Élt egyszer egy király, volt neki három lánya.
Egy nap hosszú útra indult a király, egy távoli városba, s mielőtt útnak indult volna, megkérdezte a lányait, hogy mit kívánnak, milyen ajándékot hozzon nekik.
A legidősebb egy szép ruhát kért az apjától, a középső egy díszes köpenyt - s a legkisebb egy szál piros rózsát.
A király megígérte, hogy eleget tesz a kérésüknek, s útra kerekedett. Három napot töltött a távoli városban, s mikor eljött az utolsó nap, megvásárolta a ruhát, a köpenyt - csak éppen piros rózsát nem talált sehol, bárhogy kutatott is utána.
Szomorú volt nagyon, hogy épp a legkisebb lányának okoz majd csalódást - de nem volt mit tegyen: virág nélkül indult haza.
Hanem ahogy közeledett a palotájához, a fele út táján váratlanul egy kert aljába ért - s ez a kert tele volt rózsabokorral, és valamennyi bokor piros rózsát nyitott!
Megörült a király."Mégse megyek haza üres kézzel!" - gondolta, s leszállt a lováról, belépett a kertbe, és leszakított egy szál rózsát.
De abban a szempillantásban egy sárkány ugrott elő, és rákiáltott:
- Mit csinálsz itt!? Ki engedte meg, hogy hozzányúlj a rózsáimhoz?
A király megrettent, de azért bátran így szólt:
- Az igaz, hogy nem kértem engedélyt, de nem tudtam, hogy tied ez a kert. Kérlek, hallgass meg, akkor talán másképp ítélsz felőlem. Király vagyok, és van három lányom. Egy távoli városba kellett lovagolnom, s lányaim megkértek, vigyek ajándékot nekik. Az egyik ruhát kért, a másik köpenyt, s a legkisebb egy szál piros rózsát. De rózsát sehol sem találtam a városban, csak itt, a te kertedben. A gyermekemnek akartam örömet szerezni, ennyi a bűnöm.
A sárkány hallgatott kicsit, majd így szólt:
- Jól van, nem bánom, vidd el a lányodnak a rózsát. De ha holnap mind a ketten meg nem jelentek itt nálam, jaj az életednek, úgy vigyázz!
Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. A király meg nehéz szívvel folytatta útját.
Mikor hazaért, és átadta az ajándékokat, a legkisebb lánya észrevette rajta, hogy valami nagy gond emészti - s titokban megkérdezte tőle:
- Mért búsul, édes király apám? Látom, hogy valami nyomja a lelkét.
A király ekkor elmesélte nagy sóhajtozva, hogy a rózsával hogyan járt, és a sárkány mit parancsolt neki - a lánya azonban csöppet sem ijedt meg. Sőt, még ő vigasztalta az édesapját.
- Emiatt egyet se búsuljon, édes király apám. Ha elmegyünk oda, vissza is jövünk épségben, mind a ketten.
S csakugyan, már kora reggel lóra kaptak másnap, s elindultak, hogy fölkeressék a sárkány kertjét.
Oda is értek szerencsésen, csak éppen senkit sem találtak a kertben. Azon töprengtek éppen, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantottak a közelben egy palotát, amelyiknek tárva-nyitva volt a kapuja.
Beléptek, köszöntek - de ott se mutatkozott se élő, se holt. Teremből terembe nyitottak, egyik csudásabb volt, mint a másik - de a legcsodálatosabbnak mégis csak azt találták, amelyikben egy étellel-itallal megrakott asztalra bukkantak!
Ott aztán letelepedtek, és jóízűen megebédeltek. Utána visszasétáltak a kertbe, és gyönyörködtek a tengernyi sok rózsában - de találkozni még mindig nem találkoztak senkivel.
Így esteledett rájuk, a szél-se-járta kertben, az elöl-hátul üres palotában.
Hanem amikor beléptek a lakmározóterembe, a hosszú nagy asztal megint meg volt rakva a legfinomabb falatokkal!
Menten neki is láttak, és elköltötték a királyi vacsorát. S bizony, nagyon elálmosodtak utána. Benyitottak a szomszéd terembe, hogy valami fekvő alkalmatosság után nézzenek - hát két csupa selyemmel, csupa paplannal borított ágy termett oda, amíg vacsoráztak.
- Soha jobbkor! - kacagott fel a lány, s ő az egyik ágyba feküdt le, a másikba az édesapja.
S aludtak reggelig, mint a tej.
Akkor az öreg király így szólt szomorúan:
- Édes lányom, nékem mennem kell most már. Itt kell hagyjalak egyedül.
De azért előbb még megreggeliztek közösen a lakmározóteremben, ahol újra rakva volt az asztal mindenféle jóval.
Utána a király lovára ült, és elindult haza - a lány meg kisétált a kertbe, szagolgatta a rózsákat, és a lehullott szirmokkal játszott. S akkor egyszerre odaugrott eléje a sárkány:
- Ne ijedj meg - mondta -, nem bántalak, csak azt az egyet kérem, hogy légy a feleségem. Add a szavadat rá!
- Nem adom! - felelte bátran a lány.
- Add a szavadat rá!
- Nem adom!
A sárkány ekkor lehorgasztotta mind a hét fejét.
- Pedig azt hittem, adod. Olyan egyedül vagyok itt a palotában.
Hogyan történt, hogyan nem, a lány maga sem tudta, de megsajnálta a sárkányt.
- Jól van, nem bánom - bólintott. - Vedd úgy, hogy szavamat adtam. De a lakodalmat csak annyi év múlva üljük meg, ahány fejed van. Addig otthon élek az édesapám palotájában, és minden héten meglátogatlak. Jó lesz?
A sárkány boldog volt, nem tudott hova lenni örömében, egész nap egyebet sem csinált, mint kedveskedett a királylánynak. A legszebb rózsaszálakból kötött neki csokrot, a lehullott szirmokat a lába elé seperte, hogy azokra lépjen. S még pompásabb ebédet és vacsorát tálalt fel, mint amilyet - hipp-hopp! - az elmúlt két nap a hosszú, nagy asztalon találtak.
És amikor eljött az este, illedelmesen elbúcsúzott a sárkány, és magára hagyta a jövendőbelijét.
Bizony, sokáig nem jött álom a királylány szemére: hitte is meg nem is, ami vele történt. Csakugyan sárkány menyasszonyává lett? Csakugyan a szavát adta neki? Vagy csak álmodott, és álmodik még mindig?
Így töprenkedett az ágyban, míg végül tényleg elaludt. S mikor fölébredt reggel - tízszer is megdörgölte a szemét. Egy daliás, ifjú király állt az ágya mellett, és így szólt hozzá:
- Én vagyok a te sárkányvőlegényed, királylány! Egy gonosz ellenségem varázsolt sárkánnyá, s csak úgy szabadulhattam meg az átok alól, ha valakinek a szavát tudom venni, hogy feleségül jön hozzám. Időtlen ideje szenvedtem, búsultam itt a palotában, s te voltál az első, aki szavát adta, szépséges királylány. Nem bántad meg az ígéretedet?
Dehogyis bánta meg a lány! - úgy repült a királyfi karjába, mint aki a legszebb álomra ébredt. Azonmód összecsókolóztak - s nem hét év, de hét nap múlva megülték a lakodalmat, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Átdolgozta:Mészöly Miklós
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése