2011. augusztus 18., csütörtök

Bretagne-i népmese: A szelek eredete


Egyszer egy kapitányt útnak indítottak a hajójával: menjen, keresse meg, hol laknak a szelek, és hozza el az óceánra őket. Mert abban sz időben örökös szélcsend volt a tengeren, soha még egy könnyű fuvalom sem rebbent, a hajók csak evezővel haladhattak, és szegény matrózok majd belegebedtek a kemény húzásba.







Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakta a hajófenékre.

A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek: a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk.

Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten.

Az egyik azt mondta:

- Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk.

- Nem szabad - mondta egy másik -, a kapitány megtiltotta.

- Nem is fogja észrevenni! - erősködött az egyik matróz. - Éppen csak bekukkantok az egyik zsákba, aztán gyorsan újra bekötöm a száját.

Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és ízzé-porrá törött.

A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az Óceánon, s azóta is ott tanyáznak.

Átdolgozta: Rónay György

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...