A két aranyhajú gyermek / Román népmesék

A két aranyhajú gyermek

Egyszer volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy király, mert hiszen királyok mindenkor voltak. Hanem a legtöbb király öreg volt, nem szép és fiatal, mint az, akiről én akarok beszélni.

Ez olyan gyönyörűséges volt, mintha a napból szőttek volna, csakhogy nem talált kedvére való királyasszonyt magának. Egyedül bizony nem tudott élni, fogadott is azért egy cigányasszonyt, hogy az a ház dolgát ellássa. Nem volt az igazi cigányné, csak mivel fekete volt, s úgy kere­pelt a szája, mint a kendertilóé, az egész királyi udvarban mindenki cigánynénak csúfolta. Mivel a rossz szájak azt beszélték, hogy a király összeszűrte a levet vele, azok a leányok, akik hozzámentek volna, nem kellettek a királynak; azok pedig, akiket ő vett volna el, nem mentek hozzája, így nőtlen maradt. Szó sincs róla, hogy idős lett volna, de hát abban az időben kiváltképpen a fiatalabb királyfiak házasodtak.

Kiment egyszer a király a katonáival gyakorlatozni a mezőre. Generális ruhába volt öltözve. A mezőn három leánytestvér a kendert nyűtte. Ezek a leányok nem ismerték a királyt, nem is gondolták volna, hogy arra járjon.

A legnagyobbik leány így szólott:

- Ha engem feleségül venne a király hopmestere, én egy kenyérrel jóllakatnám az egész királyi udvart.

A középső azt mondta:

- Ha engem a király íródeákja elvenne, én egy orsónyi fonálból felöltöztetném az egész udvart.

A legkisebb leány pedig, aki szépségével felülmúlta a két testvérét, s aki olyan volt aranysárga hajával, mint a hold a csillagok között, azt mondotta:

- Ha engemet maga a király venne el, én két olyan tündéri királygyermeket szülnék neki, egy leányt s egy fiút, hogy a világon sem akadna olyan emberfia, aki szépségben felülmúlná azokat.

A két nagyobbik leány nevetni kezdett, de a legkisebb azt mondta:

- Mit nevettek? Ha ti nem tudnátok végbevinni, amit mondtatok, akkor én se, s akkor magatokat is ki kellene nevetnetek. De ha ti képesek lennétek végbevinni azt, amit mondtatok, akkor bizony én is. És nem rajtam, hanem azon kellene nevetnetek, hogy ebben a nyomorúságban, ami körülvesz bennünket, még tréfálkozással töltjük az időt.

Hanem a leányok egyre csak nevetgéltek a kisebbik bosszankodásán, és aztán más dolgokról kezdtek el beszélgetni.

Egy huncut katona, aki éppen őrséget állt, kihallgatta a leányok beszédét, s mikor a legkisebbik befejezte a mondanivalóját, a királyhoz sietett, s elmondta, mit hallott, mit beszélt az a három leány a kenderföldön.

A király tisztjeivel odament, s mikor meglátta, hogy milyen szépek, akármilyen szegényesen is voltak öltözve, szerelemre gyulladt a legkisebbik iránt.

Értük küldött vagy hat katonát s egy kapitányt azzal a paranccsal, hogy sértetlenül hozzák őket a királyi udvarba, s miközben parancsait osztogatta, gondolata egyre a legkisebbik leányon járt, s azon a vágyán, hogy két olyan gyereke legyen, amilyeneket a leány ígért. Valamivel később észreveszi, hogy érkezik a kapitány a hat katonával, s azt mondja:

- Felséges királyom, elmentem, hogy azt a három leányt a kenderföldről a királyi udvarba hozzam, de mivel azt mondottad, hogy sértetlenül hozzam el őket, nem kötöztem meg s nem erőszakkal hoztam, ők meg a maguk szántából nem akartak jönni. Azt mondták, hogy az anyjuk nélkül élve nem jönnek, legfeljebb holtan. Ezért megparancsoltam, hogy abból a helyből el ne moccanjanak, míg újra vissza nem térek, s meg is ígérték, hogy ott maradnak. Mondd meg, felséges királyom, hogy most mitévő legyek?

- Menj, s hozd el az anyjukat is, vidd mind a négyet a tanácsterembe, zárd oda be őket, de a kulcsot másnak oda ne add, csak nekem.

- Megértettem, felséges királyom, így teszek.

Sietett a király gyorsan a hadgyakorlatra, hadd végezhessen, hadd láthassa, mi történik azzal a három leánnyal.

A kapitány elment a három leányhoz, magához vette őket, elment velük az anyjukhoz, elvitte azt is a kenderföldre, s ott azzal a hat katonával, akiket a városba vitt magával, elmentek a királyi udvarba. A kapitány úgy tett, ahogy a király parancsolta.

A leányok anyja majd meghalt félelmibe, s könnyezett és kérdezte, hogy mit tettek. A legnagyobb leány apróra-cseprőre mindent pontosan elmondott neki, amit a kenderföldön beszéltek. Azt nem tudta, hogy kihallgatta őket valaki, ezért ezt mondotta:

- Meglehet, hogy másvalamiért hoztak bennünket ide.

- Jaj, szegény, szerencsétlen fejünknek. Mit beszéltetek ti, az Isten szerelmére? Biztosan megharagudott ránk a király, s bezárat bennünket a ti meggondolatlanságotok miatt. Jaj, ti szerencsétlen, meggondolatlan teremtések, hogy okoztatok nekünk ilyen nyomorúságot?

Tépte a szegény anya a haját bánatában, sírt és jajveszékelt. Könnyes szemmel sóhajtoztak a leányok is, és várták, hogy mire jutnak. Úgy estefelé bement a király abba a szobába, ahol a leányok meg az anyjuk volt. Ment a királlyal a hopmestere is, meg az íródeákja is, és más tanácsbéli urak is, s mindnyájan helyet foglaltak.

Mikor a király letelepedett, a leányok és az anyjuk nagy búbánatosan s könnyezve a király elé járultak, s térden állva könyörögtek tőle irgalmat s bocsánatot.

A király azt parancsolta, hogy keljenek fel, haragosan nézett reájuk, és kemény hangon szólt:

- Leányok, mondjátok el, mit beszéltetek rólam és udvaromról, mikor reggel kendert nyűttetek.

A leányok nyitották a szájukat, hogy szóljanak, hanem az anyjuk kikapta a szájukból a szót, ismét térdre esett a király előtt, s keserves sírással azt mondotta:

- Felséges királyom, irgalmat s kegyelmet kérek meggondolatlan; megfontolatlan beszédjükért. Irgalom, kegyelem, felséges királyom!

- Nem téged kérdeztelek - felelte a király szigorúan -, hanem a leányokat. Mondjátok el hajszálnyi pontossággal, amit beszéltetek, semmit el ne hallgassatok, mert tanúm is van, s ha hazugságon kaplak, jaj lesz nektek - tette hozzá a király.

Nem volt mit tenniök a leányoknak, elmondták hát. Kezdte a legnagyobbik:

- Én azt mondtam, felséges királyom, hogy ha engem feleségül venne felséged hopmestere, az egész királyi házat jóllakatnám egy kenyérrel.

- Én azt mondtam - tette hozzá a középső leány -, hogy ha engem feleségül venne felséged íródeákja, az egész királyi házat felöltöztetném egy orsónyi fonálból.

- Én azt mondottam - folytatta a harmadik, a legkisebbik leány -, hogy ha... - és sírni kezdett, s eltakarta az arcát.

- Mondd gyorsan, mit mondtál - kérdezte a király haragosan.

- Hogy ha felséged engem feleségül venne, én neked két aranyhajú tündéri királygyermeket szülnék, egy fiút és egy leányt, kiket szépségben a világon egy emberfia sem múlna felül. - S azzal újra sírni kezdett, majd így folytatta:

- Itt vagyok, tégy velem, amit akarsz, csak anyámat hagyd békében.

A királyt a lelke gyökeréig megsebesítette a leány szépsége, szelíden ránézett a legkisebbikre, s megkérdezte:

- Képesek lennétek megtenni azt, amit mondottatok?

- Megtennők - felelték egyszerre mind a hárman.

- Hopmester, diák, akarjátok-e? Mert én igen - mondta a király a hopmesternek és a diáknak.

- Akarjuk - felelték azok vidáman.

- Holnap megtartjuk az esküvőt - mondta a király.

A király parancsára a leányok meg az anyjuk ott maradtak az udvarban másnapig, s akkor jött a pap, összeadta őket, s egyszerre három lakodalmat ültek, ami éppen egy hétig tartott.

A lakodalom után a leányok mint feleségek maradtak a királyi udvarban, míg a király az anyósát különböző ajándékokkal tisztelte meg, s meghagyta, hogy hazamenjen.

A lakodalmi idő végeztével a munka ideje is megkezdődött. Mennyire boldog volt a király, mikor azt látta, hogy a két nagyobbik leány az élelmezést könnyen s költség nélkül végzi. A nagyobbik leány egy kenyérrel táplálta az udvart, a középső meg egy orsó fonállal felöltöztette.

A két leánynak a férje, a hopmester meg az íródeák nem bánták meg, hogy beleegyeztek s megtették, mert a lányok szépek voltak, a király akaratát teljesítették, s vele rokonságba is kerültek.

Elégedett volt a király is, mivel a legkisebbik leány olyan szép volt, mint egy virágbimbó; hát még mekkora volt az öröme, mikor felesége, a királyné asszony teherbe esett. Az egész udvarral együtt alig várta, hogy meglássa, beváltja-e ő is a szavát, mint a nővérei.

A legelégedetlenebbek a nővérek voltak, meg a király gazdasszonya, az, aki a pincék és kamrák kulcsát őrizte. Elfogta őket az irigykedés, és egész nap bosszankodtak azon, hogy a legfiatalabb alá vannak rendelve.

- Miért nem én mondtam, hogy engem vegyen el a király? - sóhajtozott a legnagyobbik leány, és tépte mérgében a haját. - Mert akkor én lennék a legnagyobb a királyi udvarban.

- Miért nem én mondtam, hogy vegyen el engem a király? - kiáltotta a középső leány, öklével verve a mellét. - Mert akkor most nem a húgom parancsolna nekem.

A csókaképű cigánynénak be nem állott a szája, csak kerepelt egyre, mint egy megveszekedett kendertiló, a király fülébe, s a királynét hibáztatta, különbnél különbekkel rágalmazta. Jó ember volt a király, csakhogy féltékeny. Szerette a feleségét a szíve mélyéből, mert nemcsak szép, hanem szorgalmatos is volt. Hanem mégiscsak hitelt adott a mendemondáknak, miket a cigánynétól hallott, s egyszer-egyszer megpirongatta, amiért is a királyné bizony nem volt a helyzetével megelégedve.

Egyszer, mikor a cigányné egyedül volt, odament hozzá a két nagyobbik nővér, s többek között arról is beszélgettek vele, milyen nagy szerencséjük volt, hogy szegény leányokból nagy gazdasszonyok lettek.

- Én egyáltalán nem vagyok boldog - mondotta a legnagyobbik nővér. - Hogy lehet az, hogy nekem a legkisebbik húgom parancsolgasson?

- Én sem - mondta a középső -, én is éppen ezért nem vagyok boldog. S míg élek, jó szemmel rá nem nézhetek.

- Én nem tudom, miért nem vagytok ti boldogok - tettette magát a cigányné -, mikor azt látjátok, hogy a húgotok királyasszony?

- Hát ő parancsoljon nekünk, s ő legyen a mi úrnőnk? - mondotta a két nővér.

- Hát ez bizony nem a legjobb - folytatta a cigányné -, hogy a kisebb testvér legyen a nagyobbaknak az úrnője, nekem se esik jól, hogy ő uralkodik felettem, aki itt nőttem fel a palotában, és a király jobbkeze voltam, de hát, nincs mit tennem. El kell tűrnöm ezt a bajt is a fejemen.

- De vajon meddig tűrjük? - kérdezték egyszerre a nővérek.

- Bizony addig, amíg az Isten akarja - felelte a képmutató cigányné.

- Addig, ameddig mi akarjuk - mondotta a legnagyobbik.

- Jól mondod, testvérem - mondta a középső -, szabadítsuk meg tőle magunkat.

- Hát ha így van - szólt a cigányné -, ebben a dologban én is a társatok leszek, hogy megszabadulhassunk tőle, bízzátok csak az egész dolgot reám, mert én megteszem, amit tudok.

- Jó is lesz - felelte a két nővér.

Kezet nyújtottak, s vígan elmentek, hogy végül is megszabadulnak tőle, s nem lábatlankodik nekik.

Közeledett a királyasszony szülésének ideje. Sokat kellett szenvednie a szülési fájdalmak miatt, amik éppen olyan nagyoknak ígérkeztek, mint a fogadkozása, de a rágalmak miatt is. Úgy hallotta, a cigányné azt suttogja a király fülébe, hogy nem lesz képes ígéretét teljesíteni, s más rágalmak miatt is szenvedett, miket a király felemlegetett neki, s ezzel az életét megkeserítette. Csöndben várakozott reá a királyasszony, hogy eljöjjön az idő, mikor az igazság kiderül, s a gyanúsításoknak vége lesz.

Hanem a Gondviselés úgy akarta, hogy a király álljon hadseregének élére, s azzal a birodalom határaira vonuljon, mert onnan híre jött, hogy fosztogató ellenség tört be, mindent felperzsel, az embereket megkötözi, s rabságba hurcolja.

Megkeseredett szívvel s könnyes szemmel kellett útra kelnie, mert feleségétől éppen akkor vált el, mikor vágyának teljesülését látva, örvendhetett volna. Búslakodott, mivel az ellenség átlépte a határt.

Így hát az egész királyi udvart gyászban hagyta oda. Csak a cigányné és a két nővér örvendezett, mert ők úgy látták, hogy céljukat már el is érték, azt remélték, hogy míg a király nincsen odahaza, tehetnek valamit a királyné ellen.

Elérkezett a szülés ideje, a cigányasszonynak és a nővéreknek hízelkedéssel sikerült tanácsokat adni a királynénak arra nézve, hogy mit tegyen, mikor szülni fog. A királyasszony hitt nekik, és megkérte a cigánynét, hogy legyen a bábaasszonya. Akkor a cigányné arra biztatta, hogy mikor elérkezik a szülés pillanata, másszon fel a padlásra, ő mint bábaasszony a létrára áll, egy rostával a kezében, s úgy segíti világra a megszületendő magzatot.

Mikor a fájdalmak erősödtek, a királyné felmászott a padlásnyílásig, a cigányasszony mint bába s a két nővér mint a segítségei, ott maradtak a létrán, a legnagyobb nővérnek két kutyakölyök volt a kötényében.

Elsőnek egy olyan fiút szült, aki szebb volt, mint a napsugár, s mint a hajnalcsillag, úgy fénylett a rostában, amelybe beleejtette. A kegyetlen cigányné, mielőtt még sírt volna a fiúcska, odaadta őt a nővéreknek, hogy tegyék félre, és hozzanak egy kutyakölyköt, s azt a rostába tette. A királyasszony semmit sem látott.

Fájdalmak között megszülte a második gyermeket is, aki szépséges volt, mint a napsugár, szőke hajáról azt hihetted volna, hogy csupa aranyszál. A nővérek a leánykát is a fiú mellé dugták, s még egy kutyakölyköt helyeztek a rostába, amelyet a cigányasszony tartott.

Miután megszült, lehozták a királyasszonyt a padlásról, a szobába vitték, és ágyba fektették. Mikor későbben magához tért, kérte, hadd lássa a gyermekeit, hadd ölelje őket szeretettel magához, mint édesanya. Akkor a cigányné odahozta hozzá a két bepólyált kutyakölyköt.

Ámulva kérdezte a királyasszony, hogy ezek micsodák. S mikor a cigányné azt mondta, hogy ezek a magzatok, akiket ő szült, megértette a cigányasszony nagy gonoszságát.

- Miért hozod ezt a két kutyakölyköt?

- Ezek a gyerekeid, akiket szültél.

A királyasszony akart volna valamit mondani, de úgy rátört a keserűség, hogy szólni se tudott, arcra borult, úgy sírt és sóhajtozott, nagy bánatában öklével verte a mellét, s a haját tépdeste.

Rémlett neki, mintha máris jönne a király, s hogy őt meg fogja verni, s végül is megöli. A haláltól nem félt, de a világtól szégyellte magát. Tudta, hogy szavának állott, de a cigányné megcsalta őt. Eszébe jutott otthoni nyugalmas élete, megbánta, hogy mit tett, de már késő volt.

Türelmetlenkedett, hogy mi lesz vele. Rettegve várta haza a királyt, s kérte az Istent, hogy szabadítsa meg ettől a bajtól, és a nővéreiért küldött, hogy azok vigasztalnák meg.

A nővéreit azonban hiába várta, mert azok nem jöttek. S ez még csak növelte bánatát és szerencsétlenségét, mert most már tudta, hogy a cigányné dolgába a nővérei is belekeveredtek. Most már csak a királyt várta, hadd jöjjön mentől előbb, s mentse meg ettől a galád világtól.

Jajgatott és kiáltozott: „Ó, Uram, olyan nagyon vétkeztem, hogy ilyen súlyosan büntetsz! Bocsásd meg nekem, amit tettem! Ó, jaj nekem, szerencsétlen fejemnek. Mi lesz velem?”

A nővérek meg a cigányné a gyermekek után néztek, a kert végébe vitték őket, s egy trágyadombba betemették.

Harmadnapra megjött a híre, hogy a király legyőzte az ellenséget, s hamarosan hazaérkezik.

A szolgáknak meg a városi lakosoknak egy része örvendezett, de a másik része búslakodott, sajnálták a királynét, mivel tudták róla, hogy milyen jószívű.

Végezetül a nagy nap is elérkezett. Megérkezett a király a városba, s alig várta, hogy lássa valóra vált vágyát; kérdezte az udvarbelieket, szült-e a királyné?

Az udvarbeliek azt felelték, hogy igen.

Bement abba a szobába, ahol a királyasszony feküdt, s azt mondta a cigánynénak:

- Hol vannak a gyermekeim?

A cigányné akkor kitakarta a kutyakölyköket, rájuk mutatott, s azt mondta:

- Íme, királyom, mit szült neked a királyné asszony.

A király hátrahőkölt, tenyerével a homlokára csapott, haraggal a királynéra nézett, s azt mondta:

- Micsoda dolog ez? Hát én kutya vagyok?

- Jaj, dehogyis, Isten őrizzen. Nem lehet a mi királyunk kutya.

- Hajítsátok ki innen ezeket az ocsmányságokat, az anyját vigyétek a szemem elől, hogy többé ne is lássam - mondotta a király.

A cigányné úgy is tett, a kutyakölyköket kivitte, a királyasszonyt pedig a konyhában abba a szemetesgödörbe ásta bele derékig, ahová az ételmaradékot hajigálták, s azt mondta:

- A porból bújtál ki, a szemétben fogsz elrothadni.

A királyné lesütötte a szemét, s keservesen sírni és sóhajtozni kezdett, sajnálta, hogy a király nem ölette meg, hogy megszabadult volna a cigánynétól is. De mégiscsak reménykedett, hogy hátha-hátha kiderül a cigányné gonoszsága és az ő ártatlansága.

Mikor a cigányné kiment az ajtón, szólt, hogy a királyné is hallhassa:

- Mostantól kezdve újra én leszek a király kedvese.

Azon a helyen, ahová a királyné igazi gyermekeit temették, másnapra két kis körtefa bújt ki. A hetedik napra magasak, ágasak lettek a fák, szép körtékkel voltak tele, s azok sárgák voltak, mint az arany, és ragyogtak, mint a nap.

Mikor a király arra járt, a körtefa ágai lehajlottak előtte éppen úgy, mintha csak kínálkoztak volna, hogy szakítson róluk. Ha meg a cigányné vagy a nagyobbik testvérek jártak arra, akkor az ágak felemelkedtek, és a szemükbe csaptak.

Mikor ezt látta a király, azt mondta:

- Vajon miből keltek ki ezek a körtefák, s mi az oka, hogy előttem meghajolnak, de előttetek nem, sőt meg is csapnak benneteket?

- Ebben valami boszorkányságnak kell lennie - mondotta a cigányné. - Vigyázz, királyom, nehogy valami baj érjen. Ha nem vágatod ki ezt a két körtefát, s nem csináltatsz belőle a szobádba két ágyat, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.

A királynak nem volt mit tennie, mint meghajolni a cigányné akarata előtt. Saját kezével kivágta a körtefákat, és megparancsolta, hogy azokból még azon a nap két ágyat készítsenek a hálószobájába.

Mire este lett, az ágyak is elkészültek. Egyikben aludt a király, a másikban a cigányné.

Éjszaka abban az ágyban, amelyben a cigányné aludt, megszólaltak a deszkák, s azt mondták:

- Nehéz-e neked, húgocskám?

- Nekem nem nehéz, bátyácskám, mert énrajtam a király alszik, a mi édesapánk. Hát neked nehéz-e?

- Nekem bizony nagyon nehéz, mert rajtam a gonosz cigányné alszik.

S az ágy elkezdett mozogni, szakadatlan mozgott, úgyhogy a cigányné nem tudott sehogy se elaludni.

- Királyom, mondottam én neked, hogy valami boszorkányságnak kell itt lennie. Ha nem vágatod össze, s tűzre nem vetteted ezeket az ágyakat, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.

A királynak újból nem volt mit tennie mást, mint hogy a cigányné szavának alávesse magát, saját kezével összevágta s tűzre vetette az ágyakat. A cigányné attól tartott, hogy a tűz szikráiból valami ki talál pattanni, azért ahhoz a két kéményhez, ahol a tűz égett, két szolgálót állított két seprűvel, s megparancsolta, hogy a kéményből egyetlen szikrát se engedjenek ki. De bizony hiába törte magát a cigányné, mert az egyik szolgáló is elszalasztott egy szikrát és a másik is, s azok leszálltak a király kertjébe, ahol a királyasszony virágai voltak.

Másnapra a két szikrácskából két kis aranyszőrű, ezüstszarvú bárányka lett.

Erősen elcsodálkozott a király, mikor meglátta őket, de akkor még jobban, amikor azt látta, hogy a báránykák hozzá közelednek, megcsókolják a kezét, s szép, puha bundájukat a király ruhájához dörzsölve, simogatják őt.

Azt se tudta a király, mit csináljon örömében, és szólította a cigánynét, jöjjön, hadd mutasson neki valamit.

Mikor a cigányné odajött, a báránykák nekiestek a szarvaikkal.

Futásnak eredt a cigányné, s a házig meg sem állt.

A király nevetve követte, de még jóformán be se léphetett a házba, a cigányné nagy szájjal rákezdte:

- Tudd meg, királyom, hogy valami boszorkányság esett. Hidd el nekem, hogy nagy baj lesz, ha le nem vágod azokat a bárányokat.

- Már megint arra kényszerítesz, hogy ilyen szép bárányokat levágjak?

- No, ha nem vágod le őket, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.

A király saját kezűleg levágta a bárányokat, a cigányné pedig, miután a báránybőröket a padlásra vitette, megparancsolta, hogy a húsból eledelt készítsenek. Majd a beleket két szolgálóval a folyóhoz küldötte, s szigorúan meghagyta nekik, hogy gondosan mossák meg, vigyázzanak, nehogy egy szálat is eleresszenek a folyóba.

Mialatt egyik szolgáló mosta, egy szál bél kisiklott a kezéből. Azt mondta ez a szolgáló a másiknak:

- Te, én egy szál belet elszalasztottam.

- Én is eleresztettem egyet. Fogd meg, ott van most nálad. Ne hagyd.

Amelyik lennebb állt, nem törekedett arra, hogy a belet kifogja, hogy legyen vétsége a dologban a másiknak is, és ha őt megbüntetik, büntessék meg azt is.

Azután, amikor kimosták a beleket, hazamentek.

Abból a két szál bélből a folyó partján két gyermek lett, egy fiú és egy leány. De nemcsak hogy szépségesek, hanem olyan szépek, aminők még nem voltak s nem is lesznek. Olyan szép bőre s aranyhaja volt mind a kettőnek, hogy azt hihette volna az ember: angyalok.

Amint a gyerekek a parton játszadoztak, arra haladt a nap, s megállt, úgy csodálkozott a szépségükön. Két rend ruhát dobott le nekik, s abba a gyermekek felöltöztek. A fiúcskának még egy furulyát is dobott le, az mikor azt meglátta, nyomban furulyázni kezdett.

A fiúcska furulyázott, a leányka táncolt. S olyan szépen elmulatoztak, hogy a nap az útjában három napot s három éjjelt vesztegelt, s még tovább is ott időzött volna, ha az Úristen érte nem küldött volna, hogy siessen, mivelhogy az emberek s az állatok a mezőkön halnak meg a fáradtságtól. És az úgy is volt, mivelhogy az emberek, jó idő lévén, egyfolytában dolgoztak, és egyre csak arra vártak, hogy na most, na most csak este lesz. De három napig nem lett este. S akkor az emberek s az állatok a fáradtságtól összeestek. A borjúk az éhségtől megdöglöttek, a lovak a hámból kidőltek, és a nap hevétől még a föld is megrepedt.

A gyerekek egész estig csak játszadoztak, hanem mikor aztán jó koromfekete lett a világ, megindultak az úton, szerettek volna betérni valahová, ahol éjszaka alhatnának. Miután minden házban sötétség volt, nem tértek be, hanem mindaddig tovább mendegéltek, míg egy házra nem bukkantak, amelyikben világosságot láttak. Abba bementek.

- Jó estét adjon az Isten - mondták a gyermekek.

- Nagyot nőjetek - felelte nekik a tűzhely mellől egy anyóka.

Ez a ház olyan öregemberé s öregasszonyé volt, akiknek nem volt gyermekük, amiért is sokat szomorkodtak, mert vagyonuk elég volt, s nem volt kire hagyniok.

Az öregek alig látták meg a gyermekeket, máris odáig voltak a szépségük láttán, s kérdezték tőlük, hogy hová valók. De a gyermekek azt mondták, hogy amíg egy kicsit nagyobbacskára meg nem nőnek, addig nem tudják, hogy ők hova valók, és szállást kérnek éjszakára.

Az öregek szívesen beleegyeztek, ott tartották őket, adtak nekik valami ennivalót, s aztán az öregasszony lefeküdt velük az ágyba. A gyermekek mélyen elaludtak, mivel a sok játéktól kifáradtak.

Mihelyt a gyermekek elaludtak, megszólalt az anyóka:

- Minő szép gyermekek. Ugyan bizony kié lehetnek ezek? Hogy engedhette el ezeket valaki, hogy éjjel járkáljanak az utcán. Úgy kell legyen, lelketlen szüleik vannak.

- Én azt gondolom, hogy ezeknek nincsenek szüleik, s annak úgy is kell lennie, hiszen ha volnának, nem hiszem, hogy ilyen szép gyermekeket az emberek közé, az utcára dobtak volna.

- Minden bizonnyal úgy is van. Gyere, fogadjuk őket örökbe, mert hála legyen az Úristennek, van miből eltartanunk. Más gyermekünk úgy sincs, nem is lesz, mert öregek vagyunk, örököljék ők a birtokunkat.

- Én is erre gondoltam, de úgy, hogy azt senki se tudja. Mert ha megtudnák, elvennék tőlünk, sokan mondanák azt, hogy az övéik.

Reggel, mikor felkeltek, az anyóka enni adott nekik, s azt mondta, maradjanak ottan, mert lesz mit egyenek, ne járjanak többé a világba kéregetni, mert ő az anyjuk, s az öregember az apjuk lesz.

A gyermekek megköszönték a jóindulatot, az öregasszony meg az öregember megölelték őket, s igazi szülői szeretettel csókolgatták úgy, hogy az első napokban szakadatlan az ölükben voltak a gyerekek.

A gyerekek egy év alatt annyit nőttek, mint kilenc esztendő alatt, szépültek, s amint növekedtek, egyre gyönyörűbbek s kedvesebbek lettek, olyannyira, hogy olyan, mint ők, nem volt több a nap alatt, de még csak hasonló sem akadt a nagyvilágon, aki látta őket, mind a szépségüket csodálta.

A fiú egyre furulyázott, a leányka pedig énekszóval kísérte a furulya dalát. Így mulatoztak egész nap, mivel az öregek nagy szeretetükben nem fogták munkára őket.

Hogy az öregek ezekhez a gyerekekhez jutottak, akiket egész lelkükkel szerettek, minden bújukat-bajukat elfeledték, észre sem vették, hogy azok már tizenhat esztendősek, de hogyisne lett volna ez így, hiszen attól a naptól kezdve, hogy befogadták őket, semmi baj, bánat nem érte őket, mivel volt kit szeressenek, folytonosan jókedvűek voltak.

Az öregember sokszor mondotta, hogy furulyázzon a fiúcska a házban is, és olyankor valóságos vigalom kerekedett.

Egyszer az történt, hogy az öregek fonókalákát rendeztek, s arra eljött a király egyik szolgálója is. Voltak ezen a kalákán leányok is, legények is. A leányok azért jöttek, hogy fonjanak, a legények azért, hogy nevettessék őket. A király szolgálóját a cigányné küldötte, mert a cigányné minden összejövetelre küldött valakit.

A fiú furulyázni kezdett, a többiek meg táncoltak. Mindenki csodálta annak a két testvérnek a szépségét és az ügyességét, a leányét a táncolásban, a fiúét a furulyázásban.

Mikor a táncban elfáradtak, az öregember azt mondotta, hogy mondjon mindegyik legény egy mesét, hogy a többiek el ne aludjanak. Mondott is mindegyik, de mikor az öregember fia került volna sorra, az azt mondotta, hogy nem tud.

- Lehet akármilyen - nógatták a többiek.

- De nem tud - felelte az öreg -, nem volt ez szegény sehol se, hogy meséket tanuljon.

- Akármilyen mesét, csak hogy mondjon valamit - mondták a többiek.

Akkor a fiú elkezdette:

- Volt egyszer három leány, kendert nyűttek... - És elmondotta a saját meséjüket és a nővérek meséjét, miken mentek keresztül, mindazokat, amiket kigyelmetek is hallottak. Egészen addig, amíg az öregember házába kerültek, és az örökbe fogadta őket. Majd végezetül így fejezte be:

- S az a két gyermek ott maradt az öregembernél, nagyra nőttek, s ma is élnek, ha meg nem haltak.

Senki sem tudta, hogy ez a mese mit jelent, s azt sem, hogy róluk szólott, csak a király szolgálója jött tűzbe, mivel tudott valamit a kutyakölykökről s az eltemetett szép gyermekekről, a király kertjében való körtefák s a báránykák történetét pedig ismerte.

Mikor a kalákának vége lett, a szolgáló alig várta, hogy hazamehessen, s elmondja a cigánynénak, hogy mit hallott.

A cigányné először nem akart hinni neki, és kérdezte, faggatta: a hajuk felől, a termetükről, s hogy hasonlítanak-e a hajdani királynéhoz? De a szolgáló válaszai meggyőzték róla, hogy bizony, a gyermekek élnek.

Mintha tüzes vas égette volna meg, úgy sietett a másik két nővérhez, elmondotta nekik, hogy mit hallott a szolgálótól, s így szólt:

- Végünk van! Az akkori gyermekek nem haltak meg, hanem most már nagyok lettek.

- Hogy az ördögbe történhetett ilyesmi - felelték a nővérek, s ököllel verték a mellüket -, hiszen mi megöltük őket.

- Öltétek vagy sem, elég az hogy élnek, s most ki kell eszeljük, hogy veszejtsük el őket istenigazában.

- Akárhogy is, el kell őket veszejteni, mert ha nem, mi veszünk el.

- Hagyjátok csak rám, mert nem érik meg, hogy mi veszítsük el azt, amit annyi törődéssel szereztünk - felelte a cigányné -, két hét se telik belé, s a fiú meghal. A leány pedig belehal a fiú után való búbánatába.

- Meg tudnád tenni? - kérdezték a nővérek.

- Ne éljek, ha nem - felelte a cigányné.

- Csak otthagyja ez a fogát - dörmögték a nővérek.

„Vajon mitévő legyek? - kérdezte magától a cigányné, mikor egyedül maradt. - Idehívassam őket, s a saját kezemmel öljem meg? Az nem jó, mert akkor az egész világ megtudná, hogy én öltem meg. Ha rávenném a királyt, hogy ő ölje meg, felismerné őket, hiszen hasonlítanak az anyjukra. Na, de már tudom, mit teszek. Elkérezkedem néhány napra a királytól, s szolgálónak szegődök ahhoz a házhoz, ahol a gyermekek vannak, s ott megmérgezem őket.”

A sors azonban másképp rendelkezett.

Egyszer a gyermekek templomba mentek - megtették ők azt minden vasárnapon -, s az utcán egy öregasszonnyal találkoztak, aki alamizsnát koldult a járókelőktől, s kért tőlük is.

Azt mondta akkor a fiú:

- Öreganyám, mit adjunk neked? Hiszen láthatod, hogy mi is szegények vagyunk, sem anyánk, sem apánk, nincs a világon senkink, így aztán miből tudnánk neked alamizsnát adni?

- Jaj, lelkecskéim, hogy lehet, hogy olyan szép gyermekeknek, mint ti vagytok, nincs szüleje. Tán bizony meghaltak?

- Nem, hanem mi sem emlékezünk őrájuk.

- No hát, adjatok nekem akármit, bármi kevéskét is. Hadd mondjak szerencsét nektek, hadd lám, merre vannak a szüleitek?

Akkor a fiú leszakított egy ezüstgombot az ingéről, és azt mondta az öregasszonynak:

- Fogja, öreganyám, ér ez az ezüstpityke egy petákot, csináljon vele, amit tud.

Az öreg koldusasszony kivetette a szerencséjét a gyermekeknek, elámult azon, amit látott, és így szólott:

- Ó, lelkecskéim, hiszen ti királyi gyermekek vagytok! Édesanyátok a királyi udvar konyhájában van betemetve, s a szolgálók őreá öntik a moslékot.

- Ne beszéljen hiábavaló hízelkedéseket nekünk - felelte a leány.

- Nem én, Istenemre nem - felelte az öregasszony. - Jöjjetek velem a királyi templom mellett levő utcába, várjuk ott meg a királyt, és én elintézem, hogy ti beszélhessetek vele.

S a gyermekek mentek a koldusasszony után, nem sokáig kellett várakozniuk, meglátták a királyt, amint jött kifele.

Az öregasszony kitanította őket, hogy vegyék le a kalapjukat, s mikor ő alamizsnát kér, álljanak a király mellé.

Amikor a király odaért, az öreg koldusasszony rimánkodására megállott, és megkérdezte őt:

- Ugyan kiéi ezek az erősen szép gyermekek? - s keserveset sóhajtott, mert eszébe jutott a feleségének a fogadalma, s csodálta a gyermekek szépségét, megsimogatta a fejüket.

- A nagyvilágból valók, felséges királyom - felelte az öregasszony -, szerencsét mondottam nekik, s megtudtam, hogy nagy nemzetségből valók.

- Merre mennek? - kérdezte ismét a király.

- Mennek a világba, hogy megkeressék a szüleiket.

Beleforrósodott a király abba, hogy azok az ő gyermekei is lehetnek, s mivel nem volt otthon abban az időben, amikor a királyné szült, ki tudja, mi történt velük.

Be se ment a templomba, csak nézte őket hosszasan, s látta, hogy a szépségük hasonlatos a hajdani királynééval, a hajuk pedig olyan, amilyent a leány ígért volt a kenderföldön, s később neki is, mikor királynévá tette.

A gyerekekkel együtt ment haza. A cigánynő nem volt otthon, hanem annál az öregembernél s öregasszonynál, akiknél a gyermekek laktak, de mikor megtudta, hogy a gyerekek a templomba mentek, még ott időzött egy kicsit, mert szerette volna meglátni őket.

Mikor a király a szobájába ért, megkérdezte a gyermekeket, hogy hova valók. Hol élnek a szüleik? Merre mennek?

Ekkor a fiú így szólott:

- Felséges királyom. Volt egyszer három leány, kendert nyűttek a mezőn; abban az időben az odavaló király katonáival ezen a mezőn gyakorlatozott... - S így elmondotta az egész történetüket, és így fejezte be:

- És a király a gyermekeket az udvarába hívta, és megkérdezte tőlük, hová valók és merre mennek?

Akkor megtudta a király, hogy ezek a gyermekek az ő gyermekei. Átölelte, forrón csókolgatta, majd kézen fogta s a konyhába vezette őket, hadd lássa, megismerik-e az anyjukat.

Mikor a konyhába érkeztek, a gyermekek anyja, azaz hogy a királyné talpra állt, s ahogy meglátták őt a gyermekek, elkiáltották magukat:

- Íme, édesanyánk! Íme, édesanyánk!

A király térdre esett az asszony előtt, s kezét csókolva kérte bocsánatát. Az asszony fölébe hajolt, magához emelte, szeretettel megcsókolta, és azt mondotta:

- Tudtam én, királyom, hogy az igazságnak győznie kell, ezért tűrtem én. Most már hiszel nekem.

Akkor mind a négyen összeölelkeztek: a király, a királyné és a két gyermek, és sírtak örömükben. A király megkérdezte a királynét:

- Mit tegyek a cigánynéval és a nővéreiddel?

- Engedd, királyom, hadd éljenek. Mert ki fogja az udvarodat rendben tartani?

- De bizony, haljanak meg - felelte a király.

Megparancsolta a király, hogy mindhármat elébe hozzák. Éppen akkor jött meg a cigányné, s mikor meglátta, mi történt, térdre hullt a királyné előtt, és mondta:

- Íme, én vagyok a legalávalóbb, mivel hallgattam a királyné nővéreire. Kegyelem, kegyelem!

Eléhozták a két nővért is, térdre hulltak azok is, bocsánatért esedeztek, és mindenért a cigánynét okolták.

Látta a király, hogy mennyit érnek ezek. Megparancsolta hát a szolgáinak, hogy három betöretlen ló farkához kötözzék őket, hadd hurcolják azok kényükre-kedvükre.

A szolgák úgy is tettek. A lovak futásnak eredtek, s dirib-darabokra szaggatták őket. Annyira, hogy azt se lehetett felismerni, hol maradt a porban egy-egy látható csontocska belőlük.

Azután pedig a király felvezette a királynét abba a palotába, ahol laktak volt, szép ruhába öltöztette őt is, a gyerekeket is, s utána vendégséget csaptak, széket, lócát, teknőt összevágtak, a vizet rostával hordták, az ételt orsóval hányták magukba.

Az összesek között a legnagyobb becse az öreg koldusasszonynak volt, mivelhogy ő is meg volt híva a mulatozásra. Ott vótam én is, s láttam. Ha nem láttam vóna, nem tudtam vóna elmesélni.

Mikor onnan elindultam,
Én egy lóra felpattantam,
És a mesét befejeztem,
Amíg el nem felejtettem.


Fordította: Ignácz Rózsa