A. Sz. Puskin: Mese a halászról meg a halról
Élt egyszer a kék tenger mellékén
Egy apóka meg a felesége.
Szegényes kis sárkunyhóban laktak,
Immár teljes harminchárom éve.
Halászni járt hálóval apóka,
Fonalat font rokkáján anyóka.
Egyszer apó kiveti a hálót
s húzza, húzza: csak hínár van benne.
Kiveti másodszor is:
Hát csak iszapos kavics.
Harmadszor is kivetette:
Egy kis hal ficánkol benne.
De nem akármilyen hal: aranyhal.
Ráadásul szóra nyílik ajka,
S így beszél, méghozzá ember-nyelven:
" Engedj vissza a tengerbe engem,
Gazdagon megjutalmazlak érte,
Teljesítem minden kívánságod."
Csodálkozott, de félt is apóka:
Ott halászik harminchárom éve,
De még nem hallott halat beszélni.
Aranyhalat szabadon engedte,
És ezt mondta neki, hízelegve:
"Menj isten hírével, kis aranyhal,
Nincs szükségem arra, amit adnál,
Szabadságod visszaadom ingyen,
Kék habokban kedvedre ficánkolj!"
S hazaballag a feleségéhez,
Otthon elmeséli a kalandot:
"Egy kis hal akadt ma a hálómba,
De nem akármilyen hal: aranyhal,
S a szája nyílik emberi beszédre,
Kék habokba kéredzkedett vissza,
S ígért nekem fényes váltságdíjat,
Kívánságom teljesíti, mondta.
De nem mertem elfogadni semmit,
Szabadságát ingyen visszaadtam."
Anyó erre mérgesen felpattan:
"Bolond vagy te, mindig is az voltál!
Elszalajtod így a jószerencsét!
Kértél volna új dagasztóteknőt,
Hisz tudod, hogy elrepedt a régi!"
Tengerpartra kimegy apó újra,
Könnyű szellő fodrozza a tengert.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne , ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,
De kikaptam anyókától otthon,
Nem hagy békét szegény ősz fejemnek,
Hajtogatja: kellene új teknő,
Mert a régi teknő megrepedt már."
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével,
Míg hazáig érsz, meglesz a teknő."
Hazaballag apó anyókához,
Hát csakugyan otthon volt a teknő.
Ám anyót a méreg ette mégis.
"Bolond vagy te, mindig is az voltál!
Sokra megyünk majd az új teknővel,
Sokra megyünk, ha üres a kamra!
Fordulj meg s menj ki megint a partra,
S kérj a haltól módos parasztházat!"
Tengerpartra kimegy apó újra,
Már erősen hullámzik a tenger,
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az illően, meghajolva:
"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,
De még jobban kikaptam anyótól,
Nem hagy békét szegény ősz fejemnek,
Zaklat engem módos parasztházért."
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével,
Meglesz, amit kértél, a parasztház."
Hazaballag apó, de a régi
Sárkunyhónak se híre, sem hamva.
Szép parasztház, fényes ablakokkal
Állt előtte, füstölgött a kémény,
Tégla-kémény és a kapu tölgyfa,
Várja anyó ablakban a férjét,
S hogy meglátja, szidja mint a bokrot:
"Bolond vagy te, most vagy csak igazán,
Parasztházat tudtál csak kívánni!
Fordulj vissza s mondd meg ezt a halnak:
Nem akarok lenni parasztasszony,
Inkább előkelő nemesasszony!"
Tengerpartra kimegy apó újra,
Nyugtalanul háborog a tenger.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg Aranyhal hercegnő,
Még bolondabb jut anyó eszébe,
S nem hagy békét szegény ősz fejemnek,
Nem akar már lenni parasztasszony,
Inkább előkelő nemesasszony."
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével!"
Hazaballag apó anyókához,
Ugyan mit lát? Tágas udvarházat,
Tornác lépcsőjén áll már anyóka,
Drága prém van a vállára vetve,
Feje búbján selyem főkötője,
Nyakába akasztva drága gyöngysor,
Minden ujján fényes aranygyűrű,
Piros bársony topánka a lábán.
Parancsára les az egész háznép,
S tűri mind, hogy üstökük cibálja.
Így köszön rá apó anyókára:
"Adjon isten, tekintetes asszony!
Teljesült a kívánságod végre!"
De ráripakodott az anyóka,
És az istállóba küldte menten.
Eltelt egy hét, jött utána másik,
S még bolondabb jut anyó eszébe.
S küldi újra apókát a halhoz:
"Menj és mondd meg ezt az aranyhalnak:
Nem akarok nemesasszony lenni,
Inkább lennék már hatalmas cárnő."
Ily beszédre elrémült apóka:
"Bolondgombát ettél tán, anyóka?
Szólni, lépni sem tudsz, mint egy cárnő,
Királyságod kész nevetség lenne!"
De már mérges lett anyóka erre
És apó arcába vágta öklét:
"Hogy mersz hozzám így beszélni, ember,
Elfelejtetted nemesi rangom?
Menj utadra, míg szépen beszélek,
Elvitetlek, ha magadtól nem mégy!"
Szegény öreg kiballag a partra,
Már a kék tenger sötét egészen.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,
Bolondóra jött megint anyóra,
Nem akar ő nemesasszony lenni,
Inkább lenne már hatalmas cárnő!"
Azt felelte Aranyhal hercegnő:
"Sose búsulj, menj isten hírével,
Jól van, legyen anyókából cárnő!"
Hazaballag apó s ugyan mit lát?
Káprázatos kastély áll előtte,
Asztalfőn ül, mint felséges cárnő,
Őt szolgálják fényes uraságok
Tengerentúlról hozott borokkal.
Rá anyóka mézeskalácsot fal.
Körülveszi félelmetes őrség,
Tartva vállon fényes alabárdot.
Hüledezve nézi ezt apóka,
Illendően térdet és fejet hajt:
"Adjon isten, félelmetes cárnő,
Teljesült a kívánságod végre!"
Ám ügyet se vet reá anyóka,
Csak szemével int a szolgahadnak,
Összefutnak fényes uraságok,
És bizony kituszkolják apókát.
Az őrség az ajtóban beéri,
S majd hogy össze nem vágják a bárddal,
Ráadásul mind rajta nevetnek:
"Vén tökfilkó, úgy kellett, úgy kellett,
Legalább egy tanulság a vége:
Ne üsd orrod minden szilvalébe!"
Eltelt egy hét, jött utána másik,
S még bolondabb jut anyó eszébe,
Udvaroncait férjéért küldi,
Megtalálják és elébe hozzák.
Most anyóka így beszél apóhoz:
"Menj és mondd meg ezt az aranyhalnak:
Nem akarok többé lenni cárnő,
Inkább lennék tenger királynője.
Mélységes-mély óceánban laknék,
Szolgálna az aranyhal is engem,
Apród volna szép kíséretemben."
Nem mert ellenkezni már apóka,
Árva szóra sem nyitotta ajkát,
Csak kiment a kék tenger partjára,
Sötét vihar csapkodta a tengert,
Sötét felhők, haragos hullámok
Jöttek-mentek, zúgtak és morogtak.
Hívja szóval az aranyhalacskát,
Az oda is úszik s kérdi tőle:
"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"
Felel az, illően meghajolva:
"Már bocsáss meg Aranyhal hercegnő,
Nem tudok meglenni már anyótól,
Mert nem akar lenni többé cárnő,
Inkább lenne tenger királynője,
Mélységes-mély óceánban lakna,
Apródjaként, megkövetem szépen,
Te is szolgálnál kíséretében."
Szót se felelt erre a halacska,
Csak megcsobbant a vízben a farka,
S mély tengerben eltűnt mindörökre.
Várta válaszát soká a parton,
Végre hazaballagott apóka.
S ugyan mit lát? A régi sárkunyhót,
A küszöbön üldögélt anyóka,
Lába előtt régi, repedt teknő.
/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése