2011. november 13., vasárnap

Carlo Collodi Pinokkió

10/
A bábuk testvérükre ismernek Pinokkióban. Pompás ünnepséget rendeznek a tiszteletére; de egyszer csak előjön a bábos, Tűznyelő mester, és Pinokkió majdnem ebek harmincadjára jut

Mikor Pinokkió belépett a bábszínházba, olyan zendülés támadt, hogy kisebbfajta forradalomnak is beillett.

A függönyt már fölhúzták, már folyt az előadás.

Arlekinó és Pulcsinella javában veszekedtek a színpadon, és szokás szerint hajcibálással meg náspángolással fenyegették egymást.

A nézők a hasukat fogták nevettükben; tetszett nekik a derék házaspár pörlekedése, kéztárogatása, handabandázása. Mintha nem is bábok lennének, hanem igazi emberek.

Arlekinó egyszerre csak abbahagyta a szócsatát. A közönség felé fordult, fölemelte a karját, valahová a nézőtér vége felé mutatott, és fölindultán így kiáltott:

- Egek ereje! Álmodom, vagy ébren vagyok? Ne legyen Arlekinó a nevem, ha az ott nem Pinokkió!

- De bizony hogy Pinokkió! - sikoltotta Pulcsinella. Rozaura asszony is kikukkantott a színfalak mögül.

- Ő az! Ő az! - visította.

Erre a bábok mind előrohantak, és teli torokból ordították:

- Pinokkió! Pinokkió! Ott a mi testvérünk, Pinokkió! Éljen Pinokkió!

- Ide hozzám, Pinokkió! - üvöltötte túl valamennyit Arlekinó. - Fatestvéreid várnak, gyere gyorsan, borulj a karunkba!

A barátságos hívogatásra Pinokkió fölpattant, zártszékektől zsöllyékig ugrott, zsöllyékből föl a karmester fejére, onnét pedig a színpadra.

Elképzelni is nehéz, hogy erre mi történt. Azt az ölelkezést, azt a barátkozást! Hátba verték egymást, összecsimpaszkodtak, ugrabugráltak, kezet rázogattak; a bábszínház művészei és művésznői valósággal elárasztották Pinokkiót testvéri érzelmeik számtalan jelével.

Kétségkívül megható jelenet volt; a közönség azonban, látva, hogy a játék sehogy sem akaródzik folytatódni, végül is elunta a dolgot, és kiabálni kezdett:

- Elég volt! Elég volt! Lássuk a darabot!

Hiába; a bábuk, ahelyett hogy tovább játszottak volna, csak annál hangosabban ujjongtak, zsivajogtak. Végül is a vállukra kapták Pinokkiót, s úgy vitték diadalmenetben előre, a rivaldafénybe.

Hanem akkor megjelent a bábos. Nagy darab ember, iszonyú képpel; csak rá kellett nézni, máris végigfutott az ember hátán a hideg. Hosszú szakálla volt, majd a földet söpörte, és ráadásul olyan fekete volt, mintha tintába mártották volna. Szája kemence, szeme két rőt lámpa. Kígyóbőrből, rókafarokból fonott ostor a kezében.

Most aztán egy pissz se hallatszott többet. A légydongást is meg lehetett volna hallani. Szegény bábuk reszkettek, mint a nyárfalevél.

- Hogy mertél ide jönni és ilyen zűrzavart csinálni a színházamban?! - dördült rá Pinokkióra rekedt sárkányhangon a bábos.

- Higgye meg uraságod, igazán nem tehetek róla...

- Egy szót se! Majd este számot vetünk egymással!

Amint véget ért az előadás, a bábosmester ment egyenest a konyhába. Ott forgott a nyárson a vacsorája, egy hízott ürü. De még kellett volna alá egy kis fa a tűzre, hogy szép ropogósra piruljon. Hívta hát a mester Arlekinót meg Pulcsinellát.

- Ott lóg kint a szögön az a bábu, hozzátok ide gyorsan! Egy szót se halljak! Jó száraz fából van, ha a tűzre vetem, pompás lángot ad majd.

Arlekinó és Pulcsinella egy percig haboztak.

De a gazda olyan sötéten nézett rájuk, hogy megijedtek és engedelmeskedtek.

Kerültek-fordultak, hozták a karjukban máris szegény Pinokkiót. Ficánkolt a jámbor, akár a partra vetett hal, és keservesen így óbégatott:

- Ments meg, papám, ments meg! Nem akarok meghalni, nyárs tüzében megégni!

11/
Tűznyelő mester tüsszent egyet, és megbocsát Pinokkiónak. Utána Pinokkió menti meg Arlekinó életét

A bábosmestert Tűznyelőnek hívták, és félelmetes embernek látszott, kivált a szakálla miatt. Olyan volt ez a szakáll, mint egy nagy, fekete kötény, mellét is, hasát is, combját is eltakarta, majdhogy a bokájáig le nem ért. Alapjában véve azonban nem volt rossz ember a bábos. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az, hogy amikor elébe cipelték a boldogtalan Pinokkiót, aki kétségbeesetten rúgkapált, és egyre azt üvöltötte, hogy: "Nem akarok meghalni!" - Tűznyelő mesternek, ha akarta, ha nem, megesett rajta a szíve. Keményen küzdött ugyan érzékenysége ellen, de végül is nem bírta tovább, és egy hatalmasat tüsszentett.

Arlekinó olyan búbánatosan kornyadozott ott mellettük, akár a szomorúfűz; de erre a tüsszentésre egyszeriben földerült, Pinokkióhoz hajolt, és a fülébe súgta:

- Sose búsulj, testvér! A mester tüsszentett, ez annak a jele, hogy megszánt, és megmenekültél.

Tudni kell ugyanis, hogy míg a többi ember meghatottságában sírni kezd, vagy legalábbis úgy tesz, mintha sírna, és a szemét törülgeti, Tűznyelő mesternek a tüsszentés kezdte facsarni az orrát. Az ő szíve jósága így nyilatkozott meg.

Tüsszentett tehát egy nagyot, de azért továbbra is úgy mutatta, hogy iszonyúan haragszik, és ráreccsent Pinokkióra:

- Ne visíts! Máris fáj a gyomrom a jajongásodtól, beleállt a görcs, mintha... mintha... hapci, hapci! - És megint tüsszentett két dörgedelmeset.

- Egészségére! - mondta Pinokkió.

- Köszönöm. Apád-anyád él-e még? - kérdezte Tűznyelő mester.

- A papám él, de a mamámat sosem ismertem.

- Hogy fájna szegény apádnak, ha most tűzre vettetnélek! Derék öreg! Mennyire sajnálom! Hapci, hapci, hapci!

- Kedves egészségére! - nyájaskodott Pinokkió.

- Köszönöm. Egyébként én is elég sajnálatraméltó vagyok. Magad is láthatod, nincs több fám, amin szép pirosra süljön az ürüpecsenyém. Megvallom, éppen kapóra jöttél, remek tüzelő lett volna belőled. De ha egyszer úgy a szívemre vettem a sorsodat... No mindegy, majd a társulatom valamelyik bábuja kerül a nyárs alá tehelyetted. - Körülnézett, és nagyot kiáltott: - Hé, zsandárok!

Nyomban megjelent két fazsandár, két hosszú, szikár bábu, fejükön csákó, kezükben kard.

Tűznyelő mester rájuk hörrent:

- Fogjátok meg Arlekinót, kötözzétek meg, és hajítsátok tűzre! Hadd süljön szép pirosra a pecsenyém!

Szegény Arlekinó, ahogy ezt meghallotta, úgy elrémült, hogy egyszeriben összecsuklott, és arcra bukott a földön.

Pinokkió szíve majd meghasadt a keserves látványra. Tűznyelő mester elé térdelt, hosszú szakállát lucskosra áztatta keserves könnyeivel, és esengve rimánkodni kezdett:

- Kegyelem, jó uram!

- Nem vagyok úr! - mondta zordan Tűznyelő mester.

- Kegyelem, tekintetes lovag!

- Nem vagyok lovag!

- Kegyelem, méltóságos uram!

- Nem vagyok méltóságos!

- Kegyelem, kegyelem, fölséges mesterem! No, már erre a fölséges címzésre fülig szaladt a haragos Tűznyelő mester szája. Egyszeriben emberségesebb lett, és kezdett már szót érteni.

- Mit akarsz hát? - kérdezte Pinokkiótól.

- Kegyelmet kérek fölségedtől a szerencsétlen Arlekinónak.

- Itt nincs helye semmiféle kegyelemnek. Ha már téged megkíméltelek, ezt a pernahajdert kell tűzre vetnem, különben nem sül át a pecsenyém.

- Hát akkor - kiáltotta Pinokkió büszkén, és elhajította a kenyérbél sapkáját - tudom, mi a kötelességem! Gyertek, zsandárok! Kötözzetek meg, dobjatok a tűzbe! Mert nem igazság, hogy Arlekinó, az én szívbéli barátom haljon meg helyettem!

Erre a bátor kijelentésre, erre a hősies hangra ahány bábu csak ott volt, egytől egyig sírva fakadt. Sírt a két fazsandár is, akár a szopós bárány.

Egyedül Tűznyelő mester maradt fagyos és rideg, mint a jég.

De csak egy ideig. Mert lassacskán ő is elérzékenyült. Kezdte facsarni a tüsszentés az orrát. Harcolt vele vitézül, de végül is alul maradt, és öt dübörgő hapci!-val megadta magát.

- Derék gyerek vagy! - mondta, és karját tárta Pinokkió felé. - Gyere ide és csókolj meg!

Pinokkió mókus módjára kúszott föl a mester bozontos szakállán, és cuppanós csókot nyomott az orra hegyére.

- Kegyelmet kaptam? - szólalt meg a szegény Arlekinó olyan cingár hangon, hogy alig lehetett hallani.

- Kegyelmet kaptál - felelte Tűznyelő mester. Fejét csóválva nagyot sóhajtott. - Hiába, ma este bele kell törődnöm, hogy sületlen pecsenyét vacsorázzam. De ha még egyszer megharagít valaki...

Mihelyt híre futott a megkegyelmezésnek, az egész társulat a színpadra tódult. Mintha csak díszelőadás volna, meggyújtottak minden lámpát, minden fényszórót, és kezdődött a hejehuja, tánc. Hajnalig állt a bál.

12/
Tűznyelő öt aranyat ad Pinokkiónak, papája, Dzsepettó részére; de Pinokkió, ahelyett hogy hazavinné a pénzt, hallgat a Róka meg a Kandúr csábítására, és velük megy

Másnap reggel Tűznyelő mester félrehívta Pinokkiót.

- Hogy hívják a papádat? - kérdezte tőle.

- Dzsepettónak.

- Mi a foglalkozása?

- A szegénység.

- Sokat keres?

- Éppen annyit, amennyi ahhoz kell, hogy soha egy huncut fillér se legyen a zsebében. Tessék elgondolni, ábécéskönyvet is csak úgy bírt venni nekem, hogy az egyetlen zekéjét eladta. Pedig milyen agyonfoltozott, ócska rongy volt!

- Szegény ördög! Megesik rajta a szívem. Nesze, itt van öt arany, gyorsan vidd haza, mondd meg neki, hogy én küldöm, és hogy tiszteltetem.

Pinokkió nem győzte köszönni Tűznyelő mesternek a jóságát. Megölelte, megcsókolta a társulat valamennyi tagját, még a két zsandárt is, és nagy örvendezéssel hazafelé indult.

Fél kilométert se ment, találkozott az úton egy fél lábára sánta Rókával meg egy mindkét szemére vak Kandúrral: lassan bandukoltak, egymást segítve, egymást támogatva, ahogyan kenyeres pajtásokhoz illik. A sánta Róka járás közben a vak Kandúrra támaszkodott, a vak Kandúr meg a sánta Rókával vezettette magát.

- Jó napot kívánok, Pinokkió! - köszönt nagy udvariasan Róka koma.

- Honnan tudod a nevemet? - kérdezte csodálkozva a bábu.

- Jól ismerem apádat.

- Hol láttad?

- Tegnap este a kapujában.

- Mit csinált?

- Ingujjban didergett.

- Szegény papám! No de mától fogva nem didereg többet.

- Miért nem didereg mától fogva?

- Mert nagy úr lett belőlem.

- Belőled? - kérdezte gúnyosan vihogva a Róka. Vigyorgott a Kandúr is, de hogy ne vegyék észre, a bajuszát pödörgette.

- Ez nem nevetséges! - kiáltotta Pinokkió bosszúsan. - Nem bánom, ha összefut is a szájatokban a nyál, de ide süssetek!

Azzal megmutatta nekik az öt aranyat, amit Tűznyelő mestertől kapott.

A gyönyörűséges pénzcsörgésre a Róka önkéntelenül kinyújtotta a sánta lábát, a Kandúrnak meg fölfénylett a vak szeme, mint valami zöld lámpás, hanem aztán nyomban be is csukódott, olyan gyorsan, hogy Pinokkió semmit sem vett észre.

- És mi a szándékod az öt arannyal? - kérdezte a Róka.

- Először is veszek a papámnak egy vadonatúj zekét, aranyból, ezüstből, gyémántgombokkal; aztán pedig veszek magamnak egy ábécéskönyvet.

- Magadnak?

- Magamnak hát. Mert ha nem tudnád, iskolába akarok járni, és tanulni akarok.

- Valamikor rajtam is erőt vett a tanulás ostoba szenvedélye - mondta gyászosan a Róka. - Meg is sántultam belé!

- Ez az ostoba szenvedély rajtam is kitört egyszer - siránkozott a Kandúr. - Bele is vakultam!

Megszólalt erre egy Rigó, ott gubbasztott az út menti sövényen, azt mondta:

- Pinokkió, ne hallgass a rossz barátok tanácsára, mert megbánod!

De egyelőre csak a szegény Rigó bánta meg: a Kandúr ugrott egyet, rávetette magát, és tollastul-csőröstül lenyelte, még csak meg se nyikkanhatott a boldogtalan madár. Utána megtörülte a száját, s újra lecsukta a szemét, adta tovább a vakot.

- Szegény Rigó! - mondta Pinokkió. - Miért bántál el így vele?

- Hogy móresra tanítsam. Legközelebb majd nem üti bele a csőrét a mások dolgába. Túl voltak már a fele úton, mikor a Róka hirtelen megállt.

- Nem akarod megszaporítani a pénzedet? - kérdezte a bábutól.

- Tessék?

- Nem akarsz abból a hitvány öt aranyból százat, ezret, kétezret csinálni?

- Hát azt meg hogyan?

- Egyszerűen. Ahelyett, hogy hazamennél, gyere velünk!

- Hová?

- Kuvikországba.

Pinokkió töprengett egy ideig, aztán határozottan kijelentette:

- Nem megyek. Mindjárt hazaérek, és haza is akarok menni, vár otthon a papám. Mennyit sóhajtozhatott szegény öreg, hogy így elmaradtam! Ráadásul komisz kölyök voltam, igaza volt a Szóló Tücsöknek, amikor azt mondta: "Az engedetlen gyerekeknek sosem lesz igazán jó soruk a földön." Ezt én a magam kárán tapasztaltam, baj baj után szakadt a nyakamba. Tegnap este is Tűznyelő mesternél olyan veszélyben forogtam, hogy jobb nem is gondolni rá. Brrr! Még most is borsódzik bele a hátam.

- Szóval haza akarsz menni - mondta a Róka. - Hát csak menj, te látod kárát.

- De mekkora kárát! - toldotta meg a Kandúr.

- Gondold meg, Pinokkió, elszalasztod a szerencsédet.

- De mekkora szerencsét! - mondta megint a Kandúr.

- Máról holnapra kétezret hozna az öt aranyad.

- Kétezret bizony - visszhangozta a Kandúr.

- De hát hogyan? - kérdezte Pinokkió, és tátva maradt a szája.

- Mindjárt megmagyarázom - mondta a Róka. - Tudnod kell, hogy Kuvikországban van egy varázslatos mező, úgy hívják, a Csodák Mezeje. Ott kis lyukat ásol, beleteszel, mondjuk, egy aranypengőt, aztán betemeted, megöntözöd két vödör tiszta vízzel, kevéske sót hintesz rá, és szépen hazamegy lefeküdni. Míg te alszol, azalatt az arany éjszaka kihajt, kivirágzik, s ha másnap reggel kimegy a mezőre, mit gondolsz, mi vár ott? Egy egész bokor arany!

Pinokkió nem győzött hova lenni ámulatában.

- És ha mind az öt aranyamat elültetem, mennyit találok másnap reggel? - kérdezte.

- Egyszerű szorzás kérdése az egész - felelte fölényesen a Róka. - Akár az ujjadon is kiszámíthatod. Tegyük föl, hogy minden aranyad egy-egy ötszázas fürtöt terem: ötször öt az huszonöt, tehát másnapra ötször ötszáz, vagyis kétezer-ötszáz aranyad lesz.

- Ez aztán a jó dolog! - rikkantott Pinokkió, és bokázni kezdett örömében. - Ha leszüreteltem, kétezret megtartok magamnak, a többi ötszáz a tiétek.

- Csak nem akarsz borravalót adni nekünk? - méltatlankodott nagy sértetten a Róka.

- Borravalót, nekünk! - ismételte a Kandúr.

- Mi nem piszkos haszonra dolgozunk - mondta a Róka. - Mi csak másokat akarunk gazdaggá tenni.

- Másokat, bizony - mondta rá a Kandúr.

"Milyen nemes lelkek!" - gondolta Pinokkió, és esze ágában sem volt már hazamenni, magának ábécét, a papájának új zekét venni.

- Rajta, induljunk, veletek tartok! - mondta a Rókának meg a Kandúrnak.

...holnap majd tovább mesélem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...