A TEHÉN MEGKERGETI A NYULAT

A TEHÉN MEGKERGETI A NYULAT

- Meddig maradt ott a Tehén az eperfa alatt? - tudakolta a Kisfiú.

- Sokáig - mondta Rémusz bácsi. - A végén már a lába is reszketett a fáradtságtól, a nyaka is megfájdult, mert nem jó dolog ám leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében.

- De aztán kiszabadult?

- Kiszabadult - felelte Rémusz bácsi. - Éppen ennek a történetét akarom elmondani.


Lassan besötétedett. Már a méh is elrepült, a lusta béka is elaludt a tocsogóban, de a Tehén még mindig nem bírta kihúzni a szarvát a fából.

Nagyot bődült, hátha meghallja valaki. De senki sem hallotta meg.

Feljött a hold. Meglátta egy szúnyograj a Tehenet, leszállt rá, csípte, ahol érte. De a Tehén csak nem bírta kihúzni a szarvát a fából.

Szél kerekedett, megeredt az eső. Hanem a Tehén, akárhogy erőlködött is, még akkor sem bírta kihúzni a szarvát a fából.

Megvirradt, kisütött a nap, de a Tehén még mindig ott állt, beszorult szarvval, az eperfa alatt.

Addigra azonban úgy megkínozta az éhség, hogy még egyszer nekirugaszkodott, erősebben, mérgesebben, mint eddig bármikor - és egyszerre kiszabadult a szarva az eperfa törzséből, ő maga pedig a hirtelen rándítástól leült a földre.

Nem gondolt akkor semmire: sem a hazamenésre (pedig otthon már bizonyosan nagyon várták), sem a bosszúállásra - csak egyre gondolt: arra, hogy előző nap nem vacsorázott, aznap nem reggelizett. És amúgy ültében mindjárt nekilátott a harmatos, ropogós zöld fűnek.

Hanem még jóformán el sem verte az első éhségét, amikor lépéseket hall: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti. Jött a Nyúl, hogy megnézze, hogyan töltötte az éjszakát a Tehén az eperfa alatt.

„No, megállj! - gondolta magában a Tehén. - Most az egyszer én szedlek rá téged!”

S azzal gyorsan odafutott az eperfához, visszadugta a szarvát a lyukba (persze, csak gyengén, óvatosan, hogy újra bele ne szoruljon), és megállt a fa alatt, leszegett fejjel, mintha el sem mozdult volna onnan. Csak éppen azt a kis füvet rágta meg, nyelte le sietve, ami még a szájában maradt.

A Nyúl azonban szemfülesebb volt, mint a Tehén gondolta. Már a távolból meglátta, hogy a Tehénnek mozog a szája és a nyeldeklője. És hogy egy szál fű tapad az orrán.

„Csak óvatosan! - intette magát. - A Tehén füvet legelt, amíg én nem voltam itt. Ez pedig nem jelenthet mást, mint hogy sikerült kihúznia a szarvát a fából. Jó lesz vigyázni, mert a néni valami huncutságot forral. No de korán keljen fel, aki rajtam akar kifogni!”

Úgy tett, mint aki nem vett észre semmit.

- Jó reggelt, nénike! - köszöntötte a Tehenet. - Hogy szolgál a kedves egészséged ezen a szép, derűs reggelen?

- Rosszul, nagyon rosszul - felelte a Tehén. - Egész éjjel le sem hunytam a szememet. A lábam is reszket a fáradtságtól, a nyakam is megfájdult. Vagy talán azt hiszed, jó dolog leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében?

- Ejnye, ejnye! - adta a Nyúl a sajnálkozót. - De hát miért nem próbáltad kihúzni a szarvadat a fából?

- Mást sem csináltam. Hanem akármennyit próbáltam is, sehogy sem sikerült. Segíts rajtam, pajtás, hiszen miattad ért ez a szerencsétlenség!

- Mondtam már, hogy szívesen segítenék - válaszolta a Nyúl -, de sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig.

- De a farkamat csak eléred?

- Azt igen, ha nagyon igyekszem.

- Hát akkor markold meg jól a bojtját, és ha szólok, húzz rajta nagyot.

A Nyúl kitalálta, hogy mit tervel a Tehén: a közelébe akarja csalni, hogy ha már ott van, felrúgja vagy felöklelje.

„Ravasz vagy, Tehén néne - kuncogott magában. - Csakhogy nem könnyű ám túljárni az én eszemen!”. Ezt felelte:

- Attól félek, hogy nem sok hasznomat veszed. De ha mindenáron ezt kívánod, megtehetem éppen.

Feküdt ott egy hosszú csipkeág, azt felemelte (a Tehén nem látott semmit, mert a fatörzs eltakarta a szemét), és az ág tüskés végét beakasztotta a Tehén farka bojtjába.

- Húzhatom? - kérdezte.

- Húzd! - kiáltotta a Tehén.

A Nyúl jó messziről meghúzta a tüskés ágat.

A Tehén azt hitte, hogy a Nyúl ott áll mögötte. Mind a két lábával nagyot rúgott hátrafelé. De persze csak a levegőt találta.

Dühösen kirántotta a szarvát a fából, hogy azzal rontson rá a Nyúlra. De hol volt akkor már a Nyúl? Futott a réten át, jókedvűen, hazafelé - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti -, még csak nem is nagyon szedte a lábát, mert tudta, hogy a Tehén amúgy sem ér a nyomába.

A Nyúl felszaladt egy kis dombra, leszaladt a másik oldalon, ott, az ösvény mellett beugrott egy sűrű bokorba.

Amikor a Tehén lihegve, fújtatva arra rohant, vastag hangon rákiáltott:

- Hová, hová, Tehén néne? Kit kergetsz?

A Tehén nem ismerte meg a hangját, látni meg nem látta, mert a sűrű bokor mindenestül eltakarta a Nyulat. Megállt egy pillanatra.

- A Nyulat kergetem - felelte. - Merre futott?

- Színét sem láttam - mondta a Nyúl - Hanem amott, a domb túloldalán hallottam valami hajcihőt.

- Onnan jövök éppen.

- Hát akkor fordulj vissza - tanácsolta a Nyúl. - Mert mintha most is onnan hallanám a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti... Ha nagyon sietsz, talán még utoléred.

A Tehén elnyargalt, fel a dombra, le a dombról, vissza a mezőre.

A Nyúl pedig elnyújtózott a bokor alatt.

„Kifogtam a Rókán, kifogtam a Héján, kifogtam az irigy Tehénen - nevetett magában elégedetten. - Rám fér egy kis pihenés.”


Rémusz bácsi elhallgatott.

- Jó lesz, ha te is aludni mégy - mondta aztán.

- De én nem fogtam ki a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen! - vetette ellen a Kisfiú.

- És azt hiszed, rajtam kifogsz? - nevetett Rémusz bácsi.

- Hiszen a szemedet is alig bírod nyitva tartani az álmosságtól. Csak addig el ne aludj, amíg haza nem érkezel.

Nem, addig nem aludt el a Kisfiú. De otthon hamar ágyba kéredzkedett.

Csak ennyit mondott még Anyának:

- A Nyúl kifogott a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen.

És már aludt is.