Szalonta falai
A török világban az jutott eszükbe egyszer a szalontai hajdúknak, hogy jó volna az ő városukat erős kőfallal körülkeríteni. Azazhogy nem is hajdúk gondolata volt ez, hanem a szalontai főbíróé, Bezzegh Gedeon uramé. A hajdú vitézek ellenben igen haragosan csörgették a kardjukat.
Hát az meg már mire való volna? A sasok fészke nem szorul bástyára.
- De van ám olyan sas is, amelyiknek kihullott a szárnya! - nevetett csúfolódva Bánkai Ádám, a nyalka hajdúhadnagy.
Öregember volt a főbíró, botra támaszkodott már kard helyett. Elértette, hogy ő az a szegett szárnyú sasmadár, de nem vette zokon a tréfát. Inkább még kapott is rajta.
- Biz igaz az, öcsémuram. Szilaj sasoknak nem kell bástya. Annál jobban kell a jámbor bárányoknak.
Ezt meg a hajdúk értették el. Biz ők csak olyan szállóvendégek voltak otthon. Néha esztendőszámra se látta őket Szalonta. Olyan világ volt az, hogy a harc volt akkor a kenyérkeresete minden épkézláb embernek. Csak az öregek maradtak otthon meg a gyerekek meg az asszonyok. Azokra bizony nagyon ráfért volna a kőkerítés.
- Igaza van a főbíró uramnak - látta be a hajdúk hadnagya. - Szabad országútja ez a szegény város minden dúvadnak. Hol a váradi török égeti le, hol a berényi német sarcolja meg.
- De ha kőfalunk volna, azon mind a kettő betörné a fejét - bizonykodott a főbíró.
- Nem ér itt a beszéd semmit - lógatták a fejüket a hajdúk. - Kő kellene ahhoz, de sok, azt pedig mifelénk elfelejtette teremteni az Úristen.
- Nono - mosolygott a főbíró. - Más is kell ahhoz. Munkás kéz, amelyik a kőből falat rakjon.
Úgy szétrebbentek ettől a szótól a vitéz hajdúk, mint méhek a füsttől. Micsoda, hogy ők követ hordjanak, meszet oltsanak, vakolókanalat szorongassanak?! Úgy eltisztultak Szalontáról, hogy meg sem álltak az ország sarkáig.
Bezzegh uram pedig éppen ezt akarta. Attól tartott, hogy ezek a tűzvérű legények elrontanák az ő tervét. Azért nem is szólt arról senkinek, csak kapta magát, leszaladt a váradi basához.
- Nagyságos basa úr! - borult elejbe nagy alázatosan. - Engedd meg, hogy a te palástodba fogódzhasson Szalonta városa.
A basának nagyon szívére szolgált ez az alázatosság. Nemigen szoktatta hozzá a hajdúk városa. Beterítette palástjával Bezzegh uramat.
- Mondjad no, jó ember.
- Sokat sanyargat bennünket a német a berényi várból. Szeretnénk ellene kőfalat húzni a város körül, ha kövünk volna hozzá.
- No, azt adhatok, mert nekem semmibe se kerül - ajánlotta nagy kegyesen a basa. - Csak aztán ha készen lesz a fal, megjelentsd, mert én is ott akarok lenni az avatásán.
Tele voltak a váradi vár pincéi német foglyokkal: azok hordták a követ a bihari hegyekből vagy fél évig Szalonta alá. Akkor aztán a berényi várba kocogott föl Bezzegh uram. Ott már német volt az úr. Teufelnak hívták a várkapitányt, de csak Tejfölnek mondta a magyar ember. Annak mondta a szalontai bíró is.
- Kéréssel jövök, Tejföl uram. Sokat sanyargat bennünket a váradi basa. Szeretnénk ellene megvédeni a városunkat kőfallal. A követ már össze is hordtuk nagy fáradsággal, csak olyan kellene, aki falat rakjon belőle. Ha segítenél rajtunk, uram, hálával lennénk irántad.
- Farkas mondja: borjúláb - csapott a tenyerébe Tejföl uram Bezzegh uramnak. - Van egypár száz török foglyom. Azokkal fölrakhatod a falat. Csak aztán az avatásra el ne felejts meghívni.
De hiszen nem volt Bezzegh Gedeon eszefelejti ember, fél esztendő se telt bele, mikor már szalajtotta követeit a két pártfogó úrhoz.
- Készen vannak Szalonta falai, meg lehet tartani a fölavatást. Csak mentül többen jöjjenek nagy jó uraimék, hogy annál nagyobb legyen a parádé.
Lett is olyan nagy parádé, hogy országra szólt a híre. Volt a főbírónak annyi esze, hogy ugyanarra a napra hívta meg, mind a két kedves vendéget. Meg is érkezett mind a kettő, s éppen Szalonta kapujában szaladtak egymásnak. De úgy ám, hogy itt-ott maradt csak belőlük épkézláb ember. A váradi basa turbán nélkül vitte haza kopasz fejét, Tejföl uramnak meg nagyon is a fejébe verték a sisakot.
Bezzegh uram meg a bástya tetejéről nézte a csetepatét nagy lelki gyönyörűséggel, kard helyett görbe botjára támaszkodva.
- Lám, lám - mosolygott csendesen-, mégiscsak jó az öreg a háznál. Ezt csináld utánam, édes fiam, Bánkai Ádám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése