Kilenc hónap múlva a királyi párnak csakugyan fia született, s a tündérek felruházták a kis királyfit adományaikkal.
Az első tündér így szólt:
- Légy te a világ legszebb királyfia.
A második tündér így szólt:
- Légy erényes és okos, ha megnősz.
A harmadik tündér pedig ezt mondta:
- Nőjön két szamárfüled.
S azzal a három tündér odébbállt, a kis királyfinak pedig nemsokára szamárfüle nőtt. A király rögtön megparancsolta, hogy készítsenek egy sapkát, amit majd a királyfi fejére húznak, hogy eltakarják vele a szamárfüleit. A sapkát elkészítették, fejére húzták a királyfinak, s az apja elrendelte, hogy ezt a sapkát mindig viselnie kell.
Telt-múlt az idő, s a kis királyfi egyre szépült, napról napra szebb lett, s az udvarnál senki sem tudta, hogy szamárfüle van. Lassacskán felcseperedett, s mikor olyan idős lett, hogy kisarjadt a szakálla, és borotválásra lett volna szüksége, a király magához hívatta az udvari borbélyt, és így szólt hozzá:
- Meg kell borotválnod a királyfit, de ha elárulod bárkinek is, hogy szamárfüle van, akkor a halál fia vagy.
A borbély nagyon szerette volna elmesélni, hogy mit látott, amikor a királyfit borotválta: de hát a haláltól mégiscsak félt, s inkább hallgatott. Egy szép nap aztán elment gyónni, és így szólt a gyóntatóatyához:
- Tudok egy titkot, amit meg kell őriznem, de ha senkinek sem mondhatom el, hát belehalok, ha pedig elárulom, akkor megöl a király. Mit tegyek, atyám, adj tanácsot.
A gyóntatóatya így felelt:
- Eredj ki, fiam, a völgybe, áss egy lyukat a földbe, s mondd el a titkodat a lyuknak: mondd el annyiszor, amíg azt nem érzed, hogy megkönnyebbültél, s nem nyomja már a lelkedet: aztán temesd be megint a lyukat.
A borbély megfogadta a jó tanácsot. Kiment a völgybe, ásott egy lyukat, elmondta a lyuknak a titkát, s addig-addig ismételte, míg meg nem szabadult a terhétől, aztán újra betemette a lyukat, és hazament megkönnyebbülten.
Azon a helyen, ahol a borbély a lyukat ásta, nemsokára nőtt egy nádszál. A pásztorok egyszer arrafelé hajtották el a nyájukat, s ahogy meglátták a nádszálat, levágták, és furulyákat faragtak belőle maguknak. Amikor játszani kezdtek a furulyájukon, a furulya megszólalt, és azt mondta:
- Szamárfülű a királyfi.
Ez a hír aztán lassacskán elterjedt az egész városban, s mikor a király is megtudta, megparancsolta, hogy vezessék elébe az egyik pásztort. Fel is hozták az egyik pásztort a király udvarába, s a király azt mondta neki:
- Fújj bele a furulyádba!
A pásztor belefújt, a furulya pedig megszólalt, ugyanolyan hangon, ugyanarra a dallamra:
- Szamárfülű a királyfi.
A király elkérte a pásztortól a furulyát, hogy maga is megpróbálja. Belefújt.
- Szamárfülű a királyfi - mondta a furulya.
Akárhányszor próbálta is a király, a furulya mindig csak ezt mondta, csak ezt az egy nótát fújta. A király magához hívatta megint a tündéreket, és megkérte őket, hogy tüntessék el a királyfi szamárfüleit.
A három tündér megérkezett, összehívatta az egész udvart, s megparancsolta a királyfinak ott mindnyájuk előtt, hogy vegye le a sapkáját.
A királyfi ijedten szabódott, tiltakozott.
- Nem szabad levennem soha a sapkámat - mondta.
- Vedd le a sapkádat - mondták a tündérek.
Mikor aztán a királyfi végül mégis rászánta magát, és levette a sapkáját, a király, a királyné és maga a királyfi is boldogan látta, hogy nincs is neki szamárfüle!
Ettől a naptól fogva a pásztorok nádszálból faragott furulyái soha többé nem fújták azt, hogy: " Szamárfülű a királyfi."
Átdolgozta: Ottlik Géza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése