Mirr-Murr harmadik levele barátaihoz
Az örömtől elcsukló hangon tudatom veletek, hogy beteljesült életem nagy álma! Ez így igaz szóról szóra!
Pedig már megpróbáltam mindent a csuklásra, ittam vizet, visszatartottam a lélegzetemet, és mégsem akar elmúlni.
Így tehát örömtől elcsukló hangon tudatom veletek a nagy hírt.
Lehet persze, hogy azért csuklom, mert emlegettek otthon. Ez bizony nagyon jólesik! Kimondhatatlanul jólesik!
De azért tartsatok egy kis szünetet, hogy hátha akkor elmúlik a csuklásom.
Mert nehéz így, és nem is illik egy kóbor macskához, aki a Nagy Odvas Kémény árnyékában a második helyen ült!
Ez a nagy hír, amit örömtől elcsukló hangon tudatok veletek!
És most elmesélem, hogy történt, elejétől végig.
Eleje: Oriza-Triznyák leült kártyázni, úgyhogy egyedül indultam el.
Vége: lebontották a Nagy Odvas Kéményt.
De a közepe a legérdekesebb, ami közben történt!
És most elmesélem, ami közben történt.
Lehet, hogy közben abbahagytátok az emlegetést, mert elmúlt a csuklásom. Ennek örülök. Attól viszont szomorú lettem, hogy már nem emlegettek. De legalább gondoltok rám? Néha? Itt-ott? Valahogy így: „Ezt Mirr-Murr mondta!” Vagy így: „Ezt Mirr-Murr szerette!” Vagy emígy: „Ezt csakis Mirr-Murr tudta a legjobban!”
Nahát, egyszóval ha elfelejtettétek volna, akkor most jusson eszetekbe! Mert most már igazán büszkék lehettek rám! A kóbor macskára. Aki a Nagy Odvas Kémény árnyékában a második helyen ült.
Pedig nem volt könnyű, nehogy azt higgyétek!
Viszont nagyon érdekes volt. Legalábbis a közepe.
Mentem, mentem, vissza se néztem oda, ahol Oriza-Triznyák kártyázott, teljesen elmerülve a kártyaszenvedélyben. Óvakodjatok tőle, nagyon káros szenvedély!
Eleinte nehéz volt a szívem, hogy egyedül maradtam, és hogy Oriza-Triznyákot láthatóan nem érdekli már ez az egész kóbormacska-dolog. Pedig én is tőle tudtam meg. Csak hát őt elcsábította a kártyaszenvedély.
De engem nem!
Behunytam a szemem, és csak mentem, mentem előre. Addig meg sem akartam állni, míg el nem jutok a Nagy Odvas Kéményhez.
Később már a szívem se fájt annyira.
Arra gondoltam ugyanis, hogy még egypár lépés, és beteljesül életem nagy álma!
Ettől egész vidám lettem.
Így értem oda a Nagy Odvas Kéményhez.
Hogyan is meséljem el nektek, hogy megértsétek?!
Egyszóval kéményt láttam már ilyet is, olyat is, kicsit, nagyot, odvasat, kormosat.
De olyat, mint a Nagy Odvas Kémény, még sosem láttam. S le merném fogadni bármibe, hogy ti sem láttatok.
Először is nagyon nagy volt! Ahogy úgy lentről néztem, eltakarta a fél eget.
Másodszor: akkora odva lehetett, hogy akkora tán nincs is a világon. Ezt onnan tudom, hogy megfigyeltem.
Nagyon ravaszul.
Azt ti is tudjátok, hogy egy kémény odvát hogyan lehet lemérni. Úgy, hogy meghallgatja az ember. A szelet hallgatja meg az ember, ahogy huhog a kéményben.
Namármost.
Ha vékonyan huhog a szél, akkor az egy kis vicik-vacak odv lehet.
Ha vastagabban, akkor arról az odvról már lehet beszélni.
A Nagy Odvas Kéményben bömbölt a szél!
Olyan erővel, hogy mást sem igen lehetett hallani.
Én is sokáig kuksoltam ott, míg megszoktam a hangját. Vagyis a fülem kezdett kitisztulni, és a bömbölésen kívül más hangokat is felfogni.
Valahogy így:
– Böm-böm! Maga nagyon hasonlít valakire! – Böm-böm! Kire? – Böm-böm! Azt már elfelejtettem. – Böm-böm! Ez a korral jár. – Böm-böm! Nicsak! Böm-böm! Az a tejfölösképű is hasonlít valakire. Böm-böm! – Hol? Böm-böm! – Ott az esőcsatornában. – Böm-böm! Biztos egy új kóbor macska. – Böm-böm! Elég nyápic. – Böm-böm! Tudom már! Böm-böm! Egy csecsemőre hasonlít! Böm-böm!
Tovább nem hallgatóztam, hanem kimásztam az esőcsatornából.
A tető telisded-teli volt kóbor macskával! Volt ott kicsi, nagy, sovány, kövér, fiatal, öreg, szürke, barna, cirmos, iromba, fehér és fekete.
Ültek, beszélgettek, bámultak vagy szunyókáltak.
Én még annyi macskát nem láttam együtt! Úgy is mondhatnám, hogy itt volt a macskák színe-virága! Hogyisne! Hiszen mind kóbor macska volt. Velem együtt.
Büszkén legeltettem a szememet rajtuk. Először végigpillantottam egyszerre az egész tetőn, azután szép lassan megnéztem mindegyiket.
Elöntött az öröm. Íme, hát itt vagyok. Igaz, hogy a tető legalján, fél lábbal még az esőcsatornában, de pontosan szemben a Nagy Odvas Kéménnyel!
Ott, akkor úgy éreztem, hogy megérte. A fáradságot, az izgalmakat és a próbákat.
Olyan volt az egész, mint egy álom. Tejfehér fényben ázott a tető, a Nagy Odvas Kémény bömbölt szakadatlanul, és fönt, pontosan a fejünk fölött, feltűnt a Legnagyobb Kóbor Macska képe!
Mosolyogva nézett végig rajtunk, kóbor macskákon. Kihúztam magam, hogy jobban lásson.
Ekkor egy kicsit elvesztettem az egyensúlyomat, és megkapaszkodtam valamiben. Nem láttam, hogy miben, mert hiszen fölfelé néztem, csak jó erősen megkapaszkodtam. Hogy le ne guruljak.
Ekkor harsant fel az első üvöltés. Valahogy így:
– Jaaa-jafarkam!
Az az öreg macska üvöltött így előttem, aki mindenkit összetévesztett valakivel. Azután rögtön az előtte ülő nyávogott föl:
– Jaaa-jalábam!
Azután a harmadik, majd a negyedik, s nemsokára nyávogott az egész tető, még a Nagy Odvas Kémény bömbölését is elnyomták.
Mivel jó erősen fogóztam, s biztos voltam benne, hogy már nem fogok leesni, gondoltam, én is bekapcsolódok a Legnagyobb Kóbor Macska üdvözlésébe. Nem jutott hirtelen más az eszembe, úgyhogy ezt nyávogtam:
– Éljen! Éljen! Éljen!
Jól láttam, hogy a Legnagyobb Kóbor Macska ránk nevet. Biztosan örült az üdvözlésnek. Majd elindult egerészni. Lassan a tetőn is lecsöndesedett a zaj. Majd teljesen elhalkult.
Úgyhogy tisztán hallottam, amit az előttem ülő öreg macska mondott rekedt hangján:
– Lenne szíves végre elengedni a farkamat!
Meglepetésemben egy szót sem szóltam, hanem elengedtem.
Egyszerre teljes csend lett.
Úgyhogy tisztán hallottam, hagy a Nagy Odvas Kémény árnyékában ülő macska, akinek egy nagy lánc lógott a nyakában, megszólalt:
– Ki kezdte ezt a nevetséges macskakoncertet?
Mind rám néztek. Én nem néztem hátra, mert jól tudtam, hogy ott már nincs senki.
Így hát megszólaltam:
– Én. Illetve én csak belekapaszkodtam valamibe.
– Valamibe?! – hörrent fel előttem az öreg. – Még hogy valamibe! Az én farkamba!
– Igen – ismertem el. – De az én véleményem az, hogy az üdvözlésnek biztosan nagyon örült ő! Ott fent! – böktem fel a fejemmel.
Erre elkezdtek sustorogni, morogni, dirmegni meg dörmögni, egyszóval etye-petye, járt a szájuk. Hogy ez igen, ebben lehet valami, de hát ez eddig sose volt, meg hogy teljesen új találmány, nincs benne a törvénykönyvben meg ilyesmi.
Azután hirtelen mindnyájan az elsőre bámultak, akinek lánc lógott a nyakában.
Az megköszörülte a torkát, csendet intett, és így szólt:
– Vádlott, álljon fel! Két részre osztom a tettedet. Jóra és rosszra. Az üdvözlés ötlete jó. Ezt rá is fogjuk karcolni a Nagy Odvas Kéményre. A törvények közé. És ezért jutalmat érdemelsz. A jutalmad: ideülhetsz az árnyékba.
Csodálkozó morajlás csapott föl. Én pedig nagyon büszke voltam.
– A farokhúzás viszont rossz! – folytatta tovább. – Majdnem legurultunk a tetőről. És ezért büntetést érdemelsz! A büntetésed: maradsz ott, ahol vagy, az esőcsatornában. Vádlott, bűnösnek érzi magát?
Nem éreztem magam bűnösnek.
Az előttem ülő öreg gúnyosan felnevetett. Nekem pedig tele lett a szemem könnyel, és hogy ne lássák, lehajtottam a felem.
– Most pedig – hallottam újra az elöl ülő hangját –, most pedig megnyitom az ülést. Csendet kérek! A dohányzást tessék abbahagyni! Csendet kérek, mert kiüríttetem a termet!
Végre csend lett, csak az előttem ülő dünnyögött a bajusza alá:
– Meglátszik, hogy törvényszéki macska volt! Jól eltanulta a vezénylést a bíróságon! Hiába – tette még hozzá –, mindig a pandúrból lesz a legjobb betyár! Merthogy az már érti a dürgést!
Ezt nem nagyon értettem, így hát inkább arra figyeltem, amit ott elöl a láncos beszélt. Aki törvényszéki macska volt.
– Figyelem! – mondta. – Első napirendi pont: ismertetem a Kóbor Macskák Törvényét! Első paragrafus! – Szembefordult a Nagy Odvas Kéménnyel, és olvasni kezdte a koromba karcolt törvényt: – Első paragrafus: Kóbor macska az a macska, aki letette a három próbát. Második paragrafus: a kóbor macska a világ legbátrabb, legszebb, legokosabb, legügyesebb, legravaszabb, legjobb szívű, legbecsületesebb, legerősebb és leghatalmasabb macskája. Harmadik paragrafus: a világ kóbor macskáinak szent helye a Nagy Odvas Kémény, és szeretve tisztelt vezetői, akik a Kémény árnyékában ülnek. Negyedik paragrafus: példaképünk és vezérünk a Legnagyobb Kóbor Macska. Ötödik paragrafus: a Legnagyobb Kóbor Macskát mától fogva egyperces közös nyávogással kell üdvözölni – majd elhallgatott.
Hát ezek voltak a paragrafusok.
Remélem, ti is megtanuljátok. Fölhívom a figyelmeteket az ötödik paragrafusra. Nagyon szép paragrafus! A többi is szép, nem tagadom, de az ötödik áll legközelebb a szívemhez. Sejtitek, hogy miért? Mondhatnám úgy is, hogy az életem főműve.
Igaz, hogy változatlanul a tető szélén gubbasztottam, fél lábbal az esőcsatornában, de nem sokáig! Mindjárt elmesélem.
A kóbor macskák meghallgatták a paragrafusokat, azután újra elkezdődött a terefere, mormogás, locsogás. Én a Nagy Odvas Kéményt néztem, meresztgettem a szememet, úgy olvasgattam, betűzgettem a koromba karcolt paragrafusokat. (Különösen az ötödik paragrafust. De ezt már mondtam, hogy miért.)
Hát ahogy ott meresztgetem a szememet, észreveszem, hogy mindnyájan újra rám néznek. És mintha megijedtek volna. Legalábbis a szemük kerekre nyílt a rémülettől. Furcsállottam, és nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, és főleg, hogy miért ijedtek meg. Úgyhogy a biztonság kedvéért rájuk mosolyogtam.
De ők csak bámultak rám tovább rémülten. Én még nyájasabban mosolyogtam, hogy hát igazán, tőlem aztán ne féljenek. De ez sem használt. Egynémelyiknek már a szőre is felborzolódott az ijedségtől.
Mondom, nem értettem a dolgot.
Azután egyszer csak ismerős hangokat hallottam a hátam mögül:
– Bocsánat. Itt van a Kóbor Macskák Világszervezete?
A rémülettől senkinek se jött ki egy hang se a torkán, úgyhogy én válaszoltam:
– Igen – és megfordultam a jövevény felé.
Téglagyári Megálló volt az, a furcsa nevű kutya, kilógó nyelvvel, mosolyogva állt ott. Rögtön megismert, s vidáman üdvözölt.
– Mit akarsz itt? – kérdeztem tőle.
Ügyesen felugrott a tetőre, amire a kóbor macskák rémülten húzódtak föl a Nagy Odvas Kéményig, s azután válaszolt:
– De jó, hogy találkoztunk! Be akarok lépni a Világszervezetbe. Légy szíves, ajánlj be! Tudod, nagyon unatkozom. És itt minden olyan érdekes! – és barátságosan ugatni meg csaholni kezdett.
Én fölfelé néztem, az árnyékban ülőkre, hogy mit szólnak hozzá. Az árnyékban ülők kétségbeesetten integettek, meg rázták a fejüket, úgyhogy megértettem, szó se lehet róla.
– Sajnos, nem lehet – fordultam Téglagyári Megállóhoz.
– Miért? – kérdezte.
Gondolkoztam, hogy mit válaszoljak neki. Fölnéztem a kémény felé, de ott csak integettek, meg a fejüket rázták, hogy nem lehet.
Azután eszembe jutott valami.
– Azért – mondtam –, mert te kutya vagy. Így hát nem léphetsz be a macskák világszervezetébe! – A macskákat jól megnyomtam, hogy világosan megértse.
A kémény felé sandítottam, hogy mit szólnak a válaszomhoz. Az árnyékban ülők boldogan bólogattak, hogy igen, igen.
És ismerjétek el, ez nagyon jó ötlet volt! Téglagyári Megálló is elgondolkozott rajta, majd azt mondta:
– Ha nem lehet, hát nem lehet. Én igazán nem akarok erőszakoskodni meg tolakodni – és egy kicsit elfancsalodott a képe.
– Hanem tudod, mit? – mondtam neki. – Alakítsd meg a Kóbor Kutyák Világszervezetét! Oda biztosan te is beléphetsz.
Téglagyári Megálló vidámabb lett.
– Köszönöm az ötletet. Igazán nagyszerű! Megyek is, és megalakítom a Kóbor Kutyák Világszervezetét. Még egyszer köszönöm!
Barátságosan biccentett és elment.
Egy ideig csend volt a tetőn. Néztem őket, de ők nem néztek rám. És nem is mosolyogtak, pedig én mosolyogtam rájuk.
Egyszer csak a láncos, aki legelöl ült az árnyékban, integetett nekem, majd rekedten meg is szólalt:
– Gyere ide. Még közelebb!
Egészen maga mellé hívott. Vállamra tette az egyik mancsát, megköszörülte a torkát, és hangosan így szólt:
– Tisztelt esküdtszék! – Majd rám mutatott. – Én téged magam mellé veszlek! Másképpen: hősies magatartásodért mától kezdve megosztom veled a helyemet. Hogy is hívnak?
Képzelhetitek, hogy alig tudtam szólni az örömtől, de végre kinyögtem:
– Mirr-Murr, a kandúr.
– Helyes – mondta. – Mától kezdve együtt vezetjük a Kóbor Macskák Világszervezetét! Tapsoljátok meg! – szólt le a tetőre.
Megtapsoltak.
– Most pedig – folytatta –, megosztom veled a felségjelvényt!
A nyakában lógó láncot fölemelte, és intett, hogy bújjak bele. Belebújtam. Egy kicsit vágta a nyakamat a lánc, de nem szóltam semmit, hanem mosolyogtam.
Újra megtapsoltak.
Kár, hogy nem volt a közelben fényképész, megörökíthetett volna dicsőségem csúcspontján! Én meg eltehettem volna a képet, és nézegethettem volna.
Mert nem sokáig tartott, sajnos, a dicsőségem csúcspontja.
Mondjuk, úgy három óra hosszáig.
Mert már hajnalodott, s a Legnagyobb Kóbor Macska is befejezte az egerészést, és elment aludni.
Mi is bóbiskolni kezdtünk. Én nem. Úgy véltem, hogy ez nem illik. Még titokban reménykedtem is, hogy a Legnagyobb Kóbor Macska még visszanéz, és esetleg bólint is nekem a dicsőségem csúcspontján.
Ekkor hallottuk a végzetes hangokat:
– Tyű, a kutyafáját, mennyi macska van itt! Sicc! Sicc! Sicc!
Azután rögtön kezdődött a recsegés-ropogás, világ vége.
Bontani kezdték a tetőt.
A kóbor macskákat meg világgá zavarták.
Futottam én is a társammal, nyakunkban a lánccal. Elég nehezen ment így a futás, mondta is a társam:
– Bújj ki belőle! Mégiscsak a helyettesem vagy! És a lánc az enyém. Majd ha találkozunk, belebújhatsz! Viszlát!
Kicsit fájt a szívem, nem tagadom. Visszanéztem még egyszer a tetőre, épp akkor döntötték le a Nagy Odvas Kéményt. Az ötödik paragrafussal együtt.
Hát ez történt közben.
A végét már csak röviden mesélem el. Visszamentem Oriza-Triznyákhoz. Még mindig kártyáztak.
– Lebontották a Nagy Odvas Kéményt – mondtam.
– Igen? – kérdezte.
– De előtte még beválasztottak a vezetőségbe – mondtam.
– Gratulálok! – felelte.
– Nemsokára ideérnek – mondtam. – És ezt a kéményt is lebontják.
– Hallottátok? – szólt Oriza-Triznyák. – Felemeljük a tétet! Utolsó parti következik!
Ezt már nem mesélem el. Zárom soraimat:
Mirr-Murr, kóbor macska
és a Kóbor Macskák Világszervezetének
helyettes vezetője
Azt se bánom, ha ezt mindenhol elmesélitek.
Ha megkapjátok a levelemet, írjatok. Utolsó cím: a Nagy Odvas Kémény árnyékában az első hely fele. (Ide írjatok! Azt akarom, hogy a postások is tudják meg, hol ültem én!)
Vissza az úton
Az utolsó kártyaparti, amelyet felemelt tétekben játszottak, véget ért. Világos volt az ég, s már idehallatszottak a csákányütések.
Oriza-Triznyák a téglát feszegette, majd kiemelte a falból, amelyre a nyeresége volt karcolva.
– Ezt magammal viszem – mondta. – Jó lesz, ha újra leülünk játszani. Úgy látom, én vagyok a fő nyerő! – hencegett.
A többiek alig figyeltek rá, bedagadt, álmos szemmel pislogtak, Plomba Pál tornagyakorlatokat végzett, Abronczy pedig hatalmasakat sóhajtott:
– Soha többé nem ülök le kártyázni! Soha többé! Ez volt az utolsó!
De őrá se figyelt senki.
Oriza-Triznyák hóna alá fogta a téglát, intett Mirr-Murrnak, s búcsúzni kezdtek.
– Nagyon örültem! – mondta. – A nyertesek egészséges humorával búcsúzom tőletek. Nem árt, ha titokban gyakoroljátok a kártyázást! És nehogy azt higgye bárki is, hogy elengedem az adósságát. Szervusztok!
Mirr-Murr is mormogott valamit, amit búcsúzásnak érthetett aki akart, s elindultak.
Mielőtt lemásztak volna a tetőről, visszanéztek. Oriza-Triznyák azért, hogy még egyszer búcsút intsen barátainak, Mirr-Murr pedig azért, hogy nappali világításban is megnézze a környéket, rövid dicsősége színhelyét.
A kémény peremén üldögéltek a kártyapartnerek, és lustán integettek. Oriza-Triznyák meglóbálta feléjük a téglát, Mirr-Murr biccentett, és lemásztak a tetőről.
Hát most merre?
Mirr-Murrnak kicsit párás volt a szeme, búsan gondolt rá, hogy ilyen hamar véget ért ez az egész dicsőség, Oriza-Triznyák ellenben vidám volt, még fütyörészett is.
A hajnal hideget hozott, csípős szél fújdogált, szaporázni kezdték a lépéseket, hogy ne fázzanak. Oriza-Triznyák elöl, Mirr-Murr hátul. Mirr-Murr nem kérdezte, hová mennek, Oriza-Triznyák pedig nem mondta. Így ügettek jó darabig, csendben, a falak mellett, kerítések tövében.
Végre elértek a parkhoz, ahol annak idején Oriza-Triznyák a rigókat dobálta.
Talpuk alatt zörögtek a sárga falevelek, s ezüst csíkot húztak a deres fűben.
Mirr-Murr kényeskedve emelgette vizes lábát, Oriza-Triznyák előrerohant a padhoz, feldobta rá a téglát, majd maga is felmászott.
– Gyere – mondta. – Ez nem olyan vizes. És mindjárt ideér a nap.
Mirr-Murr felugrott mellé a padra, s mivel hideg volt, átölelték egymást, és várták a napot, hogy megszárítsa bundájukat.
Úgy kucorgott, vacogott ott a két világcsavargó kóbor macska, mint két ijedt madárfióka, akik kipottyantak a fészekből.
Fészek! Jó puha, tollas, meleg fészek!
Mind a ketten erre gondoltak: a meleg, puha otthonra. Mirr-Murr Slukk Ödönre meg a tejecskére, Oriza-Triznyák meg a bolondos kéményseprőre, volt gazdájára, bár semmi jó nem jutott róla eszébe. Mirr-Murr kezdett el először beszélni.
– Tudod – mondta –, ha az ember már megszokta Vica nénit, a bejárónőt, akkor már nem is volt olyan rossz dolga Slukk Ödönnél. Mert főleg meleg volt! És főleg kapott egy nagy tányér tejet!
Oriza-Triznyák felnyögött a tejre.
– És tudod – folytatta Mirr-Murr –, igazán érdekes társaság volt ott. Mindjárt elsőnek a Piktor! Művészvilág. És ott is meleg volt, a műteremben. Meg a Piros Lóban is meleg volt.
Oriza-Triznyák is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Emlékszel a szakácsnőre? A konyhára? A teli fazekakra? A halászlére? A sült húsra? A rántott húsra? A sült csirkére? A rántott csirkére? A főtt marhahúsra? A sült marhahúsra?
Nem tudta tovább folytatni, a szája kiszáradt, a gyomra pedig összehúzódott az éhségtől.
– Gyerünk! – kiáltott fel. – Nem csücsülhetünk itt tavaszig!
– Hová? – kérdezte Mirr-Murr.
– Slukk Ödönhöz! – válaszolta Oriza-Triznyák.
Hóna alá kapta a téglát, és elindultak.
Már magasan járt a nap, dél volt, mikor odaértek a ház kapujába. Ott Mirr-Murr megtorpant. Eszébe jutott Jeromos, a házmester, és Vica néni.
– Várjunk csak – suttogta. – Mégsem illik ajtóstul berohanni! Meg aztán hátha nincs is itthon. Előbb meg kellene tudni valahogy.
– De hogyan? – kérdezte Oriza-Triznyák.
– Mi lenne, ha levelet írnánk neki? – kérdezte Mirr-Murr.
– Nem jó – mondta Oriza-Triznyák. – Az legalább két nap, míg megérkezik! Küldjünk neki táviratot! Azt rögtön kézbesítik!
Mirr-Murr helyeselt. De hogy küldjenek táviratot? Ő még sohasem küldött senkinek se táviratot!
Oriza-Triznyák intett, hogy bízza csak rá. Csak találjanak egy postahivatalt. Mirr-Murr emlékezett rá, hogy itt a közelben van valahol. Meg is találták.
Ott jutott eszébe Mirr-Murrnak, hogy pénzük sincs, holott a távirathoz biztosan sok pénz kell. De nem szólt, rábízta az egészet Oriza-Triznyákra, és figyelt.
Oriza-Triznyák tájékozódva nézett körül, majd bólintott, mikor megtalálta a táviratosztályt.
Egy üvegablak mögött volt. Óvatosan hátrakerültek, ahol egy nagy kosárban feküdtek a kifizetett, lebélyegzett táviratok.
– Ez az! – suttogta Oriza-Triznyák. És egy óvatlan pillanatban, mikor senki se figyelt oda, kikapott egy táviratot a kosárból.
– Gyerünk! – mondta.
Előreosontak az asztalhoz, ahol a tintatartók voltak. Ott Oriza-Triznyák fogott egy tollat, belemártotta a tintába, áthúzta az eredeti címet, és fölé írta: Slukk Ödönnek.
– Milyen utca? – kérdezte.
– Kacsa utca 13. – mondta Mirr-Murr.
Oriza-Triznyák beírta a címet.
– Na! – mondta. – Ezt egy óra múlva megkapja! Mi meg lesben állunk, és megfigyeljük, hogy ki veszi át.
– Mi van a táviratban? – kíváncsiskodott Mirr-Murr.
Oriza-Triznyák megfordította és olvasta:
– „Ma reggel megszületett a kisfiunk! Bécikének fogjuk hívni! A boldog apuka!”
Mirr-Murr a fejét csavargatta.
– Ennek nincs semmi értelme!
– Nem sok – ismerte el Oriza-Triznyák. – De nem is a szöveg a lényeg!
– Hogy fog majd csodálkozni Slukk Ödön! – mondta Mirr-Murr.
Visszacsempészték a kijavított táviratot a kosárba, és kiosontak a postáról.
A kapualjban elbújtak és vártak.
Nemsokára jött a táviratkihordó, a biciklijét a falhoz támasztotta, és becsöngetett Jeromoshoz.
– Itt lakik Slukk Ödön? – kérdezte.
Mirr-Murrék feszülten figyeltek.
– Elköltözött – mondta Jeromos. – Mi van a táviratban?
A táviratkihordó ügyesen kifordította, és elolvasták.
– Mi a csuda! – füttyentett Jeromos. – Ki hitte volna! Hiszen nem is volt senkije. Most meg egyszeriben nagypapa lett. Na, ezt elmondom Vicának! Még hogy Bécike! Haha!
– Nem tudja, hová költözött? – erősködött a táviratkihordó.
– Vidékre! – mondta kurtán Jeromos.
Mirr-Murrék kisomfordáltak a kapualjból, és elsétáltak.
– Elköltözött – mondta Oriza-Triznyák.
– Gyerünk a Piros Lóba! – szólt Mirr-Murr. – Keressük meg a Piktort! – s Oriza-Triznyákra nézett, mert eszébe jutott, hogy az nem hitte el a Piros Lovat.
De most nem vitatkozott.
A Piros Ló ajtaja tárva-nyitva volt, s ez eléggé feltűnően hatott a hidegben. Majd nemsokára egy rendőr jelent meg, és kézen fogva elvezette a Piktort. Az széttárta a karját, felnézett az égre, majd mélyen lecsüggesztette a fejét. A keze tele volt mozijegyekkel. Mirr-Murrnak földbe gyökerezett a lába, mikor meglátta a jelenetet. Oda akart kiáltani a Piktornak, de Oriza-Triznyák idejében rátette a mancsát a szájára.
– Egy szót se! – suttogta. – Ezt éppen letartóztatták! Meg ne mukkanj, mert azt fogják hinni, hogy a bűntársa vagy!
Mirr-Murr nem szólt egy szót se, csak nézte a távolodó Piktor hátát, borzas sörényét és a jobb vállán fennakadt cipőpertli-nyakkendőt.
– Várj itt, majd én megtudom, mi történt. Addig fogd meg a téglát! – suttogta Oriza-Triznyák, és bement a Piros Lóba.
Bent Tóni, a csapos és Krisztinka beszélgetett.
– Szegény! – mondta Krisztinka, és félrehajtotta a fejét, mint egy figyelő madár.
– A lejtőn lefelé visz az út! – jegyezte meg Tóni a csapokat törölgetve.
– De egy ilyen nagy művész! – folytatta Krisztinka, és a másik oldalra fordította a fejét.
– Nem azért vitték el – mondta Tóni. – Bár azért is megérdemelte volna. Micsoda ronda mázolmányokat sózott az emberek nyakába! Brrr! De nem ezért vitték el. Közönséges jegyüzér volt. Idáig züllött. Mozijegyekkel üzérkedett.
– És hogy jöttek rá? – kérdezte Krisztinka, és egyenesen a plafonra nézett, mint aki azt lesi, hogy esik-e az eső.
– Haha! – mondta Tóni. – Jó kis hecc volt! Összevásárolta az összes jegyet a moziban az esti előadásra, és elaludt. Már nem tudta eladni a jegyeket, és teljesen üres volt a nézőtér. Ez feltűnt. Hiszen kint volt a tábla, hogy minden jegy elkelt. Haha! A jegyszedőnők az igazgatóhoz siettek, az igazgató meg a sarki rendőrhöz, a sarki rendőr meg egyből elfogta a barátunkat, aki éppen akkor kezdte árulni a jegyeket, meg ingyen osztogatta a járókelőknek. Azt még megengedték neki, hogy egy utolsó fröccsöt megigyon a Piros Lóban, aztán mars a dutyiba! Hát így történt. Azért mondom én még egyszer, hogy a lejtőn nem lehet megállni! Így jár az, aki giccsképeket fest ahelyett, hogy dolgozna! – és mérgesen belevágta a rongyot a borba a pulton.
Oriza-Triznyák eleget hallott, kijött a Piros Lóból.
– A te barátod befuccsolt – mondta. – Egy darabig nem látod.
– Mit csinált? – kérdezte Mirr-Murr.
– Nem tudott megállni a lejtőn – mondta Oriza-Triznyák, és visszakérte a téglát. Elindultak.
Mirr-Murr szótlanul ment, a barátjára gondolt. Nem értette az egészet. „Mindenesetre – gondolta magában – a lejtőn vigyázni fogok! Főleg ha esik az eső, és csúszós lesz!”
Oriza-Triznyák dühösen caplatott előtte, a téglát a földön húzta. Dél elmúlt, a nap lefelé tartott, s ők, egy falat nem sok, de annyit se ettek egész nap.
Mirr-Murr hallotta, hogy morog Oriza-Triznyák:
– Sült hús! Rántott hús! Sült csirke! Rántott csirke! Halászlé! – És egyre gyorsabban lépkedett, és egyre gyorsabban mormogott: – Főtt marhahús! Sült marhahús! – A végén már futott, úgyhogy Mirr-Murr is nekilódult.
A nap eltűnt a felhők mögött, egyre hidegebb lett, és egyszer csak esni kezdett a hó.
Fehér lett az utca, a bokrok, a fák, a háztetők, a kémények fehéren világítottak.
Egyre gyorsuló iramban futottak az utcákon, szelték át a kanyarokat. Elsuhantak a kávéház előtt, ahol ingyen reggeliztek. Mirr-Murr futólag látta a pincéreket, ahogy az asztalnak támaszkodtak, és látta a fekete hajú fiatalembert is, aki a papírjai fölé hajolva körmölt. Felsóhajtott, de Oriza-Triznyák ügyet se vetett a kávéházra, rohant tovább leszegett fejjel, maga után húzva a téglát.
Szőrük csapzott volt, fülük lekonyult, és a szemük szikrázott az éhségtől, mikor megálltak az étterem hátsó bejáratánál.
Bentről bódító illatok áramlottak. Sült hús szaga, rántott hús szaga, sült csirke szaga; Mirr-Murr nem is tudta hirtelen, hogy melyiket szagolja.
Ott ültek a küszöbön fújtatva, szaglászva. Oriza-Triznyák vadul bámult befelé. Mirr-Murr halkan elnyávogta magát. Benne volt ebben a nyávogásban a világ minden bánata, ami csak egy macska szívét szomoríthatja. De legfőképpen az éhség, s utána rögtön a vacogás.
A nyávogásra megjelent a hatalmas, mosolygós szakácsnő, meglátta a két ázó-fázó, csapzott bundájú macskát, összecsapta a kezét, majd nyakon csípte őket, egy zsákdarabra helyezte a két világcsavargót, és törölgetni kezdte a bundájukat. Oriza-Triznyáktól el akarta venni a téglát, de az nem engedte.
Mikor jó szárazra törölte őket, egy tányért tett eléjük, meleg sült hússal megrakva, és mosolyogva nézte, hogy egy szempillantás alatt befalták.
– Hát visszajöttetek? – kérdezte.
Mirr-Murr bólogatott, Oriza-Triznyák csak biccentett.
– És itt maradtok?
Mirr-Murr abbahagyta az evést, hízelegve dörgölődzni és dorombolni kezdett, hogy igen, itt maradnak, ha lehet. Oriza-Triznyák megnyalta a száját, és bólogatott. De ezt úgy is lehetett érteni, mintha a tányérját mutogatná, hogy üres, elfogyott a hús.
Mikor már degeszre ették magukat, hogy moccanni se bírtak, a szakácsnő feltette az ablakba őket, s mivel Oriza-Triznyák ragaszkodott a téglájához, azt is melléje tette, ők pedig bámultak kifelé az ablakon, elégedetten, lustán nyújtózkodva nézték a hóesést, ahogy lassan belepi a várost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése