Nem úgy a harmadik, a legfiatalabb. Ez naphosszat csak üldögélt a kemencepadkán, sehogy se fűlt foga a dologhoz.
Nem is szenvedhették a bátyjai. Mamlasznak szidták, pedig talán nem is volt az mamlasz. De akármihez nyúlt, ráfogták, hogy ezt megont rosszul csinálta, így hát inkább nem nyúlt semmihez.
Megöregedett az apa, és elhatározta, hogy egész gazdaságát, minden vagyonát fölosztja fiai között. Próbálta így is, meg úgy is, de a legények sehogy sem tudtak megegyezni. Emígy jobb lenne, mondta az egyik, amúgy kellene, akadékoskodott a másik. S a harmadik? A harmadik kijelentette, hogy miatta csinálhatnak, amit akarnak.
- Hát ha nektek így se jó, meg úgy se jó, akkor majd másképpen lesz - mondta az apjuk. - Ide figyeljetek: minden vagyonom azé, aki a legszebb és leggazdagabb feleséget hozza a házhoz. A többiek pedig még egy rézpetákot sem kapnak.
Hallja ezt a legfiatalabb, előbújik a kemence mögül, jól megmosakodik, és veszi a motyóját Kacagnak ám a bátyjai:
- Te fajankó, te akarsz versengeni velünk? Bújj csak vissza a kuckódba, és szórakozz a svábbogarakkal.
De a fút nem lehetett eltéríteni szándékától. Útra készült, akárcsak a bátyjai. Előszedte az ünneplő gúnyáját, egy fekete cipót meg egy darab kecskesajtot is rakott a tarisznyájába útravalónak. Aztán elindult. Ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg erdőbe nem ért. Virágok nyíltak a fák tövében, selymes fű csiklandozta a lába szárát.
- Megkínálsz-e, ha szépen kérlek? - szólalt meg az öreg.
- Persze - felelte a fiú -, ülj csak le ide mellém, és egyél, ha jólesik.
Jóízűen falatoztak, s mikor befejezték, azt kérdezi a vörös sapkás emberke:
- Hová igyekszel, barátocskám?
A fiú elmesélte, milyen csúnyán bántak vele mindig testvérei. De most megmutatja nekik! Csak azért is neki lesz a legkülönb felesége!
Hallgatja, hallgatja az apróka ember, aztán kivesz a zsebéből egy fésűt. Alighogy egyszer-kétszer végigsimít vele a fiú fején, szép hullámos fürtökbe göndörödik a gyerek haja.
- Most pedig vedd fel az ünneplődet - mondja neki a manó -, majd én útbaigazítalak. Menj csak erre ni, mindig toronyiránt, amíg egy gyönyörű kerthez nem érsz. Ott rátalálsz a lányra, akit keresel. Hozzá fogható szépet sose látott még emberfia.
Elbúcsúztak egymástól, s a fiú megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, amíg csak rá nem esteledett. Egyszerre csengő énekszó üti meg a fülét. Figyelt, figyelt, aztán a hang irányába futott. Kisvártatva gyönyörű kerthez ért. A kapuja tárva-nyitva. Be is lépett rajta nyomban, hogy megkeresse, ki énekel olyan bűbájosan. Egy lugas mélyén csodaszép hajadont pillantott meg. Közelebb ment, hogy alaposan szemügyre vegye. Megrettent a lány az eléje toppanó legénytől. Mit volt mit tenni, a fiú elmondta sorjában, hogyan került ide, meg hogy miként bántak vele a testvérei. Beszélgettek, beszélgettek, s mi tűrés, tagadás, megtetszett a csodaszép leánynak a vándorlegény, olyannyira, hogy amikor feleségül kérte, irulva-pirulva beleegyezett.
Ahogy ott kéz a kézben üldögélnek, rájuk ront a csodaszép lány édesanyja. Haragudott nagyon, majd kipukkadt mérgében, hogy egy jöttment idegennel találta együtt a lányát. De látta, hogy nagyon tetszik a leánynak a legény. Amikor aztán a fiú előállt a kérésével, gondolt egyet, és hozzáadta a lányát.
Meghívták a lakodalomra az egész atyafiságot. Özönlött a násznép, volt nagy eszem-iszom, dínomdánom. Még a Halál is hajnalig ropta a táncot a feleségével. Szikrázott a sok drágakő az aranyos ruhákon. De a legszebb mégiscsak a menyasszony volt.
Nagyot mulatott a vőlegény is. Nekilátott a sok finom falatnak, mintha világéletében csak koplalt volna. Tömte a hasát, végül azt se tudta fiú-e vagy lány, még a világszép feleségéről is megfeledkezett.
Az esküvő után csendes boldogságban teltek napjaik. Eleinte tetszett is nagyon ez az élet a fiatal férjnek. De ahogy telt-múlt az idő, erőt vett rajta a kíváncsiság. Volt ugyanis a feleségének egy furcsa szokása. Minden héten egy napra bezárkózott a kamrába, senki se tudta, mit csinál ott, mit nem. Faggatta nemegyszer a legény, de hasztalan. Mindegyre csak ezt a választ kapta:
- Ha nem akarsz mindkettőnket szerencsétlenné tenni, ne kérdezd a titkomat.
Erőt vett magán a legény, igyekezett úrrá lenni kíváncsiságán. De egyszer aztán nem állta tovább.
Mikor felesége megint bezárkózott, utána lopódzott, és belesett a kulcslyukon. Vesztére! Borzalmas látvány tárult szeme elé. Feleségének, világszép asszonyának kecskepatái nőttek, a lábát meg sűrű szőr borította. Hideg futkározott a hátán, ha arra gondolt, hogy ez a szörnyeteg az ő felesége. Lassan mégis megvigasztalódott: nem tart soká ez a borzalom, a felesége megint olyan szép lesz, mint előtte volt.
Visszament a szobába és várt. Öreg este lett, de az asszony csak nem került elő. Odalopakodott megint a kamraajtóhoz, hallgatózott. Olyan keserves sírás-rívás hallatszott bentről, hogy még a kő is meglágyult volna tőle.
- Gyere csak, gyere - zokogott a felesége -, lásd milyen bajt csináltál. Vége a boldogságunknak. Most már ilyen csúf leszek, mert meglestél. Nehéz lesz ezt jóvátenned.
A fiú kitárta két karját, hogy magához ölelje asszonyát. Valami taszítást érzett, és abban a szempillantásban minden eltűnt előle. Mikor magához tért, ki más állt mellette, mint a vörös sapkás manó.
- Mondhatom, szép kis galibát okoztál az átkozott kíváncsiságoddal - szólalt meg az öreg. - Most az egyszer kihúzlak a csávából, de nem lesz könnyű dolgod. Indulj el most gyorsan, keresd meg a feleséged palotáját. Én nem mutathatom meg az utat, menj el a Naphoz, az talán elárulja. - Ennyit mondott a manó, és már el is tűnt.
Remény költözött a fiú szívébe: majd csak rátalál valahogy a feleségére, és elindult világgá.
Már egy éve vándorolt, de csak nem lelte meg a Napot. Étlen-szomjan bandukolt, és még mindig nem jutott el a Nap közelébe. Egyszer aztán megdühödött.
- Bolondítsa az öreganyját az a manó!
Alighogy ezt kimondja, érzi ám, hogy csorog róla a veríték. Egyre melegebb és melegebb lett, ahogy haladt befele az erdő sűrűjébe. Villámok sustorogtak körülötte, aranyló fény tündökölt a fák között.
"Valahol errefelé tanyázhat a Nap" - gondolta, és nem tévedett.
Szikrázó üvegpalota tornyosult előtte, s a legnagyobbik terem közepén ott ült Nap anyó. Rokkáját pergette, aranyszálakat font. Izzott a feje, mint a kohó, de a forróság szemmel láthatóan nem ártott neki. Bíborvörös selyemruhája az alja felé fokozatosan sötétedett. A lábán koromfekete cipőt viselt.
Örült a legény, hogy most majd megtudja, merre van a kedvese. De sehogy se bírt Nap anyóhoz férkőzni, akkora volt a hőség a közelében. Végül segített magán úgy, ahogy tudott. Lehasalt az egyik bokor tövébe, és az árnyékból kiáltott oda Nap anyónak, hogy tudja-e vajon, merre van az erdő, közepében az aranyos tetejű palota s a palota kertje, ahol ezüst virágok hajtanak, és aranygyümölcsöt teremnek a fák.
- Szundíts egyet valamelyik fa alatt, közben majd én mindenfelé világítok, s mire fölébredsz, megmondom, hogy merre menj - Mondta a Nap.
És szikrázni kezdett, lángok csaptak ki belőle, mint mikor nyers fát vetnek tűzre. Bevilágított a világ minden zugába, de sehol sem találta az aranyos tetejű palotát. Nagyon elszomorodott a fiú, amikor fölébredt, és meghallotta a rossz hírt.
- Ne búsulj - vigasztalta Nap anyó -, nincs még veszve minden. Én csak nappal világítok, de eriggy el a bátyámhoz, a Holdhoz. Az éjszaka fénylik, talán tud valamit, aminek hasznát veszed. Erre jobb felé tarts, menj csak egyenest, amíg rá nem találsz.
Elindult hát megint a legény keserves vándorútjára. Hosszú hetek múltak el, amikor egy este ezüstfehér világosság derengett fel előtte a távolban. Közelebb ment, és egy üvegházikót látott, abban egy öreg embert. Ezüstfehér volt a haja meg a szakálla, szürke kabátján ezüstgombok, szürke cipőjén ezüstcsatok fénylettek. Ő volt Hold apó. Körülötte ezüstszárnyú legyek röpködtek, akárcsak a szentjánosbogarak.
Hűvös volt, a legény didergett a kis szobában. Az öregember kérdésére elmondta, mi járatban van. Hold apó is azt tanácsolta neki, hogy feküdjön le és aludjon, azalatt ő majd utánanéz a dolognak.
A legyecskék most olyan erős fénnyel csillantak meg, hogy körös-körül ezüstösen tündökölt a világ. De hiába, a Hold sem találta sehol az aranyos tetejű palotát. Fölébredt a legény, elszomorodott a rossz hír hallatára, a Hold pedig vigasztalta:
- Ne búsulj, mert tudok valakit, aki segíthet rajtad. Menj el öcsémhez, a Szélhez. Az mindenfelé megfordul, bejárja még a sziklák barlangjait, a fák odvait is. Biztosan fújdogált már az aranygyümölcsöt termő kert fái között is, majd megmondja, merre kell menned, hogy eljuss az aranyos tetejű palotához.
Elindult hát megint a vándor, hosszú utat tett meg, amíg elérkezett Szél úrfi hajlékához. Magas hegyet látott, a hegy oldalában négy nagy lyukat, fönt és lent, jobbra és balra egyet-egyet. A koma ugyanis mind a négy lyukban egyszerre lakott, s hol az egyiken fújt ki meg be, hol a másikon. A mi legényünk se volt rest, s amikor az alsó lyukon kirepítette a szél, bebújt a felsőn. Az meg akkor éppen onnan fújt, s ha a szerencsétlen el nem kiáltja magát, elhordja a világ másik végére. A lármára kitekintett Szél úrfi, és hogy hallja, hogy mi járatban jött hozzá, meg hogy ki küldte, mindjárt szívélyesen beinvitálta. A legény bement a legalsó lyukon, hosszú sötét folyosón botorkált végig, s a legbelső szobában, ahol csak egy olajmécses világított, megtalálta a Szelet. Sarkig érő, zöld köpenyt viselt, a fején zöld sapkát.
- Megpróbálok segíteni rajtad! - süvöltötte. - Tüstént összehívom szolgalegényeimet, azok a világ minden táját bejárták. Valamelyikük talán látta a feleségedet.
Fütyült egyet, és a szolgái mind összesereglettek. De bizony az aranygyümölcsöt termő kertnek, az aranyos tetejű palotának színét se látták, hírét se hallották. Erre azt mondta a Szél:
- Van még egy szolgám, a púpos. Ha az se tud semmit, akkor bizony nem segíthetek rajtad.
A szegény vándor azt hitte, hogy minden hiába, szégyenszemre a felesége nélkül kell visszatérnie apja házába, ahol a bátyjai majd kinevetik, kicsúfolják. De végre megjött a púpos. Amikor megkérdezték tőle, hogy látott-e valahol egy aranyos tetejű palotát, ezüstvirágokat hajtó, aranygyümölcsöt termő kert közepén, a púpos azt felelte:
- Éppen onnét jövök, megszárítottam a frissen mosott ruhát. Egy lányt is láttam a kertben, gyönyörű szép volt, de szörnyen csúf kecskelábai voltak.
A vándor nagyot ugrott örömében erre a hírre. Megkérte Szél úrfit, engedje meg, hogy szolgája elvezesse a feleségéhez.
- Jól van, nem bánom, járjatok szerencsével - egyezett bele a Szél.
A púpos meg szívesen vállalkozott.
- Csakhogy az a palota nagyon messze van ám - mondta a legénynek -, nem bírod te az utat odáig. Hanem tudod mit, ülj föl a hátamra, majd én elröpítelek.
Két álló nap szállottak a levegőben, második este leereszkedtek a palota kertjébe. A legény alig ért rá megköszönni a púposnak a szívességét, már ott is állt a kedves felesége előtt. De a szép asszonynak már nem volt kecskelába, eltűnt róla minden rútság. Megölelte, megcsókolta a férjét, és azt mondta neki:
- Amit a kíváncsiságoddal elrontottál, helyrehoztad szerelmeddel és kitartásoddal. Most már majd boldogan és vígan élünk.
A legénynek egyszeriben eszébe jutott, hogy miért is ment világgá.
- Gyere velem, asszony - mondta a feleségének -, látogassuk meg az apámat meg a bátyáimat.
- Szívesen - válaszolta az asszony.
Pompás ruhába öltözködtek, színarany hintóba ültek, hat fehér paripa repítette őket a legény szülőházáig.
Összeszaladt a nép, mikor a pompás hintón megérkezett a szép fiatal pár. A két idősebb testvér meg is ijedt egy kicsit, mikor a hintóból kiszállt a legény, és látták, hogy az nem más, mint az öccsük, akit mamlasznak csúfoltak. Az apa is alig merte megszólítani legkisebbik fiát. De az odalépett hozzá, megölelte, és megmutatta mindenkinek világszép feleségét. Volt nagy öröm, és volt nagy csodálkozás, amikor a fiú elmesélte viszontagságos vándorútját.
Mivelhogy a mamlasz vitte haza a legszebb és leggazdagabb feleséget, neki jutott volna apjának egész gazdasága. A legény azonban így szólt két bátyjához:
- Rosszul bántatok velem, amíg idehaza voltam, de én megbocsátok nektek. Legyen tiétek a gazdaság, osztozzatok meg rajta testvériesen, nekem már nincs rá szükségem.
Örült nagyon a két bátya, hát még az asszonyok, akik kincseket, arany és gyémánt csecsebecséket kaptak sógornőjüktől. Nem győztek hálálkodni, azután megállapodtak abban, hogy a legkisebb fiú meg a felesége minden öt esztendőben eljön hozzájuk látogatóba.
De az édesapját most azonnal magával viszi. Mindjárt be is ültette az öreget a szépséges felesége mellé a színarany hintóba, és hat hófehér paripa röpítette őket egyenest az aranygyümölcsöt termő kertbe, az aranyos tetejű palotába. Ott sokáig éltek örömben és boldogságban.
Átdolgozta: Lányi Viktor
Nahát! Meg kellett dolgozni alaposan a boldogságért. :)
VálaszTörlés