Egyszer egy öreg, öreg anyóka került a palotába, akiről azt mesélték, mindent tud. A kis királylány odament hozzá, azt sem mondta, jó napot, csak azt kérdezte:
- No, ha olyan sokat tudsz, te csúf öreg anyó, mondd meg nekem, mit tegyek, hogy az arcom mindég ilyen szép sima maradjon, soha olyan ráncos ne legyen, mint a tiéd.
- Megmondom én, szép királylány, hogyne mondanám. Nem is olyan nehéz dolog az. Ha soha sírni nem fogsz, mindég csak mosolyogsz, akkor az arcod szép sima marad.
A királylány meg sem köszönte a jó tanácsot, egyszeribe mosolyogni kezdett és azontúl mindég mosolygott. Reggel, mikor felkelt, egész álló nap, a tükre előtt, de még éjjel álmában is. Olyan volt, mint egy mosolygó fababa. A szíve is, mintha fából lett volna. Ha koldust, beteget látott, ha szomorú hírt mondtak neki, egyre csak mosolygott. Hiába törött el a legkedvesebb babája, hiába sántult meg a szép lovacskája, de még a bátyja is hasztalan sebesült meg a csatában, a királylány csak mosolygott, mint egy ostoba, szívtelen fabábu.
Meg is haragudott rá mindenki. Aki szomorú volt, annak rosszul esett, hogy a királylány mosolyog a bánatán. Aki víg volt, úgy is tudta, hogy nem rá mosolyog a királylány, csak a szépségét félti. Még az édesapja sem szerette többet, csak az édesanyja védte, ha szidták, egyre azt mondogatta, hogy meglássák, megjavul még a kislány, csak legyenek türelemmel.
Egyszer aztán nagy beteg lett a királyné. Senki sem tudta, hogy mi baja, hívattak hozzá tudós orvosokat, varázslókat messze földről, egyik sem tudott segíteni rajta. Egyik este aztán honnan, honnan nem, ott termett megint az öreg, öreg anyóka. Ahogy a királylány meglátta, odaszaladt eléje.
- Kérlek, öreg anyó, segíts az édesanyámon! Te bizonyosan meg tudod gyógyítani.
- Talán meg, - felelte az öreg anyó -, de mit adsz érte?
- Adok neked aranyat, ezüstöt.
- Nem kell nékem arany, ezüst.
- Adok neked gyémántot, amennyit elbírsz.
- Gyémánt sem kell nekem.
- Hát mit adjak, hogy meggyógyítsd az édesanyámat?
- Add nekem, amit a legjobban szeretsz: a mosolygásodat.
A királylány megijedt. Ha odaadja a mosolygását, meg fog öregedni és olyan csúnya, ráncos lesz, mint az öreg anyóka. Még a gondolatra is megborzongott. De azután az édesanyjára pillantott, annak a sápadt, szenvedő arcára és valami olyan nagy fájdalmat érzett, mint még soha.
- Vedd el mosolygásomat, anyóka, csak gyógyítsd meg az édesanyámat - mondta.
- Hát próbálj meg sírni - szólt az öreg anyó.
A királylány megpróbálta. A szíve úgy fájt, mintha sok, sok könny nyomná. De az arca úgy megszokta a mosolygást, hogy elfeledte a sírást. Egyre jobban erőlködött, majd megpattant a szíve, de egyetlen könny sem jött a szeméből. Mosolygott, mintha arcára odafagyott volna a mosolygás.
A királyné pedig egyre haloványabb lett, már alig lélegzett. Megijedt a kislány, mindenről elfeledkezve borult az édesanyjára:
- Anyám, édes jó anyám!
A királyné betegen is meghallotta kislánya sikoltását, felemelte gyönge kezét és megsimogatta az arcát.
Abban a pillanatban eltűnt a kis királylány arcáról az örökös mosolygás, szeméből megeredtek a könnyek, és sírt, sírt, minden bánatát elsírta. A könnyei odahullottak az édesanyja arcára, kezére, meg is gyógyult tőlük egy-kettőre, a királylány arca pedig sokkal szebb volt, mint azelőtt. Az öreg anyót ott tartották, soha el nem eresztették és boldogan, vidáman éltek nagyon sokáig.
Z. Tábori Piroska gyűjtése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése