HOGYAN KÖTÖZTE MEG A MÁSIK NYÚL A MÁSIK OROSZLÁNT?

Egyik este a Kisfiú megint ott találta Rémusz bácsinál az Öreg Dávid apót.

- Ma is te fogsz mesélni? - kérdezte tőle a Kisfiú.

- Ha akarod, elmondhatok egy mesét - felelte Dávid apó.

De a Kisfiú nem tudta, hogy akarja-e. Egyelőre le sem ült, ott álldogált a két néger előtt.

- Milyen mese az a mese? - tudakolta, mielőtt választ adott volna. - Afrikai?

- Afrikai.

- És miről szól?

- Arról, hogy hogyan kötözte meg a Nyúl az Oroszlánt.

- A Nyúl? - csodálkozott el a Kisfiú. - De hiszen a Nyúl nem élt Afrikában!

- Már hogyne élt volna ott! - felelte Dávid apó. - Se szeri, se száma Afrikában a nyúlnak.

- De azok valódi nyulak! - ellenkezett a Kisfiú. - Egyik sem mesebeli Nyúl.

- Van köztük mesebeli Nyúl is, nem is egy - erősködött az apó.

Rémusz bácsi látta, hogy neki kell eldöntenie a vitát.

- Neked van igazad - fordult a Kisfiúhoz. - A Nyúl, a mi Nyulunk, a híres mesebeli Nyúl sosem élt Afrikában.

- No, ugye? - mondta a Kisfiú. - A mi Nyulunk egy szép kis városban élt.

- Hanem az a nyúl, akiről Dávid apó meséje szól - folytatta Rémusz bácsi -, az csakugyan Afrikában élt.

- Akkor az egy másik Nyúl volt - állapította meg a Kisfiú.

- Persze - felelte Rémusz bácsi. - Úgy is hívták, hogy: Másik Nyúl.

- És ugyanazt az Oroszlánt fogta meg, amelyik az antiloptehenet akarta megenni?

- Ezt már nem tudom - mondta Rémusz bácsi. - Csak Dávid bácsi tudhatja: ugyanazt az Oroszlánt fogta meg?

- Szó sincs róla! - felelte az apó. - Ez egy másik Oroszlán volt.

- Akkor úgy hívták, hogy: Másik Oroszlán - jelentette ki a Kisfiú.

- Úgy - helyeselt Dávid apó. - Hanem azt mondom, ha már amúgy is tudjuk, hogy a Másik Nyúlról és a Másik Oroszlánról van szó: nevezzük egyszerűen Nyúlnak a nyulat és Oroszlánnak az oroszlánt. Jó?

Rémusz bácsi valahol a szerszámai között matatott. Dávid apó leült Rémusz bácsi helyére a mesemondó padra. A Kisfiú is felkapaszkodott a mesehallgató székbe, és ezt mondta:

- Jó.


Az állatok egyszer azon vitatkoztak, hogy melyik a legerősebb köztük. Megegyeztek abban, hogy az Oroszlán.

Hanem akkor megszólalt a Nyúl (a Másik Nyúl, akit azonban röviden csak Nyúlnak nevezünk), és azt mondta:

- A legerősebb állat az, amely még az Oroszlánnál is erősebb.

- Csakhogy olyan állat nincs - felelték a többiek.

- Ha azonban egy napon azt látnátok, hogy mégiscsak akadt olyan állat, amely odakötözte egy fához az Oroszlánt - kérdezte a Nyúl -, elismernétek-e, hogy az az állat erősebb az Oroszlánnál?

- Hát bizony, el kellene ismernünk - válaszolták az állatok.

Sok idő telt el ezután: hónapok, talán évek is. Az állatok lassacskán megfeledkeztek az egész beszélgetésről. Ha egyiknek-másiknak néha mégis eszébe jutott, hogy mit mondott a Nyúl, az is csak legyintett:

- Üres fecsegés volt az egész, semmi egyéb. Nincs olyan állat, amelyik képes volna odakötözni egy fához az Oroszlánt!

Egy napon a Nyúl kiment abba a bozótos, ritkás erdőbe, ahol az Oroszlán sétálgatni szokott. Vitt magával egy jó erős, hosszú kötelet.

Amikor meglátta az Oroszlánt, nagy óbégatásba fogott, és a kötelet maga után vonszolva, rohanni kezdett.

- Megállj! - ordított rá az Oroszlán. - Hová rohansz ilyen veszettül?

- Jajjajjaj! - siránkozott a Nyúl. - Jön az orkán, jön a szélvihar, elpusztít valamennyiünket!

- Ne félj, amíg engem látsz - felelte az Oroszlán. - Olyan orkán nincs, amely bennem kárt tehetne.

- Bárcsak igazad volna! De ez a szélvihar olyan erős, hogy amott, a hegyen túl elefántokat emel a levegőbe!

- Elefántokat? - ütődött meg az Oroszlán.

- A saját szememmel láttam! - bizonykodott a Nyúl. - Csak úgy kalimpáltak a magasban. Körülöttük pedig tigrisek, párducok, oroszlánok lebegtek: egy egész felhő.

- No, akkor ennek a fele sem tréfa! - szeppent meg az Oroszlán. - Mit tehetünk?

- Csak egy segítség van: oda kell kötöznünk egymást egy jó erős, vastag fa derekához. Akkor nem árthat nekünk az orkán. Itt a kötél, itt a fa: ne várjunk egy percet sem, mert nyakunkon az ítéletidő.

Az Oroszlán átölelte egy erős, vastag fa derekát. A Nyúl pedig hurkot kötött az Oroszlán egyik mancsára, másik mancsára, egyik lábára, másik lábára, a maradék kötéllel pedig odaerősítette a derekát a fához.

- Próbáld meg, nincs-e valami hiba: elég erős-e a kötél, tartanak-e a csomók - biztatta a Nyúl az Oroszlánt.

Az Oroszlán nekifeszült.

- Nincs semmi hiba - mondta. - A kötél elég erős, a csomók jól tartanak. Ha akarnék, sem bírnék kiszabadulni.

- Az a jó - mondta a Nyúl.

- Hát veled mi lesz? - kérdezte az Oroszlán. - Magadat nem kötözöd a fához?

- Én már csak megleszek így is - felelte a Nyúl. - Mert ha jól meggondolom: nyulat egyet sem láttam a levegőben odaát, a hegyen túl.

Vártak egy ideig: az Oroszlán a fához kötözve, a Nyúl pedig a fa mellett kényelmesen.

- Nem hallom a szél zúgását - mondta az Oroszlán.

- Én sem - válaszolta a Nyúl. - Úgy látszik, elkerül bennünket a vihar.

- Hát akkor oldozd le rólam a kötelet!

- Azért a biztonság kedvéért nem árt, ha egy kicsit még rajtad marad.

Megint eltelt egy kevés idő.

- Még most sem hallom - mondta az Oroszlán.

- Szó, ami szó - felelte a Nyúl -, én sem, akárhogy fülelek. De azért még nem múlt el a veszedelem.

Hát jó, megint vártak valamennyit.

- Micsoda szélvihar az, amelynek nincs hangja? - dohogott az Oroszlán.

- Én magam is éppen ezen gondolkozom - válaszolta a Nyúl. - És már-már kezdem azt hinni, hogy amit a hegyen túl láttam, nem is szélvihar volt.

- De hiszen azt állítottad, hogy elefántokat, oroszlánokat, tigriseket, párducokat sodort magával!

- Lehet, hogy káprázott a szemem - mondta a Nyúl. - Talán csak legyek voltak vagy nagyobbacska szúnyogok.

- Mit beszélsz?! - kiáltotta az Oroszlán. - Bolondját járatod velem?

- Dehogyis! - mentegetődzött a Nyúl. - Csak nem tételezel fel rólam ilyesmit?

- Akárhogy is: tüstént szabadíts ki!

- Attól tartok, hogy nem fog sikerülni. Kötni könnyű a csomót, de oldani nehéz!

Egy keveset babrálgatott a csomók körül, azután kijelentette:

- Sajnos, sehogy sem boldogulok vele. Nagyon gyenge vagyok én ehhez.

Az Oroszlán most már elveszítette a türelmét. Akkorát bődült, hogy visszhangzott tőle az erdő.


- Mit kiabált? - érdeklődött a Kisfiú.

- Mindenféle cifra gorombaságot - felelte Dávid apó. - Az oroszlánok, ha mérgesek, nem válogatják meg a szavaikat.

- Azt nem kiabálta, hogy: segítség? - kérdezte a Kisfiú.

- De bizony, a legvégén már azt kiabálta, mert látta, hogy a Nyúltól nem remélhet segítséget.


Az oroszlánbőgésre innen is, onnan is összecsődültek az állatok. Csak bámultak, meresztgették a szemüket, csóválták a fejüket hitetlenül.

Mit láttak?

Azt látták, hogy az Oroszlán egy fa derekát ölelgeti, és az egyik mancsán is, másik mancsán is, egyik lábán is, másik lábán is hurok feszül, a maradék kötéllel pedig a derekát kötözte oda a fához - ugyan kicsoda? Senki más, mint a Nyúl! Ott üldögél a fa mellett most is, keresztbe font karral, keresztbe rakott lábbal.

Semmi kétség, a Nyúl foglyul ejtette az Oroszlánt.

Kisvártatva oda is lépett az ámuldozó állatok csapatához.

- No, melyik a legerősebb állat? - kérdezte tőlük.

- Az, amely odakötözte a fához az Oroszlánt - felelték az állatok.

- Vagyis én! - állapította meg büszkén a Nyúl.

Attól fogva nagy becsülete volt a Nyúlnak azon a vidéken.


- Hát az Oroszlán? - kérdezte a Kisfiú. - Ott maradt a fához kötözve?

- Nem maradt ott - felelte Dávid apó. - Kiszabadította egy párduc.

- És nem haragudott meg a Nyúlra? Nem állt később bosszút rajta?

- Szörnyen haragudott rá - mondta az apó. - Csakhogy a Nyúl idejében megszökött előle, és az Oroszlán nem bírta utolérni.

- Később pedig - vette át a szót Rémusz bácsi -, amikor elszállt az első haragja, belátta, hogy helyesebb, ha jó képet vág a tréfához. Ezért nagyot nevetett a dolgon, azután pedig kijelentette, hogy amiért ilyen jól megnevettette: megbocsát a Nyúlnak.

- És azóta jóban vannak? - érdeklődött a Kisfiú.

- Ezt nem lehet egészen bizonyosan tudni - válaszolta bácsi. - Mert a Nyúl, óvatosságból, mindenesetre messze elkerüli az Oroszlánt.

A Kisfiú megköszönte a mesét, szép jó estét kívánt a két öregnek, és indult kifelé.

De az ajtóban hirtelen eszébe jutott valami.

- Te honnan tudod, hogy mit csinált a Nyúl? - kérdezte Rémusz bácsit. - Hiszen ez nem a te Nyulad, hanem a Másik Nyúl!

- Kitaláltam - vallotta be az öreg. - Ezek a mesebeli nyulak, ahányan vannak, mind igen hasonló természetűek.

HOGY MENTETTE MEG TEKNŐS APÓT A NYÚL?

- Nem sikerült - jelentette másnap a Kisfiú.

- Nem? - csóválta a fejét Rémusz bácsi.

- Este nyitva volt a szemem, és láttam mindent - mondta a Kisfiú. - És reggel csukva volt a szemem, és nem láttam semmit, amíg ki nem nyitottam.

- Különös dolog! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Ez nem jelenthet mást, mint hogy nem vagy igazi nyúl.

- De igazi nyúl vagyok! - jelentette ki határozottan a Kisfiú. - Játékból én vagyok az igazi Nyúl.

- És igazból? - kérdezte az öreg.

- Igazból a mesebeli igazi Nyúl az igazi-igazi Nyúl - felelte a Kisfiú.

- Értem - mondta Rémusz bácsi. - Hát akkor hallgasd meg, hogyan mentette meg Teknős apót az igazi-igazi mesebeli Nyúl!


A Róka igen haragudott a Teknősre, amiért odaültette a tölgyfa alá, hogy megvárja, amíg bele nem pottyan a tátott szájába az a bizonyos világjó görbe-pörge törpe-körte... De még ennél is jobban haragudott, hogy Teknős apó mindjárt elment Mezeiné asszonyhoz, és elmondta a dolgot a vendégeknek.

Megfogadta, hogy mihelyt teheti, bosszút áll az öregen.

Nem sokáig váratott magára az alkalom.

A Teknős egyszer magányosan sétált az úton. Arra ment a Róka, hátán egy üres zsákkal. Meglátta a Teknőst. Lábujjhegyen a háta mögé settenkedett, és hirtelen megragadta a farkánál fogva. A Teknős jóformán észbe sem kapott, és máris bent volt a zsák fenekén.

A Róka vállára vetette a zsákot, és hazament. A zsákot és benne a Teknőst bedobta a sarokba, ő maga pedig leült, hogy kigondolja, miféle válogatott kínzásokkal pusztítsa el az apót.

Nem gondolt arra, hogy annak, amit művelt, tanúja is volt. Pedig hát volt tanúja, mégpedig éppen az az állat, aki előtt legszívesebben tartotta volna titokban: a Nyúl.

Véletlenül éppen ott hűsölt egy nagy lapulevél alatt, amikor a Róka zsákba rakta a Teknőst. Látta azt is, hogy a Róka, vállán a zsákkal, egyenesen hazamegy.

Tüstént elhatározta, hogy megmenti a Teknőst. A módját is hamar kieszelte.

Odalépett a Róka ajtajához, megdöngette, és mintha lélekszakadva futott volna odáig, nagy kapkodva, lihegve így kiáltozott:

- Gyorsan, Róka szomszéd, gyorsan! Fogd a furkósbotodat, és rohanj a gyümölcsösbe! Ne várj egy percet se, gyorsan, rohanj!

A Róka ajtót nyitott.

- Mi történt?

- Lopják a dinnyét! Dézsmálják a szőlőt! Verik a barackot a fáról!

- Kicsodák? Micsodák?

- Nem tudom, de gondolom, hogy nagy csibészek lehetnek. Mert amikor rájuk kiáltottam, hogy takarodjanak onnan, rám sem hederítettek.

- No, majd én elveszem az étvágyukat! - kiáltotta a Róka.

Fogta a furkósbotját, és elrohant a gyümölcsösbe, amely nem volt valami közel.

A Nyúl pedig beosont a házba, kibogozta a zsák bekötözött száját, és szabadon eresztette a Teknőst.


- Kész a mese? - kérdezte kissé csalódottan a Kisfiú.

- Hová gondolsz! - felelte Rémusz bácsi. - Hát úgy ismered te a Nyulat, hogy ennyivel megelégszik? Most jön a java!


- Bújj el itt az árokban - mondta a Nyúl a Teknősnek. - Én csak térülök-fordulok, mindjárt itt leszek.

- Hová mégy? - érdeklődött a Teknős.

De a Nyúl nem ért rá válaszolni, mert attól tartott, hogy a Róka idő előtt haza talál jönni. Hóna alá csapta az üres zsákot, és elnyargalt.

Tudott egy helyet az erdő szélén, ahol sok darázs tanyázott: oda szaladt. Szélesre nyitotta a zsák száját, és egy ügyes mozdulattal belesepert a zsákba egy egész darázsfészket.

Hej, de mérgesek voltak a darazsak! Zúgtak, zümmögtek veszettül. Megfogadták, hogy aki elsőnek nyitja ki a zsákot, annak megmutatják, mit tesz az: egy egész fészekalja darázzsal ujjat húzni!

Még idejében érkezett a Nyúl, hogy a zsákot visszacsempéssze a sarokba, ahonnan elemelte, becsukja a ház ajtaját, s azután lehasaljon az árokba a Teknős mellé.

De már jött is a Róka. Mérges volt ő is, akárcsak a darazsak. És fogadkozott ő is, akárcsak azok, hogy ellátja a baját annak, aki bolonddá tette. (Mert hát, mondani sem kell, senki sem lopta a dinnyét, senki sem dézsmálta a szőlőt, senki sem verte a barackot a fáról.)

Mivel azonban a Nyulat sehol sem találta, elhatározta, hogy a Teknősön tölti ki a haragját. Berontott a házába, fogta a zsákot, kioldozta a száját.

Hogy mi történt odabent, mi nem történt, azt sem a Nyúl, sem a Teknős nem tudta pontosan, mert mind a ketten óvakodtak attól, hogy előbújjanak az árokból.

Csak valami éktelen lármát, dobogást hallottak. Mintha lovak nyargalásztak volna a Róka házában. Aztán mintha egy csorda bivaly kergetődzött volna odabent. Később meg mintha valami öldöklő birkózás, verekedés kezdődött volna a szobában: asztalok dőltek fel, székek reccsentek, tálak, kancsók csörömpöltek.

Végül nagy sokára felpattant az ajtó. Elöl a Róka rohant üvöltve, utána száz meg száz darázs - zzzzzz-zzzzzz - akkora zajjal, mint egy jókora szélvihar.

Így nyargalt végig a Róka, mindenki ámulatára, az egész városon és még azon túl is, a folyóig. Ott aztán a magas partról fejest ugrott a vízbe, és ezt igen okosan tette, máskülönben talán még halálra is csípték volna a darazsak.


- Ez a mese nem arról szólt, hogy hogyan mentette meg Teknős apót a Nyúl - állapította meg a Kisfiú.

- Hát miről szólt? - kérdezte Rémusz bácsi.

- Arról, hogy hogyan büntette meg a Nyúl a Rókát.

- Igaz - ismerte el Rémusz bácsi. - De mit csináljak, ha már egyszer ezt mondtam!

- Semmit - mondta a Kisfiú. - Zzzzzz! Jó éjszakát!

MIÉRT NEM TELJESÍTETTE A NYÚL A BÍRÓ PARANCSÁT?

- Abban a városkában - kezdte egyik napon Rémusz bácsi a mesét -, abban a völgyes-dombos, szép kis városkában, ahol a Nyúl meg a társai éltek valamikor régen, bírót választottak az állatok. Mit gondolsz, kit választottak bírónak?

- A Nyulat - vágta rá a Kisfiú.

- Bizony, az lett volna a leghelyesebb, ha a Nyulat választják - felelte az öreg. - De hát mégsem a Nyúl lett a bíró.

- Hát ki? - kérdezte a Kisfiú. - A Medve?

- Ne is találgasd! - mondta Rémusz bácsi. - Úgysem találnád ki soha. Inkább elmondom az egész történetet.


Lakott a városka határában egy állat, akit senki sem szeretett. Büdösborz volt a neve, vagy másképpen: Szkunksz. Hogy miért nem szerették? Hát először is azért, mert büdös volt. Ki örül annak, ha olyan vendége jön, aki után hetekig szellőztetheti a szobáját? De ezt talán még el is nézték volna neki a türelmesebb, jobb indulatú állatok, ha nem lett volna ezenfelül még veszedelmes tolvaj is, és ráadásul hírhedett verekedő.

Nos, ez a rossz szagú, rossz hírű állat a fejébe vette, hogy ő lesz a város bírája, senki más.

Az állatok csak mosolyogtak:

- Ugyan, ki szavaz a Szkunkszra, akivel még csak szóba sem igen áll senki?

De aztán nagyon elkomorodtak, mert kiderült, hogy a Szkunksz éppen annyi szavazatot kapott, amennyi a bírósághoz kellett. Hogyan? Úgy, hogy minden büdös állat őt pártolta, azok is, akik természettől fogva rossz szagúak: a Görény, a Banka, a Bencepoloska, a Pincebogár, és azok is, akik azért büdösek, mert mindenféle oszló dögöt megesznek, és ritkán mosakszanak: a Hiéna, a Sakál, a Keselyű és mások, s ezenfelül még a fő-fő tolvajok: a Szarka, a Nyuszt, a Menyét, és még többen, akik szabad lopást reméltek a Szkunksz bíróságától.

Egy szó mint száz: a Büdösborz lett a bíró. Ki is használta a hatalmát alaposan, mégpedig már az első napon. Alighogy bevonult a községházára, azonnal kidoboltatta a Harkállyal, hogy amerre csak elhalad, mindenki köteles őt levett kalappal köszönteni, ilyes-formán:

- Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! Hogy és mint szolgál a kedves egészsége?

Ő aztán vagy felel, vagy nem: ahogy kedve tartja.

Az állatok hümmögtek, csóválták a fejüket. De hát mit volt mit tenni: szót fogadtak a parancsnak.

Attól fogva a Szkunksz, már csak azért is, hogy a hatalmát fitogtassa, hol ezen, hol azon az utcán vonult végig. A városka lakói pedig kalapot emeltek előtte, és - bármennyire fortyogott is bennük a bosszúság - ráköszöntek.

A bíró meg, ha éppen kedve tartotta, ímmel-ámmal válaszolt:

- Így-úgy, megvagyok valahogy, nem panaszkodhatom.

Hanem a hatalom egyre inkább a fejébe szállt. Elrendelte, hogy amerre elvonul, mindenki hunyja be a szemét, és a kezével fogja be az orrát.

- Micsoda esztelenség! - csóválták a fejüket az állatok. - Behunyni a szemünket? Mire való az?

De valamennyien hozzátették, hogy az orrukat, azt bizony szívesen befogják, ha a Büdösborz arra sétál.

Hamarosan kitudódott azonban, hogy amit a bíró kívánt, nem volt éppen esztelenség. Mert aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem.

Így történt, hogy a vásárosok - kiváltképpen azok, akik gyömbéres süteményt árultak - hamarosan azt tapasztalták, hogy valahányszor a bíró elsétál előttük (ők pedig kalaplevéve, szemüket behunyva, orrukat befogva adják meg neki a tiszteletet), a kirakott áru egyre-másra eltűnik az asztalukról.

Hogy ki vitte el? Nem tudhatták bizonyosan, hiszen aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem...

Panaszkodtak is sűrűn a kárvallottak:

- Ha ez sokáig így marad, tönkremegyünk. Csak tudnánk, ki a tolvaj!

Meghallotta ezt a Nyúl.

- Hogy ki a tolvaj? - ismételte csodálkozva. - Miért tesztek úgy, mintha nem tudnátok? Hiszen mindenki tudja!

- Igen ám! - feleltek aggodalmasan a vásárosok. - De hát nem lehet csak úgy gondolomra ilyesmit állítani a bíróról!

- Be kellene bizonyítani a dolgot! - vélték mások.

- No, majd én bebizonyítom! - felelte a Nyúl.

Elment a Mosómedvéhez, aki a községháza szomszédságában lakott. A Mosómedve nagyszerű szakács volt, s éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább.

- Van itthon gyömbéres süteményed? - kérdezte a Nyúl.

- Van egy tepsire való.

- Hát akkor állítsunk egy asztalt a ház elé, rakjuk ki rá azt a süteményt.

- Nem merem. Ha a bíró kilép a községházáról, be kell hunynom a szemem. És akkor a süteménynek mindjárt lába kel.

- Csak bízd rám a dolgot. Akár ki se gyere, ma én árulom a süteményt.

A Mosómedve felállította az asztalt a ház előtt, kirakta rá a gyömbéres süteményt. A Nyúl pedig kiállt az asztal mellé, az utcára, és hangos szóval kezdte kínálni a portékát:

- Itt a finom gyömbéres sütemény! Olcsón adom! Siessen, aki venni akar, mert hamar elfogy!

Meghallotta a bíró a kiáltozást. Kinézett a községháza ablakán. Nem volt ugyan nagy étvágya, de gondolta: ha már iderakták az orra elé azt a finom süteményt, csak nem hagyhatja, hogy más egye meg!

Kilépett hát a községháza kapuján, és odasétált az asztalhoz.

A Nyúl egyik kezével megemelte a kalapját, a másikkal befogta az orrát, úgy, ahogy azt a bíró megkívánta.

- Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! - köszönt alázatosan. - Hogy-mint szolgál a kedves egészséged?

- Így-úgy, megvagyok valahogy - felelte leereszkedően a Szkunksz. - Nem panaszkodhatom.

És már nyúlt is a sütemény után. Egyet kóstolt, s úgy látszik, ízlett neki (persze hogy ízlett, hiszen a Mosómedve nagyszerű szakács volt, és éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább!), mert egy mozdulattal felnyalábolta valamennyit.

Már éppen indult volna visszafelé, amikor a Nyúl utána szólt:

- Örülök, hogy ízlik a sütemény.

A Szkunksz igen meghökkent, mert egész bírósága alatt nem történt vele ilyesmi.

- Sütemény? - kérdezte zavartan. - Miféle süteményről beszélsz?

- Arról, amelyet megettél - felelte ártatlanul a Nyúl. - Meg arról, amelyet két kézzel felnyaláboltál.

A Büdösborzot elöntötte a méreg.

- Micsoda?! - kiáltotta. - Hát te nem fogtad be az orrodat, nem hunytad be a szemedet? Tudd meg, hogy ezért a törvénysértésért büntetés jár!

- Nagyon sajnálom, ha megsértettem a törvényt - tettette a Nyúl a bűnbánatot. - De hát te magad vagy a tanúm, hogy mindent megtettem, amit csak megtehettem: a kalapomat megemeltem előtted, megkérdeztem, hogy-mint szolgál a kedves egészséged, és az orromat is befogtam a kezemmel.

- De a szemed, az nyitva volt! - ordította a bíró. - Márpedig az is benne áll a törvényben, hogy a szemét is be kell hunynia mindenkinek, akihez közeledem!

- Tudom én azt, bíró uram! - válaszolta szelíden a Nyúl. - De hát hogy segítsek azon a bajomon, hogy nem bírom behunyni a szememet? Nézd csak: nagy, kerek szemem van, a szempillám pedig olyan rövid, hogy akármennyire igyekszem is, nem takarja be.

- Igaz ez? - kérdezte gyanakodva a Büdösborz.

- Színigaz! - mondta a Nyúl. - Nem tudod, hogy a nyulak még aludni is nyitott szemmel alszanak? Nem büntethetsz meg, amiért ilyennek születtem!

Mit tehetett a bíró? Szégyenszemre vissza kellett raknia az asztalra a gyömbéres süteményt.

- Nem büntetlek meg - mondta a Nyúlnak. - Hanem viszonzásul ígérd meg, hogy arról, ami most történt, senkinek nem szólsz egy szót sem!

- Megígérem - mosolygott a Nyúl.

Nem is kellett szólnia. Hallotta a beszélgetést a Mosómedve és a felesége, hallották a szomszédos házak lakói, akik az ablakban füleltek, és hallották a járókelők, akik a bíró láttára sietve a kapualjakba húzódtak, hiszen behunyt szemmel amúgy sem mehettek tovább.

Le is tették a bíróságról a tolvajláson fogott Büdösborzot. A legtöbben a Nyulat szerették volna a bírói székbe választani, de a Nyúl azt mondta, hogy a magafajta izgő-mozgó, lótó-futó állatnak nem való a hivatalnokoskodás.

Ezért aztán a Medve lett a bíró.

Mindenki tudta róla, hogy nem valami nagyeszű állat, viszont becsületes és jóakaratú. És végtére ez a legfontosabb, hiszen ha észre van szükség: ott él közöttük a Nyúl, aki sohasem fukarkodik a jó tanáccsal és segítséggel.


- Igazán nyitott szemmel alszanak a nyulak? - érdeklődött a Kisfiú.

- Igazán - felelte Rémusz bácsi. - Nézd csak meg otthon a ketrecben. Meglátod, hogy mindnek nyitva van a szeme.

- De hát akkor hogy tudnak álmodni! - kérdezte a Kisfiú.

- Talán azt álmodják, amit látnak - felelte eltűnődve az öreg néger.

- De ha látják, akkor az nem álom, hanem igaz - mondta a Kisfiú.

Rémusz bácsi megvakarta a fejét.

- Nem tudom, hogy van ez a dolog. Lehet, hogy nem álmodnak semmit.

A Kisfiú kinyitotta az ajtót.

- Ma éjjel én is nyitott szemmel alszom.

Az öreg elnevette magát.

- Próbáld meg! - válaszolta. - Aztán holnap majd mondd el, hogy sikerült-e.

A SZARVAS ÁLLATOK GYŰLÉSE

- Múltkor ott hagytuk abba - kezdte legközelebb Rémusz bácsi -, hogy a Nyúl teljesen meggyógyult. Tulajdonképpen nem is volt igazán beteg. Egy kicsit több káposztát evett a kelleténél, és az megfeküdte a gyomrát: ennyi volt az egész. Egyszóval makkegészséges volt, úgyhogy elfogadhatta a meghívást a szarvas állatok gyűlésére.

- Milyen állatok azok a szarvas állatok? - tudakolta a Kisfiú.

- Hát mindenféle - felelte az öreg. - Van ilyen is, olyan is, csak abban egyformák, hogy mindegyiknek szarv van a fején.

- Például Mezei Benjámin bácsi, a kos - mondta a Kisfiú.

- Az is - bólintott az öreg néger. - Meg a Tehén is, a Bika is, a Kecske is, a Bivaly is, az Őz is, a Szarvas is, a Bölény is, a Zerge is.

- És a csiga - tette hozzá a Kisfiú.

- A csiga?

- A csiga. Mert annak is van szarva.

- Az másféle szarv - felelte Rémusz bácsi. - A csigának puha szarva van, és nincs lába. Mit keresne a csiga a kemény szarvú, négylábú állatok gyülekezetében?

- És mit keresett ott a Nyúl? - vitatkozott a Kisfiú. - Annak semmilyen szarva sincs!

- A Nyulat azért hívták meg a szarvas állatok - mondta Rémusz bácsi -, mert tudták, milyen okos, furfangos eszű állat. Nagyon bíztak benne. Tanácsot akartak kérni tőle egy-egy nehezebb kérdésben.


A szarvas állatok általában békés természetű növényevők, és sokat szenvedtek az éles fogú, éles karmú húsevőktől: a Rókától, a Farkastól, a Vadmacskától, a Hiúztól meg a többitől. Elhatározták, hogy az erdő közepén, egy alkalmas helyen összegyűlnek, és megbeszélik, hogyan védekezhetnének a ragadozók ellen.

Meghívták valamennyi szarvas állatot, és ezeken kívül, tanácsadónak, még a Nyulat is.

Hírét vette a nagy tanácskozásnak a Farkas is. Igen érdekelte a dolog, hiszen egyike volt azoknak, akik ellen a szarvas állatok szövetkezni szándékoztak. Igen ám, de hogyan jusson el a találkozó helyére? Az úton mindenfelé őrök állnak, és elkergetik azokat, akik nem hivata­losak a tanácskozásra.

Sokáig törte a fejét, hogy mit tegyen. Aztán pompás ötlete támadt: valami szarvfélét rak a fejére, kijátssza az őröket (akiknek aligha van idejük apróra, egyenként megvizsgálni mindenkit, aki a gyűlésre igyekszik), s azután szerényen meghúzódva, meglapulva valahol az utolsó sorban, kikémleli, hogy mit terveznek a ragadozók ellen a fűevő állatok.

Amit kigondolt, végre is hajtotta. Vágott az erdőn két görbe ágat, az egyiket a jobb füle mögé kötözte a másikat a bal füle mögé, és elindult a szarvas állatok gyülekezőhelyére. Nem kellett sokat keresgélnie az utat, csak éppen követnie kellett az őzek, szarvasok patája nyomát.

Egyszerre csak elébe toppant az egyik őr: Bika bátya.

- Hová, hová? - tudakolta az őr.

- A szarvas állatok gyűlésére - felelte a Farkas.

Bika bátya végigmérte tetőtől talpig.

- Ki vagy, mi vagy? - kérdezte. - Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna.

- Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba. Én vagyok a Törpeszarvas.

- Ami azt illeti, törpének nem is vagy olyan kicsi! - jegyezte meg a Bika.

- Ez csak azért van, mert nagyon megnőttem - felelte a Farkas. - De képzeld csak el, mennyivel nagyobb egy kisebbfajta Óriás-szarvas!

- Óriásszarvas? - csodálkozott a bika. - De hiszen olyan nincs is!

- Nincs? - mondta a Farkas. - Elég hiba. Mert ha volna, mindjárt látnád, milyen kicsi vagyok hozzá képest.

A Bika sosem volt híres a nagy eszéről. Most is bambán hallgatta a Farkas zagyvaságait.

Amíg azon törte a fejét, hogy volt-e valami értelme annak, amit hallott, a Farkas, fején a mesterséges két szarvval, továbbsétált.

A gyülekezőhelyen már mind együtt voltak a szarvas állatok. Akkora volt a nyüzsgés, kiabálás, hogy a Farkas biztonságosan elosonhatott közöttük egy jó, rejtett zugba, egy szikla tövébe, ahonnan mindent könnyen kileshetett.

Egy ágas-bogas agancsú öreg szarvas elnöklésével hamarosan tanácskozásba kezdtek, de nem ám valami rendben, hanem ide-oda topogva, lármásan, egymás szavába vágva. A Farkas azonban annyit mindenesetre megértett a szavukból, hogy ha már szarvuk van, ezentúl használni akarják.

- Csak találkozzam a Farkassal! - fogadkozott a Bölény. - Felöklelem, mielőtt eszébe jutna támadni vagy akár csak védekezni is.

„Jó tudni az effélét!” - mormolta magában a Farkas.

Nem vette észre, hogy a közelében ott ült a Nyúl. Azért helyezkedett el ő is a szikla tövében, mert attól tartott, hogy a sok izgő-mozgó, tolongó, rúgkapáló állat véletlenül kárt tesz benne a patájával.

A Nyúl ellenben észrevette azt a furcsa, szarvas állatot a szikla rejtett zugában, és titokban jól megnézte.

Egy kis egér szaladt arra éppen: úgy látszik, megriasztotta a sokadalom. A Farkas - aki nem válogatós a húsételekben - hirtelen odakapott, és egy harapásra befalta szegényt.

A gyűlés részvevőinek kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy az effajta apróságokra figyeljenek. A Nyúlnak azonban szöget ütött a fejébe a dolog.

Egy őz mellett ült. A Nyúl, mintha csak egy kis dalt dudorászna, ezt súgta a fülébe:

Ez a szarvas: szarvas, csakhogy
nem egészen.
Ha egészen szarvas volna,
s nem amolyan farkasforma,
eszébe se jutna az, hogy
egerésszen.

Az Őz a szónok szavára figyelt (még mindig a Szarvas beszélt), és ezért ráförmedt a Nyúlra:

- Csitt! Nem azért hívtunk meg a tanácskozásra, hogy úgy dalolgass itt, mintha mulatságon volnál!

A Nyúl vállat vont: ha nem hallgat a szavára, ő bizony nem erőlteti. De azért továbbra is szemmel tartotta a sziklazugban rejtőző különös állatot.

Nemhiába tartotta szemmel, mert az a különös állat most is különös dolgot művelt: vakaródzott. Úgy látszik, bolha csíphette, s emiatt - nem gondolva arra, hogy ilyesmit semmiféle szarvas, patás állat soha nem cselekszik - két mellső lábára támaszkodva felült, és az egyik hátsó lába karmaival megvakarta a füle tövét. Ettől elmozdult a helyéről az odamadzagolt két görbe faág. Gyorsan megigazította, és visszafeküdt a helyére.

A Nyúl megint megbökte a mellette ülő Őzet, és a fülébe dúdolta:

Ez a szarvas igen-igen
furcsa fajta.
Azért olyan furcsa fajta,
mert a füle, mert a szarva
meg a karma: igen-igen
furcsa rajta.

Az Őz még javában a szónokot hallgatta (a Szarvas még most sem hagyta abba a beszédet), így hát türelmetlenül rászólt a Nyúlra:

- Nyughass már! Fontos dolgokról van szó. Nem érek rá a bolondságaidra figyelni.

A Nyúl megint visszahúzódott. Fél szemét azonban nem vette le arról a furcsafajta szarvasról.

Nemhiába nézte. A különös állat felállt, és nagyot ásított, akkorát, hogy kilátszott valamennyi agyara, azután jobbról-balról meglegyezgette magát a lompos, bozontos farkával.

A Nyúl harmadszor is odahajolt az Őz füléhez:

Nézd a szarvát, hosszú karmát,
lompos farkát,
éles fogát, hegyes fülit,
meg hogy milyen hetykén ül itt!
Ki látott már ilyenfajta
szarvas marhát?

A szónok történetesen egy kis szünetet tartott a beszédében, úgyhogy az Őz ezúttal ráért meghallgatni, mit mond a Nyúl.

- Mit beszélsz? - kérdezte meghökkenten. - Hol az a furcsa állat?

- Csendesen! - intette a Nyúl az Őzet. - Itt ül, mindjárt mellettem, ebben a sziklazugban.

Az Őz odasandított.

- De hiszen ez nem más... - suttogta. - Nem más, mint...

- ...a Farkas! - egészítette ki a Nyúl. - És azt hiszem, legjobb, ha mindjárt szólsz is valamelyik erősebb állatnak, hogy kém van közöttünk.

- Éppen itt jön a Bölény!

- De titokban ám! - figyelmeztette a Nyúl az Őzet. - Máskülönben gyanút fog a Farkas, és elmenekül!

Hanem a Farkas máris gyanút fogott. Látta a Nyulat, észrevette a nagy sugdosódást meg azt, hogy az Őz oda-odasandít feléje. Amikor aztán az Őz odalépett a Bölényhez, jobbnak vélte, ha otthagyja a gyülekezetet.

Csakhogy még mindig akkora volt a tolakodás, hogy a Farkas hol egy kecskébe, hol egy szarvasba, hol egy kosba botlott.

- Bocsánat! - mondogatta. - Kérek egy kis helyet!

Így történt, hogy a Bölény utolérte.

- Kihez van szerencsém? - kérdezte udvariasan.

- Én vagyok a Törpeszarvas - válaszolta a Farkas, de sokkal bizonytalanabbul, mint idejövet, amikor a Bikának felelgetett.

- Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna - ráncolta a homlokát a Bölény.

- Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba.

A Bölénynek úgy villámlott a szeme, úgy tágult, szűkült az orrlyuka, hogy meglátszott rajta: nem sokáig bírja türtőztetni a haragját. De egyelőre még türtőztette.

- Értem - mondta nyugodtan. - Abban a csendes magányosságban, ott növesztetted ilyen hosszúra a karmaidat, ott köszörülted ilyen hegyesre a fogaidat, ott nevelted ilyen szép bozontosra a farkadat. Csak éppen a szarvad maradt egy kicsit satnya.

A Farkas, amennyire tehette, húzódott hátrafelé.

- Látom, szeretnél hazamenni - szólt a Bölény. - Igazad is van, mert a szónok nagyon hosszadalmasan beszél.

- Nehéz kijutni innen! - hebegte zavartan a Farkas, mert most már nem tudta, hányadán áll.

- Majd én segítek! - felelte készségesen a Bölény.

Azzal leszegte a fejét, nekirontott a Farkasnak, és a szarvával akkorát penderített rajta, hogy kalimpálva, forogva átrepült a gyülekezet feje fölött. Nagy sokára valami puffanás hallatszott: akkor ért földet a Farkas, a patakon túl, a szúrós csipkebokrok között.

Mindenki látta, hallotta, hogy mi történt, kivéve a bőbeszédű Szarvast, mert az csak a saját szónoklatára figyelt. El is csodálkozott roppantul, amikor egyszerre csak hallja, hogy az állatok, egyre többen, ezt kiabálják:

- Éljen a Nyúl! Éljen a Nyúl!

- A Nyúl? - kérdezte megütődve. - Miért éppen a Nyúl?

A Bölény odarúgtatott hozzá, és gyorsan megmagyarázta. A Szarvas csak egy pillanatig tétovázott.

- Kedves barátaim! - kiáltotta. - Indítványozom, hogy a Nyulat, kiváló szolgálataiért, válasszuk meg Tiszteletbeli Szarvas Fő-állatnak! Hol az a Nyúl? Hadd szorítsam meg a becsületes kezét a gyűlés minden részvevője nevében!

De a Nyúl - lippiti-klippiti - akkor már messze járt. Sosem szerette az ünneplést: most is ügyesen megszökött előle a tolongó, rúgkapáló szarvas állatok lábai között.


Rémusz bácsi felállt, és odalépett a polchoz. Két görbe faágat vett le róla és egy kis madzagot.

- Tessék - nyújtotta oda a Kisfiúnak.

- Mi ez? - kérdezte a Kisfiú.

- Két görbe faág és egy kis zsineg - felelte az öreg. - Hogy ne kelljen keresgélned, ha szarvat akarsz kötni a fejedre.

A Kisfiú azonban nem nyúlt az ágak után.

- Nem játszom Farkast - mondta. - Nyulat játszom.

És azzal ügyesen átbújt Rémusz bácsi két lába között, és - lippiti-klippiti - hazaszaladt.

MEZEI BENJÁMIN MEGVÉDI MAGÁT

Másnap délután megint ezzel kezdte a Kisfiú:

- Ugye, ma is a Nyúlról mesélsz?

- Nem - felelte Rémusz bácsi határozottan. - Ma másról mesélek. De persze, nem kell mindenáron meghallgatnod.

- De mindenáron meg kell hallgatnom - mondta a Kisfiú, és már fent is ült a széken. - Miről mesélsz?

- Mezei Benjáminról, a muzsikusról. Emlékszel még rá?

- Emlékszem! - kiáltotta a Kisfiú lelkesen. - Ő volt az, aki a hegedűjével - pling, pleng, plang, plung - elijesztette a háztól Ordas urat és feleségét.

- Úgy van! - bólintott Rémusz bácsi. - No, hát ez a Mezei Benjámin egyszer igen nagy veszedelembe jutott.

- És megint segített magán a hegedűjével? - találgatott a Kisfiú.

- A hegedűjének, sajnos, nem vehette hasznát, mert akikkel meggyűlt a baja, azok tudták, hogy a hegedű nem fegyver, hanem zeneszerszám - felelte az öreg. - Másképpen kellett segítenie magán.

- Hogyan?

- Éppen erről szól a mese.


Mezei Benjámin a falu határában lakott a feleségével. Ott állt a háza a patak partján, egy szép, füves, virágos domboldalon.

Egyszer, vacsoraidőtájt, arra sétált a Róka és a Farkas. Azt mondja a Róka:

- Éhes vagyok.

- Mit tagadjam, én is - felelte a Farkas. - Mit ehetnénk?

- Látod azt a házat ott a patak partján, azon a szép, füves, virágos domboldalon? - kérdezte a Róka.

- Látom hát - válaszolta a Farkas. - Tudom is, ki lakik benne: Benjámin bácsi, a muzsikus.

- Ha oda ellátogatnánk, mindjárt volna mivel csillapítanunk az éhségünket - nyalta meg a szája szélét a Róka.

- Ugyan! - legyintett a Farkas. - Az efféle kosoknak mindig üres az éléskamrájuk. Legfeljebb egy kis széna lehet benne.

- Ki beszél itt Mezei Benjámin éléskamrájáról? - nevetett a Róka. - Én magáról Mezei Benjáminról beszélek!

- Őt akarod megenni? - kérdezte meghökkenten a Farkas.

- Őt bizony! Meg a feleségét. Miért ne? Senki meg nem látná, meg nem hallaná!

A Farkas megállt, a fejét vakarta.

- Annyi bizonyos, hogy senki meg nem látná, meg nem hallaná - mondta. - De hát én nem másoktól tartok, hanem magától Mezei Benjámintól. Meg a feleségétől.

- Azoktól? Jámbor fűevő állatok, a légynek sem vétenek.

- Az az öreg kos, a kunkori szarvával, a bozontos szőrrel a nyakán, veszedelmes fickónak látszik.

A Róka vállat vont.

- Hát ha annyira félsz tőle, nem bánom, egyedül megyek. De azután majd elhíresztelem mindenfelé, hogy a Farkas megijedt egy kostól. Lesz majd nagy nevetség!

Ettől még jobban megijedt a Farkas. Mindent könnyebben elviselt, mint azt, hogy gyávának mondják és kinevessék.

- Mit beszélsz?! - kiáltotta. - Hogy én félek a kostól? Ezt nem hagyom magamon száradni! Gyerünk, együk meg feleségestül!

