Sziasztok megjöttem . Hiányoztam ?:)
Talán igen , talán nem , de újra szebbnél szebb meséket fogok mondani állatokról , tündérekről , a szegény ember legkisebb fiáról , a hétfejű sárkányról és egyébb mesebeli lényekről .
Hogy hol voltam eddig ? Nos , jártam a természetet . Figyeltem az állatok neszezését a csalitosban , hallgattam a fák szelíd suttogását mikor lágy szellő borzolta hatalmas koronáikat . Sétáltam a "szőke" Tisza partján ahol találkoztam Rák apóval aki komótosan araszolgatott vissza a vízbe , talán egy kicsit morcosan , hogy megzavartam csendes magányában . Az öreg , nagybajúszú Harcsa is egy pillanatra kidugta fejét a vízből , azután ügyet sem vetve rám , továbbúszott . Teknős anyót is láttam , aki éppen két csemetéjét tanítgatta úszni , vagy csak az orruk előtt táncoló Szitakötő kisasszonyt akarták utolérni . Ki tudja ?
Egy napon , mikor elfáradva a barangolásban leheveredtem az öreg fűzfa alá , egyszercsak suttogó hangot hallottam a fejem felett . Kinyitottam a szemem és láss csodát , az öreg fűz egyik karjával lágyan simogatva arcomat így szólt hozzám .
-Köszönöm , hogy kiszabadítottad egyik ágamat a hordalék alól , ami az öreg Tisza hátán érkezett egy hatalmas vihar után . Hiába erölködtem , nem tudtam kihúzni a sok rárakódott ág , iszap és szemét alól . Hálából elmondok egy szép ,tanulságos mesét , amit még fiatalkoromban hallottam , a vén Nyárfa mesélte egy csendes őszi estén .
Most pedig én mondom el nektek , amit az öreg fűzfa mesélt nekem azon a délutánon .
A fűzfáról, aki szépet álmodott
Amikor a tiszaparti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogyse akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet:
- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok mint a többi!
A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.
- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok százesztendős koromban szétporladni, - feleselt a fiatal fűzfa, - én sem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! - zúgtak haragosan a szakállas öreg füzek - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már a Tél király szélparipái
- Mi közöm hozzájuk! - akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.
Arról se tudott semmit, hogy amikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben s kivágtak egy-kélt veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:
- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen aludt hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, amikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett ágaikkal.
- Nini, hát ezt mi lelte?
Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben se akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.
Amikor nagysokára kipattant a szeme, az volt az első kérdése a többi fákhoz:
- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?
- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával, - zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem és gyűjtötték rólam a mézet.
- Én még szebbet álmodtam, - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.
- Én a szegény emberek öröme voltam, - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak s engem áldottak, amikor a munkájuk árán kenyeret vettek.
A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.
- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó kis porontyok a jóságomért.
- Mit fecsegtek össze-vissza? - hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki nem álmodott közülök.
- Hát ez a seb miből van a lábadon? - kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt, öreg fűz.
- Micsoda seb? Ez itt? Észre sem vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, amikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, amikor ez a szeles tavasz erővel fölébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.
S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, meleg eső öntözgette, folyó vize locsolgatta: oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.
Jöttek a vidám gyerekek és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki és nem áldotta meg senki.
Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt, haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.
- Tudod mit, apám? - ugrott oda leveletlen fácskához, - nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.
S mire a csillagok föltünedeztek, a nagyra vágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.
- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsa éjszakai álmukból a füzek.
A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével:
- Nem sokat ér ennek a tüze se.
- Nyers fának hideg a parazsa, - mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó fűzek levelére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése