Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz. Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.
- No, melyitek él már? Amelyik él, zörgessen.
Egyszer csak megkoppant az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle. Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon:
- Sáp, sáp.
Ami bizonyosan annyit tesz:
- Jó reggelt kívánok.
Kácsa anyó visszafelel erre vastag öreg hangon:
- Sáp, sáp.
Ami meg valószínűleg annyit jelent:
- Isten hozott! Bújj csak elő!
A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagy kacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:
- Bújj csak ide! Itt jó meleg van.
Persze, ezt is sáp szóval mondta. A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.
Aztán még aznap előbújt valamennyi.
Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állni. Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:
- Sáp, sáp.
Ott meghallották. Hamar vizes korpát meg a vágott csalánt odahintettek a szakajtó kosár elé, és kirakták a kiskacsákat. Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik s megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevetni a vizes korpát.
No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától. Hanem akkor nagy sírás következett az evés után:
- Mi bajotok van? - kérdezte az öreg Kácsa.
- Szomjasak vagyunk - felelték az aprók.
Akkor az öreg Kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.
- Így igyatok.
A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.
Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik:
- Aludjunk, gyerekek.
A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt, hogy csak a fejét dugta be anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.
- Jaj, de ügyetlen vagy! - mondotta az öreg Kácsa. Azzal betolta az orrával maga alá azt is.
Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott, vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.
A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért volna.
- Fürödjünk - mondották az anyjuknak.
- Megálljatok - felelte az anyjuk -, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.
A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.
Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott, egyenesen le a tóhoz.
Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták: - Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!
Rohantak a partról, de úgy rohantak, lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.
- Megálljatok! - kiáltott az öreg Kácsa -, majd én megyek elől.
De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízben. Lel-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése