Jánky Béla: Koldus még a cinege

Hull a hó - bekopog,

koldus még a cinege:

kinyitom az ablakot,

meg se kérdem: éhes-e?

Maradt a polcomon

egy kis daraliszt.

- Picinyke cinege,

itt a reggelid.

Fúj a szél - bekopog,

koldus még a cinege:

kinyitom az ablakot,

meg se kérdem: éhes-e?

Kendermagot veszek

s egy-két berkenyét.

- Picinyke cinege,

itt a jó ebéd.

Didereg, bekopog,

koldus még a cinege:

kinyitom az ablakot,

meg sem kérdem: éhes-e?

Este van, diót tör

az egész család.

- Picinyke cinege,

itt a vacsorád.

William Wordsworth: A cica és a hulló levelek

Nézd a cicát, mily ügyes,

hulló levelekre les!

Holt levél - egy, kettő, hátom -

mely fent ült a bodzaágon,

s most a csendes, tiszta reggel

fagyos legén át sereggel

hull kerengve, oly puhán,

hogy azt gondolnád talán,

míg a röptük figyeled,

hogy egy-egy tündérgyerek

kapaszkodik mindegyikbe,

s világunkba így szökik le,

ejtőernyőn ingva lassan,

szótlanul és láthatatlan.

De a cica, nézd, lapul,

mancsot nyújt, s szökken vadul!

Egy levélre, majd a másra

(mint az, oly hervadt a társa),

most tíz is hull - most csak öt -

most elállt, nincs egy se több.

Mily emésztő vágytól ég

szeme, míg az ágra néz!

Tigris-ugrással elévág

s röptében kapja a prédát,

elbocsátja, majd legyint,

s már mancsában van megint.

Most négy-öttel játszik ám,

mint varázsló indián,

mint az, éppoly fürge, de

százszor több az öröme.

Hogyha néznék ezren őt,

amint szökken és pörög,

s tapsolnák és éljeneznék,

Cirminek a taps, a tetszés

nem sokat számítana,

csak hogy boldog ő maga!

/Ford.: Tótfalusi István/

William Butler Yeats: Egy mókusnak

Mért futsz tovább?

Jöjj, játssz velem.

Ne rejtsen el ág,

nincs is fegyverem,

nem bántalak én,

csupán kis fejed

cirógatom és

eleresztelek.

/Ford.: Szabó Magda/

Donászy Magda: Erdei tél

Az erdőben esik a hó

napok, hetek óta.

A szél tornyos hegyet emel,

völgyet fú a hóba.

A pihéket hordja-viszi,

teregeti széjjel:

egyre hosszabb, mind hidegebb,

havasabb az éjjel.

Szürke nyulak, pettyes őzek

ide-oda futnak:

híre sincsen, nyoma sincsen

az erdei útnak.

- Merre szalad a hó alatt? -

mindhiába kérdik,

őzcsapáson, járt ösvényen

vattahó fehérlik.

Ijedtében a patak is

jéggé fagy egy reggel,

új tavaszig nem itatja

őket édes cseppel.

Jeges hátán a hópihe

csicsonkázna, csúszna,

de Fagyapó csak rálegyint,

s megdermed egy szuszra.

Most mit egyen, most mit igyon

a sok szomjas, éhes?

- Együnk havat! - fordul Tapsi

pettyes őzikéhez.

- Kár! Kár! Aki havat eszik,

megfájdul a torka!

Kárál a vén Varjú néne,

úgysincs semmi dolga.

Haragos is, mert a tollát

borzolja a szélvész.

Szürke nyúlnak hűlt helye sincs,

mire újra szétnéz.

A megriadt gida sebten

Tapsi után vágtat,

átugorja a bokrokat,

kerüli a fákat.

Üres gyomruk kireg-korog:

fenyőerdő népét

a hidegnél százszor jobban

meggyötri az éhség.

Üres beggyel, csüggedt szívvel

gubbaszt rigó, sármány:

ennivalót hogy is lelne,

tar fák kopasz ágán.

Egyszer, kora hajnal tájban

mozgolódás támad:

vége-hossza nincs a zengő

fejszecsattogásnak.

Öreg fenyők, kis fenyőfák

zöldellnek a szánon:

merre, hova visz az útjuk,

mutatja sok lábnyom.

Míg a fenyők gyantaszaga

visszaszáll a széllel,

a favágók pipafüstje

messzi ködbe vész el.

Az ottmaradt tuskók szélén

enyvesedő gyanta

havas erdő éhes népét

csemegével csalja.

S ott, ahol a csizmák talpa

nyomot vert a hóban,

madaraknak, kis nyulaknak

mindenféle jó van.

A fák körül a letiport

hó öléből itt-ott,

egy-egy bogyó, aszott fűszál,

nyűtt mag elővillog.

Túrja-fúrja cinkék, csókák,

vörösbegyek csőre,

gyors villámként vág a szarka

a szalonnabőrre.

Sürög-forog tüskés Sünék

ija-fija, lánya,

a verébbel kenyérmorzsán

osztozik a kánya.

Törpe tönkök tányérjából

tüskésedő szálka

kínálkozik: fűrészpor hull

a fatuskó tálba.

Egyik kis nyúl életében

nem evett még ilyet,

ízlik neki, örömében

hosszú füle billeg.

Pettyes őzek rágcsálják a

szétforgácsolt kérget,

s fenyőforgács lakomára

vissza-visszatérnek.

És ilyenkor nesztelenül

járnak, mint az árnyak.

Odúmélyen, fészekszélen

valamire várnak.

Nem számolnak napot-éjet,

eljön észrevétlen,

az úttalan havas úton,

hóviharban, szélben.

Fehér csipkefa a fenyő,

tar fák kopasz ága,

mintha mesék tündérkertje

valósággá válna.

Behavazott ágak közé

dudorászó szél csap,

álmos bokrok ága hegyén

zizereg a jégcsap.

Egyszer aztán víg nótaszó

veri föl a csendet.

Harangoz a fenyőtoboz,

szánkócsengő csenget.

Erdő mélyén megpihennek

a bakancsok, csizmák,

kerek száját nyitogatja

puttony, kosár, kis zsák.

Az egyikben répaféle,

a másikban torzsa,

harmadikból tökmag hull ki,

negyedikből morzsa.

Fagyott faggyú függ a fákon,

cinke, rigó, sármány

hintáztatja jobbra-balra,

dehogy hagyják árván.

Ügyes kezek vésik hóba

- tán még most is látszik:

"Jó étvágyat mindenkinek!"

A Mókus őrs járt itt.