14. A Szárnyas Majmok

14. A Szárnyas Majmok

Bizonyára emlékeztek még rá, hogy a Gonosz Boszorkány várától a Smaragdvárosig nem vezetett út, de még csak ösvény sem. Mikor utasaink a Boszorkányt keresték, a Boszorkány meglátta közeledtüket, és a Szárnyas Majmokat küldte el értük. De sokkal nehezebb volt visszatalálni a boglárkával, százszorszéppel pettyezett réteken át, mint odafelé, mikor a Szárnyas Majmok karjában utaztak. Tudták persze, hogy egyenesen keletnek kell tartaniuk, a felkelő nap felé, és a helyes irányba indultak is el. De délben, mikor a nap épp a fejük fölött állt, nem tudták, merre van kelet, merre nyugat, és eltévedtek a virágos réteken. De azért nem álltak meg, mentek, mentek egyre tovább, éjszaka feljött a hold, és az világított, akkor lefeküdtek az illatos, bíborszínű virágok közé, és édesen aludtak reggelig - kivéve persze a Madárijesztőt meg a Bádog Favágót.

Reggel a nap felhő mögé bújt, de azért elindultak, mintha csak tudnák, hogy merre kell menniük.

- Ha elég sokáig gyalogolunk, valamikor csak elérkezünk valahová - vélekedett Dorka.

De teltek-múltak a napok, és utasaink továbbra sem láttak maguk előtt mást, mint a bíborszínű virágokkal telehintett rétet. A Madárijesztő méltatlankodni kezdett:

- Úgy látom, eltévedtünk, és ha nem találunk rá a helyes útra, és nem jutunk vissza a Smaragdvárosba, sose kapom meg az eszemet.

- Sem én a szívemet - tette hozzá a Bádog Favágó. - Alig várom, hogy visszakerüljünk Ozhoz, márpedig az utunk tagadhatatlanul igen hosszúra nyúlik!

- A magamfajta gyávának rosszul esik ám, hogy örökké gyalogoljon, és sose jusson sehová - nyöszörgött az Oroszlán.

Dorka is elcsüggedt. Leült a fűbe, és szomorúan nézett társaira, társai is leültek, és Dorkára néztek tanácstalanul, Totó pedig azt tapasztalta, hogy életében először túl fáradt ahhoz, hogy üldözőbe vegye a feje fölött elszálló pillangót; csak ült, lógatta a nyelvét, és lihegett, és úgy nézett Dorkára, mintha azt kérdezné, hogy hát most mit csináljanak.

Dorkának csakugyan támadt egy ötlete:

- Mit szólnátok hozzá, ha idehívnám a mezei pockokat? Ők valószínűleg tudják, merre vezet az út a Smaragdvárosba.

- Persze hogy tudják! - kiáltott fel a Madárijesztő. - Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe!

Dorka belefújt a kicsi sípba, amelyet állandóan a nyakában hordott, mióta a Királynőtől kapta. Pillanatokon belül apró lábak surrogása hallatszott, és sok-sok mezei pocok szaladt oda Dorkához. Köztük volt maga a Királynő is. Halk, cincogó hangján kérdezte:

- Mit tehetek barátaimért?

- Eltévedtünk - válaszolta Dorka. - Meg tudnád mondani, hogy jutunk innét a Smaragdvárosba?

- Hogyne tudnám - mondta a Királynő. - De nagyon hosszú az út, mert egész idő alatt csak távolodtatok tőle. - Azután meglátta Dorka Aranysipkáját, és megkérdezte: - Mért nem használod fel az Aranysipka varázserejét, és hívod segítségül a Szárnyas Majmokat? Ők egykettőre odarepítenek!

- Nem tudtam, hogy a sipkának varázsereje van - álmélkodott Dorka.

- Mit kell vele csinálni?

- A varázsige bele van írva a sipka bélésébe - válaszolta a Királynő.

- De ha idehívod a Szárnyas Majmokat, akkor mi eliszkolunk, mert nagyon pajkos állatok, és mulatságukra szolgál, ha bennünket kínozhatnak.

- Engem nem bántanak? - kérdezte aggódva a kislány.

- Ó nem, az Aranysipka tulajdonosának szót fogadnak! Isten veled! - búcsúzott a Királynő, és fürgén elszaladt, pocoknépével együtt.

Dorka belenézett az Aranysipkába, és néhány szót látott a bélésébe beleírva. Aha, ez biztosan a varázsige - gondolta, és figyelmesen elolvasta a használati utasítást. Azután visszatette fejére a sipkát, és bal lábára állt.

- Ep-pe, pep-pe, kak-ke! - mormolta.

- Mit mondtál? - érdeklődött a Madárijesztő, mert nem értette, hogy Dorka mit művel.

- Hil-ló, hol-ló, hel-ló! - folytatta Dorka, jobb lábára állva.

- Helló! - válaszolt a Bádog Favágó, mintha köszönne.

- Ziz-zi, zuz-zi, zikk! - fejezte be Dorka, mind a két lábán állva. Alighogy a bűvös igék elhangzottak, nagy szárnysuhogás, makogás támadt, és a Szárnyas Majmok hada megjelent. A Majomkirály mélyen meghajolt Dorka előtt, és megkérdezte:

- Mi a parancsod?

- El akarunk jutni a Smaragdvárosba, és eltévedtünk.

- Majd elviszünk! - szólt a Király, és mihelyt kimondta, két majom máris a karjába kapta Dorkát, és elszállt vele. Ugyanígy a Madárijesztőt, a Bádog Favágót meg az Oroszlánt is a levegőbe emelték, egy kisebbfajta majom pedig Totót kapta a karjába, és a többiek után repült, noha a kutyus mindenáron meg akarta harapni.

A Madárijesztő és a Bádog Favágó eleinte nagyon meg voltak ijedve, mert emlékeztek rá, annak idején milyen csúnyán elbántak velük a Szárnyas Majmok; de csakhamar látták, hogy most semmi rosszban nem sántikálnak, így hát nekibátorodva élvezték a repülést, és gyönyörködtek az alattuk elterülő szép kertekben meg erdőségekben.

Dorkát a két legnagyobbik majom vitte, s egyikük maga volt a Király. Széket formáltak kezükből, és gondosan ügyeltek rá, nehogy bajt csináljanak.

- Miért tartoztok engedelmességgel az Aranysipka birtokosának? - tudakolta Dorka.

- Ó, annak hosszú históriája van - nevetett a Majomkirály. - De mivel hosszú út van előttünk, elszórakoztatlak vele, ha kívánod.

- Nagyon szeretném hallani - mondta Dorka.

- Egykor szabadok voltunk - kezdte a Király. - Vidáman éltünk a rengetegben, fáról fára szálltunk, diót, gyümölcsöt ettünk, egyszóval éltük világunkat, és senkinek sem tartoztunk engedelmességgel. Nem mondom, olykor talán egy kicsit túlságosan csintalanok voltunk, leszálltunk, és megcibáltuk egy-egy szárnyatlan állat farkát, madarakat hajkurásztunk, és dióval dobáltuk az erdőt járó embereket. De gondtalanul, boldogan, vidáman éltünk. Sok-sok éve ennek, még mielőtt Oz leszállt a felhőkből, hogy uralkodjék az ország felett.

Akkoriban lakott idefenn, északon, egy szépséges királylány, aki egyúttal hatalmas tündér is volt. Varázserejét csak arra használta, hogy segítsen a népnek, bántani sosem bántott senkit, aki jó volt. Bohókának hívták, és nagy rubintömbökből épített gyönyörű palotában lakott. Mindenki szerette, de az volt a legnagyobb bánata, hogy nem talált senkit, akit viszontszerethetett volna, mert minden férfi túlságosan buta és rút volt hozzá képest. Végül mégis talált egy fiút, aki délceg volt, férfias, és éveit meghazudtolóan bölcs. Bohóka eltökélte, hogy mihelyt a fiú férfivá serdül, hozzámegy feleségül; ezért elvitte rubintos palotájába, és minden varázshatalmát arra fordította, hogy minél erősebbé, szebbé, jobbá tegye. Mire férfivá érlelődött, úgy hírlett, hogy Kelálnál - mert ez volt a neve - jóságosabb és bölcsebb embert az egész országban nem találni, egyébként pedig olyan daliás, olyan szép volt, hogy Bohóka tiszta szívéből szerette, és már javában készülődött a lakodalomra.

Akkoriban nagyatyám volt a Szárnyas Majmok királya, és az öregúr a jó tréfát még a jó vacsoránál is jobban szerette. Népünk akkoriban Bohóka palotájának közelében lakott az erdőben. Egy napon, nem sokkal az esküvő előtt, nagyatyám éppen sétálni repült a csapatával, amikor megpillantotta Kelált a folyóparton, talpig rózsaszínű selyembe, vörös bársonyba öltözve, és nyomban elhatározta, hogy megtréfálja. Szavára a csapat leszállt, megragadta Kelált, fölemelte, és kivitte a folyó közepéig, ott aztán belepottyantottak a vízbe.

"Rajta, ússzál ki, cifra barátom! - kiáltott le nagyatyám. - Hadd lássuk, nem árt-e a víz a szép ruhádnak!"

Kelálnak persze volt annyi esze, hogy nyomban úszni kezdett; akármilyen jól ment sora, nem volt elkényeztetve. Nevetett, amikor kibukkant a víz felszínére, és hamarosan kiúszott a partra. De mikor Bohóka lelkendezve odaszaladt hozzá, látta, hogy selyem-bársony gúnyája tönkrement a vízben.

Bohóka éktelen haragra gerjedt, mert persze tudta, hogy ki volt a tettes. Maga elé citálta a Szárnyas Majmok nemzetségét, és először úgy rendelkezett, hogy valamennyinek a szárnyát kötözzék meg, és aztán bánjanak velük úgy, ahogyan ők Kelállal bántak, azaz dobják őket a folyóba. De nagyatyám szívhez szólóan könyörgött, mert tudta, hogy a Majmok mind egy szálig a folyóba fúlnának, ha megkötözött szárnyakkal beledobják őket, és Kelál is pártjukat fogta; így hát Bohóka a végén megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy eztán tartoznak teljesíteni az Aranysipka tulajdonosának három parancsát. Az aranysipka eredetileg Kelál számára készült nászajándékul, és állítólag a királylány fél országa volt az ára. Nagyatyám meg a többiek természetesen habozás nélkül elfogadták ezt a feltételt, és így esett, hogy három ízben tartozunk rendelkezésére állni a sipka tulajdonosának, bárki légyen is az.

- És kié volt eddig a sipka? - tudakolta Dorka, akit módfelett érdekelt ez a história.

- Az Aranysipka első birtokosa Kelál maga volt - folytatta a Majomkirály -, így hát ő volt az első, aki nekünk parancsolt. Mivel menyasszonya annyira megutált, hogy látni sem bírt bennünket, nem sokkal esküvője után összehívta egész nemzetségünket az erdőn, és elrendelte, hogy tartózkodjunk mindig olyan távol a palotától, hogy Bohóka soha többé ne lásson Szárnyas Majmot. Ezt annál is szívesebben megtettük, mert hiszen nagyon féltünk tőle. Ennél több kötelességünk nem is volt, amíg a gonosz Nyugati Boszorkány meg nem kaparintotta az Aranysipkát. Akkor előbb a nyugorok leigázásában kellett segédkeznünk, azután pedig Ozt kellett kiüldöznünk Nyugat országából. Most a tiéd az Aranysipka, és három ízben a te akaratodnak tartozunk engedelmességgel.

Mikor a Majomkirály befejezte elbeszélését, Dorka lenézett, és megpillantotta a Smaragdváros fényes zöld falait. Elámult, hogy milyen gyorsan tették meg a hosszú utat, és nagyon örült, hogy máris megérkeztek. A furcsa teremtések óvatosan letették Dorkát a Smaragdváros kapuja előtt, a Király mélyen meghajolt Dorka előtt, és aztán sebesen elszállt, csapatával együtt.

- Ugye, milyen kellemes utazás volt? - fordult a leányka társaihoz.

- Az ám, és gyors szabadulás a bajból! - mondta az Oroszlán. - Milyen jó, hogy elhoztad ezt a varázserejű sipkát!