- Gyerünk! - felelte a Róka. - Menj előre!

- Azt már nem! Eredj előre te!

Végül is abban maradtak, hogy egyikük sem megy előre, másikuk sem marad hátra: egymás mellett lépdelnek Benjámin bácsiék házáig. Ott majd meglátják, mi a tennivaló.

Elindultak. Hanem a Farkas, hiába hősködött az imént, nagyon félt ettől a találkozástól. Mi tűrés-tagadás: minél közelebb jutottak Benjámin bácsiék otthonához, annál inkább inába szállt a bátorsága.

Éppen amikor az udvarba léptek volna, hirtelen szél támadt, és néhány elszáradt falevelet sodort feléjük, nagy zörgéssel, surrogással. A Farkas úgy megrémült ettől a kis zajtól, hogy hanyatt-homlok elmenekült. A Róka csak odalent, az országúton érte utol.

- Mondhatom, nagy vitéz vagy! - támadt a Farkasra. - Elszaladsz néhány száraz falevél elől!

- Te sem vagy különb! - vágott vissza a Farkas. - Éppúgy elszaladtál, mint én!

- Talán maradtam volna ott egyedül? Nem így alkudtunk!

A Farkas közben megnyugodott egy kicsit.

- Ha akarod, visszamegyek veled - ajánlkozott.

- Még mit nem! - kiáltotta a Róka. - Hogy megint cserben hagyj? Inkább lemondok a kosvacsoráról, és elmondom mindenkinek, milyen gyáva legény vagy.

- Nem hagylak cserben - ígérte a Farkas.

- Nem bízom benned - rázta a fejét a Róka.

- Tudod mit? - szólt a Farkas. - Van nálam egy erős zsineg, annak az egyik végét kösd a nyakamba, a másik végét én kötöm a tiedre. Így aztán egyikünk sem hagyhatja magára a másikat. Mert, őszintén szólva, én sem vagyok biztos felőled.

Ebben megállapodtak. A Farkas a Róka nyakára, a Róka a Farkas nyakára hurkolta a kötelet. Elindultak újra felfelé, a patak partján, a szép, füves, virágos domboldalon, Benjámin bácsi háza felé.

Mezei Benjámin kint ült a tornácon. Már jó ideje szemmel tartotta a két látogatót. Be is szólt a feleségének, hogy készítse elő a szénvonót meg a sodrófát: hátha verekedésre kerül a sor.

Amikor az egymáshoz kötözött két állat olyan közel ért, hogy meghallhatta a hangját, Benjámin bácsi odakiáltott a Rókának:

- Isten hozott, Róka komám! Kit vezetsz itt kötélen? Csak nem a Farkast? Ejnye, de örülök, hogy végre sikerült elfognod, megkötöznöd azt a hitvány báránytolvajt!

- Hallod? - suttogta a Farkas.

- Sose törődj vele! - felelte halkan a Róka.

Azután visszakiáltott Mezei Benjáminnak:

- Bizony, elfogtam, megkötöztem. Azért vezetem hozzád, hogy te mondd meg, mi történjék vele.

- Megmondom én máris - válaszolta a muzsikus. - Agyonütjük, darabokra vágjuk, megfüstöljük a kéményben. Úgyis a farkashús a kedvenc eledelem.

A Farkas megtorpant.

- Hallod? - suttogja újra. - A füstölt farkashús a kedvenc eledele!

- Ne hallgass arra a szájhősre! - felelte a Róka. - A zöld fű a kedvenc eledele, húst életében sem kóstolt!

- Feleség! - rikkantotta Benjámin bácsi. - Jön a Róka, hozza kötélen a Farkast! Köszörülheted a böllérbicskát, forralhatod a vizet, készítheted a hurkatöltőt! Ma farkastor lesz nálunk.

De erre már megmakacsolta magát a Farkas.

- Nem megyek tovább!

- Csak gyere! - unszolta a Róka. - Ne félj semmitől!

Húzott egyet a zsinegen.

A Farkas is húzott rajta egyet, de hátrafelé.

Így huzakodtak addig, amíg Benjámin bácsi fel nem kelt a helyéről.

- Szökni akar az a fránya Farkas? - kiáltotta. - Fogd csak keményen, Róka komám, megyek már, hogy segítsek neked! Ha egyszer a fejembe vettem, hogy farkashúst teszek el télire, nem is mondok le róla!

Ettől aztán elpárolgott a Farkas maradék bátorsága is.

- Ha nem jössz, itt maradsz - mondta a Rókának -, de én bizony szaladok innen.

Talán hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy ő maga zsinegelte össze magát a Rókával: ha egyik marad, a másiknak is maradnia kell, ha pedig az egyik elfut, a másik sem tehet egyebet.

Akárhogy is, alkudozás helyett sarkon fordult, és akkorát rántott a zsinegen, hogy a Róka felhemperedett.

- Ne hagyd magad, Róka! - kiáltozott Benjámin bácsi a tornác bejáratában. - Mindjárt ott vagyok, és elbánok a Farkassal!

Csak ez hiányzott a Farkasnak! Nekirugaszkodott, nyaka közé kapta a lábát, és elnyargalt. Árkon-bokron át vonszolta a boldogtalan Rókát, meg sem állt, amíg haza nem ért.

A Róka addigra jóformán mozdulni sem tudott. Minden tagja fájt, csupa kék-zöld folt volt a teste. Haza sem bírt menni a saját lábán: a felesége jött érte, az támogatta haza, fektette ágyba, rakott rá hidegvizes borogatást.

Annyi bizonyos, hogy a Rókának is, a Farkasnak is örökre elment a kedve attól, hogy ujjat húzzon Benjámin bácsival.


- És a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú. - A Nyúl mit csinált ezalatt?

- Semmit - felelte Rémusz bácsi. - Ez a mese nem a Nyúlról szólt. Megmondtam előre.

- Tudom - mondta a Kisfiú. - De azért valamit a Nyúl is csinált közben.

- Veled aztán nehéz boldogulni! - csóválta a fejét az Öreg. - Hát jó: megmondom, mit csinált közben a Nyúl. Aludt.

- Egész nap? - álmélkodott a Kisfiú.

- Egész nap! - válaszolta Rémusz bácsi. - Lusta volt. Egész nap aludt.

A Kisfiú azonban nem hagyhatta annyiban a dolgot.

- A Nyúl nem lusta állat! - kiáltotta. - A Teknős, a Varangy, a Medve, az lusta. A Nyúl, az fürge!

Rémusz bácsi felsóhajtott:

- Igazad van. Nem lustaságból aludt. Hanem azért, mert beteg volt, fájt a feje. Egész nap ágyban maradt és aludt.

- De aztán meggyógyult? - érdeklődött aggódva a Kisfiú.

- Már másnap makkegészséges volt - nyugtatta meg az öreg. - A mesebeli nyulak nem betegeskednek sokáig.

- Akkor jó - mondta a Kisfiú.

A NYÚL, A VADMACSKA ÉS A PULYKÁK

- De ma igazán a Nyúlról mesélj! - ezzel nyitott be a következő alkalommal Rémusz bácsihoz a Kisfiú.

- Más állatról ne is legyen szó a mesében? - kérdezte Rémusz bácsi.

- De igen - felelte a Kisfiú. - Azért más állatról is legyen benne szó.

- Például melyikről?

A Kisfiú elgondolkozott.

- Például az Elefántról - mondta aztán.

Rémusz bácsi is elgondolkozott.

- Nem lehetne inkább a Vadmacskáról? - kérdezte.

- De lehetne - válaszolta a Kisfiú. - És a Krokodilról.

- Hm... - vakarta az állát az öreg. - A Krokodil helyett szívesebben mesélnék sok-sok pulykáról. Mit szólnál hozzá?

- Sok-sok pulykáról? - latolgatta a Kisfiú. - Mennyi az a sok-sok? Tíz?

- Hová gondolsz! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Megvan az száz is, ha nem több! No, kezdhetem?

De a Kisfiúnak még volt valami tudakolnivalója:

- És a pulykák nem bántják a Nyulat?

- Azok? - nevetett az öreg. - Inkább megsegítik, ha bajba jut.

- Hát akkor mesélj a Nyúlról, a Vadmacskáról és a sok-sok pulykáról - egyezett bele a Kisfiú, és lábát lógázva, elhelyezkedett a magas, szalmafonatú széken.


A Nyúl egyszer az erdő szélén sétált nagy peckesen. Szép, nyugalmas, csendes délután volt. A Nyúl nem hallott semmiféle neszt, és nem is gondolt semmiféle veszedelemre. Nem is igen nézegetett se jobbra, se balra.

De a legkevésbé felfelé tekingetett - és ez volt a hiba. Mert egy fa ágán ott lapult a Vadmacska, és zsákmányra lesett.

Egyszerre csak azt érzi a Nyúl, hogy valami súlyos test esik a nyakába. Miközben hasmánt elterült a földön, nem győzte átkozni magát, amiért nem tekintett se jobbra, se balra, de legkevésbé felfelé. Mert tudta rögtön, hogy ki ugrott a nyakába a fáról.

- Te vagy az, Vadmacska úr? - kérdezte nyöszörögve, mivel úgy ránehezedett az a súlyos test, hogy a fejét sem bírta fordítani.

- Én hát! - felelte a Vadmacska. - Ki más tudott volna egy magas faágról ilyen pontosan a nyakadba ugrani?

- Nagyszerű ugrás volt, elismerem - mondta a Nyúl. - Hanem most már ereszd el a nyakamat!

- Még mit nem! - nevetett a Vadmacska. - Nem azért fogtalak meg, hogy mindjárt el is eresszelek!

- Hát minek fogtál meg, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte a Nyúl.

Csak azért beszélt, kérdezősködött annyit, hogy időt nyerjen, és közben kieszelje, hogyan menekülhet meg a Vadmacska karmai közül.

A Vadmacska még nagyobbat nevetett.

- Hogy minek? Hát hogy megegyelek!

- Itt helyben akarsz megenni? - tudakolta a Nyúl.

- Itt helyben - felelte a Vadmacska. - Minek cipekedjem feleslegesen?

- Hát a családodra nem gondolsz? - mondta szemrehányóan a Nyúl. - Pedig a kedves feleséged és a gyerekeid is bizonyára szívesen ennének egyszer egy jó, ízes falatot!

- Sovány falat vagy te egy egész éhes családnak!

- Tudom én azt! - válaszolta a Nyúl. - Hanem három-négy hízott pulyka talán már megtöltené a gyomrukat.

- Az bizony igaz! De hát a pulykák igen óvatosak: jobbra néznek, balra néznek, kiváltképpen pedig felfelé néznek. Ha közébük ugrom, menten szétrebben az egész falka.

- Látszik, hogy csak afféle erdőn élő, műveletlen vadállat vagy - mondta a Nyúl. - Egyebet sem tudsz, mint egy faágon meglapulni, és a nyakába ugrani annak, aki véletlenül arra téved. Fogalmad sincs az igazi vadászcsalafintaságról!

A Vadmacska azt gondolta, hogy talán eltanulhat a Nyúltól valami ügyes fortélyt. Meg aztán, az igazat megvallva, a pulykahúst jobban is szerette a nyúlhúsnál, de igen ritkán jutott hozzá. Ezért megkérdezte:

- Tudsz talán valami okos tanácsot?

- Nem is egyet. Nincs a világon könnyebb dolog a pulykafogásnál, csak érteni kell hozzá.

- Taníts meg rá! - kérte a Vadmacska.

- Megtanítalak, ha elereszted a nyakamat.

A Vadmacska eleresztette. Akár el is szaladhatott volna a Nyúl, de nem szaladt: ha alkalma volt egy kis tréfára, sohasem mulasztotta el.

- Többet ésszel, mint erővel - oktatta a Vadmacskát. - Az igazi tanult vadász furfanggal él.

- Mondd már, mit csináljak! - sürgette a Vadmacska.

- Feküdj le a földre, és tettesd magad holtnak. Akármilyen perzselően süt is a nap: meg ne mozdulj! Akárhogyan fúj is a szél: meg ne mozdulj! Akármennyire ellepnek is a hangyák, szúnyogok: meg ne mozdulj!

- Hát ez meg mire jó? - tudakolta a Vadmacska.

- Miközben így fekszel, mozdulatlanul - folytatta a Nyúl -, én idecsalom a pulykákat, az egész falkát. A pulykák kíváncsi madarak: odagyülekeznek majd köréd, hogy megnézzenek, megszagoljanak, megbökdössenek. Amikor már elegen lesznek, te hirtelen felugrasz, és nyakon csípsz közülük kettőt-hármat.

- Inkább hármat-négyet - felelte a Vadmacska, akinek igen megtetszett a dolog.

- Vagy még inkább négyet-ötöt - tódította a Nyúl. - Sőt, az is meglehet, hogy ötöt-hatot. Ez már csak a te ügyességeden múlik.

- Abban nincs hiba! - mondta magabiztosan a Vadmacska. - Csak egy a fontos: hogy a pulykák mind idejöjjenek.

- Erről gondoskodom! - ígérte a Nyúl. - A te dolgod csak annyi, hogy holtnak tettesd magad.

A Vadmacska elterült a földön, még a lélegzetét is visszafojtotta, amennyire bírta. A Nyúl pedig elszaladt arra a tisztásra, ahol a pulykák legeltek. Ott is találta valamennyit.


- Mind a százat? - kérdezte a Kisfiú.

- Száztizenhárman voltak, ha éppen pontosan akarod tudni - felelte Rémusz bácsi. - Az öreg Putyputy apó volt a főnökük.

- Furcsa neve volt - nevetett a Kisfiú.

- Ó, még sokkal furcsább nevűek is voltak közöttük! Például ott volt Trululu bácsi meg Lublub asszonyság, hogy csak ezeket említsem.


A Nyúl a tisztáson találta a vadpulykákat, mind a száztizenhármat.

- Adj’isten, jó napot! - köszönt, ahogy illik.

- Hát te mi járatban vagy errefelé? - tudakolta Putyputy apó, a főnök.

- Meg akarom kérdezni, részt vesztek-e egy jó kis tréfában a Vadmacska rovására.

- A Vadmacska rovására? - mosolyodott el a főnök. - Szívesen!

A Nyúl elmagyarázta a dolgot: a Vadmacska itt meg itt, a földön hever, mozdulatlanul. Holtnak tetteti magát, és azt várja, hogy a kíváncsi vadpulykák köréje gyülekezzenek, megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Az a szándéka, hogy amikor már elegen vannak, hirtelen felugrik, és nyakon csíp kettőt-hármat, hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppenséggel ötöt-hatot.

- Értem már! - kuncogott Putyputy apó. - Odamegyünk, és jól megugráltatjuk azt a komisz állatot.

A Nyúl elvezette a pulykákat oda, ahol a Vadmacska feküdt. Forrón perzselte a nap, de nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.

A pulykák, óvatos távolságban, köréje gyülekeztek.

- Nicsak! - adta a meglepettet Putyputy apó. - Miféle állat fekszik itt?

- Akármi legyek, ha nem a Vadmacska! - kiáltotta Lublub asszonyság.

- Akárhogy nézem is: meghalt! - jelentette ki nagy hangosan Trululu bácsi. - Nincs ebben már egy szemernyi élet sem.

- Nincs bizony! - mondta egy pulyka. - Hiszen látni való: forrón perzseli a nap, mégsem mozdul!

- Szél borzolja a bundáját, de nem mozdul! - tette hozzá egy másik pulyka.

- Hangyák, szúnyogok lepik el a testét, és még erre sem mozdul! - állapította meg egy harmadik.

A Vadmacska szájában összegyűlt a nyál az étvágytól. Hiszen lám, úgy történik minden, ahogyan a Nyúl megjövendölte: a kíváncsi pulykák mind köréje gyűlnek, hogy megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Még egy perc, és nem marad más tennivalója, mint hogy felugrik, és nyakon csíp közülük kettőt-hármat, hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppen ötöt-hatot!

Igen ám, de a pulykák - ámbár ott nyüzsögtek körülötte mind a száztizenhárman - csak nem akartak közelebb lépni hozzá.

- Vajon meghalt-e igazán? - kérdezte egy pulyka.

- Persze hogy meghalt, hiszen nem is lélegzik - felelte a másik.

- Mintha a bajusza mozogna - jegyezte meg a harmadik.

- Csak a szél mozgatja - válaszolta a negyedik.

- Mondom, hogy nincs benne élet - mondta Putyputy apó. - Nem kell tartanunk tőle.

A Vadmacska egy résnyire kinyitotta a szempilláját, hogy megnézze: jönnek-e már a pulykák.

De azok csak egy helyben totyogtak, egyik lábukról a másikra állva; még amelyik a legközelebb merészkedett, az is távolabb volt egy ugrásnyinál. És locsogtak, fecsegtek, puttyogtak, trulláztak, mégpedig jó hangosan, hogy a Vadmacska minden szavukat megértse:

- Be csúnya állat volt ez a Vadmacska!

- Nem is láttam csúnyábbat!

- Nézd csak azt a hegyes fülét!

- Azt a sörte bajuszát!

- A széles pofáját!

- Egy szerencse, hogy elpusztult!

- Hogy nem les zsákmányra többé az ágakon!

- Nem ugrik a nyakába annak, aki véletlenül arra téved!

De ezt már nem bírta tovább a Vadmacska. Felpattant a földről, hogy nyakon csípjen, ha nem is hat, ha nem is öt, ha nem is négy, ha nem is három, ha nem is két, de legalább egyetlen madarat.

Hanem a pulykák résen voltak. Amelyikhez odakapott, az hirtelen felröppent a levegőbe, majd néhány lépésnyire megint leereszkedett a földre. A Vadmacska ide ugrott, oda szökkent, a sok-sok pulyka pedig - pontosan száztizenhárom - hol felszállt a magasba, hol lehussant a Vadmacska elé. Hiába kapkodott utánuk karmos mancsaival a Vadmacska, legfeljebb egy-két tollát sikerült kitépnie némelyiknek.

A végén úgy elfáradt a Vadmacska, hogy a lábán sem bírt megállni. Dehogyis vágyott már pulykahúsra! Csak egyre vágyott: arra, hogy békén elnyúlhasson a földön, és jól kiszuszoghassa magát.

Le is feküdt nyomban, még a szemét is behunyta. A pulykák - szám szerint száztizenhárman - nagy viháncolva, puttyogva, trullázva táncolták körül, de a Vadmacska nem mozdult. Forrón perzselte a nap: nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.

Egy idő múlva a pulykák is elunták a mulatságot. Összeszedték az elhullajtott tollakat, aztán otthagyták a kimerültségtől félholt Vadmacskát, és visszamentek a tisztásra, ahonnan a Nyúl elhívta őket.

Hogy mire kellett nekik az elhullajtott pulykatoll?

Putyputy apó megbízta Lublub asszonyságot, aki nagyon értett az efféle ügyeskedéshez, hogy készítsen belőle legyezőt, és küldje el a Nyúlnak. A Nyúl szépen megköszönte az ajándékot, mivel azonban a legyező mégis inkább női kézbe való: még aznap továbbadta Mezeinének.


- És örült neki? - kérdezte a Kisfiú.

- Mezeiné? Ki sem mondhatom, mennyire örült. Azt mondta, hogy sok legyezője volt életében, de ez szebb valamennyinél.

- Ha én kapnék egy legyezőt a pulykáktól, én Anyának adnám - mondta a Kisfiú.

- Biztosan ő is nagyon örülne neki - felelte Rémusz bácsi. - Egyelőre azonban menj haza. Mert annak is nagyon örül, ha nem késel el a vacsoráról.

A Kisfiú elindult hazafelé. A kertben, a diófa egyik ágán, ott ült Rémusz bácsi cirmos cicája.

- Ide figyelj! - szólt fel neki a Kisfiú. - Feküdj le a földre, és tettesd magad holtnak. Én pedig hívom a pulykákat, hogy megnézzenek, megszagoljanak, megbökdössenek. Jó?

A cirmos nem felelt. Ásított egy nagyot.

- Úgy látszik, nincs étvágyad pulykahúsra - mondta a Kisfiú. Nem is erőltette tovább a dolgot, hanem hazaszaladt. Épp idejében érkezett a vacsorához.

A FARKAS ÉS A RÓKA OSZTOZKODÁSA

- Ma arról mesélek, hogyan csapta be a Róka a Farkast - mondta egyik este Rémusz bácsi.

- Miért nem inkább a Nyúlról mesélsz? - kérdezte a Kisfiú.

- Már megint a Nyúl! - csóválta meg a fejét az öreg. - Egyetlen napig sem lehetsz meg nélküle?

- Múltkor is másról meséltél - mondta szemrehányóan a Kisfiú.

- Sok állat van - magyarázta Rémusz bácsi -, és mindegyikkel történt valami érdekes dolog. Például a Rókával és a Farkassal is, amikor egy ökrön osztozkodtak. Ezt talán ne is meséljem el?

- De meséld el - felelte a Kisfiú. - Hanem azért a Nyúlról is legyen a mesében szó.

Rémusz bácsi felsóhajtott.

- Rendben van - mondta engedékenyen. - Szó lesz benne a Nyúlról is.


A Róka és a Farkas egyszer valamiképpen hozzájutott egy elhullott ökörhöz. Elhatározták, hogy megosztoznak a húsán.

- Enyém a mája - mondta a Farkas, és mivel ő volt az erősebb kettejük közül, a Rókának engednie kellett.

- Legyen a tied - hagyta rá.

- Enyém a combja is - jelentette ki a Farkas.

- Mind a négy? - kérdezte megütődve a Róka.

- Mind a négy - felelte a Farkas.

- Legyen a tied az is - sóhajtotta a Róka.

- És ezenfelül még a szügye is, a melle is, a csülke is...

- Hát akkor mi jut nekem? - méltatlankodott a Róka.

- Ami megmarad - válaszolta a Farkas.

Látta a Róka, hogy alkudozással nem sokra megy. Majd inkább furfanggal boldogul!

- Legyen a tied a szügye, a melle, a csülke is - mondta megadóan.

A Farkas jól értett a mészárossághoz, ügyesen feldarabolta az ökröt.

Csak akkor jutott eszébe, hogy valami edényféle kellene, amelyben hazaviheti a részét.

- Hazaszaladok valami edényért - mondta a Rókának. - Addig vigyázz a húsra. De nyitva tartsd ám a szemedet!

- Rám bízhatod! - felelte a Róka.

Alig várta, hogy egyedül maradjon. Amikor a Farkas már messze járt, felnyalábolta a májat és a húsnak vagy egy harmadát, és elrejtette egy odvas fában.

Jött a Farkas az edénnyel. A Róka nagy jajveszékelve fogadta:

- Jaj, jaj, jaj! Amíg otthon jártál, egy ember felnyalábolta a májat és a hús javát, és elfutott vele.

Szörnyen megharagudott a Farkas.

- Merre futott az az ember? - ordította. - Hadd fogjam meg, hadd harapjam át a torkát!

- Arrafelé szaladt - mutatott a Róka találomra az egyik irányba. - Ha nagyon sietsz, még utolérheted!

A Farkas letette az edényt, és elrohant. A Róka pedig felnyalábolta a hús másik harmadát, és elrejtette egy sziklahasadékban. Lihegve, zihálva, visszaérkezett a Farkas.

- Nem értem utol! - panaszolta.

- Jaj, jaj, jaj! - óbégatott a Róka. - Az még csak a kisebbik baj, hogy azt az embert nem érted utol! A nagyobbik baj az, hogy amíg a tolvajt üldözted, egy másik ember is ellopott egy nyaláb húst!

- Megölöm! - üvöltötte a Farkas. - Merre ment?

- Arra - mutatott a Róka a másik irányba.

A Farkas, fogát csattogtatva, eliramodott. A Róka meg belerakta a maradék húst, abba az edénybe, amelyet a Farkas otthagyott, azután fogta az edényt, és elindult hazafelé.

„Mire a Farkas észbe kap - gondolta -, én már régen otthon leszek!”


- És a Nyúl? - szólt közbe a Kisfiú. - Azt ígérted, hogy róla is szó lesz a mesében!

- Ne légy olyan türelmetlen! - intette Rémusz bácsi. - Amit ígértem, megtartom.


Vidáman indult hazafelé a Róka, kezében a húsos edénnyel. Azt számolgatta magában, hogy mit eszik meg belőle aznap, és mit tesz el másnapra.

Csakhogy hiba csúszott a számításába. Nem gondolt arra, hogy néhanapján a Farkas is képes némi ravaszkodásra.

A Farkas, amikor másodszor is hiába kereste a tolvajt, gyanút fogott. Kerülő úton tért vissza oda, ahol a Rókát hagyta, és egy bokor mögül mindent kilesett.

Váratlanul odatoppant a Róka elé.

A Róka ötölt-hatolt, szabadkozni próbált, hogy így meg úgy, csak azért akarta elvinni a hús maradékát, hogy ne kerüljön tolvaj kezére az is - de aztán a Farkas villogó, vérben forgó szemébe, csattogó agyaraira nézett, és jobbnak látta, ha magyarázkodás helyett inkább eldobja a húsos edényt, és sebesen kereket old.

A Farkas sem tűnődött, hanem a Róka után vetette magát.

Utolérte-e? Megtépázta-e? Ez már nem tartozik ehhez a történethez.


- Hát a Nyúl? - szólalt meg újra a Kisfiú. - Mikor jön már a Nyúl?

- Most.

- Most? Hiszen már vége a mesének!

- Még nincs egészen vége - felelte Rémusz bácsi. - Egy nagyon kicsi hátra van még belőle.


Nemcsak a Róka számításába csúszott hiba, hanem a Farkaséba is. Nem gondolt arra, hogy több bokor is van az erdőben... Pedig egy másik bokor mögött is lapult valaki, és mindent látott. Mindent látott: azt is, hogy a Róka is, a Farkas is otthagyta a földön a hússal tele edényt.

Amikor úgy találta, hogy tiszta a levegő, előbújt a bokorból, felkapta a húsos edényt, és nyugodtan, sietség nélkül magával vitte, éppen az ellenkező irányba, mint amerre a Róka meg a Farkas szaladt. Ez a valaki a Nyúl volt.

De hiszen a Nyúl nem eszik húst! Nem is magának zsákmányolta. Volt egy jó barátja, egy szegény beteg, öreg kutya: annak vitte. Húslevest főzött belőle, velős csonttal, sok zöldséggel. A szegény beteg mindjárt jobban érezte magát, amikor megette.