Néprege: Az "Akasztófa"

Sebes vára, háttérben a Vlegyásza. Dörre Tivadartól

Akkor, mikor még a hegyeket tündérek lakták, a várakat pedig azon a zordon szivű atyák, a kik minden kétségen kivül csak azért születtek, hogy leányaikat eltiltsák szivök választottjaitól, akkor azt a különálló hegyet, mely Magyar-Valkó és Magyar-Gyerő-Monostor között emelkedik, még sűrű fenyves borította s "Feketedomb"-nak nevezték. Most pázsitos oldalait vadvirágok tarkítják és "Akasztófa" a becsületes neve. A tündérek is eltüntek ormáról, legalább nagyon kevesen vannak, a kik úgy látják, mintha holdfényes éjjeleken egy fehér sugárból való hid - úgy mint hajdan - a fehérlő Vlegyásza csúcsáról e hegyig huzódna, s a sugárhidon fehér habruhás tündérek szállnának, mig ruhájok habfodrát a felhők tépik, úgy mint hajdan a fenyőtüske tépte szét a fehér, szép menyasszonyét, a ki e hegyre menekült, hogy innen aztán...

De hadd mondja tovább a néprege a maga bűbájos költészetével ezt a szomoru történetet, mert ki tehet arról, hogy az ilyen regék mind szomoruak?

* * *

A tündérek mindig a Vlegyászáról jövének a hegybe, valamint a Vlegyásza jégbarlangjaiból jöttek azok a tüzes sárkányok is, a kik máskülönben elvadult leventék voltak, de velük volt a "rossz" s igy sárkányalakot is ölthettek. A tündérek nagy bodroshátu fellegeken, vagy tarka szivárványon mindig el tudtak menekülni éppen akkor, midőn a sárkány átölelte volna őket. Csak egy tündér nem tudott a fellegeken elszállni, talán mivel ez az egy inkább vala leány, mint tündér: mindazáltal a vidék jó tündérnek nevezte, különben pedig a hatalmas várurnak, Valkó Pál őkegyelmének volt az egyetlen leánya. A havasok sárkánya az a hires asszonyrabló volt, a kit a kard nem sebesített, golyó nem járt, sudar volt, mint a jegenyefa, erős, mint az aczél és tüzes, mint az óbor: Tódor Villiámnak nevezték és félt tőle minden asszonyszemély három megye határán.

A Feketedombbal szemben emelkedett a tornyos, sötét, nagy Valkó vár: olyan sötét volt, mint a legsötétebb terhes felleg s úgy is rettegett tőle a környék népe, mint a legsötétebb fellegtől, a mely után elvert határok maradnak.

A sötét várban örökös vala a vigalom, s a vad dorbézolás még akkor sem szünt meg, midőn a várúr egyetlen gyermeke, Gizella, bájos hajadonná fejlődött, sőt akkor érte el netovábbját, mivel hogy a várúr ekképen nyilatkozik vala:

- Annak adom, azé lesz a lány és a vár, a ki úgy győzi a vigalmat, a bort, a vadászatot, mint magam, a hatvan éves férfi: de születése se legyen alábbvaló nálamnál, a ki vőm akar lenni!

Erre vette aztán csak igazán kezdetét a szilaj dőzsölés, mert nagy vala hire aranyhaju várleánynak: minden levente vágyott kezére. A leány gazdagságánál csak szépsége volt nagyobb, szépségénél csak jósága.

Jöttek is a fényes leventék mindenfelől, még Lengyelországból is, s habár azok tudtak inni és mulatni is, még sem tűré a vár ura, kiadta nekik az utat: csak tiszta magyar vér szállhat versenyre az ő lánya kezéért!

Gyűltek a szép deli leventék: megkezdődött a verseny, szilaj kedv verte fel a sötét vár minden zugát: hol a fenyvesben búgott a tárogató, koczczant a serleg, üvöltött a "hajrá!", hol a vár öles falai visszhangoztak a dőzsölők lármás vigságától.

Már száz nap és száz éjjel folyt a tivornya, midőn a vár ura azt kezdé észrevenni, hogy kóros fajzat az mind! Ezek közül a melyik győzné a dőzsölést, annak vagy a törzse nem előkelő, vagy a saját termetében van fogyatkozás: potrohos ez, czérnalábu az: az egyik igen sokat nevet, mintha tort ülne a másik: emez mindig cseveg, mint a szarka, hallgat amaz, mint a hal és mindnyájan felette hamar megtetszik, ha csak négy-öt kupa bort felhajt.

- Nem vagytok hozzám való vők, takarodjatok!

- Abból bátyám semmi sem lesz! - dörögte egy tüzes, délczeg ifju. - Nem járt te kegyelmed semmiben előttem! Fel csak a kupával, lássuk ki a legény!

- Ezt, épen ezt is vártam tőled ecsém, Gyerőffy! Csak próbára akartalak tenni, de előre tudtam, hogy te leszel a győztes...No nézd csak ezeket a korcsokat!

A márvány padozaton, valamint a tölgykaros padokon eldőlt leventék horkoltak. Gyerőffy felemeli serlegét:

- Utánam bátya!

- Jól csinálod ecsém! Tied a lány!

II.

A szomszéd faluban lakott kis sziklavárában ifju Gyerőffy János, ugyancsak ott, M.-Gy.-Monostoron lakott ifju Kemény Simon is, a kit Gizella szeretett. Hogy mikor kezdődött e szerelem, azt egyikök sem tudta volna megmondani, mert soha nem volt az úgy, hogy ők ne szerették volna egymást, és arra sem gondoltak soha, mintha egymás nélkül is meg lehetne élni. Mikor özvegy Kemény Ferencznének szép, deli fia meghallotta, hogy mik történnek a valkói várban, vállára csatolta gyémántos mentéjét s egyéb köntösén is tündökle a skofium: kezet csókolt édes szülőjének és egy negyed óra multán már ott állott Valkó vár hatalmas ura előtt, de nem egyedül álla ott, mellette volt Valkó Gizella: szép szőke haján gyöngyös párta csillogott, de kék szemének tündöklése elhomályosított minden más tündöklést.

- Kedves bátyám uram! - kezdé ifju Kemény Simon -, hozzám való jóvoltát meg ne tagadja: mi szeretjük egymást Gizellával, becsülettel kérem házastársul...

- El a szemem elől! - dörgött a várúr - versenyre kelni nem tudtál a lány kezéért, asszonyanyád szoknyáját őrizted: piruló ábrázatoddal miért nem levél leány, istenes beszédeddel miért nem levél pap?...

- Bátya! Karddal, buzogánnyal versenyre kelek minden daliáddal...

- Hallgass! Tudod te jól, hogy Gyerőffy János ő kegyelme lesz a vőm, azért hát ne háborgass, takarodj és vedd az eszedbe, hogy ha még egyszer itt látlak, tömlöczre vettetlek! Most el a szemem Elől! Te pedig pityergő lány, ha még egy könnyet merészelsz ejteni...

- Bátya, ne mondja tovább! - kiáltott olyan hangon Kemény, a mi nem hasonlított az imádsághoz. - Gizellám ne sírj, bizzunk az istenben!

- No csak bizzatok! És most vigyétek őket! A legényt kivül a várkapun, a lányt fel a tornyos házba: ott turbékoljon esküvője napjáig. Vigyétek!

A vár népe eltávolítá a szerelmes párt, de azt meg nem gátolhatta - mivelhogy nem is akarta meggátolni, mert mind közösen szerették a szép ifju párt - hogy egymás között némi megállapodásra ne jöjjenek.

Hogy mit határoztak a szerelmesek, azt csak ők és a jó isten tudhatta: de sejtette az édes anya is, annak okáért még aznap ilyen sorokat ira Valkó vár urához:

"Szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, nekem jóakaró bátyámuramnak és hatalmas szomszédomnak. Minek utána egy álomlátásban, de máskülönben is Isten ő szent felsége megmutatta vala nekem az utat, melyen indulnom kell s mely ut talán elvezérelne a kegyelmed szivéig kegyelmes bátyámuram, annak okáért igy szólok: nekem ada az ur egy áldott jó fiut és megáldá szépséggel, jósággal, deli bátorsággal, más földi javakban sem engedi szűkölködni, és ada kegyelmednek egy szép szelid leányzót: a fiatalok szeretik egymást, egymás nélkül nem tudnak élni, igy hát mi okon választaná el kegyelmed őket? Mi okon kivánná e szép pár vesztét? Mert hogy a tiltásnak veszedelem lesz a gyümölcse, azt az én anyai szivem világosan érzi! De mi kivetnivalót találhat kegyelmed bátyámuram az én szép fiamban: ifju Kemény Simon ő kegyelmében? Bizony nem hátrább való az én fiam semmi tekintetben, mint az országban a legjobbak, erkölcsére nézve pedig felette áll, hogy mást ne említsek, Gyerőffy János ő kegyelmének is...Senkit sem akarok kisebbíteni, de kérem szeretett bátyámuram, itéljen kegyelmed szive szerint és ne okozzon romlást ott, a hol áldást adhat! Én belátok szeretett fiam szivébe, ott pedig erős elhatározás van megirva, nem különben a kegyelmed csemetéje sem tudna megválni szerelmétől. Igy hát az isten szent nevére kérem, ne engedje kegyelmed hervadásra hajlani a két szép virágszálat, ne engedjen örök gyászt borulni egy szegény özvegyasszony szivére. Kegyelmezzen a fiataloknak, hogy az Uristen is kegyelemmel legyen bátyámuram iránt, a miért a holtig tartó imádságomba foglalom kegyelmedet. Szeretettel szolgáló huga, árva Radó Borbála sz. Kemény Ferencz meghagyott özvegye s.k."

Valkó vár hatalmas ura, minekutána az iródiákkal elolvastatta özvegy Keményné asszonyom levelét, tele kancsóját magasra emelve imigyen szóla:

- Ecsém Gyerőffy, koczczintsunk! Aztán lovas emberek utra keljenek lakodalmi vendéghivóra: egy hét alatt lakodalmadat üljük.

III.

Valkó várban búgnak a tárogatók, zúgnak a harangok, harsog a lakodalmi zene. A "Feketedomb" kétszeres visszhanggal veri vissza a harsonát. A harangok egyes kondulása elhallatszik Gyerő-Monostorra is. Ifju Kemény Simon szürke paripájára pattan. Szürke és minden ék nélkül való az öltözete is, mert aki menyasszonyt akar rabolni, annak nem való csillogó boglárdísz: a szürke szin nem lesz feltünő az üldözők előtt. Kiér a faluból s már a "Kövestetőn" csattog a paripa patkója, a hova élénken hallatszik a lakodalmi zaj. Mind a két harang kong, tehát most teszik a fátylaspártát a szép menyasszony szőke fejére: ettől számítva néhány percz mulva ott lesz, a hol találkozniok kell. Felette nagy őrizet alatt van a menyasszony, de egy pillanatig mégis csak egyedül hagyják esküvője előtt egyedül imádkozni: ez az imádság köti őket majd össze örökre, tehát gyorsan előre! De e pillanatban paripája sántikálni kezd három lábára," mivelhogy a sátán elküldé vala a gonoszt, hogy ezt művelje."

Ifju Kemény Simon felkiált, szivéhez kap. Jó lova már egyet se tud mozdulni: gyalog is elérne a kitüzött időre, csakhogy gyalog nem mentheti meg a leányt. Gyors elhatározással mint a villám fut vissza a faluba, istállójában a legelső lovat megragadja, nyereg nélkül ráveti magát és száguld ki a faluból. Hej! késő az már!

A hires menyasszonyrabló Tódor Villiám épen a kellő időben jelent meg: a szép menyasszonyt nyergébe kapta és " a sárkány repült mint a fekete fellegből való szélvész." A várban rémes lárma kél, s a megrendítő hir akkora erővel csap a vár urához, hogy nyomban földhöz sujtja: szörnyet hal a méregnek miatta.

IV.

A vőlegény egyenesen rohan Monostor felé! A " Köves" hegytetőn összetalálkoznak Kemény Simonnal, a ki szőrén ülve fehér ménén száguldott Valkó felé.

- Megállj rabló, gaz, megállj! Mondd hova loptad a menyasszonyomat?

Tehát elrabolták a szelid szép leányt? Nyilallott át ifju Kemény szivén, aztán felkiáltott:

- János! Ha elrabolták Gizellát, akkor induljunk utána közös erővel: neked menyasszonyod, nekem szerelmem...

- Ejh! Engem el nem ámítasz! Félre az utamból leány-rabló! - és szilaj dühében úgy csapott a Kemény fejére, hogy a deli, szép levente halva fordult le lováról.

Ezalatt a sárkány röpítette az alélt menyasszonyt. Rengeteg mélyén, sötét fenyvesek vadonában, sziklahegyben volt bevésve a Tódor Villiám palotája: a szobák falai aranypatkókkal valának kiverve s a mestergerenda kristályüvegből való volt: úgy tündöklött minden zug, mint napkeltekor a harmat a bokrokon. Aranyos tulipános karospadra helyezte a rabló Gizellát és felibe hajolva imigyen szóla:

- Gyönyörű virágszál, tudd meg, hogy te vagy a tizenharmadik menyasszony, a kit esküvője napján ide ragadtam, de te vagy az első, a kit igaz szivből meg is szerettelek, azért te egyedül léssz a feleségem...Ne félj tőlem szép leány, jobban lesz mellettem dolgod, mint lett volna Gyerőffy oldalán. Aztán mi kifogásod lehetne ellenem? Hisz Tódor Villiám derék, szép legény, aranya is annyi, hogy lábod nyomát arannyal veretheti s arany ernyőt tarthat föléd: e fényes sziklapalotában nem lesz más akarat, csak a te akaratod s mind ezek fejébe most egyelőre nem kivánok mást tőled, mint egy édes csókot!

Lehajolt a fehér menyasszonyhoz s mikor ajka érintette volna a lány ajkát, egyszerre csak elszédülve esett végig a földön. A kit semmi fegyver nem fogott, azt megsebesítette egy tű szúrása. Azért volt annak a tűnek akkora ereje, mert a menyasszony-fátyol volt vele feltűzve. Az alélt menyasszony épen idején ébredt és helyén használta rezgő tűjét. Aztán talpra szökött s kisuhant az ajtón: mint egy tündér, úgy lebegett a sötét fák között mindig tovább. Tüskebokrokon maradt menyasszonyi ruhájának megtépett foszlánya, mint egy-egy lehullatott fehér rózsa itt is, amott is, biztos utmutatóul az üldözőnek. Futott, futott s egyszer csak elérte a "Feketedomb" tetőt. Előtte állott Valkó és Monostor: hova meneküljön? Monostor felé indult. Csak addig utol ne érnék üldözői, mig a Kemény-várhoz eljuthat. Pihegett a fáradtságtól, de azért új erőt merítve futásnak indult. Háta mögött a bozót recsegve, ropogva törelődzött és Tódor Villiám előlépett. A menyasszony gyorsabb futásra iramlott s abban a pillanatban maga előtt látta Gyerőffyt. Megingott, hátratántorodott, de ekkor elméjében az villant meg, hogy ha ő most összeesik, akkor a két férfi közül valamelyik magával ragadja. Nem, inkább meghal, mintsem valamelyiké legyen! A "Feketedomb" északi része meredélyesen magaslik a sziklás alj felett: onnan egy szökés örökre megszabadítja mind a két üldözőjétől: tehát csak gyorsan oda! A meredek széléhez futott: Gyerőffy gyors mozdulattal mellette termett, kezét megragadta:

- Mégis az enyém vagy, szép menyasszonyom!

S midőn éppen szilajon átölelé vala, Tódor Villiám jól czélzott, a deli vőlegény halva esett hátra.

A fehér menyasszony, mivelhogy még nem vala tündér, nem menekülhetett a sárkány elől tündér-módra: "bodroshátu fellegen", hanem leugrott a mélységbe: tisztán érezte, hogy szerelmese várja őt.

Igy hát odaát Monostoron a megkonduló három harang egyszerre három halottnak szól. (...)

Hanem Tódor Villiám sem rabolt több menyasszonyt, mert még azon a nyáron utolérte a törvény keze és a király azt rendelte, hogy a "Feketedomb" tetőn a legmagasabb fenyőfánál is egy singgel magasabban akasztófát állítsanak, arra huzzák a rablót s ott hagyják temetetlenül elszáradásig. Sok-sok esztendőn át lógott a fekete tetem a legmagasabb fánál is egy singgel magasabban, mig a sudar fenyők megsokallták a dolgot és összesugtak: ezt a gyalázatot nem tűrhetik már tovább, s igy elpusztították magukat.

Egyszerre egész kopár lett a "Feketedomb": soha egyetlen fa nem zöldült rajta. Egyedül az akasztófa állott a tetőn feketén. Most már azt az egy fát is kikorhasztotta az idő, de a hegy megmaradt "Akasztófának".

És az Akasztófa s a Vlegyásza havas csúcsa között néha, holdfényes éjjeleken, most is ott lebeg a fehér sugárból való hid, melyen tündérek járnak: hab-ruháikról leszakítanak egy fehér rózsát és oda dobják a fehér menyasszony sziklasirjára...ledobják, utána néznek és szánó könnyeikből harmathullás lesz a völgyben.

Ilyenkor mindig azt sajnálják, hogy miért is nem tudott az a szép menyasszony a bodroshátu fellegeken hozzájuk menekülni, a hol örökkévaló a fiatalság és a szerelem.