egy kicsit a fejének belsejéből is a már említett arany fény kezd sugározni. Soha nem eszik, így nincs emésztőrendszere sem, de azért van szája és egyéb, az emberi arcon megszokott szervei. Ezeknek leírása előtt azonban még le kell mondanom, hogy szívközpontjának van egy sajátossága. A tündér képes azt irányítani, és ezen keresztül képes kapcsolatba lépni a környezetével, elsősorban az élőlényekkel. Amikor például egy növénnyel akar érintkezni, szívritmusát úgy irányítja, hogy annak pulzusszáma megegyezzen a növényével. Ez a harmonizált pulzusszám egyesíti őket. A tündérek életének alapvető eleme a ritmus; Minden tündér – legyen bár életközegük víz, föld, levegő vagy tűz – fajtájához, s egyéni tulajdonságaihoz igazodó, jól meghatározott ritmustartományban alkalmazható erővel és hatalommal érkezik e világra. Ebben a tartományban érzéseivel és vágyaival irányítja az életerő ritmusát.

Ez a szívritmus létfontosságú az őt körülvevő dolgokkal való kapcsolattartásban, de érzékelése és a külső ingerekre adott válaszai függetlenek attól, hogy szinkronban van-e a külvilág lényeivel. Vagyis rendelkezik valamilyen, az emberéhez hasonló érzékeléssel. Ez azonban nem kitüntetett érzékszervekből – szem, fül – érkező ingerekkel működik, inkább azt lehet mondani, hogy teste tetőtől talpig érzékszerv, és mégis nagyon élénk képzetekkel képes szolgálni. Mondhatni elmerül a dolgokban, amik érzeteket keltenek benne. Ugyanakkor igaz, hogy ez teste bizonyos kitüntetett részeiben sokkal élesebben jelentkezik. Például vannak szemhez hasonló szervei és odafordul, ha valamit alaposabban szemügyre akar venni, ám elég jól észleli azt is, ami a háta mögött van, mivel egész teste érzékeli annak kisugárzását. Érzékei között megtalálható a szaglás is - egész testén keresztül-, mivel édes illatú virágok kigőzölgéseiben szokott fürdeni, sőt ilyen célra olyan virágokat is használ, amik számunkra teljesen szagtalannak tűnnek. Így hát e tekintetben nem, hogy gyengébb, hanem inkább kifinomultabb érzékei vannak, mint nekünk. Nem érzékel ízeket, mert rövidke élete során nem eszik, de természetesen érzékeli a hangokat és felfigyel a zenére – ismét csak egész testével. Van ugyan neki valamiféle fülnyílása, néha még hegyes fülei is, de azt hiszem a hangokat egész testén érzékeli, és a fülek valami módon a hangok értelmezését szolgálják.

Az átlagos tündér arcvonásai eléggé elnagyoltak. Az egyetlen érzékelés, ami kifejezetten szervhez kötődik, a látás. Egy tündér nem jön oda csak úgy megbámulni valakit. A szemek körvonalai bizonytalanok, az esetek többségében nincs szemhéj, szemöldök vagy szempilla sem, hiszen nincs szüksége ilyesmikre. Gyakran látható egy dudorszerű orr, és általában valami, amit fülnek lehetne nevezni. Szája egy vonal és körülötte nincsenek redők, kissé hajlott, amivel örömöt vagy jókedvet fejezi ki (ezt egyébként egész testével sokkal jobban képes megtenni), de száját csak ritkán nyitja ki és ilyenkor úgy látszik, egyáltalán nincsenek fogai. Ha elmosolyodik, szája mulatságosan megnyúlik, ám nem képződnek redők, sem szája, sem szeme körül. Arcszíne napbarnított, és finom bundaszerű, mohához hasonló valami keretezi.

Különös jellemzője, hogy oldalról nézve feje majdnem olyan vastag, mint törzse és szinte egyáltalán nincs nyaka. Egy másik közös jellemzője az erdei tündéreknek, hogy vagy hosszú lábhoz társul rövid felsőtest, vagy rövid lábhoz hosszú felsőtest. Az általunk megszokott arányokat ritkán találjuk meg közöttük.

Ha zöld barátunk mozog, nem sétál egyik helyről a másikra, hanem átlebeg. Vágya, vagy szükséglete odavonzza, ahová menni akar. Persze ha akar, tud mulatságosan ide-oda vagy fel-le ugrálni. Vannak lábai és kezei, ujjaknak azonban nincs sok nyoma, és a kéz elég gyakran ugyanúgy néz ki, mint a láb. Az állatok testében megszokott izomzat itt hiányzik. Tündérünk karcsú, kecses és roppant fürge.

Ennyit tehát általános leírásként az Apró Nép millióinak egyikéről. A továbbiakban már alaposabb részletezésnek kell következnie mindazokról, amiket mondtam. Mert amint majd látni fogjuk, sok-sok változatuk van, kezdve az apró, alig pár centiméterestől egészen az óriási szörnyetegekig.

Minden egyes tündér -beleértve az előbbiekben leírt apró pajtást is- képes figyelemre méltó módon változtatni méretét és alakját. Testét érzések és életerő alkotják, ezért ahogy érez, és ahogy megél valamit, mérete és alakja ahhoz fog igazodni. Képes 15-20cm-re összezsugorodni, de fel tudja „fújni” magát 1.5 – 2m-re is. De ezt nagyon kell akarnia, és nem tud sokáig ilyen óriási méretű maradni. Zöldnek sem kell maradnia. Színt is ugyanúgy képes változtatni, mint méretet. Az az igazság, hogy a tündérek legkedveltebb játéka az, amit én jelmezesdinek nevezek, ami nem más, mint kedvük szerint váltogatni színeket és öltözékeket.

A legelterjedtebb erdei és kerti tündérek természetes színeiket tekintve is nagyon sokfélék, minden vidéknek megvan a maga sajátos fajtája. A már említett zöld testű, barna arcú (Új-Angliában elterjedt) fajta mellett láttam már élénkvörös és bíborszínnel vízszintesen csíkozottakat Floridában, tiszta aranyszínű vagy halványabb árnyalattal csíkozottakat Kaliforniában. Az északnyugati államokban kék és finom levendulaszín csíkozásúakat. Észak-Kaliforniában olyan külsejűeket, mint akiket bronzba öntöttek, különös csigavonalú jegyekkel testükön. A francia Riviérán citromsárga és zöld csíkosakat, aztán néhány gyönyörű kék és rózsaszínűt, valamint pár élénkvörös-sárgát. Indiából az ottani sok fajta közül különösen jól emlékszem egy sötét narancsszínű és egy másik élénkvörös változatra. Jáva szigetén a legszebbek sötétkékek voltak aranyszínű csíkokkal. Ausztráliában a leggyakoribbak az égszínkékek, de a hegyekben találkoztam néhány különös fekete színű vörös csíkozású tündérrel. Narancsszín arannyal és narancsszín fehérrel csíkozás is előfordul egyes dél-tengeri szigetek tündéreinél. A felsorolás jól mutatja, hogy milyen változatos akár csak ennek az egy fajta, földfelszínen élő tündérnek a megjelenése is. Úgy látszik, a természetes szín valamilyen rokonságot, összefüggést mutat a helyi növényzettel; általában a megjelenés színesebb, ragyogóbb a trópusi területeken.

Ugyanez az elterjedt erdei és kerti tündérfajta szolgál majd a tündérek helyének szemléltetésére a természet gazdasági rendjében, de itt sem szabad elfelejteni, hogy csak egyetlen fajtáról van szó a sok száz közül.

Talán a legismertebb látvány a világ tündéreivel kapcsolatban a szakadatlan tevékenykedésük a növények, bokrok és egyéb növésben levő dolgok körül. Ott láthatók minden kertben, minden földdarabkán, ahol növények élnek, állandóan és elmerülten gondozva azokat. Hogy mit csinálnak ilyenkor, és hogyan hat tevékenységük a növényi és állati életre? A válasz valószínűleg nem egyszerű, de én mindenesetre pontosan le tudom írni, amit láttam.

Először is el kell mondanom, hogy egy tündér nem úgy látja a dolgokat, ahogyan mi. Mikor mi ránézünk egy rózsabokorra, csak a szár, a levelek, és virágok formáját látjuk. Ám a tündér egészen mást lát. Néhány méterről nézve az ő számára egy rózsabimbó valami ragyogó dolog, jóval nagyobb méretű, mint a számunkra látható fizikai rózsa. Neki a rózsa nem valami fényt visszaverő tárgy, hanem önmagában fluoreszkáló fény forrása. Közelebbről a tündér már sok részletet is ki tud venni. Abban a pontban, amit mi a rózsa szívközpontjának mondanánk, ő egy kifejezetten fénylő pontot lát, ahonnan finom, színes vonalak ágaznak el, melyek nyilvánvalóan a fizikai rózsa szirmainak felelnek meg. Állandó áramlás van szívközpont felől a virág testfelépítésének vonalai mentén. Két ilyen főfolyam létezik. A növény a talajból maga felvesz tápanyagot, nedvességet és életerőt, majd mindezek a száron keresztül a tápláléklánc mentén felfelé áramlanak. A tündér ezt, mint áramló fényt látja. Ezzel egy időben a levelek és a virágok fürdenek a napfényben, szén- dioxidot vesznek fel, és a napfény egy második áramlást táplál. E két áramlás a bokor szára mentén, mint felfelé és lefelé haladó fényspirál jelentkezik, és így a rózsabokor a tündér számára szintén úgy jelenik meg, mint ragyogó, színes, egymásba fonódó, finom vonalakból szőtt fénypatakok rendszere – amelyek fényesebbek, mint a rózsa többi része által mutatott általános barna, zöld, fehér háttér. A rózsa szíve pedig ezeknek az energiáknak az elosztó központja a virág számára.

Egy bimbó kinyílása, egy levél növekedése, a lenyűgöző szépség kifejlődése egy virágban olyan, a fejlett vegytannal együttműködő fizikai műveleteket sejtet, melyeket úgy kell elkönyvelnünk, mint amik jelenleg messze meghaladják felfogóképességünket, hasonlóan az ólom és vas, víz és szénsav, gravitáció és mágnesség közötti különbség megértéséhez. Egy fa több rejtélyt és teremtő erőt képvisel, mint a Nap, amelyből az összes energia vétetik. A Föld élet nélkül, a Nap és a számtalan csillag együtt kevesebb csodát rejt, mint egy rezedamag.

[Idézet Kelvintől, J. Arthur Thompson An Introduction to Science c. könyvének 150. oldalán.]

Az említett Föld és Nap közötti energiacserében a tündérnek döntő szerepe van. Befolyással bír az energiaáramlatokra, elsősorban a Napból származóra. Képes őket itt visszaszorítani, ott meg felerősíteni, és ahol kell, a saját életerejéből kipótolni belátása szerint. Elsőként szívközpontjának ritmusát a növényéhez igazítja. Aztán egy kicsit hátralép és felméri, mit is fog csinálni, majd munkához lát. Körbe-körbe szökdécselve kezével legyintgeti a növényt, miközben a kezéből áradó fénypászmák egyesülnek a növény saját áramlásaival. Ezáltal megváltoztatja, áthangolja a növény életfolyamatait. Kedveli a virágok vidám szín-kavalkádját, így valószínűleg ennek érdekében is ügyködik, ám fő feladata mégis az, hogy a növény az adott körülmények között a legjobban érezze magát. Akár tíz-húsz percet is eltölthet ilyen elmélyült foglalatossággal.

Majd a kemény munka végeztével (mert ő annak tartaná) következik egy-két szaltó a levegőben és némi ugrándozás, csak hogy jól teljen az idő és élvezze az életet. Aztán folytatódhat a munka.

Felmerülhet a kérdés: vajon nőnének a növények az ilyen segítség nélkül? Nos ez igen valószínű, de a göcsörtös, egyenetlenül növő, és az arányos, gazdagon pompázó növény közötti különbség mögött a tündérek közreműködése van (ahogy az emberi gondozás esetében is). A növények nyilvánvalóan belső késztetésüknek engedelmeskedve növekednek és szaporodnak, hiszen ez alaptermészete mindennek a természetben. De a tündér közreműködése ugyanolyan fontos a növény teljes értékű élete szempontjából, mint amilyen a vetés előtti talajművelés egy tő kukorica számára. Miért ne vennénk komolyan egy tündér állítását? Ő maga úgy érzi, amit csinál, komoly dolog, és a maga módján munkáját fontos feladatként végzi. Felelősnek érzi magát mindenért, amit a növény végez, és szinte anyai büszkeséggel tekint az elért eredményekre. Mindemellett eredményeket kell felmutatnia a felettes tündérnek, aki időnként eljön ellenőrizni, hogy haladnak a dolgok. Elképesztő, hogy e munkát milyen végletekig lehet fokozni. Például még üvegházban, az aprócska növényeken is láttam dolgozni egy tündérfajtát. Ezek sokkal kisebb méretűek ugyan, de az általuk végzett munka jellege ugyanaz.

A tündér életének jó része játszadozással telik, bár a választóvonalat játék és munka között nem könnyű meghúzni, mert persze a növények gondozása mulatság is neki. Feladatát inkább gyönyörűségnek tekinti, mint kötelességnek, amit el kell látnia. Tulajdonképpen csak a játék különböző módjai léteznek számára. És még játék közben is hasznos, mert sugárzik belőle a jókedv és ezt érzékelve, átvéve az emberek és más lények önkéntelenül is boldogabbá válnak a közelében, akkor is, ha semmit sem tudnak a tündérekről.

A játék lehet ugrándozás, szökdécselés, madárfészkekbe kémlelés, és általában a körülötte lévő életmegnyilvánulások megfigyelése. Mondhatni személyesen ismer minden környéken élő madarat és állatot, és mélységes érdeklődést mutat minden iránt, amit azok művelnek. Mindig kész egy kis rosszalkodásra, és folyton ügyes tréfákat agyal ki a többiek rovására. Egyik tündér besurran a másik területére, és szende módon belekontárkodik a másik jogos munkájába, amiért persze az erélyesen de vidáman elhessegeti. Van egy fajta hipnotikus befolyásuk az állatokra, amivel elérik, hogy egy mókust vagy nyulat eltérítsenek az általa kiszemelt darab ennivalótól. De az efféle trükkök ártalmatlan mulatságok, nem bosszantóak vagy kellemetlenek az állatok számára.

Egy csapatnyi tündér együttesen képes kismértékben még az embert is megbűvölni, de többnyire szigorúan távol tartják magukat tőlünk. Időnként összeülnek, és történeteket idéznek fel, ami elképesztő formákat tud ölteni, mert a tündérnek páratlan a drámai érzéke és utánzó képessége. Ritka képességekkel megáldott művészei az érzelmeknek, és csoportos előadást rendeznek egymás kölcsönös szórakoztatására. Ismét utalnom kell rá, hogy a tündér nem csak formáját képes változtatni, hanem akaraterejével a környező sűrűbb anyagot gondolatból szabott káprázatos ruhává is össze tudja vonni maga körül. Ehhez erőfeszítésre és összpontosításra van szüksége, ami néhány percet is igényelhet, különösen ha ezzel egy időben még formáját is változtatja. A kigondolt öltözék addig létezik, amíg az összpontosítást fenntartja. A legtöbb tündérnek gyenge a koncentráló képessége, így nem képesek hosszabb ideig ilyen mutatványokra. Ezért, és mert elképzelésük nem elég alapos, jelmezük fontos részletei hiányozni fognak, talán lemarad egy végtag vagy egyéb fontos részlet. Emiatt aztán gyakran nevetséges lesz a jelenés. Ha pedig a baki látványosan eltúlzott, maguk a tündérek is harsányan mulatnak rajta, amiben a hibát elkövető is vidáman osztozik – mert minden alkalom jó alkalom a mulatságra. Ha valamelyikük – hirtelen elvétve a koncentrálást – kiesik szerepéből és visszatér valódi énje, ez gyakran az egész előadás félbeszakadásához vezethet. De ha már egy ideig tartott és belemelegedtek a műsorba, az előadás gördülékenyen megy a maga útján, valahogy úgy, mint egy álomszerű varieté, minden előre megbeszélt cselekmény nélkül. Az egész egy sajátos smink, jelmez és rögtönzés-kavalkád.

Ausztráliában egy alkalommal tanúja voltam egy ilyesfajta mulatságos esetnek. Négy-öt tündér játszadozott a holdfényben. Történeteket meséltek egymásnak, és el is játszották egyik-másik részletet közben. Egyikük beöltözött valaminek, ami az ő elképzelése szerint király volt – ezt közvetve, egy gyermek gondolatain keresztül valami mesekönyvből szerezte. Megpróbálta magát össze-vissza hadonászva nagyon komolyan vetetni, és úgy is festeni. És miközben megpróbált nagyon komolynak és fenségesnek látszani, megfeledkezett koronájáról és királyi öltözékéről, amik így lefoszlottak róla oly elsöprő hatást kiváltva, hogy a társai valamennyien gurultak a kacagástól. Ez a kísérlet felidézett a többiekben egy szabadkőműves alapkőletételi ünnepélyt, amit meg is próbáltak eljátszani. Amennyire tudták, felidézték a ceremónia jellegzetes tárgyait, közben olyan némajátékot előadva, aminek részleteiről és értelméről a legcsekélyebb fogalmuk sem volt. Történetesen ismertem néhányat a szabadkőműves esemény résztvevői közül, és a tündérek által bemutatott gunyoros előadás nagyon is élethű és hatásos volt.

Egy másik módja a mulatságoknak az, ha a tündér barátai körében elkezd rögtönözni valamilyen történetet. Ez annál jobb, minél valószínűtlenebbet és vadabbat talál ki. Az eredmény egy különös „képzelet-versengés”, amiben a tökéletesen önfeledt kacagást hirtelen mélységes komolyság percei váltják fel. Azt hiszem, ez a fajta – végső soron mulatsággal teli – életforma nem aratna osztatlan sikert a mi komoly és elfoglalt emberiségünk berkeiben. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a tündérek olyanok, mit a gyermekek – csordultig vannak élettel. Nem béklyózza meg őket a közvélemény úgy, ahogyan minket. Ami azt illeti, az ő közvéleményük éppen ezt kedveli!

PÁRBESZÉD AZ APRÓ NÉPPEL

- 2 -

Világunk és a tündéreké némely helyen már érintkezik egymással. Sok ember képes többé-kevésbé mélyen átérezni az erdők szellemét vagy egy hegy nagyszerűségét, de ezt többnyire a kivételes látványnak, hangoknak és egyéb érzeteknek tulajdonítják, holott ezeknek az érzéseknek a forrásai gyakran az ottani tündérek. Híres költők sora, mint A.E., James Stevens, Yeats, Tennyson, és Shakespeare gazdagította a tündérekhez kapcsolódó tudásunk és érzéseink tárát. Ők valóban és igazán ismerték azt a világot.

A tündérekkel és angyalokkal sokkal több ember tart szoros kapcsolatot, mint azt általában gondolnánk, mert a két lénycsoportot elválasztó szakadék korántsem olyan széles, mint sokan feltételezik. Ha képesek volnánk felismerni, hogy tündérekkel, angyalokkal és mindenféle más lényekkel zsúfolt világban élünk, az óriási változást eredményezne hozzáállásunkban és életmódunkban. Már önmagában a puszta hit, hogy ilyen világ létezik, örömmel kellene eltöltsön minket, a tudás és bizonyosság ezek után már magától megadatna. Mi magunk is sokkal élőbbé válnánk, mivel lehetetlen kapcsolatba lépni egy élettel csordultig teli világgal anélkül, hogy az ne sugározzon át ránk is, és ne ébressze fel alkotó energiáinkat.

Csak egyike voltam a sok gyermeknek, kik egészen kicsi kortól kezdve ismertek tündéreket, de az én esetemben – a szerencsémnek és talán néhány ritka előnynek köszönhetően – ez a képesség nem csak, hogy megmaradt, de még fejlődött is. Az olvasó szintén ismerhet ilyen példákat; én magam is találkoztam sok látó gyermekkel, és még ennél is több felnőttel, akik még emlékeznek az időre, amikor ők maguk is rendelkeztek e képességgel. De csak keveseknek van bátorságuk vállalni is képességüket, nehogy fura szerzettnek könyveljék el őket. Maga a mód, ahogy sok szülő viszonyul hozzájuk e témában, már önmagában is védekező pozícióba kényszeríti a gyermekeket. Nem nagyon segíti e képességek kibontakozását, ha az ilyen „hazudozásért” elfenekelés jár. Ez a bánásmód rejtőzködésre kényszeríti a gyermeket egy kedves élménnyel kapcsoltban. Mindezeken túl ne feledjük, hogy tündérek meglátása a legszerencsésebb esetben is ritka, tünemény – béke és nyugalom szükséges hozzá; a tündérek maguk is meglehetősen félénk, vadóc teremtmények, akiket közel kell csalogatni és megszelídíteni. Mindent egybevéve, gyakorlatlan ember számára az ilyesmi még a legszerencsésebb esetben sem könnyű vállalkozás, különösen városok közelében nem. És akkor még nem beszéltünk a többség tudatlan ellenségességéről, és arról a rögeszméről, hogy csak a sűrű anyag valóságos. Mostanra talán már kezd világossá válni, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy látó gyermeknek. Szerencsére egyre több szülő kezdi tudatosan táplálni gyermekének kibontakozó alkotókészséget és vele a magasabb rendű érzékelés képességét.

A természethez szorosan kapcsolódó emberek, mint a farmerek, parasztok, a világ minden táján tudnak a tündérekről. A bizonyítékokat számuk és forrásuk épp oly kétségtelenné teszi, mint amilyen fontosak azok természetük és a belőlük levonható következtetések miatt. Emiatt igen fontos a természet e két birodalma közti kapcsolatfelvételek eseteit rögzíteni.

Egy ilyen kapcsolatfelvételt jól példáz a következő eset. Sok évvel ezelőtt néhány barátommal a tizennegyedik születésnapomat ünnepeltem egy piknik keretében egy ausztrál nemzeti parkban. A társaságban voltak más látók is, és miközben a patakparton üldögéltünk, többen felfigyeltünk néhány a bokrok közül kíváncsian és barátságosan felénk leskelődő tündérre. Ez volt az első látogatásuk ebben a parkban, és a nyüzsgő tündér népség láttán úgy gondoltuk, hogy kapcsolatba lépünk a területet felügyelő angyallal. Ő aztán igen figyelemre méltó jellemű, hatalmas termetű lénynek bizonyult, emellett nagyon határozott és erős akaratú is volt. Megszokta az irányítást és terveinek keresztülvitelét, mégis minden megnyilvánulását átszőtte valami végtelen kedvesség. Társaságunk egyik tagja egy gyémántokkal kirakott keresztet viselt, ami mindenhol az erő jelképe. Ráadásul az ezen levő gyémántok valami különleges minőségű fényt sugároztak, és ez felkeltette az angyal figyelmét, amit ő szóvá is tett. Nagyon érdekesnek találta, hogy beszélni tudunk vele és látjuk a tündéreket. Mindent tudni akart arról a keresztről, sőt még óhaját is kifejezte valami hasonló iránt, megkérdezve minket, vajon tudnánk-e szerezni neki is egyet. Persze nagyon kíváncsivá tett minket, mire lenne jó neki egy ilyen tárgy, és ő készségesen el is magyarázta. A dolog úgy állt, hogy ő lelkesítette meg azt a csodás völgyet, és voltak bizonyos elképzelései vele kapcsolatban. A völgyet három zónára osztotta, és mindhárom területen eltérő befolyási övezeteket akart kialakítani. Ennek érdekében az alsó régióban és a lapályon olyan tündéreket telepített, melyek a tengerben honosak, valamint egy olyan fajtát, amely jellemzően a sós és édes vizek találkozásánál fordul elő. Feljebb, a szárazföldi részen manók és smaragdzöld tündérek következtek. Efölött következett egy gát, mögötte csendes állóvízzel - ebben és környékén pedig különösen szép, halvány púder vagy türkizkék színű édesvízi tündérekkel, akik emberhez igen hasonló külsővel rendelkeztek. Az ezt körülölelő földterületet pedig sok-sok égszínkék erdei tündér és csodás pillangószerű apróság népesítette be. Még feljebb a patak mentén, a már áthatolhatatlan vadonban egy harmadik életközösséget tartott fenn, melyet az embertől magukat távol tartó tündérek laktak. A gyémántos keresztet valahol a völgy központi részében akarta elhelyezni, így kiterjesztve annak befolyását az egész környező területre. Mindezt nagyon érdekesnek találtuk, és megígértük neki, hogy ha módunk lesz rá, szerzünk neki egy keresztet. Rendkívül tetszett neki az ötlet, és nagyon hálásnak mutatkozott.

Ahogy ilyen alkalmakkor az lenni szokott, társaságunk dalokat is énekelt, és ez az egész környékről odacsalogatta a tündéreket, az angyal pedig végig velünk volt, mintegy felügyelve őket. Körülöttünk nyüzsögtek, elképedten véve tudomásul, hogy emberi lények beszélgetni tudnak velük, és örülnek a jelenlétüknek. Mikor eljött a távozás ideje, kérleltek minket, hogy jöjjünk el máskor is.

A kereszt átadására megbeszélt napon egy barátommal visszatértünk, de a kereszt nélkül. Még oda sem értünk egészen a találkozás helyére, az angyal első kérdése máris felhangzott: „Meghoztátok a keresztet?” Elmagyaráztam, hogy nem, mivel még nem készült el. Ez nagyon kiábrándította. Azt mondta, hogy ha valaki egyszer megígért valamit azt illene is megtartani, és hogy ilyesmi az angyalok világában nem fordulhatna elő. Nem érdekelte, hogy ilyen késedelmek a mi anyagi világunkban bizony előfordulnak. De mi azért maradtunk, és kellemesen eltöltöttük az időt néhány kedves tündérrel, akik örültek, hogy beszélgethetnek velünk. Megtudtuk, hogy az angyal tervének része az is, hogy emberi lényeken segítsen, akik ünnepnapokon ezrével jöttek oda. Szemüket gyönyörködtetni, lelküket pihentetni akarta, és emiatt a tündéreknek meghagyta, hogy olyan kedvesek legyenek velük, amennyire csak lehetséges, és próbálják megérteni őket. Így az emberek dolgai mindig érdekelték őket, és a szokásosnál is mélyebb érdeklődést mutattak irántunk, akik készséggel beszéltünk velük, és készek voltunk megmagyarázni nekik az emberek hóbortjait. Voltak olyan dolgok, amiket képtelenek voltak megérteni. Például az ünnepkor odalátogatók tömegében voltak, akik futballt játszottak. A tündérek értették a futást, de nem tudták felfogni, miért volt a labda ilyen elkeseredett hajsza célpontja. Ezt sohasem sikerült megértetnünk velük, de felfogták, hogy ez egy játék. Megígértük az angyalnak, hogy visszatértünkkor feltétlenül elhozzuk a keresztet.

Az végül el is készült, elvittük a parkba, és az angyal elmagyarázta, hová akarja, hogy tegyük. Néhány mérföldes séta után meg is találtuk a kijelölt helyet, de az - el kell ismerni, hogy kulturálatlan emberek miatt - rettenetes állapotú, rémes érzeteket keltő helynek bizonyult. Igyekeztünk lebeszélni az angyalt erről a helyről, és ő azt mondta, pontosan azért akarja azon a ponton elhelyezni a keresztet, mert olyan undorító. Abban bízott, hogy a gyémántból áradó kisugárzás majd rendbe hozza a dolgot. Kérleltük, ne ragaszkodjon az ötletéhez, inkább válasszunk a keresztnek valami szép helyet, ahol hatását a környezet is elősegíti. Egy másik angyalt is odahívott megvitatni a kérdést, és végül az a döntés született, hogy a kereszt kerüljön egy központi fekvésű, csodásan szép helyre. Ott aztán el is rejtettük, és az angyal rögtön odarendelte a völgy összes tündérét. Azok ezrével csatlakoztak ahhoz a több százhoz, akik egy ideje már nagy kíváncsisággal figyelték ügyködésünket. Az angyal elmagyarázta a kereszt rendeltetését, és mindjárt el is végezte az ünnepélyes felszentelési szertartást. A tündérek pedig kanyargó alakzatban lassan körbe-körbe táncoltak, boldogan fogadva a park szépségeinek további gyarapodását. Az angyal utasította őket, hogy gyakran látogassák meg a helyet, és fürödjenek a gyémántos kereszt kisugárzásában, azért hogy aztán azt magukkal víve szétterítsék az új hatást az egész parkban.

Persze az ilyen esetek elég ritkák, de a kertekben a tündérek nap mint nap kapcsolatba kerülnek az emberekkel, akik többnyire mit sem tudnak az ott levő tündérekről. A tündérek ugyan tudják, hogy az emberek ott vannak, de mivel azok részéről nincs visszajelzés, hát törődnek a saját dolgukkal. Azonban mindig figyelnek a gyerekekre, különösen az aprókra, mert nagyon vonzódnak hozzájuk – ők lévén azok az emberek világában, akik a legjobban hasonlítanak rájuk. Ha úgy sétálunk a kertben, hogy bár nem látjuk, de elképzeljük az ott levő tündéreket, biztosan kapcsolatba tudunk lépni velük, különösen akkor, ha megállunk megcsodálni egy virágot. A növények és virágok csodálatával a tündéreknek határtalan örömet okozhatunk. Ha egy emberi lény részéről őszinte vonzódást látnak egy növény iránt, akkor ők e személy iránt elkezdenek érdeklődni, mert a csodálat a hiúságukat legyezgeti. Rögtön azt gondolják, hogy egy ilyen személynek felettébb kedvesnek is kell lennie, és máris van kapcsolódási pont: a közös érdeklődés a növények gondozása iránt. A virágok szeretete, a tündérek tudatos felkérése, bevonása az ebben részvételre az egyik módja megismerésüknek, és talán meglátásuknak is. Az élőlények szeretete az a nagyszerű híd, ami összeköti a két birodalmat.

A vízi babákkal (ahogy én hívom őket) való kapcsolatfelvétel már egészen másként történik. Ők egyáltalán nem félénkek vagy visszahúzódóak az emberek közelében, sőt hajlamosak közel jönni és könnyen barátkoznak. Túláradó életerejükkel komoly segítséggel szolgálhatnak nekünk, ahogy arról a későbbiekben majd szó lesz. Amikor a tenger közelében éltem, volt egy szórakoztató módszerünk, hogy rávegyük e vízi lényeket a kapcsolatfelvételre. Ahányszor csak kompra szálltunk, gondolatban megkértem őket, jöjjenek a közelünkbe. Ezt mindig készséggel meg is tették, azt gondolván, hogy valami jó tréfa sül ki belőle. Ilyenkor azzal mulattattuk magunkat, hogy kerestünk valakit a kompon, aki nagyon szerencsétlennek látszott. Majd megkérdeztük az egyik vízi babát, nem adna-e annak a személynek egy kis sugárzó életerőt és boldogságot, ugyanolyat, ami nekik is szükséges.

Ezt imádták csinálni, és ilyenkor odaszáguldottak a kiválasztotthoz, hogy megkíséreljenek beadni neki egy boldogság-injekciót. Ilyenkor nagyon gyakran láttuk, hogyan derül fel tekintete, sokszor még mosolyt is láttunk megjelenni az arcán. Néha a tündér akár egy órát is vele maradt, hogy kellőképpen felvidítsa. (A tengeri tündérek néhány órán át képesek követni valakit a szárazföldre, de ennél sokkal tovább nem.) Ezt sok ember maga is könnyen kipróbálhatja. A vízi baba szívesen segít, hiszen ez számára kaland. Az érzékeny emberre az ilyen szolgálat komoly hatást gyakorol, olyat, mint egy frissítő étkezés.

A segítségnyújtás nem mindig a tündértől az emberi lény felé árad; és az érintkezés a két birodalom között nem is mindig kellemes.

Jól példázza ezt egy velem megtörtént eset. Egyik este néhány ismerősömmel Sydney kikötőjének környékén sétáltunk, egy olyan részen, amelyről tudtuk, hogy egy kedves Apró Pajtás területe. Közeledve e helyhez, az első dolog, ami feltűnt, egy különös hőérzet volt a sétaút bizonyos részéhez közeledve, annak ellenére, hogy hűvös este volt, és napközben sem volt meleg az idő. A hőérzetet pedig még felettébb kellemetlen borzongás is kísérte. Eddig a pillanatig nem gondoltunk kis tündérbarátunkra, de abban a pillanatban megláttuk, amint teljes erejéből száguld, el attól a kellemetlen ponttól. Ekkor észrevett minket, és felénk vette az irányt, látható örömmel és megnyugvással fogadva feltűnésünket. Ahogy elmondta, nagyon megrémült mikor holmi rettentő utálatos teremtmények elfoglalták a területét. Valóban fel is fedeztünk négy-öt hatalmas, utálatos színű és érzetet keltő, szörnyszülött lényt. Játszadoztak, össze-vissza kúsztak, vonaglottak a területen, és az ő mércéjük szerint nagyon jól szórakoztak. Torz bivalyfejük és formátlan testük förtelmes vörös színű volt, és a megtestesülései voltak azoknak az alantas érzéseknek, amik egy e helyütt, emberek között lejátszódott eseménysorozat következményei voltak. Ezek az érzések valahogy addig gyűltek, amíg a negatív érzelmi töltés elég erős lett ahhoz, hogy ezen az estén ezeket az elementál formákat megszülje. Tündér barátunk a segítségünkért esedezett. Megkíséreltük elűzni a fenevadakat, hiszen haszontalanok és ostobák voltak. Csakhogy makacsak voltak, és akarati erőfeszítéseink nem hoztak semmi közvetlen eredményt. Véletlenül aztán rájöttünk, hogy halálosan rettegnek a közelben levő tengertől, és akaratunk még elszántabb megfeszítésével végül sikerült elüldözni őket a területről, átbukdácsoltak a kikötőbe és hamarosan eltűntek szem elől.

Apró Pajtás ezt többé nem felejtette el, és odaadó barátunk maradt, amíg csak ott éltünk. Azonban sokkal gyakoribb eset, hogy tündérek segítenek az embereken, mint fordítva, mivel ők tudatában vannak a mi létezésünknek, és szinte kivétel nélkül jóindulatúak. Mi viszont ritkán szerzünk tudomást róluk, továbbá hajlamosak vagyunk a rosszkedvre – ámbár ez nem tarthat sokáig az ő jelenlétükben. Ami azt illeti, a dolgok úgy vannak elrendezve, hogy az a világ segítse az embereket ebben a mi világunkban.

Magasan fejlett szilfidek, sőt angyalok egész csapata – mondhatnánk, egy egész angyali kar – vesz részt e munkában. Sok ember mellet találhatók úgynevezett „őrangyalok”. Ezek általában szilfidek, akik az adott személyhez születéskor, kereszteléskor vagy más hasonló szertartások alkalmával kapcsolódnak. Az őrangyal feladata, hogy segítse emberi barátját, különösen kritikus időkben – leginkább a gyermekkor éveiben, bár a kapcsolat nagyon gyakran ezután is megmarad. Ha az emberek tudatában lennének ennek a kapcsolatnak, sokkal többet tehetnének, hogy kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket. A hozzájuk rendelt szilfid ugyanis nagy örömmel vesz részt olyan partner életében, aki értékeli a számára lényeges dolgokat. Ha emberi partnere önző és szinte csak az élet anyagi oldalai foglalkoztatják, a szilfid számára hamar érdektelenné válik, bár még ekkor is segít alkalmanként, illetve krízishelyzetekben. Ám ha a gyermek növekvő érdeklődést mutat arra érdemes dolgok iránt, másokat szolgál, és általában nyitott, közösségi ember, a szilfid jelenléte és aktív közreműködése sok évig elkíséri. Néha az ilyen kapcsolat elbűvölő formát ölt. A szilfid vagy angyal (ha angyal az illető lény) mindig sokkal magasabb fejlettségű, mint a páros emberi fele, és rendelkezik ezen felül a tündér-lét minden előnyével, azaz gyors mozgással, együttműködési készséggel, és bizalommal teli életszemlélettel. Például ha az őrző lény úgy látja, hogy a gyermek valamilyen veszélynek van kitéve, a szilfid a gyerek anyjának érzéseibe bevillantja a veszélyt, és arra készteti, hogy fusson a gyerekéhez – még éppen időben. Számtalan apróság révén - gyakran a korai életciklus kifejezetten fontos eseményei közepette - ez az együttes élet nagyon aktívvá válik.

A gyermekkorban a két birodalom közötti kapcsolat szorosabb, mint az élet bármely későbbi szakaszában, mert a gyermekek természetükből eredően közelebb vannak a tündérekhez. Alaptermészetük szerint boldogok, ösztönösen, mérlegelés nélkül cselekednek; mondhatni, természeti lények. Kissé felelőtlenek, nem sokat törődnek ennivalóval, ruhával; ezenkívül megvan a képességük, hogy alkotó örömöt leljenek, jól mulassanak olyan apró dolgokkal is, mint egy kavics, kagylóhéj vagy egy üres dobozka. Mély érdeklődést tanúsítanak minden fiatal, még növésben levő dolog iránt, és határtalanul kíváncsiak mindenre a közelükben. Nincs bennük megcsontosodott erkölcs vagy hagyománytisztelet, viszont imádják a kalandot, jelmezesdit, és a képzeletet megmozgató rejtélyeket, meséket. E jellemzők mindegyikében nagy hasonlóságot mutatnak a tündérekkel, és ez az oka annak, hogy a gyermekkor szélesre tárt kapuin keresztül az emberek és tündérek birodalma olyannyira egybe tud olvadni.

A felnőttek között sokan vannak, akik többé kevésbe tudatában vannak a tündérbirodalom létének, de az egyetlen olyan csoport, amely egyfajta példaként szolgálhat, a tengerészeké. Életük fizikai körülményei természetes módon elősegítik ezt; az éjszakai őrségben töltött órák, a kis csoportokba összezárva, tengeren eltöltött hosszú időszakok, az eltávolodás érzése a szárazföldön fontosnak tartott emberi dolgoktól – mindezek különleges körülményeket teremtenek. A körülmények alakításából aztán a tündérek is kiveszik a részüket. A tengerészeké az egyetlen olyan embercsoport, amely hosszú időszakokra ki van téve két megkülönböztetett tündércsoport jelenlétének és befolyásának: a tenger és a levegő tündéreinek. Nos, ezeknek természete – ahogy azt már megpróbáltam érzékeltetni – jelentősen különbözik a szárazföldön honos fajokétól. Nem valószínűsíthető hát, hogy ezeknek a tapasztalatoknak tulajdonítható a tengerészek hagyományos hite a természetfelettiekben, az elemek hatalmában és egyéb ismert személyiségjegyeik? Igaz, hogy a bányászok szintén ki vannak téve a tündérvilág ráhatásának, de egyfelől az őket ért hatás földi tündérfajtáktól ered, másfelől ők napi néhány órai munkájuk végeztével visszatérnek a felszíni világba. A tengerész viszont teljesen átitatódik a tengerek mélyén és a levegőben élő furcsa lények kedélyes, mégis különös erejével.

Gyakran élvezem társaságát olyan embereknek, akik látják a tündéreket, de az ilyen emberek száma szükségképpen alacsony. Magam személyesen ismertem tíz vagy húsz ilyen képességekkel rendelkezőt, velük közösen tanulmányoztuk a tündérek életét különböző alkalmakkor. Ezalatt most csak azokat értem, akik képesek bármikor látni őket, amikor csak akarják. Alkalmanként találkoztam olyanokkal is, akik akkor látták meg őket életükben először. És néha vállalkoztam arra is, hogy kérésükre elkísérjek embereket „tündérlesre”, amennyiben ezt a körülmények hasznossá tették. Például egy alkalommal szerveztem ilyet a Central Parkba, egy helyi újság felkérésének engedve. Nem számítottam rá, hogy akár egyet is találok, de akadt néhány, pedig még nagyon kora tavasz volt. Az az igazság, hogy felettébb érdekesek voltak, mert a jelek szerint egyáltalán nem féltek az emberektől, mivel azok állandóan körülöttük jártak. Ha valamelyikük közel jött a tündér kicsit visszahúzódott, de nem érezte magát veszélyben. Többségükben két fajtához tartoztak, egyik az apró, kb. 30 cm-es smaragdzöldeké volt. Önfeledten múlatták az időt egy szikomor fa ágain, és túlságosan belemerültek az ágról-ágra ugrándozás örömébe (szép napsütéses idő volt) ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyenek. Láttam egy másik fajtát is, ez barna és arany színekben pompázott, és úgy festett, mint egy teddy-mackó, csak vaskosabb arcvonásokkal. Nagyon elmerülten munkálkodott valami cserjén. Sikerült megszólítanom, és megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy bekerül egy újságba, és nem tudna-e valami érdekeset mondani? Izgatta, hogy ennyi figyelmet kap, de képtelen volt felfogni azt, amit előadtam neki. Az ő számára az újság olyasvalami volt, amit az emberek az arcuk elé tartanak, aztán eldobálnak a parkban! Hogy ez mire volt jó, hogyan kerülhetne ő bele egybe és aztán majd őt is a földre dobnák-e, nos ezt az egészet egyszerűen nem tudta befogadni. Ami meg az interjút illeti, hát végül is ő itt volt, az emberek is itt voltak, ő kedvelte az embereket (a gyerekeket különösen), akkor hát mire való az ilyesmi? Attól tartok, ő felettébb földhöz ragadt tündér volt. Összességében – bár e tündérles semmi különleges felfedezést nem hozott – már maga a tény, hogy egyáltalán vannak tündérek a városokban, komoly figyelmet kapott abban az időben. A múltban többször elkísértem riportereket hasonló tündérlesre – de persze azok semmit nem láttak. Látható, hogy a tündérek iránt széleskörű érdeklődés tapasztalható még mai materialista, tudományközpontú világban is.

Bár a tündéreket a gyermekek képzeletvilágából az utóbbi időben kiszorították holmi modern-kori lények képzetei, mint amilyenek az űrlények, ők változatlanul az emberi lélek mélyről fakadó, ösztönös szükségletének megtestesítői. Létük bizonyságának és barátságuknak rendületlen kutatása abban gyökerezik, hogy a tündérek ott vannak, a legtöbb ember számára ugyan láthatatlanul, de mégis közel – mondhatni pajkos kezekkel kopogtatva a két birodalmat határoló vékonyka válaszfalon. Harangmuzsikájuk tiszta hangjai már szinte hallhatóak is. Az általuk megtestesített vidámság és szépség köszön ránk minden darabka erdő, kert vagy parkrészlet képéből. Az ég és tenger küszöbök az ő örömteli világuk felé. Ha a felnőttek képesek lennének csak egy kicsit is feléleszteni magukban a gyermekkor egyszerűségéből és közvetlenségéből, ők is újra beléphetnének a boldogság elvesztett országába, az Apró Nép birodalmába. Mert ők örömmel lennének egyszerű, ám mindig kedves és megbízható barátokká.

BEVEZETÉS A TÜNDÉREK VILÁGÁBA

- 1 -

Sok ember hajlamos - sőt éppenséggel vágyik – hinni a tündérek létezésében. Eme Apró Nép olyannyira kötődik a gyermekkor boldog emlékeihez, hogy merengve gondolunk rájuk, mint egy kevésbe materialista világ képviselőire. De a legtöbbünk számára ők az elveszett illúziók megszemélyesítői. Szerencsére ez nem mindenkivel van így. Mert én mióta az eszemet tudom, és sokan mások is, mindenféle tündért láttam már, és látok a mai napig. És ugyanolyan objektíven, azaz a külső világ részeként látom őket, ahogyan egy fát lát az ember.

A következő oldalakkal remélem elérni azt, hogy ezek a csodás lények ugyanolyan valóssá váljanak az olvasó számára is, mint amennyire azok nekem. Az lesz a legjobb, ha mindjárt az elején elmagyarázom, miért éppen én vagyok alkalmas erre a feladatra. Először is, keleti születésű lévén, soha nem próbáltak eltántorítani a tündérek megfigyelésétől, mivel ott sok ember tényleg látja őket, és még sokkal több ember tényleg hisz a tündérek létezésében. Ezért és más okokból is a tündérek látásának gyermekekben nem ritka képessége bennem felnőtt koromra is megmaradt. Ráadásul abban is szerencsém van, hogy ebben az életemben olyan családba születtem, és olyan barátokra tettem szert, akik között többen is látják őket, és utazásaim tovább bővítették ezeknek körét. Ezért amit leírtam, nem egy elszigetelődött gyermek képzelgése. Mindez számos forrásból gyűlt össze, amelyekbe beletartoznak tündérekkel folytatott beszélgetések is, amelyeknek körülményei egészen természetesek, habár meglehetősen szokatlanok voltak. Ezekkel a lényekkel ugyanolyan világos módon lehet kommunikálni, mint ahogy az köztünk emberek között szokásos, csak még egyértelműbben, mert bár a módszer (amire hamarosan rátérek) némileg különbözik, ám gyorsabb mint az emberi beszéd, és némely tekintetben sokkal pontosabb annál.

Ezeket a dolgokat azért fontos hangsúlyozni, mert ha egyszer sikerül a világot a tündérek szemével látni, annak új arca tárul a szemünk elé. Sok számunkra oly fontos dolog nekik mit sem számít. Például mindent tudnak életről és halálról, ám számukra ezekben nincs semmi bizonytalanság vagy tragédia. Az emberek oly gyakran kitérnek az élet megpróbáltatásai elől, és félnek a haláltól. A tündérek valóságosan látják az élet áramlását mindenben. Mi a formák világában élünk anélkül, hogy értenénk a formák mélyén megbúvó életet. Számunkra a forma elvesztése egyet jelent az élet végével, de a tündéreket ez soha nem vezeti félre. Mély értelmű és nagy hatású leckét tartogatnak számunkra.

Hogy a legtöbb ember számára miért nem láthatók a tündérek? Azért, mert bár ugyanabban a világban élnek, mint mi, ám testüket még a legritkább gázoknál is valamivel ritkább anyag alkotja. Úgy érzem, az őket tőlünk elfedő fátyol rendkívül vékony – oly vékony, hogy szinte bárki számára átlátható, aki egy csekély erőfeszítést tesz a megfelelő módon. A nehézség ennek a módnak az ismertetésével van, különösen azzal, hogy az mindenki számára érthető lehessen. Az eltérő látásmód egészen bizonyosan egyik fontos oka annak, hogy nem láthatók számunkra. Ha tehát az itt leírtak segítenek emberek látásmódját a tündérekkel kapcsolatban módosítani, ez egyre több és több ember számára teheti lehetővé megfigyelésüket.

Ez persze még nem minden. Egy különleges érzékszervet kell „felébreszteni” az emberekben ahhoz, hogy a tündéreket megláthassák. Az a világ, amelyben ők élnek, nem gyakorol közvetlen hatást megszokott érzékszerveinkre. Nem lehet megérinteni, tapintani őket, de természetesen láthatók. Igazság szerint a megszokott látásunk segít az észlelésükben, de ez az érzékszervünk önmagában túl durva a belőlük kisugárzott fény érzékelésére. Ám mindenkiben ott van rejtve a képesség a látásnál finomabb érzékelésre - mi több, meglepően sok ember már aktivizálta is ezt a magasabb rendű érzékelést, amely jól alkalmazható a bohém tündérvilág megfigyelésére. Végül is mindenkiben az érzékek széles tartománya áll rendelkezésére. Az érintés a dolgok szilárdságáról, az ízlelés a folyadékok, míg a szaglás a gázok világáról nyújt információt. Látásunk még ennél is finomabb dolgokról értesít, és a sornak még nincs vége ezzel. Van egy további, különleges látási képesség, amit tisztánlátásnak (clairvoyance) nevezünk.

Az tény, hogy a tisztánlátásnak valós fizikai alapja van, és ez a képesség nem is nagyon rejtélyes. A képesség forrása egy az agyban található apró szerv, az agyalapi mirigy. Az itt működő rezgések oly finomak, hogy nincs szükség az agyalapi mirigyhez történő fizikai átjuttatásukhoz semmiféle nyílásra a bőrrétegben, de mégis van egy különösen érzékeny terület az orrgyök felett és a szemek között, mely belépési pont az agyalapi mirigy felé. Az ember úgy érzi, mintha erről a pontról „nézne”, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan a szemünkkel nézünk, habár tudjuk, hogy valójában csak általuk nézünk. Az érzékelés ezen a ponton keresztül egy dologban azért különbözik a megszokott érzékszervektől: odabenn nincs semmiféle a megszokott idegrendszeri struktúrákból. De ettől függetlenül, ahogy már elmondtam, az érzékelés ugyanúgy működik. Amikor a tündérek vagy hasonló lények finom anyagi világába akarunk betekinteni, csak annyit kell tennünk, hogy abból a bizonyos pontból tekintsünk ki a világba. Ekkor ez az érzékszervünk is ugyanúgy feléled, mint amikor felnyitjuk a szemünket (kivéve, hogy most egyetlen szemről van szó). Azt mondják nekem (mert nem teszek úgy, mintha nagyon jól ismerném a biológiát), hogy valaha, még az ember ősének számító primitív állatokban létezett kapcsolat az agyalapi mirigytől egy a bőrfelületen levő nyílásig. A jelenlegi agyalapi mirigy állítólag annak az időknek csökevényes maradványa. Ám az orvosok tudják, hogy az agyalapi mirigy távolról sem holmi csökevény, mert mindkét feléből olyan láthatatlan anyagokat választ ki a véráramba, amelyeknek döntő befolyása van a növekedésre és más életfunkciókra. Ezért az agyalapi mirigy bizony nagyon is élő és fontos szerv az emberi testben. És igen, arra is szolgál, hogy felfogjon olyan rezgéseket, amelyek finomabbak bárminél, amit más érzékszerveinkkel felismerhetünk. Bárcsak érthetőbben elmagyarázhatnám, de talán ez a legtöbb ami lehetséges. Bizonyos értelemben nem is baj, hogy ennek az érzékszervnek a használatba vétele nem erőltethető minden ember esetében. Mert minden kísérlet, amelyben a dolgok természetes fejlődésének menetét siettetik, erőltetik, veszéllyel jár. Az emberek gyakran türelmetlenek, kierőszakolják a tisztánlátó állapot elérését akaraterejük megfeszítésével, drogok szedésével vagy egyéb módon. Ám ha a tisztánlátás kifejlődése nem természetes módon történik, az ugyan gyakran nem biztonságos, de ettől még nem kevésbé valós, mint azon esetekben, amikor ez a képességet teljesen természetes úton érik el.

Felmerülhet a kérdés, vajon miért nem látja több ember a tündéreket. Azt hiszem, a válasz részben az lehet, hogy a legtöbb ember mire felnő szinte meg sem kíséreli használni ezt a képességét – sőt, ami azt illeti már gyermekkorában sem. Másrészt még azon kevesek közül sem sokan próbálják a helyes módon meglátni a tündéreket, akik tudják, hogy léteznek. Ezen oldalak vége felé lesz még erről mondandóm, ezért e témát most tegyük félre. Ami engem illet, én látom a tündéreket. Látom őket csukott szemmel is, de általában nem csukom be a szememet ehhez, mert ez egyfelől szükségtelen, másfelől pedig a tisztánlátással ráfókuszálva a meglátott tündérre, a normál látás sokat segíthet a részletek megfigyelésében. És sok tündér oly közel van a szabad szemmel való észlelhetőséghez, hogy sokkal könnyebb őket azzal megfigyelni. Nem vagyok fizikus, így fogalmam sincs, hogy miféle fényt vernek vissza vagy bocsátanak ki (mert ők maguk is fénylenek). De ha az lennék is, hol lenne olyan eszköz, amivel ilyen finom sugárzást mérni lehetne? Egy barátom azt javasolta, hogy próbáljam meg egy kölcsönkért szemüveget feltéve és levéve észlelni valami módon azt a fajta fényt, amiről itt szó van. Kipróbáltam, és valóban, a tündérek másként néztek ki a szemüvegen át, csakúgy, mint egy fa is másként festene. De ez a torzítás lehetett a szemüvegnek a szemre gyakorolt torzító hatása miatt is. A tündérek láthatósága romlik közönséges ablaküvegen keresztül is, de most is ugyanaz a kérdés tehető fel, mint az előbb: vajon nem lehet, hogy a szemhez jutó fény általános halványulása az ok? Ha valóban használható eredményt akarnánk, az efféle kísérletekhez nagyszámú látóra lenne szükség, és, hosszú időn át kellene folytatni őket. Jobb lesz tehát, ha néhány alapvető dolgot elfogadunk, és továbblépünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy milyenek is a tündérek, mivel ezt a célt tűztük ki magunk elé

Elsőként talán azt kellene elmondanom, hogy abban a láthatatlan világban a tündéreken kívül még sok más különféle lény is létezik, és sokféle tevékenység folyik. Ennek a könyvnek nem célja, hogy ezekkel foglalkozzon, de mert néhány ezek közül igen szorosan kapcsolódik a tündérek életéhez és tevékenységéhez, említést kell tennem róluk is a megfelelő alkalmakkor. Ezért azzal kell kezdenem, hogy elmagyarázom, a természetnek abban a birodalmában a tündérekhez kapcsolódóan két fontos életforma létezik Az az igazság, hogy a tündérek az emberekével párhuzamos, bámulatos evolúciós fejlődés képviselői. Ez is az emberhez hasonlóan végtelenül egyszerű formákból kiindulva tör egyre magasabbra a tündér fokozaton keresztül (amely önmagában véve is számos evolúciós fázist ölel fel) egészen az angyalokig vagy dévákig. A tündérek viszonya az angyalokhoz és dévákhoz ahhoz hasonló, mint amilyen az állatoké az emberhez. Szinte valamennyi tündér a természetben zajló folyamatokhoz kapcsolódik, és ez sok angyal esetében is így van. Az angyalok ugyan nem tartoznak e könyv témájához, és csak annyiban teszek említést róluk, amennyiben az a tündérekhez kapcsolódik, de el szeretném mondani, hogy a hozzájuk kapcsolódó elterjedt hiedelmek általában meglehetősen távol esnek a valósától. Ahogy az angyalok a valóságban élnek és léteznek, az önmagában is érdekesebb, mint azt a közkeletű hiedelmekből gondolhatnánk. Ez valamennyire kiderül majd, ahogy továbbhaladunk. Az angyalokról alkotott elterjedt képzetek számomra soha nem voltak vonzóak, mert azok szerint ők nemes erényekben bővelkedő, de igen kevés egyéni vonással bíró lények lennének, pedig a valóságban igen élénk karakterük van, mi több, elbűvölők. Erővel bírnak, semmiképpen nem negatív vagy gyenge teremtmények. Egyetlen egy van a róluk elterjedt képzetek közül, amely igaz: intelligensebbek az emberi lényeknél. Természetesen nagyon sok közülük messze felülmúlja ebben az embert – bizony, fenséges lények ők. Ehhez hasonlóan a tündérek is sokkal értelmesebbek és fejlettebbek, mint az állatok. Általában véve elmondhatjuk, hogy a tündérek magasabb evolúciós fokon állnak, mint az állatok. A későbbi esetek és példák kapcsán ez is kiviláglik majd.

Az említett evolúciós lánc alacsonyabb szintjein levő lényeket hívjuk elementáloknak, mivel életformájuk kevésbé rendezett, szinte nincsenek érzéseik, és persze nincs gondolatviláguk. Ezek általában aprók, ám méretük széles határok között mozoghat, jellemzőik és feladataik pedig még ennél is változatosabbak. De nekünk nem kell sokat foglalkoznunk velük, kivéve azon eseteket, amikor a maguk szerepében előfordulnak a tündérekről szóló leírásokban. Az elementál létforma a tündérekéhez hasonlóan szorosan összefonódik az emberek életével. A tündérek élete – ami ugyan evolúciós szempontból arra épül, mégis nagyon különbözik az elementálokétól – számos figyelemre méltó kapcsolódási ponton kötődik az emberekéhez. Az angyalokkal viszont már nem annyira könnyű kapcsolódási pontot lelni. Az angyalok testét alkotó anyag sokkal finomabb a tündérekénél, és fizikai látással egyáltalán nem észlelhető. Testük oly finom anyagból épül fel, hogy csak igen kifinomult tisztánlátó képességgel figyelhetők meg. Így hát, amíg angyalok szinte soha nem láthatók szabad szemmel, a tündérek azonban igen, különösen a szemünk sarkából nézve. Sok ember láthatja így – perifériás látásukat használva – őket. Az elmélet ehhez az, hogy mivel a retina középső része kifejezetten a látható fényhez szokott, nem képes a tündérekből származó finomabb, gyenge sugárzást felfogni. Ám a retina többi területe még 'friss', így alkalmas az ilyen észlelésekre. Néhány érdekesség az elementál létforma és az angyalok – ennek az evolúciós láncnak legfejlettebbjei – közötti kapcsolatról e könyv egy későbbi fejezetében lesz megtalálható.

Világossá kell tennem, hogy a létező több ezer fajta tündérből ebben a könyvben csak néhányat írtam le. Nem szeretném, ha bárki feltételezné, azt képzelem, hogy az összes létező fajtájukat láttam már. Azt nem mondhatom, hogy ők is olyan sokfélék, mint a rovarok, madarak, emlősök vagy halak, de nagy számban és igen változatos formákban léteznek. Gondolom, idővel valamennyi fő- és alfajuk kap majd rájuk jellemző, megkülönböztető nevet. Valójában a különféle mitológiákban már van nevük, de én elkerültem ezeknek a régi elnevezéseknek a használatát. Ezek ugyanis nagyon szorosan összefonódtak a valóságtól messze eső hiedelmekkel, ezért zavaróan hatnának témánk tárgyalásakor. Ezen túlmenően egy csomó előítéletes kép merülhetne fel az olvasó elméjében, mikor olyan elnevezéseket olvasna, mint manó, troll, sellő vagy hasonlók. Az efféle képzetek néha helytállók máskor meg nem, így hát – jobb a biztonság – inkább kerülöm ezeknek a régi fogalmaknak a használatát, és helyettük kitaláltam más, őket jól leíró, alkalmasabb neveket. Aztán pedig én a természetnek ezt az egész birodalmát a „tündérek” névvel illetem. Néha azonban ezeket a lényeket általánosságban természetszellemeknek is nevezik, és a „tündér” fogalma alatt ezeknek csak egy speciális csoportját, az erdők és kertek lényeit értik. Ez talán a pontosabb körülírás miatt jó ötlet is lehetne, de a „tündér” fogalma sokkal szélesebb körben érthető, így én inkább ezt az elnevezést használom a birodalom minden lényére.

Léteznek választóvonalak e birodalmon belül, amelyek ugyanolyan élesek, mint a miénkben az állatok és a növények között található. Ezek a választóvonalak az ismert (ős)elemek között húzódnak. Ezért e könyv tündéreket leíró része is hasonló felosztás szerint készült: víz, tűz, levegő és föld tündérekről.

Mert bizony a víz tündérei nagyon különböznek az összes többitől; a levegő olyan fajtáknak otthona, amik alapvetően mások, ugyanúgy ahogyan a madarak különböznek a halaktól vagy rovaroktól. Ez a tény alapja lehet egy természetes és megkerülhetetlen osztályozási módnak, olyannak, aminek használatával kevéssé távolodunk el a fizikai valóság tényeitől. A csoportok közti határvonalak persze a mi világunkhoz hasonlóan összemosódhatnak, hiszen némelyik hal tud egy kicsit repülni, míg más szárazföldi lények képesek úszni. De ettől függetlenül a határvonalak valósak és világosan felismerhetők.

Van azonban közöttük egy típus, amelyre a „tündér” kifejezés tökéletesen illik: a gyakran előforduló erdei vagy kerti tündéreké, kik e könyv lapjainak gyakori szereplői. Ők mindenfelé megtalálhatóak, és kontinensenként eltérő külsőt öltenek, ahhoz hasonlóan, ahogyan mi emberek is sokféle külső jeggyel rendelkezünk nemzeti hovatartozásunk alapján. Talán a legjobb módszer témánk részletezésének megkezdéséhez az, ha fejest ugrunk bele oly módon, hogy kiválasztunk egy tündért közülük, leírjuk őt tetőtől talpig annak reményében, hogy rajta keresztül és az ő társaságában szabadon és boldogan beléphetünk ennek az örömteli, barátságos és nagyon is valóságos népnek világába.

Az igazi Tündérvilág

DORA VAN GELDER : Az igazi Tündérvilág


"Dora van Gelder egyike a XX. század fontos, tündér-találkozásokat lejegyző íróinak. Tisztánlátóként a világot örömmel és elevenséggel teli helynek látja, és a világot megformázó, isteni nézőpontból a tündérekre úgy tekint, mint a természet alapvető építőelemeire."

CAITHLÍN MATTHEWS ELŐSZAVA

Nagy örömömre szolgál, hogy bevezethettem az olvasót Dora van Gelder tisztánlátói találkozásainak leírásába e könyv új kiadásában. Az író nyílt szívvel megtapasztalt élményei egy csodás birodalomról lebbentik fel a fátylat, ami sokaknak ismerős a gyermekkorból, amelyben minden fa egy szellemnek adott otthont, és bizonyos rejtelmes helyeken lehetséges volt az örömteli találkozás természeti környezetünk legtöbb felnőtt számára láthatatlan szomszédos lényeivel és társaival.

Ezzel az előszóval az a feladatom, hogy segítsek az író művét a tündérbirodalom mai kor szerinti értelmezésének kereteibe foglalni. Dora van Gelder életének ideje alatt – vagyis a XX. század nagy részében – a köztudatban a tündérekről alkotott kép érdekes változásokon ment keresztül.

1907-1910 között W. Y. Evans-Wentz a Stanford Egyetemről végiglátogatta Britanniát, Skóciát, Írországot, Wales-t és Bretagne-t anyagot gyűjtve a The Fairy Faith in Celtic Countries (A tündérhit kelta országokban) című kitűnő munkájához, és közben megtudta, hogy a tündérek létezésébe vetett hit és a velük való találkozások még mindig élő hagyományok. A tündérekkel kapcsolatos hagyományokat a kelta országokban tehát még mindig mindennapos tapasztalatok támasztják alá. Ezek a mai korunkba átnyúló hagyományok folytatásai annak, ami a középkoron át a messzi kelta múltba nyúlik vissza. Az első kézből származó beszámolók szórványosak, ám minden korban fellelhetők és egybehangzóak. Következzék alább két beszámoló tündérekkel történt találkozásról két paptól – egyikük katolikus a másik protestáns – annak érdekében, hogy szemléltessük, a tündérek látásának kevés köze van az ember vallási nézeteihez.

Egy XIII. századi beszámoló Gerald of Wales tollából egy Elydir nevű wales-i fiúról szól, aki elment a Tündér Dombokhoz. Meglelte a tündérek föld alatti birodalmát, egy napfényt sosem látó gyönyörű birodalmat. A tündérek voltak saját birodalmuk fenntartói, és csak a legmélyebb megvetést érezték a halandók becsvágya és hazugságai iránt. Elydir megtanulta a tündérek nyelvét, ami egy kicsit a görög nyelvre hasonlított. Felnőttkori, halandókra jellemző kapzsisága visszaűzte, hogy arany után kutasson, de végül elvétette az utat és soha többé nem volt képes visszatalálni - ahogy ezt később Elydir könnyek között előadta.

A XVII. századi író, Robert Kirk tiszteletes tündér-kutatásai jelentik az eddigi legkorábbi, embertanihoz hasonló tanulmányt a tündérek szokásairól, viselkedéséről. Kirk-ről magáról azt is tartják, nem az Aberfoyle-beli sírjában nyugszik, hanem a mai napig is a tündérbirodalom lakója. Kirk beszélt olyan emberekkel, akik találkoztak tündérekkel és ismerték a dolgaikat. Néhány róluk így lejegyzett tény végigvonul a kelta hagyományokon - mint például az, hogy földalatti lakóhelyeik vannak, amit halandók általában elkerülnek; hogy előszeretettel lopnak embercsecsemőket és kicserélik azokat saját sarjaikra; hogy kincsek őrzői, vagy hogy hasznos szövetségesei lehetnek embereknek.

A tündérek a hagyományokban szerte a világon természetesen sokféle néven szerepelnek, és kiapadhatatlan forrásai csodáknak, nyugtalanságnak, és hitetlenkedésnek – attól függő mértékben, hogy az adott vidék milyen mértékben hódolt be a modern kornak. De van valami, ami ebben az évszázadban alapvetően megváltozott. A dolog akkor kezdődött, amikor a folklór és népmesegyűjtők, mint amilyenek a Grimm testvérek voltak, a XIX. század elején megkezdték a történetek utáni kutatást. A vidéki emberek – jelesül felnőttek – történetei és dalai olyan tündérekről szóltak, akik védelmező harcosok, csábító szerelmesek, kincsek és bölcsesség letéteményesei voltak. Aztán a szélesebb olvasóközönséghez eljutás érdekében a gyűjtők elkezdték átformálni a dolgokat. A történetek durvább elemeit kigyomlálták, míg végül a „tündér történet” kifejezés lassacskán felvette a „könnyed, népies történet gyermekeknek” jelentést.

A racionalizmus korát követően - amikor is mindent, ami nem látható, nem létezőnek tartottak - a XIX. században feltámadt az érdeklődés a természetfeletti és ezoterikus témák iránt. A témában leginkább érdekelt kutatók eltávolodtak a saját, élő, tündérekkel és varázslatokkal kapcsolatos hagyományaiktól, és ihletet keresve a titokzatos Kelet felé fordították tekintetüket, elhanyagolva ezzel a kincsek tárházát, ami mindenfelől körülvette őket.

R. J. Stewart, a tündér hagyományok területének vezető szaktekintélye azt állítja, hogy a világon fellelhető élő tündérhagyományokat, és a tündérekről a modernkor kultúrájában fellelhető nézeteket egy egész világ választja el egymástól. Az apró, virágokat gondozó, szárnyas tündérkékről alkotott elképzelések leginkább a Szentiván éji álomból ismerős dévákra vagy természet szellemekre illenek, semmint az őseink által régóta ismert tündérekre5.

A XIX. század vége felé a paranormális jelenségek iránti érdeklődés egy tudományosabb és mérhető jellemzőket kereső irányba mozdult el. Újabb technikai eszközöket próbáltak alkalmazni a médiumokból kiáradó éteri anyaggal (ektoplazma) való érintkezés, továbbá szellemek és kísértetek észlelésére. A fényképezőgép nem hazudhat – vagy mégis? A két kislány által 1917-ben készített Cottingley-i tündér fotók meglehetős kavarodást okoztak teozófus körökben. Pedig az egész csak beugratás volt, amit eléggé meggondolatlanul még Sir Arthur Conan Doyle is hitelesített. 1983-ban a két kislány egyike – akkor már 80-as éveiben – beismerte, hogy a bizonyíték keménypapírból kivágott hamisítvány volt. A Cottingley-i tündérek esete aztán két filmnek is alapjául szolgált: A Tündérek fotózása (1997) és Tündéremse (1997) címmel, mindkettő másféle megközelítést adva a tündér jelenség természetéről.

Mostanában ismét feléledt az érdeklődés a tündér hagyományok iránt, mivel jól illeszkedik a pogány kultuszok iránt feltámadott újkeletű érdeklődésbe. Ez a mozgalom néha a hóbortosság és a fantasztikum végleteit súrolja, de nincs történelmi gyökere, mert azok a vidéki emberek, akiket a XVI. - XVII. században boszorkányság miatt letartóztattak és megvádoltak, a Tündérkirálynővel, nem pedig az Ördöggel történt találkozásról vallottak. A modern fantáziaregények írói, mint amilyen Charles de Lint is, megőrzik, és tovább erősítik a tündérekről alkotott hagyományos – szövetséges, kihívó harcos, hősszerelmes – képet, és meglehetős népszerűségre tettek szert ezen irányzat hívei körében.

Az elmúlt húsz évben néhány egykor nagyon erős gyökerű hagyományba vetett hit azonban megváltozott. A gabonaköröket (amiket régen a tündérek művének tartottak) és az embereknek a tündérvilágba való elhurcoltatását a közvélekedés manapság már az idegen lények számlájára írja, köszönhetően annak, hogy a közgondolkodás szerint az élet fizikai határa bolygónkról kitolódott a bolygóközi térbe. Ahelyett, hogy kellő figyelemmel viseltetne földi szomszédjaink, a tündérek iránt (akiknek a vidéki emberek évszázadok óta tejet és más ajándékokat hagynak), mai posztmodern kultúránk végleg elszakadva bolygónktól földön kívüli magyarázatok után kutat.

A hagyományos vélekedés a tündérekről, mely szerint tisztelettel kell megszólítani őket és bánni velük, mára a földönkívülieket illeti meg, akik ugyanakkor a rossz fiúk szerepére kárhoztattak, míg a tündérek egy kalap alá vétetnek az angyalokkal, azaz végtelenül jóságosak és hasznosak az emberek számára. Vigyáznunk kell e szellemlények megítélésével. Igaz, nyitottnak kell lennünk a lehetőségre, hogy valóban angyalokkal kerültünk kapcsolatba, de óvatosnak kell lennünk, nehogy túl naivan fogadjunk minden szellemlényt, akivel találkozunk. Az emberekhez hasonlóan ők is sokfélék. Néhányan közülük jó szándékkal viseltetnek irányunkban, néhányan közömbösek, mások durván reagálnak majd, ha átlépjük a jó modor küszöbét velük szemben.

Tündérekkel kapcsolatos nézeteink alapvetően megváltoztak, ám nem tudni, vajon a tündérek maguk változtak-e valaha is?

Dora van Gelder egyike a XX. század fontos, tündér-találkozásokat lejegyző íróinak. Tisztánlátóként a világot örömmel és elevenséggel teli helynek látja, és a világot megformázó, isteni nézőpontból a tündérekre úgy tekint, mint a természet alapvető építőelemeire.

Dora van Gelder beszámolóit olvasva tudatosul bennem, mennyire sokfélék az emberi nézőpontból tálalt tündér-találkozások. Csak a saját élményeimből meríthetek az összehasonlítás érdekében. Gyerekkorom legáhítottabb vágya volt, hogy találkozhassak egy tündérrel. Ágyamban fekve a legmélyebb komolysággal imádkoztam, hogy lássak egyet. A felnőttek azt mondogatták nekem, hogy a tündérek a „kert sűrűjében” laknak, így hát elszántan álltam lesben csalánok és bogáncskórók között a tündérekre lesve. De szükségképpen csalódnom kellett minden les alkalmával, mert a tündérek nem mutatják meg magukat az olyan megszállott különlegesség-keresőknek, amilyen én voltam akkoriban.

Ami azt illeti, nem fogtam fel a tényt, hogy már találkoztam és össze is barátkoztam sok tündérrel. Nem egyéb miatt, mint hogy összezavart az irodalom. Gyermekkori könyveimben voltak képek tündérekről: pöttöm emberszabású lényekről, apró hártyaszerű szárnyakkal, olyannal, mint a szitakötőké. Az ilyen mesékben a tündérek makkból készült kupákból ittak, és gomba asztalról ettek. Mindig úgy ábrázolták őket, mint falusi gyerkőcöket - boldogok voltak, rózsás arccal és jó természettel megáldva. Ez volt az, amit kerestem. Valódi tündér élményeim már egy ideje velem voltak, de én nem tudtam hogy valójában azok. Sok-sok elvesztegetett évbe telt, míg rájöttem az igazságra. Gyerekkorom kedvenc játéka az volt, hogy lefeküdtem a padlóra egy tarka, kötött gyapjútakaró alá, amit anyám készített nekem. Alaposan begubóztam – egész testemmel, még a fejemmel is – ebbe a takaróba, hogy találkozhassak barátaimmal, a Formázókkal.

A takaró félhomályában pedig ők el is jöttek, mint színek és formák. Valahogy úgy, ahogy a színes formák egy kaleidoszkópból. Jöttek és forogtak és folytak sok-sok különböző formában. Jöttek és jelentkeztek, mint szagok, ízek, mozgások és úgy is mint zene. Egész szívemből szerettem őket, mert mozgásukkal, mintáikkal és hangjaikkal tanítottak engem, beszéltek hozzám. Azt mondom „beszéltek”, de nem szavakat használtak, és hallani sem a fülemmel hallottam őket. Kommunikációjuk formákat használt, ősi formáik bonyolult táncok közepette történő átrendezésével, a tudás legfőbb formáit tanítva meg nekem.

Felnőtt látásmódommal visszatekintve ezekre az élményekre, a Formázók talán semmi egyébnek nem látszhatnak, mint egy sejtmag bonyolult mintázatai mikroszkópon át szemlélve. Mégis, mértani és elvont megjelenésük ellenére a Formázók voltak a tündérek, akiket hiába kutattam.

Nem csoda, hogy nem azonosítottam őket a képeskönyvemben látott tündérekkel. Nem csak hogy nem hasonlítottak szárnyas gyerekekre, hanem a Formázók ráadásul még mélyenszántó ismeretekre tanítottak meg zenével, hangokkal, a teremtéssel és ok-okozat összefüggéssel kapcsolatban, valamint a metaforákról és szimbólumokról. Ez az élmény olyasmi volt, mintha a beszédnél mélyebb értelmű nyelvre tanítottak volna, olyanra, ami átívelne időn és téren.

Megtudtam, hogy a Formázók megtalálhatók a természetben, az erdőkben, ahol minden héten egyedül kutattam - mindig biztonságban, mert ők vigyáztak rám. Ott voltak a fehér mészkő dombokban, az itatógödrökben, a játszótársként szolgáló kidőlt fákban, a gabonaföldeken és rejtett, titkos, elfeledett helyein a természetnek. Az utak, amelyeken a Formázók gyermekkoromban végigvezettek, ma már jelentést hordoznak számomra. Már megértettem az általuk tanított mintázatokat, frekvenciákat és zenét, mert már magam is frekvenciákat, hangokat és zenét használok gyógyítói gyakorlatomban, hogy megérthessem, mik okozzák az emberek panaszait, és ugyanezeket használom lelki sérüléseik gyógyítására is.

A tündérek szellemi ajándékai csak imádságok által hozzáférhetők, és csak akkor, ha cserébe megvan hajlandóság a nagyfokú udvariasságra. Tündér szövetségeseim gyakran hoznak össze gyógyfüvek, növények és fák szellemeivel, melyek segítenek test és lélek sérüléseinek kikúrálásában. Szokásom, hogy egy köszönő dal kíséretében minden nap élelmet kínáljak a tündéreknek, így fenntartva a jószomszédi kapcsolatot.

Lehetséges, hogy hozzám hasonlóan sok más ember is akad, aki mindig is vágyott rá, hogy tündérekkel találkozzon? Hallgatóim közül sokan komolyan szándékuknak adtak hangot, hogy megleljék saját tündér szövetségesüket. A tündérek nem szeretik, ha folyton észreveszik őket, szükségük van a saját személyes terükre és idejükre, csakúgy mint az embereknek. Igaz, hogy gyakran örömmel segítenek nekünk, de ugyanakkor titkolózóak és visszahúzódók. Gyakran változásokat kell eszközölnünk magunkban, mielőtt megismertetnék magukat velünk.

Hogy meglelhessük tündér szövetségesünket, szívünkben becsületnek kell lakoznia, mentesnek kell lennünk az önérdekűségtől, és kell még jó modor, tisztelet mások iránt, éles, bölcs látásmód. A barátság a kölcsönös vonzalomból, a lelki hasonlóságból és a kölcsönösség szándékából ered. Azok, akik a fogyasztói szemlélet szerint élve látnak neki a dolognak, és azt nézik, mit tehetnek értük a tündérek, szomorú csalódásnak néznek elébe.

Dora van Gelder azt kérdi, miért nem látja több ember a tündéreket. Nyilvánvalónak látszik, hogy a felnőttek döntő többségükben túlságosan elfoglaltak a valóság fizikai oldalán található dolgokkal ahhoz, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük a láthatatlan – és ugyanolyan valóságos – valóságban. Modern kultúránk nem sokat törődik a valóság láthatatlan oldalával, következésképpen nem sok tiszteletet táplál az ok-okozati összefüggések iránt.

Én magam nem vagyok a jelenések „látója” inkább olyasvalaki, aki hallásának és tapintásának ötvözésével képes érzékelni a rezonáns mezőket. Ám néhány évvel korábban futólag megtapasztaltam a „második látást” vagy az an dha shealladh-t, ahogy gaelic nyelven a szellemi látást hívják. Hazatérőben egy fáradságos utazásról alaposan kiéhezve, elkezdtem szó szerint tündéreket látni fizikai szemeimmel. A fákban és növényekben és csermelyekben élő tündér nép megrohamozott minden irányból. Egyáltalán nem hasonlítottak a Formázókra. Erőteljes, magas szellemek voltak, nem sokuknak volt rózsás és vidám arca, no és persze egyiküknek sem volt szárnyacskája! Nagyon felkavaró élmény volt. Észtországban nagyon erősen éreztem a tündérek jelenlétét a nemzeti erdő érintetlen területén. Otthon Oxfordban végre igazán láttam a tündéreket - ahogy mindig is szerettem volna.

