Ha aztán a róka a tyúkpecsenyét megunta, verebeket is foghatott. Aratás után különösen jól kihíztak a verebek. A gróf búzája olyan kövérre hizlalta őket, mint egy jókora májgombóc. Ízlett is a rókának. Különösen, ha közben még nyulacska is akadt. Nyúl után még szívesebben törölgette a bajuszát.
A nyulat, tyúkot a gróf úr is szerette. A verebek nem tetszettek neki. - Állíts madárijesztőt! - parancsolta a csősznek.
A csősz ráérő ember volt. Elment a szőlőbe. Hozott onnan egy szőlőkarót. Leverte a búzatábla közepébe. Utána elment a szőlőbe még egyszer, hozott onnan még egy szőlőkarót. Ezt már nem verte le, hanem hozzákötötte a másik karóhoz keresztbe. Utána elment a tökföldre, onnan hozott egy nagy tököt. A tökre orrot, szemet vágott. Rátette a karó végére. Utána elment a magtárba. Hozott onnan egy foltos zsákot, ráhúzta a szőlőkaróra. Utána elment a szemétdombra, ott kikereste a gróf tavalyi cilinderét, s azt ráillesztette a tökre. A végén a sok ide-oda járkálás után olyan takaros madárijesztőt tákolt össze, hogy mindenki megijedt tőle, csak a verebek nem. A verebek megvetően mondogatták:
- Ilyennel akar bennünket a gróf ijesztgetni? Csak azért sem félünk.
És tovább szedegették a magot, de most már főként a rongyember környékéről. Sőt rá is szálldostak a tökfejűre.
A róka ismerte a verebek szokásait. Meglapult mellettük a búzában, és amelyik éppen a legközelebb csivikelt hozzá, elfogta.
Egy napon egy nyuszi is elvetődött az ijesztő ember közelébe. Megcsóválta a fejét, és azt mondotta:
- Ejnye, ejnye, mit ki nem eszelnek az emberek, csak hogy a gabonájukat őrizzék. Hát nem elég az a sok nekik, ami terem? Még tőlünk is sajnálják?
Ebben a pillanatban megzörrent a bokor, és a nyuszi elé toppant a róka:
- Hát neked mi kereseted itt az én járásomban? - mordult rá a nyúlra.
A nyuszi dadogott, hebegett. Nem jött a nyelvére még annyi értelmes szó sem, mint a síró babának.
- Látom - folytatta a róka -, nem sietős a dolgod, s így ráérsz arra is, hogy örökre itt maradj nálam. Hamm! Hamm!
És hirtelen elkapta a nyúl lábát.
- Jaj, jaj, ereszd el a lábamat! - kérlelte a nyuszi a rókát. - Soha többé nem jövök erre a tájékra.
- Dehogy eresztem. Örülök, hogy egyszer megfoghattam. Már két napja nem láttam nyúlpecsenyét.
- Nem félsz, hogy meglát bennünket a cilinderes?
- Madárijesztőtől csak nem félek! - mondogatta megvetően a róka.
- Hát ha nem félsz, jöjj el velem odáig. Mutasd meg a bátorságod.
- Szívesen - felelte a róka -, de azért nem eresztelek.
És elrángatóztak, huzakodtak, bukdácsoltak ketten a cilinderes emberig.
Amint a nyúl odaért a madárijesztőhöz, elkapta a zsák alját. Belecsavargózott. Egyszer csak eltűnt a róka elől a gomolyagban.
Volt.
Nincs.
A róka se volt rest! Utána! Felfutott a szőlőkaróra végig. Fel a tökfejhez. Be a cilinder alá. Kereste, kutatta a nyuszit mindenfelé. De a nyuszi csakugyan nem volt sehol.
- Adta nyuszija, jaj neked, ha még egyszer a szemem elé kerülsz. No várj csak! Megleslek én esténkint a káposztafejek körül. De akkor véged!
- Dehogy végem - kacagott fel a nyúl a madárijesztő mellől. - Gyere utánam most, ha tudsz.
A róka bizony nem bírt kimozdulni a zsákból, mert a nyuszi lent berántotta a zsák madzagját s körülcsavargatta a szőlőkaró tövén. Azzal nyugodtan továbbsétált onnan a káposztáskert felé.
A nyuszinak jólesett a káposztalevél. Ijedtsége egyszeribe elmúlott tőle.
Hogy aztán a róka hogyan vergődött ki a madárijesztőből, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a verebek aznap vígan éltek a búzában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése