Pinokkiót megeszik a halak. Visszaváltozik fabábuvá. Menekülés közben elnyeli a cápa
34/
A szamár már vagy ötven perce víz alatt volt. Akkor az ember, aki megvette, azt mondta magában:
"Ennyi idő alatt csak megfulladt már az a szegény sánta szamár. Húzzuk ki, készítsük ki dobnak a bőrét."
Elkezdte hát húzni a kötelet. Húzta, húzta, addig húzta, míg végül meg nem jelent a végén a víz fölött - döglött szamár helyett egy bábu. Olyan vígan fickándozott, akár egy angolna.
A jámbor ember azt hitte, álmodik. Tátott szájjal, kimeredt szemmel bámulta a bábut.
- Hová lett a szamaram? - kérdezte siránkozó hangon, mikor végre fölocsúdott megrökönyödéséből.
- Én vagyok az a szamár! - felelte a bábu nevetve, mintha csiklandoznák.
- Te?
- Én.
- Ugratni akarsz, ebadta?
- A világért sem, kedves gazdám; nagyon is komolyan mondom.
- De hát hogy lehet, hogy az előbb még szamár voltál, most meg egyszeriben bábu lettél a vízben?
- Nyilván a tengervíz hatása. Csinál néha ilyen tréfákat a tenger.
- Vigyázz a nyelvedre, te bábu! Ne akard a bolondját járatni velem, mert ha kihozol a sodromból, jaj neked!
- Jól van, gazdám. Akarod tudni a történetet elejétől végéig? Akkor oldozd le, kérlek, a kötelet a lábamról, és rendre elmesélem az egészet.
A jámbor ember kíváncsi volt a történetre, leoldozta hát Pinokkió lábáról a kötelet; Pinokkió pedig, mihelyt szabadnak érezte magát, nekikezdett a mesének.
- Tudd meg tehát, hogy olyan fabábunak születtem, amilyennek most látsz, és már-már ott tartottam, hogy igazi gyerekké változom, és át is változtam volna, ha nem utálom annyira a tanulást, nem keveredem vásott kölykök társaságába, és nem szököm meg hazulról, így azonban nem igazi gyerekké változtam, hanem igazi szamárrá. Vásárra vittek, cirkuszba kerültem, ott mindenféle mutatványra tanítottak, táncoltam, karikát ugrottam, míg végül orra nem estem, és meg nem sántultam. Mi hasznát vehette volna az igazgató egy bicegő szamárnak? Megint vásárra vittek, és a többit már tudod.
- Ó, én szerencsétlen! - jajveszékelt a gazda. - Egy ilyen jószágért adtam egy egész lírát! Jaj nekem, ki adja vissza a pénzemet?!
- Én ugyan aligha - felelte Pinokkió. - Elsősorban azért, mert nincs egy lírám. Másodsorban pedig azért, mert csak nem fogok még fizetni is érte, hogy dobra akartad húzni a bőrömet.
- Az igaz - tűnődött el az ember. - Most aztán honnét szerzek másik bőrt?
- Van még elég szamár ezen a világon! - felelte Pinokkió.
Hanem erre már megmérgelődött az ember, akármilyen jámbor volt is, mert magára vette a megjegyzést. Pinokkió után kapott, de a bábu ügyesen félreugrott; ott állt a szikla legszélén, csúfondárosan fintorogva, onnét folytatta a történetét:
- Szóval követ kötöttél a nyakamba, és belöktél a tengerbe, ami nem volt éppen barátságos cselekedet a részedről, és aligha dobra nem kerülök, ha nem jön segítségemre a Tündér. Mert ki más küldte volna köréra azt a rengeteg halat! Nekiálltak, lerágták rólam a szamárbőrt fülestül-farkastul, aztán lerágták a szamárhúst, mégpedig csontig, akarom mondani fáig, mert amint látod, fából vagyok, mégpedig jó keményfából!
- De föl is hasogatlak gyújtósnak, gézengúz bábu! - kiáltott elkeseredetten a gazda, és Pinokkió felé ugrott; csakhogy ugrott egy nagyot Pinokkió is, le a szikláról, bele a tengerbe, és nagy csapkodással úszni kezdett befelé.
- A viszontlátásra! - kiáltotta. - Gondolj rám jó szívvel, valahányszor ráversz a dobodra!
A gazda a szikla szélén állt, és öklével Pinokkió felé fenyegetett, Pinokkió meg a hátára fordult a vízben, s úgy, háton úszva nézte a tehetetlen mérgében hadonászó embert a sziklán.
- De gondolhatsz rám akkor is - csúfolódott -, ha gyújtóst hasogatsz a kályhádba!
Hanem abban a pillanatban mintha elkapták és sebesen pörgetni kezdték volna: hiába csapkodott, hiába próbált úszni, elragadta az ár, és ellenállhatatlanul sodorta és forgatta valami hirtelen nyílt sötét barlang felé. Pinokkiónak még arra sem volt ideje, hogy rémületében fölkiáltson, máris becsukódott a barlang. Sebesen zuhant lefelé valami feneketlen sötétségben, olyan sebesen, örvényről örvényre zuhanva, hogy a nagy forgásban és zuhanásban egy percre eszméletét vesztette.
Mikor föleszmélt, tapogatódzni kezdett a sötétben. Egy biztos: már nem vízben volt, hanem valami langyos, süppedős talajon.
Teli torokból kiabálni kezdett:
- Segítség! Segítség!
- Mi bajod? - kérdezte egy vékonyka hang a sötétben.
- Ki az, ki beszél itt? - rebegte ijedtében Pinokkió.
- A Tonhal - hallatszott a válasz. - Veled együtt nyelt el engem is a Cápa. Hát te ki vagy?
- Pinokkió.
- Ki az a Pinokkió?
- Egy élő bábu.
- Egyelőre - jegyezte meg a Tonhal.
- Hogyhogy egyelőre?
- Úgy, hogy egyelőre élő vagy, amíg a Cápa szép lassan meg nem emészt.
- Engem ugyan nem! - pattant föl Pinokkió ültéből. - Hogyan lehet kijutni ebből a sötétségből?
- Sehogyan sem - felelte a Tonhal. - A Cápa bendőjébe csak bejutni lehet.
- Én pedig kijutok belőle, ha törik, ha szakad!
- Próbáld meg - mondta a Tonhal, és bizonyára olyan oktalannak vélte Pinokkió szavait, hogy eztán nem is mondott többet egy árva szót sem.
Pinokkió egy ideig még szólongatta; aztán, mert nem kapott választ, találomra elindult a sötétben. Csúszós, süppedős volt az út a Cápa belsejében, és enyhén lefelé lejtett. Pinokkió ment, ment a nyirkos éjszakában, megcsúszott, orra pottyant, fölállt, ment tovább; már órák óta vándorolt, és kezdte azt hinni, ennek a Cápának egyáltalán nincs is vége. Hanem akkor mintha valami halvány derengést vett volna észre a messzeségben, gyarló kis pislákolást, olyasfélét, mint amilyen a fátylas égen egy parányi csillagocska bátortalan csillogása.
Akármilyen fáradt volt is, ez a csöppnyi csillogás újra lelket öntött belé. Reménykedve ment tovább, a messzi kis fény felé.
Örvendetes találkozás a cápa bendőjében
35/
Minél tovább haladt, annál inkább erősödött a fény. Néha meg-megimbolyodott, aztán megint egyenletesen sütött tovább. Pinokkió egyre csak azt nézte, pedig nézhetett volna akár a lába elé is, mert a sötétség sem volt már áthatolhatatlanul sűrű; kezdett olyan lenni, mint éjszakák vége felé, egy órával hajnal előtt. Pinokkió azonban csak a messzi derengésre szegezte a szemét, és nem sokat törődött vele, hogy időnként pocsolyákon gázol át, máskor meg egész halszálkahalmokba botlik. Ment, ment: egyre jobban kivehette a fényt, és egyre kevésbé hitt a szemének. Mert a távolban mintha egy szoba bontakoznék ki előtte; de nem szoba volt, hanem csak egy terített asztal, az asztalon zöld kristálytartóban gyertya, mellette pedig egy ősz hajú öregember ült, és szardíniát evett.
Pinokkió, ahogy meglátta, eszeveszetten futni kezdett, kitárta a karját, és lélekszakadva kiáltozta, ahogy csak a torkán kifért:
- Apácskám! Drága jó papám! Csakhogy végre megvagy! Soha-soha nem hagylak el többé!
- Valóban jól látom, amit látok, vagy csak káprázat játszik velem? - dünnyögte az asztalnál Dzsepettó, mert ő volt a falatozó öregember. - Valóban te lennél az, kedves kis Pinokkióm?
- Én, én! - ugrott a nyakába boldogan Pinokkió. - Ugye, nem haragszol rám? Ugye, már régen megbocsátottál nekem? Ó, milyen kétségbeesetten integettem utánad, s hívtalak, hogy gyere vissza! De hiába, nem fordultál meg, talán észre se vetted...
- Észrevenni észrevettem - felelte Dzsepettó -, és szívesen vissza is fordultam volna, ha bírok. A hullámok azonban elragadták a csónakomat, s addig dobáltak, míg föl nem fordították. Azt hittem, végem, belefulladok a tengerbe; de ez a rettentő Cápa hirtelen odaúszott, kitátotta azt a kapunagy száját, és bekapott, mint kutya a legyet.
- És azóta itt vagy a Cápa gyomrában?
- Itt bizony. Maholnap két esztendeje. Amint látod, a szép sárga parókámnak nyoma veszett, viszont kinőtt helyette a nagy várakozásban és unalomban a hajam.
- De hát honnét szereztél asztalt, gyertyát, ennivalót?
- Az úgy történt - mondta Dzsepettó -, hogy a viharban nemcsak az én kis csónakom borult föl, hanem egy nagy hajó is. A Cápa elnyelte, de a matrózok szerencsére megmenekültek...
- Egy egész hajót elnyelt?
- Szőröstül-bőröstül, illetve bordástul-fedélzetestül, kivéve az árbocát: az megakadt a szájában, hát csak kettéroppantotta, aztán kiköpte. De a többit mind lenyelte, és én ennek köszönhetem az életemet. Arról a hajóról való az asztalom, arról a gyertyatartóm; a lenyelt rakományban bőven volt gyertya meg ennivaló: kétszersült, konzerv, még borocska is. Azon éltem mostanáig. Hanem mostantól fogva vége a jómódnak. Látod, ez a gyertyaszál itt az utolsó gyertyám, ez a szardínia az utolsó doboz a rakományból, s ez a kétszersült is az utolsó szelet. Következik az éhkopp meg a sötétség; és hogy aztán mi következik, arról ne is beszéljünk! De mit lehet ellene tenni? Legalább megértem azt a nagy örömet, hogy viszontláthattalak, mielőtt mind a kettőnket megemészt a Cápa.
- Dehogy emészt! - tiltakozott Pinokkió. - Most emésszen meg, amikor végre megtaláltalak, és jóvátehetem, amit ellened vétettem? Belőlünk ugyan nem eszik a Cápa!
- De ha egyszer nincs kiút a bendőjéből?!
- Majd keresünk! - kiáltotta Pinokkió. - Kimászunk valahogyan a Cápából; megkeressük a torkát, lesbe állunk a szájában, valamikor csak kinyitja, utóvégre neki is kell néha ásítania; akkor, mihelyt ellátja a száját, beugrunk a tengerbe, s ütheti bottal a nyomunkat!
- A tiedet esetleg - csóválta a fejét szomorúan Dzsepettó -, de én, édes fiam, öreg is vagyok, úszni se tudok, nem bírom én már az ilyen megerőltető kalandokat.
- Hát mit gondolsz, miért vagyok én itt? - vágott a mellére a bábu. - Úszni is tudok, a kalandokat is bírom; neked nincs egyéb teendőd, mint erősen belém kapaszkodni, aztán lesz, ami lesz.
Nem is magyarázott többet, hanem megragadta a gyertyát, és Dzsepettónak, ha nem akart sötétben maradni, követnie kellett.
Órákig vándoroltak fölfelé a cápabendő kaptatóján, annak a kis gyertyának a világánál, míg föl nem értek a Cápa torkába. Onnét fenyőfának beillő szálkák és fűrészfogak közt óvatosan kimásztak a szájába. Éppen ideje volt: a gyertya a végét járta, még egy utolsót lobbant, aztán kialudt.
Álltak a sötétben szorosan egymás mellett, és várták, mikor nyitja ki végre a Cápa a száját. Erre azonban a szörnyeteg semmi hajlandóságot nem mutatott.
- Hiába - suttogta Dzsepettó -, mondtam én neked, édes fiam, hogy innét nincs szabadulás.
- Én pedig megmutatom, hogy van! - mondta Pinokkió, és haragosan toppantott egyet. A Cápa ínyét megcsiklandozta ez a toppantás, hogy hirtelen megrázkódott, és egy hatalmasat tüsszentett, akkorát, mintha ágyút sütnének el. Dzsepettó meg a bábu önkéntelenül is egymásba kapaszkodtak. A következő pillanatban már repültek is, vitte őket a tüsszentés fergetegesen süvöltő légnyomása. Egymás kezét fogva pörögtek a levegőben, aztán hatalmas csobbanással belepottyantak a tengerbe.
Pinokkió nyomban fölmerült, és első érzése a megkönnyebbülés volt: legalább egy kilométerre voltak onnét, ahol a víz sustorogva, fröcskölve a magasba csapott, mert a Cápa éktelen dörrenéssel másodszor is tüsszentett egyet. De megkönnyebbülését máris fölváltotta az aggodalom: hol lehet a papája? Mert amikor a vízbe pottyantak, elengedték egymás kezét.
- Papám! - kiabálta, és körülnézett a víz fölött. - Édes jó apácskám!
Valami bugyborgásféle hang volt a válasz; és nem messze valami fehér moszatféle lengett a vízen: Dzsepettó szakálla.
Pinokkió néhány erőteljes csapással oda úszott, szakállánál fogva kihúzta a víz alól a fuldokló öregember fejét.
- Kapaszkodjál föl a hátamra! - kiáltotta. - Fogd át erősen a nyakamat, és csak arra vigyázz, hogy ha utolér a hullám, le ne sodorjon!
Mert fenyegető sustorgással közeledett feléjük az a hegymagasságnyi hullám, melyet a Cápa második tüsszentése vert föl.
Dzsepettó megkapaszkodott; a hullám elérte, megemelte, a magasba dobta őket, aztán tovamorajlott, s ők, mintha lejtőn csúsztak volna le, úgy ringatóztak újra az elsimuló tengeren.
Pihentek egy kicsit a hullám ijedelmére, aztán Pinokkió fohászkodott egyet:
- No, apácskám, induljunk arrafelé, amerre a partnak kell lennie.
Pinokkió partra úszik, kenyeret keres, és bábuból végre igazi kisfiúvá változik
36/
Úszott, úszott Pinokkió, hátán az öreg Dzsepettóval, de hogy merre kell lennie a partnak, arról, az igazat megvallva, fogalma sem volt. Csak mutatta, mintha tudná, nehogy szegény öreg apácskája végleg elveszítse a bátorságát, hiszen máris egész testében reszketett, még a foga is vacogott hozzá, talán mert fázott, hiszen a két esztendő alatt melegebb időjáráshoz szokott a Cápa gyomrában, de talán még inkább azért, mert félt a sivatagnál is sivatagabb tengeren.
Tehát úsztak, úsztak, illetve Pinokkió úszott, Dzsepettó pedig a nyakába kapaszkodva didergett a hátán. A szemhatár lassan világosodni kezdett; a nap először csak sugárküllőket vetett szét az égen, aztán maga is megjelent, mindjobban kiemelkedett a tengerből, mint egy óriási vérnarancs, végül elvált a víztől, egyujjnyira, kétujjnyira, egyarasznyira, kétarasznyira, s elkezdte napi útját a mennyboltozaton. De partnak sehol semmi nyoma.
- Jaj nekem! - mondta Dzsepettó a bábu hátán. - Fáj a derekam, zsibbad a karom; jobb lesz, édes fiam, ha magamra hagysz engem, és csak a magad sorsával törődöl. Én már úgyis csak egy haszontalan öregember vagyok, nem kár értem, ha megesznek a halak.
- Édes apácskám, ilyesmit ne is mondj nekem! - kiáltotta Pinokkió, és igyekezett minél virgoncabban kiáltani, pedig már nagyon fáradt volt, s úgy érezte, mintha ólom súlyosodnék a testében, és húzná mind ellenállhatatlanabbul a mélység felé. - Vagy mind a ketten megmenekülünk, vagy mind a ketten elpusztulunk. De miért pusztulnánk el? Én akár három napig elúszom egyfolytában, neked meg egyéb dolgod sincs, mint kapaszkodni. Különben is, én már látom a partot. Persze a világon semmit nem látott, csak biztatásul füllentette, amit mondott.
Úsztak megint vagy egy órát, de egyre lassabban, egyre lankadtabban. Akkor Pinokkió mintha a nevét hallotta volna: mintha egy vékony hang szólította volna a víz alól.
Azt hitte, hogy az egész csak káprázat és a végkimerülés jele; ki is szólhatna itt hozzá, ráadásul a tenger mélyéről?
De a vékonyka hang másodszor is megismételte:
- Pinokkió! Szervusz, Pinokkió!
És vagy egy méternyire előtte kibukkant egy halfej a vízből.
- Hát te ki vagy? - kérdezte Pinokkió elfulladva.
- Nem emlékszel rám? Én vagyok a Tonhal, akivel a Cápa bendőjében találkoztál. Igazad volt: az ember sose hagyja el magát, még akkor se, ha csak hal. Láttam, ahogy jöttetek kifelé, és utánatok lopakodtam; akkor már én is azt gondoltam magamban, amit te: "Én pedig kijutok, ha törik, ha szakad!" Nektek az első tüsszentésre sikerült; de a Cápa olyan gyorsan becsukta utána a száját, hogy bent rekedtem. Sebaj, gondoltam, ha egyet tüsszentett, tüsszenthet egy másodikat is. És ha magától nem akar, majd segítünk neki. Addig-addig csiklandoztam, míg másodszorra is el nem prüszkölte magát. Akkor már ügyesebb voltam; még jóformán ki se tátotta a száját, s én máris ugrottam kifelé. Pinokkiót egészen fölvidította a történet.
- Azóta is egyfolytában kereslek - folytatta a Tonhal -, és nagyon örülök, hogy végre megtaláltalak. Akaratlanul is te tanítottál meg bátorságra és leleményességre; szeretném meghálálni neked. Nem segíthetnék rajtatok valamiben?
- Hát, ami azt illeti - dünnyögte Pinokkió -, ha például lennél szíves megmutatni, merre van a part...
- Az olyan messze van, hogy sose érnétek el - felelte a Tonhal. - De ha hajlandó vagy belekapaszkodni a farkamba, és az a bácsi is a hátadon, egykettőre kivihetlek benneteket.
- De nem leszünk túl nehezek? - aggodalmaskodott a bábu.
- Nehezek, nekem?! - nevetett a Tonhal. - Bízd csak rám, és kapaszkodjatok!
Azzal már indultak is. A Tonhal vidáman hasította a vizet, és nem telt bele fél nap, föltűnt előttük a part. Még egy óra, és kiértek. Pinokkió kitámogatta Dzsepettót a homokra.
- Igazán nem is tudom, hogy köszönjem meg neked - mondta a Tonhalnak -, hogy megmentetted az életünket.
- Sehogy - felelte fickándozva a Tonhal. - Nekem éppen elég busás jutalom az az öröm, hogy segíthettem rajtatok.
Azzal alámerült, és már csak a víztükör fodrozása mutatta, merre suhan vissza a mélytenger felé.
Pinokkió visszatért Dzsepettóhoz. Föltámogatta a kimerült öreget.
- Gyerünk - mondta.
- Hová, édes fiam? - kérdezte siránkozva Dzsepettó.
- Keresünk valami házat vagy kunyhót, ahol kaphatunk egy falásnyi kenyeret, és ahol megpihenhetünk.
Találtak is csakhamar egy utat. Rátértek, és mentek, mendegéltek, szépen, lassacskán, mert az öreg Dzsepettó alig bírta emelni a lábát, annyira elcsigázták a vízben töltött hosszú órák.
Ahogy így mentek, a fordulóban egy fa alatt, az útszélen két ütött-kopott alakot pillantottak meg. Pinokkió azonnal megismerte őket: az egyik a Róka volt, a másik a Kandúr, a két cimbora, akivel együtt vacsorázott annak idején a Vörös Rák fogadóban, a két jópipa, aki a Csodák Mezejére csalta, és elszedte a pénzét.
Megismerték nyomban azok is, illetve csak az egyik, a Róka, mert a Kandúrnak vastag kötés volt a szemén.
- Jaj, Pinokkió - kiáltott siránkozva a Róka -, bocsáss meg nekünk, ne állj bosszút rajtunk; légy könyörületes, hiszen láthatod, hogy nem bírunk menekülni, kényre-kegyre ki vagyunk szolgáltatva!
- Miért? - kérdezte Pinokkió. - Hogy újra rászedjetek?
Azt hitte, ez is csak színlelés, és most is csak tettetik magukat, mint régen: sántának a Róka, vaknak a Kandúr.
- Dehogy szedünk! - jajongott a Róka. - Nem látod, hogy én már igazán sánta vagyok, ez a szerencsétlen Kandúr meg igazán vak?
- Igazán vak - ismételte búsan a Kandúr.
- Velünk is úgy történt, ahogyan a közmondás tartja: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. S most még ráadásul te is elvered rajtunk a port...
- Attól ne féljetek! - mondta Pinokkió. - Sokkal jobban sajnállak benneteket, semhogy kezet emelnék rátok. Én is tudok egy közmondást, a saját bőrömön próbáltam ki: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Elég baj nektek, hogy ilyen szomorú szerencsét kovácsoltatok magatoknak, és végül koldusbotra jutottatok, kéregetőknek az útfélre. Hát csak kéregessetek békén; még adnék is nektek valamit, ha volna miből; de nekem sincs egyelőre egyebem, mint a puszta életem meg a jó szándékom, hogy eztán megemberelem magamat.
Azzal mentek tovább, de még sokáig hallották maguk mögött az útonállóból lett koldusok siránkozását.
Nemsokára szalmatetős kis kunyhóhoz értek.
- Ebben a takaros kis kunyhóban bizonyára lakik is valaki - mondta Pinokkió. - Próbáljunk szerencsét! Bekopogtattak.
- Ki az? - kérdezte egy cingár hangocska odabent.
- Egy szegény apa a szegény fiával. Se kenyerünk, se hajlékunk.
- Fordítsátok meg a kulcsot, és kinyílik az ajtó. Pinokkió fordított egyet a kulcson, és az ajtó valóban kinyílt. Beléptek, de sehol nem láttak senkit.
- Hol a gazda? - kérdezte Pinokkió jó hangosan.
- Itt fönt.
Fölnéztek: a mestergerendán ott ült a Szóló Tücsök.
- Ó, te vagy az, kedves Tücsök?! - mondta Pinokkió meglepődve, és illendően meghajolt.
- Kedves Tücsök? Úgy emlékszem, nem mindig voltam kedves neked, barátom. Volt idő, amikor kalapácsot vágtál hozzám.
- Igazad van - mondta Pinokkió bűnbánó hangon. - És ha akarsz, kergess el, vagy vágj hozzám, ha tetszik, kalapácsot, csak szegény jó papámhoz légy jó szívvel.
- Jó szívvel vagyok az apához is meg a fiához is; éppen csak emlékeztetni akartalak a gorombaságodra, hogy megtanuld: ha másoktól jót vársz, neked is jót kell tenned másokkal.
- Megtanultam, és nem is felejtem el soha többé - mondta Pinokkió. - De ha már ilyen szíves vagy hozzánk, nem tudnál legalább egy pohárka tejet adni szegény papámnak?
- Én, sajnos, nem élek tejen, és az én étkemtől aligha laknátok jól. De lakik itt a szomszédban egy kertész, annál kaphattok.
Pinokkió már szaladt is.
- Mennyi tejet akarsz? - kérdezte a kertész.
- Egy pohárral a papámnak.
- Egy pohár egy krajcár. Előbb lássam a krajcárt.
- Egy árva fillérem sincs - dadogta Pinokkió.
- Nagy baj - mondta a kertész. - Ha nincs krajcár, nincs tej. Hacsak...
- Hacsak? - kérdezte reménykedve Pinokkió.
- Hacsak meg nem dolgozol érte. Ha fölhúzol száz vödör vizet a kútból, kapsz egy pohár tejet.
- Rendben van.
Kerekes kút volt, és Pinokkió nyomban nekiállt a munkának. Forgatta körbe a kereket; még a felénél se tartott, máris csuromvíz volt a teste. Azt hitte, beleszakad, de azért mégis fölhúzta a száz vödröt.
- Nem mondom, nem könnyű munka - jegyezte meg a kertész. - Eddig a szamaram hajtotta a kereket, de ma reggel kidőlt, s aligha fogom valaha is hasznát venni már, ha a bőréért meg nem veszi valaki.
- Megnézhetem azt a szamarat? - kérdezte Pinokkió.
- Hát, ha nincs jobb dolgod...
A kertész megmutatta, hol az istálló. Bent a szalmán egy jól megtermett szamár feküdt, olyan ernyedten, mintha a végét járná. Pinokkió nézte, nézte, és egyre ismerősebbnek találta. Letérdelt a szalmára, a füléhez hajolt, és szamárnyelven belesúgta:
- Ki vagy te?
- Ka-nóc - nyögte bágyadtán a szamár.
- Ó, te szerencsétlen! - suttogta Pinokkió, és gyöngéden megsimogatta a csacsi fejét. Lehúzott a jászolból egy marék szénát, és odatette az orra elé. - Legalább egyél, te szegény - mondta, és könnyes szemmel kioldalgott az istállóból.
- No, csak nem azt a hitvány szamarat siratod? - kérdezte a kertész, amikor Pinokkió visszament hozzá a tejért. - Mit szóljak akkor én, aki keserves pénzt adtam érte?!
- Nekem a barátom volt.
- A barátod?
- Igen. Egy iskolába jártunk...
- Nem mondom, szép iskola lehetett! - nevetett a kertész.
Pinokkió erre nem felelt, csak fogta a pohár tejet, és ment vele a kunyhóba Dzsepettóhoz.
Ettől fogva öt hónapon át mindennap hajnalban kelt, és ment a kertészhez vizet húzni; így kereste meg a pohár tejet, amire az öreg Dzsepettónak nagy szüksége volt. Megtanult azonfölül kosarat fonni; szép kosárkákat font, akadt is a piacon mindig vevő az árujára. Ebből a pénzből tartotta el a papáját, s még félre is tudott tenni. Megtakarított filléreiből először is könyveket vett, s estéit azzal töltötte, hogy írni, olvasni, számolni tanult.
Dzsepettó a jó koszton napról napra erősödött; de napról napra duzzadt az a kis szütyő is, amiben Pinokkió a pénzét tartotta. Mikor aztán kellően kövérre dagadt, egy reggel azt mondta papájának a bábu:
- Kiszaladok a piacra, veszek valami rendes ruhát magamnak.
Ahogy a piac felé igyekezett, az egyik bokorból valaki a nevén szólította. Odanézett: egy csigabiga ült a füvön egy levél alatt.
- Nem ismersz meg? - kérdezte a Csiga.
- Úgy rémlik, valahol már láttalak...
- Nem emlékszel a Tündér szobalányára? Amikor beszorult a lábad az ajtóba?
- Jaj, Csigácskám, hogyne emlékezném! - kiáltott föl Pinokkió. - Hol van a Tündér? Mi van vele? Haragszik még rám?
- A Tündér beteg, és ráadásul úgy elszegényedett, hogy egy falat kenyérre sincs pénze. Kórházban fekszik...
- Édes, kedves anyácskám, drága Tündérem! Megyek, meglátogatlak...
- Ilyenkor nincs látogatás - mondta a Csigabiga.
- Te se mehetsz be hozzá?
- Én igen...
- Akkor megkérlek, vidd el neki gyorsan ezt a pár fillért...
Ruhát akartam venni rajta, de az ráér; most az a legfontosabb, hogy a Tündér semmiben se lásson szükséget.
A Csigabiga elvette a pénzt, és futni kezdett vele, olyan gyorsan, mintha nem is csiga lenne, hanem nyúl vagy őzike.
- Várj még! - kiáltott utána Pinokkió. - Nem mondtad meg, mikor mehetek be hozzá!
- Holnap! - kiáltott vissza futtában a Csiga, és egykettőre eltűnt.
Dzsepettónak az volt az első kérdése, ahogy Pinokkió hazaért:
- Hát az új ruha?
- Egyetlenegyet sem találtam, ami rám illett volna - felelte a bábu. - Majd legközelebb...
S aznap este kétszer annyi kosarat font a tanulás után, mint amennyit egyébként szokott, mert most már nemcsak Dzsepettóról kellett gondoskodnia, hanem a Tündérről is.
Mikor végzett a kosárfonással, lefeküdt, és nyomban elaludt.
Azt álmodta, hogy nyílik az ajtó, belép a Tündér, leül az ágya szélére, és azt mondja:
- Derék gyerek vagy, Pinokkió. Jó szíved van, és én megbocsátom érte minden eddigi komiszságodat. Azok a gyerekek, akik nem hagyják el a szüleiket, hanem szeretettel ragaszkodnak hozzájuk, és ha kell, gondoskodnak róluk, megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Te is megérdemled, légy hát te is boldog!
Azzal a Tündér eltűnt, és az álom véget ért. Pinokkió fölébredt, és ahogy megdörgölte a szemét, egyszerre úgy érezte, a szeme is más, mint eddig volt, az arca is más, és a keze is. Kiugrott az ágyból, gyertyát gyújtott, izgatottan a tükörhöz szaladt: szép, kedves, vidám arcú kisfiú nézett szembe vele.
- Papa! - kiáltotta ujjongva. - Papám! Apácskám! Ide nézz, mi lett belőlem!
- Igazi kisfiú - mondta az öreg Dzsepettó mosolyogva. - Az én igazi kisfiam.
Közben megvirradt; és csak most vették észre, hogy a kunyhó is szép kis házzá változott, az ágy mellett a széken vadonatúj ruha fekszik kiterítve, a ruha tetején pedig egy erszény: benne ugyanannyi arany, ahány fillért előző nap Pinokkió a Csiga útján a Tündérnek küldött.
A szobából ajtó nyílt egy pompásan berendezett asztalosműhelybe, és Dzsepettó már fogta is a gyalut, már dolgozott is, mintha soha semmi baja sem lett volna; arca frissebb, pirosabb volt, mint valaha, és csak az ősz haja meg az ősz szakálla mutatta, hogy bizony eljárt fölötte jócskán az idő.
- Apácskám! - lelkendezett Pinokkió a vadonatúj ruhájában. - Milyen szép lett itt minden! És te is meggyógyultál, te is milyen jókedvű vagy!
Az öreg letette, egy percre a gyalut.
- Így van ez, fiam - mondta. - A jó gyerekek körül minden otthon megszépül, és minden arc csupa mosolygás.
És tovább dolgozott, vidáman fütyürészve.
Itt a VÉGE .. fuss el véle
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése