2011. augusztus 25., csütörtök

Oriza-Triznyák Mirr-Murr kalandjaiból


Egy esőcsatorna könyökcsövére kitűzik a titkos jelet

Telt-múlt az idő, és Mirr-Murr mindennap megkérdezte Oriza-Triznyákot, hogy mikor mennek el bemutatkozni a Nagy Odvas Kéményhez.

Oriza-Triznyák azonban mindig azt felelte, hogy még nem jött el az ideje. Majd ha megkapják az üzenetet.

– Milyen üzenetet? – kérdezte Mirr-Murr.

– A gyűlésbe hívó titkos üzenetet – felelte Oriza-Triznyák. – De nekünk is sürgősen ki kell tennünk a titkos jelet! – tette még hozzá nagyon komoly képpel.

A szalmakalap-szállást már rég otthagyták, mert Oriza-Triznyák azt mondta rá, hogy nevetséges szalmakalapban aludni, meg nem is méltó a kóbor macskákhoz. Meg hát a parkban sem lehetett tovább maradni a parkőr miatt.

Egy esőcsatorna ottfelejtett könyökcsövébe költöztek. Biztonságos és kényelmes volt. Egy öreg, csendes ház tövében állt, s attól meg nem kellett félni, hogy kimossa őket az eső, mert a könyökcsőnek nem volt folytatása, rég leszerelték a bádogcsatornát fölüle.

Mirr-Murr nagyon megkedvelte az új szállást, kidugta a fejét a csőből felül, s úgy bámult jobbra-balra. Mintha páncélba lenne öltözve, úgy nézett ki a csőben. Vagy kergetőztek Oriza-Triznyákkal: alul be a csőbe, felül ki, míg el nem szédültek, vagy meg nem unták. Éjszakánként pedig ki lehetett látni az égre, s egy csillag pont a cső fölött állt, szikrázva szórta a fényét, s nem mozdult el egész éjszaka.

„Biztos minket néz!” – gondolta ilyenkor Mirr-Murr, s ő is visszanézett a csillagra, míg el nem aludt.

Egyszóval vidáman teltek a napok, játszottak, hancúroztak, s ha reggelizni akartak, bekukkantottak egy-egy kávéházba, s valahol mindig kaptak ingyenreggelit, dupla habbal természetesen.

Csak Oriza-Triznyák motyogott, mormogott folyton a bajusza alatt:

– Ki kell tűznünk a titkos jelet! Éppen itt az ideje!

S kutatva nézett körül.

Mirr-Murr megkérdezte:

– De hát mi is az a titkos jel tulajdonképpen? És miért kell kitűzni?

– A titkos jel egy halszálka. Egy csupasz halszálka. S azt jelenti, hogy itt kóbor macskák laknak. És azért kell kitűzni, hogy megkapjuk az üzenetet. És most már nem halogathatjuk tovább, még ma szerzünk egyet, és kitűzzük a könyökcsőre.

Szép kora délelőtti napsütés ragyogott végig az utcán, feltündököltek tőle a kopott, vén házfalak, s a csenevész fák lombja zölden izzott, mint az üveg.

Mirr-Murr a könyökcső előtt hasalt, és nem sok kedve volt halszálkát keresni. A hátát sütötte a nap, lustán nézte az utcát, a fákat, majd le is csukta a szemét a gyönyörűségtől. Próbált elaludni, erőltette is egy kicsit, hogy hátha Oriza-Triznyák majd elmegy egyedül halszálkát keresni. De nem sikerült sehogy se elaludnia, pedig aludni, azt mindig tudott. De most nem lehetett, mert Oriza-Triznyák pontosan a fülébe beszélt, és egész közelről.

– Tudok is egy helyet! – hallotta Mirr-Murr az izgatott hangot. – Hátul kell menni. Egy étterem konyhaajtajához. Ott szokták kirakni a csontot meg ilyesmit. Biztos lesz köztük halszálka is. Lehetetlen, hogy ilyen nagy étteremben ne egyenek halat. Gyere, induljunk!

Mirr-Murr lustán kinyitotta a szemét.

– Nem szeretem a halat – mormogta.

– Nem kell megenni! Csak a szálkájára van szükségünk. Gyere, siessünk, mert később sokan lesznek, és esetleg elkapkodják a halszálkát is!

Mirr-Murr nyújtózott még egy utolsót, és lustán Oriza-Triznyák után ballagott.

Hamar odaértek az étterem hátsó bejáratához, és szerencséjük is volt, mert senki sem tolongott még ott a kirakott edények, szemetesvödrök körül.

Oriza-Triznyák gyorsan végignézett minden edényt, minden vödröt, de nem talált egyikben sem halszálkát.

– Nincs – mormogta. – Lehetetlen, hogy ne főzzenek halat!

Közelebb settenkedtek a bejárathoz, s óvatosan belestek a konyhába.

A konyha csodálatos látvány volt, Mirr-Murr alig tudta levenni róla a szemét. Hát először is mindenféle finom húsokat vagdaltak, szeleteltek egy nagy asztalon. Azután hatalmas, fehérre zománcozott kondérokban, üstökben, lábasokban, fazekakban kevertek-kavartak valamit fehér bóbitás kukták, időnként megsózták, megpaprikázták ezt a valamit.

Mirr-Murr figyelmesen sorra nézett mindent.

– Halat nem látsz? – bökte oldalba Oriza-Triznyák.

Mirr-Murr a fejét rázta, hogy nem lát halat, s áhítatosan tovább figyelte a konyhát.

Középen egy mosolygós, fehér köpenyes szakácsnő állt, dirigált, intézkedett, vezényelt, mint egy hajóskapitány, és néha belekóstolt egy-egy fazékba, lábosba. Különösen az utóbbi mozzanat kötötte le Mirr-Murr figyelmét, aprólékosan követte a mosolygós szakácsnő minden mozdulatát, és még nyelt is egyet óvatosan, titokban, mintha ő kóstolgatna a finom ételekből. Mi tagadás, kicsit éhes volt.

Akaratlanul is nyávogott egyet halkan.

A szakácsnő odanézett, s mikor meglátta a két, kerekre nyílt szemű kis macskát, kedvesen elmosolyodott.

– Nini – mondta –, kis cica!

Oriza-Triznyák gúnyosan elhúzta a száját, Mirr-Murr finoman visszamosolygott.

A szakácsnő megtörölte a kezét, és odajött az ajtóhoz.

– Éhesek vagytok? – kérdezte.

Mirr-Murr szaporán bólogatott, Oriza-Triznyák sem akart kimaradni a várható csemegéből, így hát ő is biccentett.

A szakácsnő sült húst tett eléjük, és vidáman nézte, hogy Mirr-Murrék egy pillanat alatt bevágták az egészet.

– Falánk kis macskák vagytok. De nem baj. A jó étvágy a legfontosabb! Maradhattok, ha akartok. Én szeretem a jó étvágyú macskákat. És itt mindig akad valami.

– Csak hal nincs! – mormogta a bajusza alatt Oriza-Triznyák.

– Nos, maradtok? – kérdezte mosolyogva a szakácsnő.

Mirr-Murr megingott. A sült hús bizony komoly dolog! Főleg, ha mindig akad egy-két darab!

Oriza-Triznyák észrevette, és gyorsan a fülébe súgott:

– Ne dőlj be! Az egész csak maszlag. Gondolj arra, hogy kóbor macskák vagyunk! Megszerezzük a halszálkát, aztán futás!

Míg a szakácsnő Mirr-Murr fejét simogatta, Oriza-Triznyák besettenkedett a konyhába, körülnézett, s látta, hogy az egyik hokedlin nagy fazék halászlé áll. Kikapott gyorsan egy főtt halat a halászléből, és futni kezdett kifelé. Futás közben odakiáltotta Mirr-Murrnak:

– Kóbor macskák, előre!

Mirr-Murr rámosolygott a meglepett szakácsnőre, és Oriza-Triznyák után futott.

A szakácsnő fölsóhajtott, s bement a konyhába.

– Pedig olyan kedvesek voltak! Főleg az egyik. És olyan falánkak!

Oriza-Triznyák szépen letisztogatta a szálkáról a halat, s a varrótű nagyságú, fehér szálkát a könyökcső egyik repedésébe tűzte. Úgy állt ott, mint egy apró zászlónyél.

– Na! – mondta Oriza-Triznyák elégedetten. – Kitűztük a titkos jelet.

Mirr-Murr is körülsétálta a kitűzött halszálkát, és dicsérte buzgón, hogy eloszlassa még az emlékét is annak, amikor egy pillanatra megingott. De Oriza-Triznyák még csak nem is célozgatott rá, el is felejtette az egészet, úgyhogy Mirr-Murr megnyugodott. Bebújtak a könyökcsőbe, és várták a titkos üzenetet, s közben szépen elnyomta őket az álom.

Az utcáról is eltűnt a napfény, egy utolsót csillant még a háztetőkön, és már be is esteledett.

Mirr-Murr ébredt fel először, álmosan hunyorgott, megnézte a feje fölött szikrázó csillagot, bólintott felé, mintha köszönne. Azután körülnézett az utcán, de az utca üres volt.

S ekkor látta meg a titkos üzenetet! „Csak az lehet – gondolta magában –, a titkos üzenet!”

Fölkeltette Oriza-Triznyákot, és együtt nézték.

A halszálkára két szalámihéj volt húzva.

– Megjött! – suttogta izgatottan Oriza-Triznyák. – Megjött a titkos üzenet! Ma éjszaka nagyülés a háztetőn. A Nagy Odvas Kéménynél! Gyerünk!
A Legnagyobb Kóbor Macska üdvözlése

– Messze van még? – kérdezte Mirr-Murr kicsit fáradtan, mivelhogy már órák óta csúsztak-másztak vénséges vén háztetőkön, valahol kint a külvárosban, ahol alacsonyabbak a házak, a cserepek iszamosak a rothadó mohától, a kémények pedig egyre nagyobbak és egyre odvasabbak lettek.

Ám Oriza-Triznyák nem válaszolt, megnyúlt testtel, fáradhatatlanul lopakodott előre a háztetők gerincén, habozás nélkül fordult jobbra vagy balra az elágazásoknál, s Mirr-Murr nem tehetett egyebet, igyekezett felzárkózni barátjához, nehogy lemaradjon.

Így talpaltak némán a korompuha éjszakában, merthogy sötét volt, mint egy bőrzsákban. De ők jól láttak a sötétben is. Szemük foszforeszkálva derengett, mint két pár apró mozdonylámpa. Oriza-Triznyák úgy is fújtatott, mint egy mozdony, majd hirtelen lefékezett, Mirr-Murr csak az utolsó pillanatban vette észre, de még így is összegabalyodtak egy kicsit.

– Ott! Látod? – suttogta Oriza-Triznyák izgatottan, s előremutatott.

– Mi van ott? – kérdezte Mirr-Murr felriadva.

– A hold! A Legnagyobb Kóbor Macska! Elindult egerészni!

– Nem látok sehol egeret – mondta Mirr-Murr.

– Nem is olyan kis vacak egerekre vadászik, mint mondjuk, te!

Mirr-Murr megsértődött a személyeskedésre. De a kíváncsisága nagyobb volt, ezért megkérdezte:

– Hát milyenre?

– Azokra, ni! – mutatott körbe Oriza-Triznyák az égen felszikrázó csillagokra. – Attól olyan szép fényes a képe. Merthogy minden éjjel megeszik tíz-húsz csillagegeret.

– Várjuk meg, míg bekap egyet! – javasolta Mirr-Murr nagyot nyelve. S lesni kezdte a holdat, hogy a szeme is káprázott belé.

A telihold nyájasan nézett vissza Mirr-Murr-ra, de nem kapott be egyetlen csillagot sem.

– Az nem úgy van! – magyarázta Oriza-Triznyák fontoskodva. – Először körbejárja a vadászmezőt. Válogat köztük, s a legkövérebbet bekapja. Te nem így tennél?

„Én nem” – gondolta Mirr-Murr magában, de nem szólt semmit.

– Mindenesetre üdvözöljük! – mondta Oriza-Triznyák.

– Hogyan üdvözöljük? – kérdezte Mirr-Murr, s rendületlenül meresztgette a szemét a holdra, nem akart egy pillanatot sem elmulasztani az égi egerészésből.

– Én azt hiszem – morfondírozott Oriza-Triznyák –, nyugodtan üdvözölhetjük úgy, mint egy barátot. Hiszen most már mi is kóbor macskák vagyunk. De azért nem árt, ha az üdvözlésünk hatásos is lesz. Vagyis nem árt, ha fölfigyel ránk.

Mirr-Murrnak már megmerevedett a nyaka a folytonos figyeléstől. Nagyokat nyelve, kiszáradt torokkal nézte a fényesen tovább-továbbguruló holdat. Az elképzelt egerészés izgalma teljesen a hatalmába kerítette. Mormogva biztatta a Legnagyobb Kóbor Macskát, rekedten suttogta az ég felé:

– Azt! Azt! Azt a kövéret kapd be! – Majd mikor a hold továbbgurult, Mirr-Murr is izgatottan csusszant egyet a fenekén, s úgy súgta: – Vagy azt a másikat! Ott van jobbra!

Nem is vette észre, hogy mellette Oriza-Triznyák miben mesterkedik.

Oriza-Triznyáknak a hatásos üdvözlés járt a fejében, hiszen milyen jó lesz majd eldicsekedni a Nagy Odvas Kéménynél vele! Helyezkedett a tetőn, szaladgált körbe-körbe, de mindig úgy érezte, hogy túl kicsi ahhoz, hogy észrevegyék. „Ami pedig túl kicsi – morogta magában –, eleve nem lehet hatásos!”

Így hát elkezdte keresni a szemével, hogy mi emelkedik ki a tetőn a legjobban. Ezen a tetőn véletlenül egészen alacsony, vacak kémények voltak, Oriza-Triznyák megvetően méregette őket. Hanem a kémények fölött volt valami, ami megnyerte a tetszését. Karcsún felnyúlva egy vascső állt a kémények mellett, a tetején keresztben egy vasléc, a vaslécen fehér porcelán csigák, a csigákon villanydrót feszült. „Ez jó lesz! – nyugtázta elégedetten. – Ez kellőképpen kiemel majd engem!”

Nekirugaszkodott, felugrott a kéményre, a kéményen két lábra ágaskodott, átölelte a vasrudat, és mászni kezdett felfelé. Alul tolta magát, felül húzta, a körmével csikorgatta a rozsdát, amely a szemébe porlott, úgyhogy nem is látott egy darabig tőle. Vaksin tapogatózva megmarkolta az egyik szál villanydrótot, és felhúzta magát. Gyorsan kidörzsölte szeméből a rozsdaport, egyensúlyozva ráállt a két villanydrótra, és megkereste szemével a Legnagyobb Kóbor Macskát.

Hatalmas üvöltés csapott az ég felé. Mirr-Murr összerándult, és úgy megijedt, hogy majdnem legurult a háztetőről.

Az üvöltés végighasított az éjszakában, élesen, mint egy kés, kettévágta az emberek álmát, s itt is, ott is kivágódtak az ablakok.

Mirr-Murr végre összeszedte a bátorságát, és az üvöltés irányába nézett.

Amit látott, attól kis híján még egyszer majdnem leesett.

Oriza-Triznyák üvöltött.

De nemcsak üvöltött. Két lábát szétfeszítve állt két dróton, és szikrázott. Úgy világított, mint egy furcsa alakú villanykörte. Egy üvöltő villanykörte.

Mirr-Murr rémülten körbeszaladgált a tetőn, és nagyon gyorsan suttogta:

– Gyere le, gyere le, gyere le!

Majd végre hangosan is ki bírta mondani:

– Gyere le!

Oriza-Triznyák panaszosan üvöltötte:

– Nem tudok! Ide vagyok ragadva!

Az üvöltéstől-e, vagy a szörnyű látványtól, vagy pedig attól, hogy észrevette a szokatlan üdvözlést, a Legnagyobb Kóbor Macska egy felhő mögé bújt. Aztán sietve még egy felhő mögé. Az ég egészen elsötétedett, csak Oriza-Triznyák világított a háztetőn, mint egy fáradhatatlan villanykörte. És üvöltött, bár kezdett már berekedni.

Mirr-Murr végre magához tért egy kicsit, és nekiszaladt a vascsőnek, hogy lerántsa Oriza-Triznyákot, de lecsúszott és a szeme tele lett rozsdával. Kétszer-háromszor még megpróbált felmászni, s aztán csüggedten leült a vascső tövébe.

Oriza-Triznyák már teljesen berekedt. Már csak világított.

Ekkor a beborult égről nagy szél indult el, meghajlította a csenevész akácfák lombját, súlyos szárnycsapásokkal zúgott át a háztetőkön, és lesodorta Oriza-Triznyákót a villanydrótról.

Oriza-Triznyák ráesett Mirr-Murr-ra, és együtt gurultak lefelé, majd megakadtak a bádogereszben.

Mirr-Murr boldogan ölelte Oriza-Triznyák nyakát, és a fülébe súgta:

– Rohanjunk!

Oriza-Triznyák némán bólintott, mivel a hangját teljesen elvesztette az üvöltésben. Kikecmeregtek a csatornából, és rohanni kezdtek.
Egyéb kóbor macskák

Úgy rohantak a háztetőkön keresztül, hogy már alig kaptak lélegzetet; leszegett fejjel, se jobbra, se balra nézve, mikor egyszer csak nekikoppantak egy széles kéménynek. Lehuppantak a fenekükre, s úgy rázták a fejüket, hogy magukhoz térjenek.

– Hol vagyunk? – kérdezte Mirr-Murr.

Oriza-Triznyák tovább rázta a fejét, ami azt is jelentette, hogy fogalma sincs róla.

Mirr-Murr meg akarta kerülni a kéményt, aminek nekikoppantak; próbálkozott jobbra-balra, de az olyan széles volt, hogy teljesen elzárta az utat a háztetőn.

Visszaültek a tövébe, hogy összeszedjék magukat, és gondolkozzanak.

– Pszt! – szólalt meg egyszer csak Oriza-Triznyák rekedten, ami teljesen felesleges volt, mert Mirr-Murr percek óta nem szólt egy kukkot sem.

– Pszt! – pisszegett tovább Oriza-Triznyák. – Hallgasd csak!

Mirr-Murr fülelni kezdett, s nemsokára ő is hangokat hallott. Majd szavakat is ki tudott venni. S ezek bizony elég furcsa szavak voltak.

– Pikk ász! – mondta egy érces hang.

– Treff bubi! – mondta egy lágy hang.

– Honnan vegyek, lopni menjek? – mondta egy vékony hang.

– Három macska ül az ágon! – énekelte egy öblös hang.

– Kártyázunk vagy énekelünk? – mondta egy éles hang.

Oriza-Triznyák képe lassan kezdett felderülni. A szeme villogott, a bajusza kackiásan kimeredt. Úgy látszik, érti az egészet.

Mirr-Murr, aki egy szót sem értett, megkérdezte:

– Mit csinálnak ezek ott?

– Pókereznek – mondta Oriza-Triznyák röviden.

– Az mi?

– Az egy kártyajáték.

– És kik pókereznek? – kérdezte Mirr-Murr.

– Mindjárt megtudjuk – telelte Oriza-Triznyák, és kopogtatni kezdett a kémény falán.

– Szabad! – hangzott fentről.

Oriza-Triznyák nekirugaszkodott a kéménynek, Mirr-Murr utána, és felmásztak a tetejére. Onnan bámultak lefele.

A szemük, a szájuk tátva maradt a csodálkozástól. A kéménynek tágas odva volt, s közepén egy asztal állt. Az asztal körül öt csapzott macska ült és kártyázott. Az egyik idegesen felmordult:

– Ne fogjátok el a világosságot!

Mirr-Murrék leugrottak és bemutatkoztak.

De senki se vetett ügyet rájuk, kártyáztak tovább. Mit tehettek? – fogtak egy-egy téglát, élére állították, és leültek.

Kis idő múlva az egyik kártyázó macska nyújtózni kezdett, lecsapta a kártyáit az asztalra, és így szólt:

– Tartsunk öt perc szünetet!

Erre a többiek is lecsapták a kártyáikat, és Oriza-Triznyákra néztek. Újra bemutatkoztak, aztán egymás szavába vágva elmondták, hogy ők kóbor macskák, és a Nagy Odvas Kéményt keresik.

– És miért vagy olyan rekedt? – kérdezte az egyik vöröses szőrű macska Oriza-Triznyáktól, s figyelmesen rászögezte tekintetét.

– Meghűltem – vetette oda Oriza-Triznyák.

– Különben Plomba Pál vagyok – mondta a vöröses szőrű komoly pofával. – Ez pedig itt sorban: Abronczy, Böhönye, az ott Czirok s az pedig ott Körmös. Mind régi kóbor macskák vagyunk.

– És voltatok már a Nagy Odvas Kéménynél? – kérdezte izgatottan Mirr-Murr.

– Nem voltunk – rázta a fejét Plomba Pál. – Odáig még sose jutottunk el.

– Meg se próbáltátok? – kérdezte Mirr-Murr csodálkozva.

– De igen – felelte Plomba Pál. – Természetesen megpróbáltuk. De tudod, olyan nagy ott a tülekedés, hogy inkább kivárjuk, míg sorra kerülünk. S hogy addig se unatkozzunk, kártyázunk. Erről jut eszembe: nincs kedvetek beszállni?

Mirr-Murr a fejét rázta. Oriza-Triznyáknak csillogott a szeme.

– Nincs pénzem – szólalt meg.

– Nem baj – mondta Plomba Pál. – Nekünk sincs pénzünk. Felírásra játszunk. Válassz ki magadnak egy téglát a hátad mögött, és arra karcold fel a nyereséged, illetve a veszteséged.

Mirr-Murr közbeszólt:

– És hol van a Nagy Odvas Kémény?

– Itt, nem messze, a negyedik az – válaszolt futólag Plomba Pál, majd Oriza-Triznyákra nézett, hogy mi lesz; kezdhetik a játékot?

Mirr-Murr Oriza-Triznyák fülébe súgott:

– Hallod? Gyere, menjünk!

– Játszunk vagy beszélgetünk? – szólt éles hangon Czirok. – Idő múlik, gumi nyúlik! – tette hozzá.

– Én megyek – suttogta Mirr-Murr. – Gyere te is!

– Na, mi lesz? – kérdezte Plomba Pál, aki osztani kezdte a lapokat. – Kérsz lapot?

– Kérek – mondta Oriza-Triznyák. Majd Mirr-Murrhoz fordult. – A kémény megvár. Addig játszom egy partit.

Mirr-Murr csendesen ült, figyelte a játékot.

– Gyere, menjünk – mondta, mikor vége lett a partinak.

– Nem látod, hogy nyerésben vagyok? – mondta Oriza-Triznyák.

– Én megyek! – mondta Mirr-Murr.

– Jó – felelte Oriza-Triznyák. – Majd utánad megyek. Szervusz.

Mirr-Murr kicsit búsan készülődött. Úgy képzelte, hogy együtt fogják megkeresni a Nagy Odvas Kéményt, s lám, most Oriza-Triznyákot eltérítette a kártyaszenvedély.

A kémény pereméről még egyszer visszaszólt:

– Akkor én elmegyek.

Oriza-Triznyák nem válaszolt, a lapját nézegette. Abronczy fölnézett, és öblös hangon énekelni kezdte:

– Az ég megáldjon, kis vitézem! Tra-rá! Tra-rá! Oly bús a szívem, asszonyom! Kérek egy lapot!

– Ilyen hanggal mért nem mész énekes koldusnak? – kérdezte élesen Czirok, akit idegesített az éneklés, mivelhogy sokat vesztett.

Mirr-Murr-ral senki se törődött. Mirr-Murr még egyszer visszanézett a lázasan kártyázó társaságra, és felsóhajtva elindult.

A kémény fölül eltűntek a csillagok, az ég kivilágosodott, de a kártyázók nem sok ügyet vetettek rá. Legföljebb annak örültek csak, hogy jobban látják a lapokat. Oriza-Triznyák már félig telekarcolta a háta mögött levő téglát vonásokkal: ez volt a nyeresége. Jól ment a lapja. De ettől függetlenül is megkedvelte a különös társaságot. Érdekesen, csípősen beszéltek, és folyton ugratták egymást. Meg is mondta nekik, hogy milyen jól érzi magát itt.

– Azt elhiszem – mondta merengve Körmös. – A nyerők egészséges kedélye van benned.

– Csak az zavar – folytatta Oriza-Triznyák –, hogy semmit se tudok rólatok.

– Majd elmeséljük – mondta Abronczy – izgalmas életünket.

– Vagy megírjuk képeslapon – folytatta Czirok.

A következő szünetben Plomba Pál mindjárt el is kezdte saját történetét.
Plomba Pál története

Azon kezdem, hogy megszülettem – kezdett bele Plomba Pál. – A játékos gyermekidőket nyugodtan átugorhatjuk. Ifjúságom hajnalán felkerültem a fővárosba, s egy igen előkelő és tudományos állást kaptam: kineveztek egy könyvtárba. Az egereket kellett kordában tartanom a raktárban, s megfenyítenem, ha már túl sok könyvet rágtak össze.

Mondanom se kell, hogy nem hagytam ki a kiváló alkalmat: ízlésemet fejlesztettem, és elmémet élesítettem. Vagyis sokat olvastam. S ahogy egyre többet olvastam, természetesen okosodtam is. S ahogy okosabb lettem, egyre ravaszabbul tanítottam móresre az egereket.

Három nap és három éjjel gondolkodtam például, míg kitaláltam a Plomba-féle felkiáltójelet.

Az volt ugyanis a véleményem, hogy az egerek azért rágják összevissza a könyveket, mert nem tudnak olvasni. Ezért elhatároztam, hogy megtanítom őket az olvasás alapelemeire. Mégpedig mindjárt először a felkiáltójelre.

Szigorú voltam, de igazságos.

Egy hétig gyakoroltuk, mégpedig úgy, hogy én kiálltam középre, egyenesen feltartottam a farkamat, és az egerek utánam csinálták. Aki nem csinálta utánam, azt bezártam a fiókba.

Ezután következett a Plomba-féle kérdőjel.

Kiálltam középre, feltartott farkamat meggörbítettem, s aki nem csinálta utánam, azt bezártam a fiókba. Szigorú voltam, de igazságos; ment is minden, mint a karikacsapás.

A baj akkor tört ki, amikor áttértünk a számtanra. A Plomba-féle egyszeregyre.

A szorzásig jutottunk el, tovább nem, pedig nagyon egyszerű volt. Két egér háttal állt egymásnak, és keresztbe tette a farkát. Szigorú voltam, de igazságos, azonban először így is mindet be kellett zárnom a fiókba, mert nem tudták megcsinálni.

Mikor kiengedtem őket, mint az őrültek, kirohantak a raktárból, és meg sem álltak az olvasóteremig. Ott persze kitört a botrány, és engem rövid úton elbocsátottak. Így lettem én kóbor macska.

Bizony, barátaim, a műveltség áldozata lettem! És ezért még nem is kérem, hogy megtapsoljatok.
Czirok története

– Ellentétben a barátaimmal, nekem valóban érdekes a történetem – kezdett bele Czirok. – Elejétől végig!

Kezdem ott, hogy egy hatalmas, csendes pusztaságon születtem. Egy tanyán. Gyöngyéletem volt. Szabad voltam, mint a madár, s azt csináltam, ami éppen jólesett. Tejet annyit ihattam, amennyi belém fért, kolbászt annyit ehettem, míg kétfelé nem állt tőle a fülem.

Semmi bajom nem volt, illetve…

Illetve az evéssel-ivással, mászkálással nem.

Az önérzetemmel volt baj! Azt folyton megsértették. Ezt mondtak rám, azt mondtak, és én sosem tudtam lenyelni.

Egyszer is azt mondja nekem az öregasszony:

– Eredj a lábam alól, te világcsúfja, mert kicakkozom a füledet a derelyeszaggatóval!

Betelt a pohár, elég volt! Fogtam egy szál száraz kolbászt, és világgá mentem. Vissza se néztem.

Innentől kezdve nagyon kalandos volt az életem.

A száraz kolbász hamar elfogyott. De én nem hagytam magam!

Igaz, hogy szerencsém is volt, meg hát ügyes is voltam. Beverekedtem magam a vásárcsarnokba, a pacalrészlegre. Nem tudom, ismeritek-e?

Itt aztán annyi pacalt ehettem, hogy a fülem is kétfele állt.

Nem is volt semmi bajom, illetve…

Illetve a durva beszédet itt sem állhattam. Sértette a fülemet. Azt mondja nekem egyszer az egyik henteslegény:

– Gumisapkát csinálok a füledből, te malacképű, és kilövöm a fejedet!

Itt is betelt a pohár! Fogtam egy darab pacalt, és odébbálltam. Innentől kezdve aztán még kalandosabb lett az életem!

De ezt majd máskor mesélem el. Illetve…

Illetve úgy egy-két év múlva, merthogy ez a pacaldolog most volt nemrégen. Tegnapelőtt…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...