7/
Dzsepettó hazatér, és saját reggelijét a bábunak adja
....akkor mesélem tovább...
- Nyiss ki már! - kiabálta Dzsepettó az utcán.
- Nem bírom, apám! - felelte sírva a bábu, és ide-oda hengergett a földön.
- Miért nem bírod?
- Mert megették a lábamat.
- Ki ette meg a lábadat?
- A macska - mondta Pinokkió, mert látta, hogy a macska unalmában éppen fadarabkákat pofozgat a padlón.
- Majd adok én neked macskát! - mérgelődött odakint Dzsepettó. - Egy-kettő, nyiss ki, mert megjárod!
- De ha mondom, hogy nem bírok talpra állni! Jaj nekem, jaj nekem, csúszhatom a térdemen életem fogytáig!
Dzsepettó azt hitte, ez a sok siránkozás megint csak valami turpisság, amivel a bábu föl akarja ültetni. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha véget vet a tréfának; nagy nehezen fölhúzódzkodott, és az ablakon át lépett a szobába.
Nem is akarta sokat fecsérelni a szót, egyenesen a tettleges érveket akarta alkalmazni, de egyszeriben ellágyult a szíve, amint meglátta Pinokkiót lábatlanul, a földön hasalva. Ölbe vette, csókolgatta, simogatta, és nagy sóhajtozva kérdezte, miközben könnyek csorogtak az arcán:
- Pinokkió, lelkem, hát hogyan égett meg a lábad?
- Nem tudom, papa, de hidd el, pokolra való éjszaka volt, el nem felejtem, míg csak élek. Mennydörgött, villámlott, éhség is csikarta a gyomromat, a Szóló Tücsök pedig azt mondta: "Úgy kell neked, komisz kölyök, megérdemelted!" - és azt is mondta: "Nemcsak fabábu vagy, hanem fajankó is, ráadásul fafejű!" Erre én fogtam a fakalapácsot, mire ő meghalt, de ő volt a hibás, mert szavamra, nem akartam megölni, ami abból is nyilvánvaló, hogy rátettem a serpenyőt a parázsra, de egyszer csak kiugrott a csirke, és azt mondta: "A viszontlátásra, minden jót uraságodnak s mind az egész háznak!" - az éhség pedig nőttön-nőtt a gyomromban, és ennek lett a következménye, hogy a hálósipkás kis öreg leszólt az ablakból, hogy: "Gyere idébb, és tartsd a sapkádat!" - én pedig, nyakamban azzal a kancsó vízzel - mert egy darabka kenyeret kérni mégse szégyen, nem igaz? -, iszkoltam egyenest haza, és mert egyre marta a gyomromat az éhség, meg akartam egy kicsit melegedni, föltettem a lábamat a parázs fölé, mire te hazajöttél, én meg így találtam magamat, megégve, oda van a lábam, megmaradt az éhem, jaj, jaj, jaj!
És szegény Pinokkió olyan jajveszékelésben tört ki, hogy hét határba elhallatszott.
Dzsepettó az egész zagyva előadásból csak egyet értett: azt, hogy a bábu majd meghal éhen. Gyorsan előszedett három körtét a zsebéből.
- Ezt a három körtét szántam reggelimnek, de szívesen neked adom őket. Egyél csak, fiam, és váljék egészségedre!
- Ha azt akarod, hogy megegyem, előbb légy szíves, hámozd meg.
- Meghámozni? - ámuldozott Dzsepettó. - No, édes fiam, sose hittem volna, hogy ilyen finnyás vagy. Aki válogat, annak előbb-utóbb fölkopik az álla. Már gyerekkorában tanulja meg az ember, hogy mindent meg kell enni. Sose tudjuk, mi lesz; annyi baj érhet, annyi gond eshet ránk a világon.
- Szép, szép - bólogatott Pinokkió -, de én soha nem eszem hámozatlan gyümölcsöt. Nem állom a héját.
A jámbor Dzsepettó előhalászta a bicskáját, bámulatos béketűréssel meghámozta a három körtét, s a héját az asztal sarkára tette.
Pinokkió két falasra bekapta az első körtét. A csutkát el akarta hajítani. Dzsepettó azonban megfogta a karját.
- Ne dobd el! - mondta. - Hátha jó lesz még valamire.
- No, a csutkát aztán igazán nem eszem meg! - csattant föl Pinokkió.
- Nem lehessen tudni - felelte Dzsepettó nagy nyugalommal. - Sok minden megeshetik a világon.
Így aztán a három csutka se repült ki az ablakon. Odakerült mind a három az asztal sarkára, a héjkupac mellé.
Pinokkió megette, jobban mondva fölfalta a három körtét. Utána nagyot ásított.
- Még mindig éhes vagyok - mondta siránkozva.
- Mit adhatnék neked? - felelte az öreg. - Nincs már semmim.
- Semmid sincs? Igazán semmid sincs már?
- Semmi egyebem, mint ez a héj meg ez a három csutka.
- Sebaj! - mondta Pinokkió. - Ha nincs más, jó lesz a héj is.
Azzal majszolni kezdte, amit az előbb látni sem akart. Az első falathoz még fintorgott egy kicsit, a másodikhoz nem, a többit meg már olyan szaporán nyelte, hogy rövidesen mind megette, csutkástul. Akkor a hasára csapott, és elégedetten kijelentette:
- No, végre jóllaktam.
- Ugye, hogy igazam volt? - jegyezte meg Dzsepettó. - Ne legyen az ember se finnyás, se válogatós. Sose tudjuk, mi lesz; annyi baj érhet, annyi gond eshet ránk a világon.
8/
Dzsepettó új lábat farag Pinokkiónak. Eladja a zekéjét, ábécéskönyvet vásárol az árán
Alig verte el az éhét, Pinokkió máris morogni és nyafogni kezdett. Új lábat akart magának.
Dzsepettó azonban megbüntette a komiszságaiért: fél napon át hagyta, hadd siránkozzék, hadd jajgasson.
- Minek csinálnék új lábat neked? - mondta. - Hogy megint elszökjél hazulról?
- Dehogy szököm! - szipogta Pinokkió. - ígérem, hogy mától fogva jó leszek.
- Minden gyerek ezt mondja, ha akar valamit - mondta Dzsepettó.
- Ígérem, hogy iskolába fogok járni, és tisztességesen viselkedem.
- Minden gyerek ezt hajtogatja, ha akar valamit.
- De én nem vagyok olyan, mint a többiek. Én valamennyinél jobb vagyok, és mindig csak a színtiszta igazságot mondom, ígérem, papa, hogy tanulok valami mesterséget; támaszod és vigaszod leszek öreg napjaidra.
Dzsepettó fölöttébb zord képet vágott, de közben csupa könny volt a szeme, és sajgott a szíve a fájdalomtól, amiért ilyen szánalmas állapotban látja kedves csemetéjét. Nem is szólt többet; fogta a szerszámait, keresett két száraz ágat, és szorgosan munkához látott.
Egy óra sem telt bele, kész volt a két láb: két karcsú, nyurga, csupa ideg láb; nincs az a művész, aki szebbet bírt volna faragni. Akkor aztán így szólt:
- Csukd be a szemedet, és aludjál szépen.
Pinokkió lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludnék. Dzsepettó egy kis enyvet olvasztott egy tojáshéjban, azzal ragasztotta oda a két lábat a helyére. Mégpedig olyan ügyesen, hogy halvány vonalka se látszott a ragasztásnál.
A bábu, mihelyt észrevette, hogy új lába van, leugrott az asztalról, ahová Dzsepettó fektette, és elkezdett táncolni, bucskázni, cigánykerekezni, mintha megbolondult volna örömében.
- Hogy megháláljam a hozzám való jóságodat - mondta az öregnek -, most mindjárt iskolába akarok menni.
- Derék gyerek vagy!
- Hanem ahhoz valami ruha kellene.
Csakhogy Dzsepettó szegény volt, mint a templom egere, nem volt egy árva fityingje sem, amiből ruhát vehetett volna a bábunak. Csinált hát neki ruhát tarka papirosból, cipőt fakéregből, sapkát kenyérbélből.
Pinokkió nyomban odaszaladt a mosdótálhoz, annak a vizében nézegette magát. Tetszett neki a tükörképe, mert páváskodva kijelentette:
- Meg kell adni, úribb képem már nem is lehetne.
- Nem a ruha teszi ám az embert - mondta Dzsepettó -, hanem a tiszta ruha.
- Az lehet - felelte Pinokkió. - De valami még hiányzik hozzá, hogy iskolába mehessek. Mégpedig a legfontosabb.
- Ugyan mi?
- Hát az ábécéskönyv.
- Igazad van. De hogyan szerezzünk?
- Mi sem egyszerűbb. Az ember bemegy a könyvesboltba, és vesz.
- És a pénzt honnét veszi hozzá?
- Nekem nincs.
- Nekem sincs - mondta a jó öreg szomorúan. Erre elszomorodott Pinokkió is, bármilyen vidám fickó volt egyébként; mert az ínséget, ha igazi ínség, a gyerek is megérti.
- Várjunk csak! - kiáltott föl hirtelen Dzsepettó, és talpra ugrott. Belebújt az ócska pargetzekéjébe, és kiszaladt a házból.
Nemsokára visszajött; hozta nagy örömmel csemetéjének az ábécéskönyvet, a zekéje azonban nem volt sehol. Úgy jött meg, ingujjban, pedig odakint szitált a hó.
- Hol a zekéd, papa? - kérdezte Pinokkió.
- Eladtam.
- Miért?
- Nagyon melegem volt benne.
Pinokkió nyomban megértette a dolgot. Hálásan az öreg nyakába ugrott, és összevissza csókolta.
9/
Pinokkió eladja az ábécéskönyvet, hogy elmehessen a bábszínházba
Mihelyt elállt a havazás, Pinokkió hóna alá vágta a vadonatúj ábécéskönyvét, és útnak indult az iskolába. Útközben ábrándozni kezdett, csak úgy kergették egymást a szebbnél szebb káprázatok a fejében.
Azt mondta magában:
"Ma megtanulok olvasni az iskolában. Holnap megtanulok írni, holnapután számolni. Amilyen elmés vagyok, egykettőre sok pénzt fogok keresni; mindjárt az első keresetemből gyönyörű posztózekét csináltatok a papámnak. Dehogyis posztót! Aranyból, ezüstből lesz, gyémántgombokkal. Ennyit igazán megérdemel tőlem; ingre vetkezett a rút hidegben, csak hogy nekem könyvet vehessen és taníttathasson. Milyen áldozatot meg nem hoz egy apa a gyerekéért!"
Így tűnődött, így elmélkedett; de egyszerre mit hallott? Sípszót, dobszót, dudaszót a messzeségben. Ti-ti-ti, tu-tu-tu, zum-zum-zum...
Megállt, fülelni kezdett. Hosszú keresztút nyílt a közelben, annak a végéből hallatszott a muzsika. Az út a tengerpartra vezetett, egy kis faluba.
"Miféle zenebona lehet ez? Kár, hogy iskolába kell mennem, különben..."
Csak állt ott habozva, zavartan; pedig hát mindenképpen dönteni kellett, mitévő legyen: az iskolába menjen-e, vagy amoda, a dudaszóhoz?
"Ma inkább dudát hallgatok, iskolába majd holnap megyek - gondolta. - Nem szalad el az az iskola."
Nekivágott a keresztútnak, és futásnak eredt. Minél tovább futott, annál tisztábban hallotta a sípszót, dobszót, dudaszót: ti-ti-tu-tu-zum-zum-zum.
Csakhamar egy térre ért. Tele volt néppel a tér; közepén bódé, fából, ponyvából, tarkára festve. Abba tolongott befelé a rengeteg nép.
- Miféle bódé ez? - kérdezte Pinokkió egy falubéli fiútól.
- Olvasd el a plakátot, abból megtudod - felelte a fiú.
- Elolvasnám, ha tudnám, csak az a baj, hogy nem tudok olvasni.
- Szép kis tinó vagy, mondhatom! Hát akkor elolvasom neked én. Azon a plakáton tűzvörös betűkkel ez áll: Nagy Bábszínház.
- És régen megkezdték már?
- Most kezdik.
- Mennyi a bemenet?
- Négy krajcár.
- Nem adnál kölcsön négy krajcárt holnapig?
- Adni adnék - felelte a fiú -, csakhogy nem éppen ma.
- Eladom neked négy krajcárért a kiskabátomat.
- Sokra megyek egy tarka papírkabáttal! Ha megázom benne, le se kaparom többet a hátamról.
- Akarod inkább a cipőmet?
- Hogy begyújtsak vele?
- Hát a sapkámért mit adnál?
- Egy kenyérbél sapka! Még lerágnák a fejemről az egerek!
Pinokkió topogott, feszengett; már-már kibökte a végső ajánlatot, aztán mégse merte, aztán mégis kibökte:
- Az ábécéskönyvemért se adnál négy krajcárt?
Hanem annak a fiúnak jóval több esze volt, mint Pinokkiónak.
- Gyerek gyerektől nem vásárol - mondta, és hátat fordított.
De volt ott a közelükben egy ószeres, az nyomban jelentkezett.
- Négy krajcárért megveszem! - kiáltotta.
Máris számolta a pénzt, máris vitte a könyvet. Szegény Dzsepettó közben ingujjban didergett, csak azért, hogy ábécéskönyve legyen a csemetéjének!
...mondjam tovább ?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése