13. A mentés

13. A mentés

A Gyáva Oroszlán nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a Gonosz Boszorkány elolvadt egy rocska víztől; Dorka nyomban kinyitotta ketrece kapuját, és kiszabadította barátját. Együtt bementek a várba, és Dorka első dolga volt, hogy összehívja a nyugorokat, és közölje velük, hogy nem rabszolgák többé.

Nagy örvendezés támadt erre a sárga nyugorok között, hiszen hosszú esztendőkig robotoltak a Gonosz Boszorkány szolgálatában, aki ráadásul kegyetlenül sanyargatta őket. Örök időkre nemzeti ünneppé jelölték ki ezt a napot, és most is nagy lakomákkal, tánccal, vidámsággal ülték meg.

- Boldogságomhoz csak az hiányzik, hogy barátaink, a Madárijesztő és a Bádog Favágó is velünk legyenek - mondta az Oroszlán.

- Mit gondolsz, nem menthetnénk meg őket? - kérdezte a leányka szívszorongva.

- Próbáljuk meg! - mondta az Oroszlán.

Összehívták a sárga nyugorokat, és megkérdezték, nem segítenének-e eltűnt barátaik megmentésében, és a nyugorok kijelentették, boldogan megtesznek minden tőlük telhetőt Dorkáért, aki felszabadította őket. Dorka tehát kiválasztott néhány nyugort, aki a legokosabbnak látszott, és elindultak. Egész nap és másnap délelőtt tartott az útjuk, amíg elértek arra a sziklás fennsíkra, ahol a Bádog Favágó feküdt behorpadva, elgörbülve, mellette a fejszéje, de annak is eltört a nyele, foka pedig megrozsdált.

A nyugorok óvatosan fölemelték, és karjukban vitték vissza a Sárga Várba. Dorka néhány könnyet ejtett kedves cimborája állapota felett, az Oroszlán pedig komolyan, bánatosan nézett maga elé. A várba visszaérve Dorka megkérdezte a nyugoroktól, nem akad-e köztük történetesen bádogos.

- Ó, igen, kitűnő bádogosaink vannak - válaszolták a nyugorok.

- Akkor hozzátok ide őket - kérte Dorka, és mikor a bádogosok megjöttek szerszámaikkal, megkérdezte tőlük: - Ki tudjátok-e egyengetni ennek a szegény Bádog Favágónak a horpadásait, vissza tudjátok-e hajlítani eredeti alakjába, meg tudjátok-e hegeszteni, ahol eltört?

A bádogosok alaposan megvizsgálták a Favágót, és azután azt válaszolták, igenis, meg tudják reparálni, jobb lesz, mint új korában. Munkához is láttak a vár egyik nagy sárga termében, három nap, négy éjszaka dolgoztak, kalapálták, görbítgették, hajlítgatták, hegesztették, szegecselték, fényesítették a Bádog Favágó lábát, törzsét, karját, fejét, amíg tökéletesen visszanyerte régi formáját, és ízületei is kifogástalanul működtek. Foltozás látszott ugyan rajta imitt-amott, de a bádogosok remekeltek, és mivel a Favágó egy cseppet sem volt hiú, nem bánta a foltokat.

Amikor végre besétált Dorka szobájába, hogy megköszönje az életmentést, örömkönnyeket sírt, és Dorka gondosan törölgette kötényével a könnycseppeket, nehogy a Favágó ízületei megrozsdáljanak. Ugyanakkor azonban az ő könnyei is sűrűn hullottak örömében, hogy viszontláthatja régi jó barátját, és ezeket a könnycseppeket nem kellett letörölni. Az oroszlán viszont annyiszor törölte meg szemét a farka bojtjával, hogy a farka csuromvizes lett, és kénytelen volt kimenni az udvarra, és a farkát a napra tartani, hogy megszáradjon.

- Bárcsak a Madárijesztő is velünk volna! - sóhajtott fel a Bádog Favágó, amikor Dorka elbeszélte neki a történteket. - Már csak ez hiányzik a boldogságomhoz.

- Menjünk, keressük meg! - javasolta a leányka.

Ismét segítségül hívta a nyugorokat, elindultak, és mentek, mendegéltek, egész áldott nap és még másnap délelőtt, amíg a nagy fához nem értek, amelynek a koronájába a Szárnyas Majmok odadobták a Madárijesztő öltözékét.

Magas, sudár fa volt, és a törzse olyan sima, síkos, hogy senki se tudott rá fölmászni; de a Bádog Favágó azon nyomban feltalálta magát:

- Kidöntöm a fát, és akkor visszaszerezzük a Madárijesztő ruháját. Tudni való, hogy mialatt a bádogosok a Favágót reparálták, egy aranyműves nyugor színarany nyelet kovácsolt a fejszéjének, a régi törött fanyele helyett. Egy másik nyugor pedig a fejsze fokát fényesítette, amíg a rozsda mind lejött róla, és úgy csillogott, mint a vert ezüst.

A szót tett követte, a Bádog Favágó munkához látott, és a magas fa csakhamar recsegve-ropogva kidőlt; a Madárijesztő ruhája kiesett az ágak közül, és a földre gurult.

Dorka fölszedte, a nyugorok haza vitték a Sárga Várba, ott kitömték szép tiszta, új szalmával, és egykettőre ott állt előttük a Madárijesztő, délcegebben, mint új korában, és nem győzött hálálkodni, amiért megmentették az életét.

Most, hogy ismét együtt voltak, Dorka és barátai boldog napokat töltöttek a Sárga Várban, ahol minden kényelemben részük volt.

Egy nap azonban Dorkának eszébe jutott Emmi néni, és ezt mondta: - Tudjátok mit? Menjünk vissza Ozhoz, és követeljük tőle, hogy váltsa be ígéretét.

- Az ám - helyeselt a Favágó. - Akkor végre megkapom a szívemet!

- És én az eszemet! - fűzte hozzá a Madárijesztő örvendezve.

- Én meg a bátorságomat! - merengett az Oroszlán.

- Én pedig hazakerülök Kansasba! - tapsikolt Dorka. - Jaj, induljunk vissza a Smaragdvárosba már holnap reggel!

Elhatározták tehát, hogy elindulnak. Másnap összehívták a nyugorokat, és elbúcsúztak tőlük. A nyugorok szívből sajnálták, hogy el kell bocsátaniuk vendégeiket; kivált a Bádog Favágót úgy megszerették, hogy kérve kérték, maradjon náluk, és uralkodjék fölöttük meg a Nyugat Sárga Országa fölött. Mikor aztán látták, hogy barátaink elhatározása megmásíthatatlan, a nyugorok egy-egy arany nyakörvet ajándékoztak Totónak meg az Oroszlánnak, Dorkának pedig gyémántokkal kivert szép arany karkötőt; a Madárijesztőt aranygombos sétapálcával ajándékozták meg, hogy el ne essék útközben, a Bádog Favágónak pedig drágaköves, aranyberakásos, színezüst olajozókannával kedveskedtek.

Mindegyikük takaros kis beszédet vágott ki a nyugoroknak köszönetük jeléül, és utána addig rázogatták egymás kezét, amíg megfájdult a karjuk.

Dorka kinyitotta a Boszorkány szekrényét, hogy kosarát megrakja úti elemózsiával, s ekkor megpillantotta az Aranysipkát. Felpróbálta, és tapasztalta, hogy pontosan illik a fejére. Varázserejéről sejtelme sem volt, csak azt látta, hogy csinos, így hát elhatározta, hogy ezentúl ezt fogja viselni, és rózsaszínű főkötőjét a kosarába rejtette.

Miután ekképp fölkészültek az útra, elindultak a Smaragdváros felé; a nyugorok háromszoros éljenzéssel és sok-sok jókívánsággal bocsátották őket útjukra.