Egyszer volt , hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy olyan kertje, amilyent még ember szem nem látott.
Mert ez a kert - úgy tudjátok meg - csupa selyemfüvet termett.
De hiszen teremhetett, nem volt abban a királynak semmi öröme. Ami nappal termett, éjjel mind leette valami ménes, de hogy miféle ménes, azt senki lélek nem tudta.
Állítottak oda strázsát, nem egyet, de százat. Hanem éjjel tizenkét órakor csak fújni kezdett az álomszellő, azzal lehullottak lábukról a strázsák, aludtak reggelig, mint a fekete föld.
Búsult a király, nem tudta már, mitévő legyen. Egyszer aztán kihirdette az egész országban, hogy annak adja a leányát s fele királyságát, akrárki fia-borja legyen, aki a kertet megőrzi.
Hiszen jöttek mindenfelől, nemcsak az országból, de idegen földről is: hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. De szégyenszemre mind haza is mehettek, mert egy sem tudott ébren maradni. Mindenkit levert a lábáról az álomszellő.
Volt a király országában egy szegény özvegyasszony, és annak egy derék, ügyibevaló fia. Híre volt ennek a legénynek hét pusztahatárban, még azon is túl, mert soktudó volt, s azt beszélték a népek róla, hogy a jövendőt is megmondja, amikor olyan kedve kerekedik.
Hát ez igaz volt-e, nem volt-e, azt nem tudom, elég az, hogy ez a legény is elindult szerencsét próbálni. Süttetett az anyjával hamuban sült pogácsát, azzal elindult, s meg sem állott, míg a király városába nem ért. Ment egyenesen a király színe elé, s jelentette, hogy egy élete, egy halála, megőrzi a selyemkertet.
- Jól van, fiam - mondá a király -, ezt már nekem sok ezeren mondták, de még egy sem őrzé meg. Hanem én neked is csak azt mondom, amit a többinek, hogy itt a kezem, nem disznóláb, neked adom a leányomat s fele királyságomat, ha megőrzöd a selyemkertet.
Kimegy a legény a palotából, megy a kertbe. De amint a kapun be akar lépni, elejébe tippen egy egérke, s megszólítja:
- Áldjon meg az Isten, te jó legény, adj nekem egy falás kenyeret, reggel óta semmit sem ettem!
- Hát én hogyne adnék - mondá a legény -, nesze, te szegény egérke, egyél.
Elévette tarisznyájából a hamuban sült pogácsát, tört belőle egy jó darabot, s odaadta az egészet.
Megeszi ott mindjárt az egérke a pogácsát, s mondja a legénynek:
- No, te legény, jótétel helyébe jót várj! Sok-sok ezer legényt megállítottam én ez előtt a kapu előtt, s kértem, hogy adjanak egy falás kenyeret, de nem adott egy sem. Hát ha nem adtak, úgy is vették hasznát. Hallgass ide, te legény, tudom én, hogy miben jársz. Látod-e azt a kicsi hasadékot a kerítésen? Menj oda, sétálj a hasadék mellett, aztán ne félj, fújhat tőled az álomszellő, el nem alszol. Éjfélkor majd jő a tündérkirály ménese nagy dobogással, szörnyű nagy nyerítéssel. Te pedig ne csinálj semmi egyebet, csak dobd a ménes elé ezt az arany nyílvesszőt. Aztán lefekhetsz, alhatsz, reggelre úgy megnő a selyemfű, hogy övig ér. Hanem azt megmondom neked, hogy addig meg ne nyugodjál, míg azt az embert le nem győzöd, akinél a nyílvesszőt megtalálod, máskülönben ő elragad magával az alsó világba.
Megköszöni a legény az arany nyílvesszőt, elbúcsúzik a legény az egérkétől, aztán megy a hasadékhoz, s ottan sétál fel s alá.
Hát egyszer csak fújni kezd az álomszellő. Eleinte a kerítés fölött, aztán a kerítés hasadékán keresztül is. Jön a ménes nagy dobogással, nyerítéssel: volt ott ezer aranyszőrű paripa, ha nem több. No, de a legény nemigen számlálta, hanem fogta a nyílvesszőt, s a ménes elé dobta.
Azzal lefeküdt a kerítés tövébe, s úgy aludt, mint a bunda.
Jön reggel a király, nézi a kertjét, s szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Jönnek az udvarbéli népek is. Keresik a legényt, s hát ott fekszik a kerítés tövében. Felrángatják, talpra állítják, s kérdik tőle:
- Te őrzéd-e meg a kertet, hé?
- Biz’én, hé, nem is ti, hé! - felelt a legény.
De bezzeg másképp beszéltek vele mindjárt. Felkapták a legényt, s úgy vitték a király elé.
- Ember vagy, fiam - mondá a király. - Amit ígértem, meg is tartom, neked adom a leányomat s fele királyságomat.
Mondja a legény:
- Köszönöm nagy jóságát, felséges királyom, de én addig meg nem házasodhatom, míg a nyílvesszőmet vissza nem kerítem.
Eleget marasztalta a király, de még a királykisasszony is, mert első látásra megtetszett neki a legény, de a legény nem maradt. Azt mondta: menni kell, a föld fenekéről is elékeríti azt a nyílvesszőt.
Hát jól van! A királykisasszony feltarisznyálta, s indult a legény a nyílvessző után.
Ugyan bizony, barátom, minek hordod a homlokodban azt a nyílvesszőt?
Feleli a kocsis:
- Hiszen nem hordanám én, csak ki tudnám húzni, de még nem akadt ember, aki kihúzza.
- Hát mit fizetsz, ha én kihúzom?
Ígérte a kocsis, fizet ő száz pengőt is szívesen.
- Nem kell nekem a pénzed - mondá a legény -, csak taníts meg mindenre, amit tudsz, mert úgy szemlélem a képeden, hogy te sokat tudsz.
- Jól van - mondá a kocsis -, mindenre megtanítalak, amit tudok, csak húzd ki a nyílvesszőt.
Megfogta a legény a nyilat, s úgy kirántotta, mintha ott sem lett volna.
Gondolta magában a kocsis: ,,No, megállj! Hát te vagy az a híres legény, aki a homlokomba dobtad a nyílvesszőt, hiszen majd megtanítalak én!"
Azután pedig hangos szóval azt mondja:
- Hát gyere, én mindenre megtanítalak, amit tudok, de azt előre megmondom, hogy úgy megtanulj mindent, hogy többet tudj, mint én, mert különben a mátkádat többé bizony nem látod.
- Jól van - mondta a legény -, csak menjünk.
Azzal elindultak ketten, s beértek egy rengeteg erdőbe. Volt ott az erdőben egymás mellett három nagy kazal fa, s azt mondja a kocsis:
- Ülj fel az egyiknek a tetejére!
Felül a legény, a kocsis meg alája gyújt. Úgy kiégett a fa a legény alól, hogy még a ruhája sem perzselődött meg.
- No, tudsz-é annyit, mint én? - kérdi a kocsis
- Dehogy tudok, dehogy tudok - felelt a legény.
Felülteti a második kazalra, azt is kiégeti alóla. De ennek még füstje sem volt, úgy elégett. Felülteti a harmadik kazalra, azt is eléget, sem füstje, sem lángja nem volt.
Kérdi ismét a legényt:
- Na, tudsz-e annyit, mint én?
- Tudok-e? Tudok én tízannyit is! - felelt a legény.
Volt ott egy kis patak. A legény keresztülbucskázott a fején, s egy kis hal lett belőle. Azzal a patakba belefordult, s úszott lefelé nagy vígan. Uccu neki! A kocsis keresztülbucskázik a fején, lesz belőle egy nagy hal, s úszik a halacska után. De kicsi volt a patak, s nem tudott oly sebesen úszni, mint a halacska.
No, hanem egyszer csak a patak beleszakadt egy tóba. Ott már a nagy hal tudott jobban úszni. Szerencsére mire utolérte a nagy hal, már a túlsó parton volt a kicsi halacska, hirtelen kiugrott a tóból, keresztülbucskázott a fején, s jegygyűrű lett belőle.
Történetesen éppen arra sétált egy királykisasszony. Fölvette a gyűrűt, s az ujjára húzta.
Megszólal a gyűrű:
- Felséges királykisasszony, most a tóból mindjárt kiugrik egy nagy hal, s egy szép úri legény lesz belőle. Kér téged szép mézesmázos szavakkal, hogy add neki a gyűrűt, de te csak mondjad neki:
- Addig nem adom, míg ezen a tón keresztül olyan aranyhidat nem csinálsz, amilyet még emberi szem nem látott.
Úgy lett, ahogy a gyűrű mondta. Kiszökik a nagy hal a tóból, dali szép úri legénnyé változik, hogy a királykisasszony szeme bizony megakadott rajta, s kéri a gyűrűt szép, simándi, mézesmázos szavakkal. De a királykisasszony azt mondja:
- Neked adom szívesen, ha ezen a tón keresztül olyan aranyhidat csinálsz, milyet még emberi szem nem látott.
Azzal a királykisasszony hazament, s ahogy belépett a szobájába, kitágult az ujján a gyűrű, lekoppan a földre, s hát olyan szép legény válik belőle, hogy még szebb a másiknál.
Mondja a legény:
- Felséges királykisasszony, az a másik legény holnap eljön a gyűrűért. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy mikor a gyűrűt által akarod adni, ejtsd a földre.
Még nem is szólhatott a királykisasszony, a legény keresztülbucskázott a fején, s ismét gyűrű lett belőle. A királykisasszony fel is húzta az ujjára.
Másnap reggel kinéz a királykisasszony az ablakon, s hát a szeme csak úgy káprázott a szertelen nagy fényességtől: ott volt az aranyhíd a tó felett. De ha ott volt, jött az úri legény is, s kérte a gyűrűt. A királykisasszony mindjárt le is húzta az ujjáról, de mikor által akarta adni, elejtette, s az - halljatok csodát! - egyszerre apró kásaszemekké változott.
Na hiszen, fogja magát az úri legény, keresztülbucskázik a fején, kakassá változik, s szedegetni kezdi a kásaszemeket.
Az ám, de abban a szempillantásban egy kásaszemből kicsike bogárka lett, s az a kicsi bogár felmászott a falra, s ott felült egy puskának a sárkányára. Nem vette ezt észre a kakas, s mikor a kásaszemeket összeszedte, összeverte a szárnyát, s elkezdett kukorékolni.
- No, te nyílvesszős legény, többet akartál tudni, de most a begyembe kerültél, szabadulj ki innét, ha tudsz!
Hiszen a kicsi bogárnak sem kellett több. Megnyomta a puska sárkányát, elsült a puska, s úgy szárnyon lőtte a kakast, hogy többet az nem kukorékolt. Akkor nagy hirtelenséggel ő is kakassá változott, összeverdeste a szárnyát, s elkezdett kukorékolni.
- Kukurikú, tündérkirály kocsisa, többet tudtam, mint te, mert különben te győztél volna le engem!
Azzal ismét legénnyé változott. Megköszönte a királykisasszonynak nagy jóságát s ment vissza az ő mátkájához.
Hej, volt nagy öröm! Csaptak olyan nagy lakodalmat, hogy hét országra ment a híre, s olyan nagy volt a vigasság az országban, hogy hét esztendeig sem lehetett látni szomorú embert, csak egyetlenegy síró gyermeket láttam. Az is azért sírt, mert a tyúk kikapta a kezéből a mákos kalácsot.
Aki nem hiszi járjon utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése