22. A kvarangyok országa

22. A kvarangyok országa

Utasaink az erdő hátralevő részén további kalandok nélkül keltek át; mikor kiértek a fák homályából, ormától a lábáig hatalmas szikladarabokkal teleszórt meredek dombot láttak maguk előtt.

- No, erre bizony nehéz lesz felkapaszkodni - mondta a Madárijesztő. - De hiába, át kell kelnünk rajta.

Megindult hát elöl, és társai követték. Alighogy az első sziklához értek, durva hang rivallt rájuk:

- Vissza!

- Ki szólt? - kérdezte a Madárijesztő.

A szikla fölött egy fej jelent meg, és ugyanaz a hang így folytatta:

- Ez a hegy a miénk, nem engedünk át rajta senkit.

- De nekünk át kell jutnunk - vitatkozott a Madárijesztő. - A kvarangyok országába igyekszünk.

- Itt ugyan nem mentek át! - mordult a hang, és a szikla mögül a legfurább ember lépett elő, akit barátaink csak valaha láttak.

Kurta, zömök kis testén óriási lapos fej ült, amely csupa ránc nyakból nőtt ki. Karja azonban egyáltalán nem volt, és ennek láttán a Madárijesztő biztosra vette, hogy ez az ügyefogyott figura semmiképp sem tudja őket megakasztani útjukban.

- Sajnálom, nem fogadhatjuk meg szavadat, át kell kelnünk a dombodon, akár tetszik, akár sem - mondta tehát, és vakmerően nekiindult.

Ekkor az emberke feje villámgyorsan előrerugaszkodott, nyaka kinyúlt, és a lapos feje búbja úgy hasba vágta a Madárijesztőt, hogy hanyatt-homlok lebukfencezett a lejtőn. Aztán a fej - csaknem éppoly gyorsan, mint ahogy kinyúlt - visszatért a törzshöz, és a fura emberke nyersen felröhögött:

- Látod? Nem olyan egyszerű, mint képzelted!

A hegyoldalból csúfondáros hahota hangzott fel kórusban, és Dorka száz meg száz kartalan Kalapácsfejet pillantott meg: minden szikla mögött ott kuksolt egy-egy.

Az Oroszlánt felbőszítette a Madárijesztő balesetét kísérő nevetés, és mennydörgésszerű ordítással nekirontott a domboldalnak.

Egy Kalapácsfej ismét öklelésnek lendült, és a hatalmas Oroszlán úgy gurult le a lejtőn, mintha ágyúgolyó találta volna el.

Dorka leszaladt, talpra segítette a Madárijesztőt, az Oroszlán odasántikált hozzá, összeverve, fájós tagokkal, és azt mondta:

- Hiába harcolnánk olyan emberek ellen, akik a fejükkel öklelnek; ezekkel senki sem bír.

- De hát mit csináljunk? - kérdezte Dorka tanácstalanul.

- Hívd segítségül a Szárnyas Majmokat - javasolta a Bádog Favágó. - Jogodban áll még egy alkalommal igénybe venni őket.

- Helyes! - mondta Dorka, fejére, húzta az Aranysipkát, és elmormolta a varázsigét.

A Majmok ezúttal is éppoly gyorsan megjelentek, mint az előző alkalmakkor, egykettőre ott termett az egész csapat.

- Mi a parancsod? - tudakolta a Majomkirály, és mélyen meghajolt Dorka előtt.

- Vigyél át bennünket a hegyen, a kvarangyok országába - kérte a leányka.

- Parancsodat teljesítjük - válaszolta a Majomkirály, és a Szárnyas Majmok egyszeriben felkapták utasainkat, Totóval együtt, és elszálltak velük. Mikor a domb felett repültek, a Kalapácsfejek üvöltöttek dühükben, és fejüket egyre magasabbra nyújtogatták a levegőbe, de nem tudták elérni a Szárnyas Majmokat; Dorka és társai így biztonságban átjutottak a hegyen, és földet értek a kvarangyok szép országában.

- Utoljára jelentünk meg parancsodra - szólt ekkor Dorkához a királyuk: - Istenhozzád, sok szerencsét!

- Élj boldogul, és köszönöm a segítségedet! - válaszolta a leányka; akkor a Majmok a levegőbe emelkedtek, és egyetlen szempillantás alatt eltűntek.

A kvarangyok országa boldog, gazdag vidéknek tetszett. Érlelődő búzaföldek között jól kövezett utak kanyarogtak, üdén csobogó patakok folydogáltak, amelyeken erős kőhidak vezettek át. Hidak, házak, kerítések mind élénkpirosra voltak festve, mint ahogy a nyugorok országában minden sárga volt, a mumpicoknál pedig kék. A kicsi, kövér, jóindulatúnak látszó kvarangyok maguk is mind pirosba voltak öltözve, s ruházatuk élénken virított a zöld fű meg a sárguló gabona között.

A Szárnyas Majmok egy tanya közelében tették le barátainkat; odamentek és bekopogtak. A gazda felesége nyitott ajtót, és mikor Dorka enni kért, az asszony finom ebédet szolgált fel mindannyiuknak, háromféle tésztával, négyféle süteménnyel, Totóról külön is gondoskodott, tálban tejecskét tett elébe.

- Messze van ide Glinda vára? - kérdezte a leányka.

- Ó, nem, nincs már messze - válaszolta az asszony. - Menjetek csak egyenesen délnek, hamarosan odaértek.

Megköszönték a jó ebédet, és újult erővel elindultak; addig mentek, mendegéltek szőke búzaföldek között, takaros kőhidakon át, amíg gyönyörű szép kastélyt pillantottak meg maguk előtt. Aranypaszomántos, vörös egyenruhába öltözött három szép fiatal lány állt őrt a kapuban, s mikor Dorka odaért, egyikük megszólította:

- Mi járatban vagytok a Dél országában?

- A Jó Boszorkánnyal szeretnénk beszélni, aki itt uralkodik - felelte Dorka. - Bevezetnél hozzá?

- Mondd meg a nevedet, majd megkérdem Glindát, hogy fogad-e! Megmondták, és a katonalány eltűnt a kastélyban. Kisvártatva visszajött, és közölte, hogy Glinda azonnal fogadja Dorkát és társait.