Összeszedve bátorságomat elkezdtem kérdéseket feltenni nekik: „Hogy lehet, hogy így láthatlak titeket?”. Azt válaszolták, hogy „Általában nem láthattok minket a kemény kövezés [betonozott utak] és erős fény [villanyvilágítás] miatt. De a vadonban még mindig ott vagyunk.” Ahogy beszéltem hozzájuk, rádöbbentem, hogy nagyon veszélyes dolog ebben a tudatállapotban sokáig maradni. Nagyon könnyen átcsusszanhattam volna a tündérbirodalomba. Hazatérve három adag ételt ettem meg sorban egymás után. Aztán aludni tértem. Mikor felébredtem, legnagyobb megkönnyebbülésemre már nem volt meg a második látásom!

Sok hagyományos, ősi tanítás óvatosságot javasol a tündérfélékkel kapcsolatban: a sebezhető embereknek nem tanácsos keresni a kapcsolatot tündérekkel, vagy felkeresni tanyájukat. Nagyon is meg tudom érteni, hogy előfordulhatnak esetek, mikor csecsemőket, gyermekeket, szerelmi bánatban szenvedőket vagy elkóborolt állatokat magához vonz a Tündér birodalom, és soha többé nem térnek vissza. Az a másik világ valóban gyönyörű, de a tündérek életmódja és módszerei nem az emberekéi, és nem szabadna összekevernünk ezeket.

Írországban még ma is nagyfokú bumfordiságnak minősül a hagyományok szerint tündértanyaként számon tartott helyek harmóniájának megbontása, és a legtöbb vidéki ember gondosan el is kerüli ezeket. Ma is szörnyűségnek minősül ágat letörni a tündérek tüskebokráról [Értsd: galagonya vagy kökény, a ford.], nem is beszélve ezek kivágásáról.

Erre nemrégiben egy megrázó eset kapcsán jöttem rá. Egy Michael nevű betegem lélekgyógyításért fordult hozzám húga néhány évvel ezelőtt történt halálával kapcsolatban. Ahogy megkezdtem lélekbeni utazásomat szellemi segítőim felé, utamat hirtelen egy mérhetetlenül dühös tündéralak zárta el. Azt állította, hogy Michael családja megsebezte az ő családját, és addig nem mehetek tovább, hogy segítséget szerezzek számára, amíg Michael nem kész a sérelmet egy tüskebokor ültetésével helyrehozni. Saját szövetségeseim arra biztattak, hogy Michael nevében fogadjam el a megállapodást. Azt is elmondták, hogy a tündérek elégtétel gyanánt a szörnyű sérelemért elvitték Michael családjában a gyermekek lelkét.

Mikor elmondtam Michael-nek a dühödt tündért és követelését a tüskebokor ültetéséről, Michael elsápadt. Hirtelen a szavamba vágott, és elmesélte hogy nagyapja egyszer valóban kivágott egy ősöreg tüskebokrot. Azt is elmondta, hogy azóta a nap óta családja minden ágában meghalt egy kisgyermek. Ünnepélyesen megígérte, hogy nemcsak hogy fog ültetni tüskebokrot a birtokán és azt kárpótlásként a tündéreknek szenteli, hanem arról is gondoskodik, hogy soha senki ne nyúljon ahhoz a bokorhoz - még nyírni sem fogják. Biztos vagyok benne, hogy ezt a fogadalmat meg is fogja tartani.

Az ilyen történetek jól példázzák a kapcsolatot ok és okozat között. Tudatosan senki nem cselekedhet úgy, hogy ne kellene számítania a következményekre. Mivel a közfelfogás a tündérekről megváltozott, mert oly kevés figyelmet szentelünk a nem látható világnak, és mert oly kevéssé tiszteljük a Földet, ügyelnünk kell a viselkedésünkre. Ahogy Dora van Gelder is rámutat, a környezetszennyezés következtében a világ hidegebb, keményebb, élettelenebb hellyé vált.

Ahogy mondja, akik munkájuk közben közeli kapcsolatba kerülnek a természet elemeivel, mélyebb tiszteletet éreznek a valóságok közötti kifinomult kapcsolat iránt, mint a legtöbb más felnőtt. Ő a tengerészeket és bányászokat említi olyan emberekként, akik magától értetődő módon tisztelik a természet szellemeit. Mostanában kevés ember dolgozik természet-közeli módon. Irodákba elzárva, száműzve a földtől a tizennegyedik emeletre, sokukhoz semmi sem jut el az évszakok körforgásából, abból hogy ők is részét képezik a természet ciklusainak. Ennek a kapcsolatnak a hiánya megfoszt minket az életerőtől, a tápláléktól és a lelki egészségtől. Számtalan enyhébb nyavalya, elégedetlenség tanúskodik a természettel való alapvető fontosságú kapcsolat eme elhagyásáról. És mégis, sokan most éppen a természet gyógyító erejéhez fordulnak.

Ma, az egészségért és a környezetért való fokozódó törődés közepette egyre többen élnek a gyógynövények és növényi kivonatok gyógyhatásaival. Azok, akik a gyógyítás útjait kutatva kapcsolatba léptek a virágok és fák szellemeivel, felfedezték a növényekben rejtetten meglevő harmonikus kiegyensúlyozás módját. Amikor ilyen gyógyszert alkalmazunk, összhangba hozzuk magunkat a Tündér szellemmel. Az ilyen gyógymódokkal több értelemben is megleljük a kulcsot a világ bajainak gyógyításához.

Egyre több és több ember jut el a felettébb sokkoló felismeréshez: hogy a föld és valamennyi erőforrása nem árucikk, hanem fajaink élőhelye. Megszámlálhatatlan éve osztozunk ezen a környezeten tündér szomszédjainkkal, de későn ébredtünk rá, hogy a tündérek és természet szellemek azok, akik fenntartják bolygónkat, miközben mi gondatlan viselkedésünkkel romboljuk örömforrásait. Minél inkább eltávolodunk földi eredetünktől, annál inkább rongáljuk az élet szent hálóját. Minél több mesterséges élelmiszert és gyógyszert juttatunk testünkbe, annál jobban eltávolodunk tündér szomszédjainktól.

Ahogy Doar van Gelder mondja, a gyermekek érzékelik a mulatságra és az együttműködésre való hajlandóságot a tündérekben. A nehézkes, merev felnőttek igen gyakran az eredeti énjük által sugallttól eltérően cselekednek, és emiatt kevesebb boldog találkozásban lehet részük. Fajunk mostanra olyan mértékű tiszteletlenséget mutatott a föld és rejtett lakói iránt, hogy nem számíthatunk automatikusan az író által tapasztalt egyszerű és gondtalan találkozásokra.

Tündérekkel kötendő szövetségünk és barátságunk azzal kell kezdődjön, hogy tudatosítsuk magunkban: valamennyien a föld gyermekei vagyunk és tisztelet illet meg minden élő lényt. Ahogy világpolitikánk tapasztalataiból is láthatjuk, akárhol keletkezzen is konfliktus, mindig akadnak békeközvetítők is. Az a mi feladatunk, hogy saját fajunk nagykövetei legyünk, hogy készek legyünk magunkon változtatni ahelyett, hogy másoknak okozunk kárt. Minél több ember eszmél rá erre, annál több lesz az esély a békés együttélésre.

Bárhová is menjünk a földön, tiszteletben kell tartanunk annak a területnek tündéreit és szellemeit. Ez különösen fontos, ha házépítésre vagy kert telepítésére készülünk. Csendben leülhetünk azon a helyen és figyelhetünk a tündérekre. Hangolódjunk rá arra helyre. Felejtsük el a hellyel kapcsolatos saját aggodalmainkat. Váljunk eggyé a földdel, a fűvel, a fákkal, a madarakkal. Érezzük a földet, mintha mi is a részei volnánk. Ne felejtsük el, hogy valóban az univerzum gyermekei vagyunk, csakúgy, mint az állatok, virágok, dombok és sziklák.

Talán ha elég sokáig ülünk ott a megfelelő módon figyelve, megérezzük majd a hely tündéreit. És akkor az a megtiszteltetés ér, hogy megértjük, a tündérek a megbízott őrzői a természet érintetlen és rejtett helyeinek.

Az emberi lények arroganciája iszonyattal tölti el a tündéreket. Csak akkor láthatjuk és működhetünk együtt velük, ha félretesszük kevélységünket és hitünket, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Ez nem lehet elérni valami könyv elolvasásával, vagy egy hétvégi tanfolyam elvégzésével. Ez hosszú, éveket felölelő szerves fejlődés eredménye. De ha türelmesek és udvariasak vagyunk, a természet érintetlen részein mi is meglelhetjük tündér szövetségeseinket - álmaink titkos ösvényein, szülőföldünk ősi hagyományainak mély bölcsességében - ahogy azt Dora van Gelder bemutatta.

Íme egy ima azoknak, akik keresik a módot a tündér néppel való kapcsolatfelvételhez:

Világokat elválasztó fátyol túloldalán, emlékszem a tündér népre, mely az ősi helyek őrzője. Járjunk csendben és tisztelettel a földön, ne hátráltassa fejlődésüket, és ne keresztezze útjukat semmilyen lény, hogy a föld rejtett szolgálói békességben éljenek.

Dora van Gelder legnagyszerűbb kívánsága az, hogy a közöttünk és a tündérek között tátongó szakadék szűküljön, és igazi együttműködés alakulhasson ki. A jövő kimenetele ott lakozik valamennyiünk szívében.

Benedek Elek: A vak királyfi

Benedek Elek: A vak királyfi

Szól ez a dal a vak királyfirul.

Ott élt szegény, hol narancs virul.

De szép egy ország! Haj, mit ér neki!

Hogy szép csak hallja, de meg nem nézheti.

A kék égen, nézd, hogy mosolyog a nap!

Amerre jár, virágok nyilanak.

Sütkérezik a nap melegén,

De őt magát, haj, nem látja, szegény!

Övé itt minden, minden, ami szép,

Nehéz bú nyomja mégis a szivét.

Fel-felsóhajt: mi bús az életem!

Koldussal is cserélne szivesen.

Ám néha-néha, holdas éjjelen,

Álom-tündér nála megjelen.

Kezét megfogja és ugy vezeti,

Mindent, mi szép, megmutogat neki.

Lát mindent, mi van fent és idelent:

A kék eget s tengert, a végtelent.

Ah! Az áldott nap! És a csillagok!

Az ő kedvére mind szebben ragyog.

A réteken millió szép virág,

Nézd, nézd, királyfi, de szép a világ!

Repked körötte pillangó s madár

S azt hiszi, ébren, nem álmodva jár.

Ihol, fa ágán kismadár dalol,

Elveszett párja, Isten tudja, hol.

"Várj, várj, madár!" szól s megáll tétova.

Madarat ő még nem látott soha!

Amire ébren vágyott hasztalan,

Im, nemcsak látja, keze rajta van.

Oh, mely gyönyör! Ha mindig tartana,

Az országárul de lemondana!

De száll az éj s a tündér is vele...

Csak a királyfi örök éjjele

Nem száll, oh, nem, hiába kél a nap,

Szegény királyfi sötétben marad.

Ragyog a nap, sugarát ráveti.

Mit ér! Mit ér! Sötét éj ez neki.

A nappal: éj, az éj nappala...

Szegény királyfi, de bús a dala...