Odakünn sütött a nap és melegítette a hüvelyt, az eső pedig tisztára mosta és átlátszóvá tette. Igen kellemes lakás esett hát benne, nappal ott is világos volt, éjjel pedig sötét, amint illik, a borsószemek pedig növekedtek és amint nagyobbacskák lettek, gondolkozni kezdtek, mert hiszen csak el kellett tölteni valamivel az Isten drága idejét.
- Most már örökre itt maradunk? - tűnődtek a borsószemek. - Még utóbb megkeményedünk a sok gubbasztásban. Úgy rémlik nekünk, hogy a hüvelyen kívül is van valami.
És hét múlt hét után és a borsószemek megsárgultak és megsárgult a hüvely is.
- Úgy látszik, az egész világ megsárgul - tűnődtek a borsószemek.
Ekkor erős lökést éreztek, a hüvelyt leszakították a szárról, emberkézbe került, onnan pedig, a szomszédaival egyetemben egy jókora zseb fenekére.
- Most, most már nemsokára megnyitják a házunkat - mondták a borsószemek és lázas türelmetlenséggel várták ezt a pillanatot.
- Csak azt szeretném tudni, melyikünk viszi majd odakünn a legtöbbre - mondta a legkisebb borsószem. - Most már majd hamarosan elválik.
- Történjék, amit a sorsunk határoz - mondta a legnagyobb.
Ropp! felrepedt a hüvely és a borsószemek kigurultak belőle a napfényre. Kisgyermek kezében hevertek és a fiúcska kijelentette, hogy ez az öt szem borsó éppen jó lesz az ő szélpuskájába. És már bele is tett egy szemet a puskába és kilőtte.
- Kirepülök a nagyvilágba. Most fogj meg, ha tudsz - mondta a borsó és eltűnt.
- Én meg sem állok, míg a napba nem érek - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely és igen alkalmas lakóhelynek vélem.
És ő is eltűnt.
- Ahol ránk esteledik, ott hajtjuk álomra a fejünket - mondta a következő kettő -, de azért lesz rá gondunk, hogy minél messzebbre guruljunk. És csakugyan gurultak egyet a földön, mielőtt a puskába kerültek, de a végén csak oda kerültek ők is.
- Történjék, amit a sors határozott - mondta az utolsó -, aztán felrepült a magasba. A padlásszoba ablaka felé szállott, egyenesen az ablak fája alatt tátongó repedésbe, ahol laza föld és moha között, a jó melegben, kellemes fészekre talált. Ott is maradt azon a rejtekhelyen, de a jó Isten ott sem feledkezett meg róla.
- Történjék, amit a sors határozott - hajtogatta szerény megadással.
Felette, a kis padlásszobában szegény asszony lakott, aki napközben munkába járt, fát hasogatott, takarított, mosott. Erős volt és egészséges, de szegény maradt, mint a templom egere. Amíg ő odajárt, serdülő, beteg leánykája, otthon őrizte az ágyat. Gyenge volt szegényke és csaknem átlátszó, már innen-onnan egy álló esztendeje tartott a betegsége és úgy látszott, hogy nem tud sem meggyógyulni, sem meghalni.
- Elmegy a kis testvérkéje után - mondogatta az asszony. - Két gyermekem volt, bizony keservesen tartottam őket: aztán az Isten megosztozott velem rajtuk és elvette az egyiket. A másikat most már szeretném megtartani, de úgy látszik, az Isten nem akarja, hogy az egyik testvér itt legyen, a másik ott nála, hát elviszi ezt is a kis testvéréhez.
A beteg leányka azonban nem halt meg: csendesen, türelmesen feküdt reggeltől napestig, amíg anyja kenyér után nézett.
Eljött a tavasz. Kora reggel, mikor az anyja éppen távozni készült, a szép tavaszi nap megsajnálta a magányos, beteg gyermeket és bekukkantott hozzá a szobába, aranysárgára festve annak a padlóját. A leányka az ablakra bámult, nézte a táncoló napsugarakat.
- Mi az a zöld ott az ablak alján? Nini, hogyan himbálódzik a szélben.
Az anyja az ablakhoz lépett és kinyitotta.
- No, tessék, hiszen ez borsó! - kiáltott csodálkozva. - Vajon miként jutott ide a repedésbe? Most aztán valóságos kis kerted lesz itt, elgyönyörködhetsz benne egész nap.
A beteg gyermeke ágyát közelebb tolta az ablakhoz, hogy láthassa a borsót, aztán munkája után látott.
- Anyácskám, sokkal jobban vagyok - mondta este a kisleány. - A nap olyan jó melegen sütött egész nap, a borsó pedig szemlátomást fejlődik. Én is követni akarom a példáját, a meleg napon én is jobban leszek, majd meglátod.
- Adja az Isten, hogy úgy legyen - fohászkodott az anya, de magában nem igen mert már reménykedni.
A kis zöld hajtás mellé, amelynek annyira örült az ő beteg gyermeke, karót tűzött, az ablak aljától a tetejéig pedig zsineget húzott, hogy a borsónak legyen mibe kapaszkodnia. És a borsó gyorsan nőtt, látni lehetett, amint fejlődik napról napra.
- Nézd, most már virágzik is - örvendezett a kisleány, és most már az anya is reménykedni kezdett, hogy beteg leánykája talán mégis összeszedi magát. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a gyermek mostanában sokkal élénkebb, hogy reggel egyedül, segítség nélkül ült fel az ágyában és úgy gyönyörködött csillogó szemmel az ő kis kertjében, amely egyetlenegy borsóindából állott. Egy héttel később már egy egész órára elhagyta az ágyat és boldogan üldögélt az ablakban, a meleg napsütésben. Kinyitották az ablakot, az indán kinyílott az első fehérpiros borsóvirág, a leányka pedig lehajolt hozzá és gyengéden megcsókolta a selymes szirmokat. Valóságos ünnepnap volt ez a kis padlásszobában.
- Bizonyára a jó Isten ültette és ápolta, hogy neked, drága gyermekem, meg nekem reményt és örömet adjon! - mondta boldogan az anya és úgy mosolygott a virágra, mintha Isten angyalát látná benne.
Hát a többi borsószem ugyan hová lett? Az, amelyik kirepült a nagyvilágba, a "Fogj meg, ha tudsz!", az esőcsatornába hullott, onnan pedig galamb begyébe került: ott aztán ülhetett, mint Jónás a cethal gyomrában. A két lusta se vitte sokkal többre, azokat is galambok szedegették fel: a negyedik pedig, amely egyenesen a napba akart repülni, bele is repült, ha nem is a napba, de a kút vályújába és hetekig ázott a vízben, ahol rettenetesen felpuffadt a boldogtalan.
- Hízásnak indulok! - mondta a borsó: - még megérem, hogy felrepedek, és ennél többre borsó létemre igazán nem vihetem Hiába, én vagyok a legkülönb ötünk között.
Az ablakban pedig ott állott a kisleány, a két kezével ölelte, simogatta a borsóindát és hálát adott az Istennek, hogy leküldte hozzá. Csillogott a szeme, az arcáról pedig virult az egészség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése