A kék hajú lányka házába viteti Pinokkiót. Ágyba fekteti, és három orvost hívat hozzá, hogy megtudja, él-e, hal-e
16/
16/
Lógott hát szegény Pinokkió a tölgyfán, s inkább látszott már holtnak, mint elevennek. Akkor a kék hajú lányka megint kinézett az ablakán, és meglátta a szélben kalimpáló bábut. Megesett rajta a szíve, és hármat tapsolt.
Erre a jelre nagy szárnysuhogás támadt, megjelent egy hatalmas Sólyom, és az ablakpárkányra ült.
- Mit parancsolsz, kedves Tündér? - kérdezte, és mély hódolattal bókolt a csőrével. Tudni kell ugyanis, hogy a kék hajú lányka voltaképpen jóságos Tündér volt, és már vagy ezer esztendeje lakott annak az erdőnek a szélén.
- Látod ott az Óriástölgy ágán azt az ide-oda himbálódzó bábut? Röpülj oda, vágd el csőröddel a kötelét, és fektesd le szépen a fa alá.
A Sólyom elszállt; két perc múlva vissza is tért. Azt mondta:
- Megtettem, amit parancsoltál.
- És mi van vele? Holt-e vagy eleven?
- Inkább holtnak tetszik, de még nem egészen, mert amikor kioldottam a nyakán a hurkot, nagyot sóhajtott, és azt rebegte: "Így már jobb."
A Tündér most kettőt tapsolt. A jelre előjött egy pompás Uszkár, két lábon, akár egy ember.
Egyenruhát viselt, fején aranyzsinóros, háromszögletű kalap, bodrosan folytak ki alóla parókájának fehér fürtjei. Kabátja csokoládészínű, gyémántgombokkal és két nagy zsebbel a csontnak, amit ebédnél szokott kapni úrnőjétől. Kurta nadrágja karmazsin bársonyból; harisnyája selyem, lábán lakkcipő. Hátul a kabátján világoskék atlaszból olyasmi, mint az esernyő tokja; abba dugta a farkát, ha esett az eső. Kivéve ezt a tokot, szakasztott olyan volt, mint régi képeken az urasági kocsisok.
- Ide figyelj, Pajti! - mondta neki a Tündér. - Fogj be gyorsan a legszebb hintómba, és hajts az erdőnek. Az Óriástölgy alatt találsz egy szegény, félhalott bábut. Emeld föl szépen, fektesd a hintó párnájára, és hozd ide hozzám. Megértetted?
Az Uszkár kétszer-háromszor megcsóválta a kék atlasztokját, így mutatta, hogy mindent ért. Azzal már ment is.
Csakhamar szép, halványkék hintócska gördült ki a színből. Párnáit kanáritollal töltötték, bélése habtejszín, kárpitja tojáshab. Száz pár fehér egér húzta; bakján az Uszkár ült, pattogtatta ostorát, ahogy a postakocsisok szokták, ha sietős az útjuk.
Nem telt bele negyedóra, a hintó visszatért. A Tündér nagy aggodalmában odakint várta a küszöbön. Karjába vette a szegény bábut, bevitte egy gyöngyház falú kis szobába, és elszalajtott a környék leghíresebb orvosaiért.
Egykettőre ott is voltak, egyik a másik után: egy Holló, egy Bagoly meg egy Tücsök. Pinokkió ágya köré gyűltek, a Tündér pedig így szólt hozzájuk:
- Uraim, azt szeretném tudni az uraktól, vajon ez a szerencsétlen bábu holt-e vagy eleven.
Először a Holló lépett elő, megtapogatta Pinokkió pulzusát, aztán megtapogatta az orrát meg a lába kisujját; majd miután mindezt alaposan megtapogatta, ünnepélyes képpel kijelentette:
- Szerintem halott; de ha netán mégse halt meg, akkor kétségkívül él.
- Nem szívesen mondok ellent kiváló Holló kartársamnak és barátomnak - szólt másodikul a Bagoly -, de szerintem éppen ellenkezőleg, a bábu igenis él, de ha netán mégsem élne, akkor kétségkívül meghalt.
- Kegyelmed nem mond semmit? - fordult a Tündér a Tücsökhöz.
- Nekem az a véleményem - felelte a Tücsök -, hogy az okos orvos, ha nem tud mit mondani, inkább hallgat. Ennek a bábunak egyébként fölöttébb ismerős a képe, ezzel én már találkoztam.
Pinokkió eddig mozdulatlanul feküdt, akár a tuskó, de most mintha megrándult volna, úgyhogy még az ágy is belenyekkent.
- Ez a bábu - folytatta a Tücsök - cégéres gazember...
Pinokkió kinyitotta, de tüstént le is hunyta a szemét.
- Közönséges himpellér, dologtalan naplopó, megrögzött csavargó, elvetemült pernahajder.
Pinokkió a paplan alá bújt.
- Engedetlen lurkó, javíthatatlan gazfickó! Szegény apjának a szíve szakad miatta bánatában.
Erre hirtelen keserves sírás-jajgatás hallatszott a szobában. Az orvosok azt sem tudták, hová legyenek az ámulattól, amikor fölhajtották a paplant, és látták, hogy Pinokkió sír, Pinokkió jajgat.
- Ha a halott elkezd jajveszékelni, nyilvánvaló, hogy a gyógyulás útjára tért - jegyezte meg a Holló.
- Nem szívesen mondok ellent kiváló kartársamnak és barátomnak - mondta a Bagoly -, de szerintem inkább annak a nyilvánvaló jele, hogy esze ágában sincs holtnak lenni.
A cukrot lenyeli Pinokkió, az orvosságot nem. Kosárba akarják rakni; erre beveszi az orvosságot is. Utána nagyot füllent, mire büntetésből megnő az orra
17/
17/
Erre hozott valami fehér port, föloldotta fél pohár vízben, és így szólt szíves szeretettel:
- Idd meg ezt, és egykettőre meggyógyulsz.
Pinokkió a pohárra sandított, elhúzta a száját, és sírós hangon azt kérdezte:
- Édes vagy keserű?
- Keserű, de jót fog tenni.
- Ha keserű, akkor nem kell.
- Fogadj szépen szót, és idd meg!
- Utálom a keserűt!
- Idd meg szépen! Ha megittad, kapsz egy darab cukrot, attól helyrejön a szájad íze.
- Hol a cukor?
- Itt - mondta a Tündér, és elővett egy szemet egy arany cukortartóból.
- Előbb kérem a cukrot, utána majd megiszom azt a keserűséget.
- Megígéred?
- Meg, meg.
A Tündér odaadta neki a cukrot. Pinokkió egyetlen szempillantás alatt szétharapta és lenyelte.
- Kár, hogy a cukor nem gyógyszer - mondta a szája szélét nyalogatva. - Ilyen orvosságot mindennap bevennék.
- Most aztán álld az ígéretedet, és idd meg szépen ezt a pár kortyot; meglátod, meggyógyulsz tőle.
Pinokkió nagy utálkozással kezébe vette a poharat, beledugta az orra hegyét, a szájához emelte, megint beledugta az orrát, végül pedig így szólt:
- Nem bírom meginni. Nagyon keserű.
- De hiszen még nem is kóstoltad!
- A nélkül is el tudom képzelni. Érzem a szagáról. Kérek még egy szem cukrot, és utána megiszom.
A Tündér csodálatos türelemmel még egy cukrot a szájába dugott, s utána kínálta megint a poharat.
- Így nem bírok inni - nyafogta fintorogva Pinokkió.
- Mért nem?
- Nyomja a lábamat az a párna.
A Tündér elvette a párnát.
- Hiába, így se bírom meginni.
- Hát most meg miért nem?
- Mert félig nyitva az ajtó.
A Tündér odament és becsukta.
- Akkor se! - kiáltott föl Pinokkió. - Nem és nem! - sírta. - Sose fogom meginni ezt a keserű vizet!
- Megbánod, fiacskám.
- Nem érdekel!
- Súlyos beteg vagy.
- Az se érdekel!
- Hamarosan elvisz a láz.
- Bánom is én.
- Nem félsz tőle, hogy belepusztulsz?
- Inkább elpusztulok, mint hogy megigyam azt a szörnyűséget.
- Hát jó - mondta a Tündér, és otthagyta.
Alig tette be maga után, máris újra kinyílt az ajtó. Pinokkió azt hitte, a Tündér jön vissza az orvossággal; gyorsan úgy tett, mintha aludnék.
De nem a Tündér volt, hanem négy szénfekete nyúl. Kosarat hoztak, olyasfajtát, csak éppen kicsiben, aminőben a tüzelőt szokták hordani. Letették a szoba közepére, odamentek Pinokkióhoz, tetőtől talpig végigtapogatták.
- No, ennek kampec - mondta az egyik.
- Vihetjük is - mondta a másik.
Pinokkió erre már fölnézett, sőt föl is ült ijedtében.
- Hová akartok vinni? - kérdezte rémülten.
- Ki a fáskamrába a többi tüzelőhöz.
- De hiszen én nem vagyok tűzifa!
- Még nem, de mert nem ittad meg az orvosságot, mindjárt az leszel.
Pinokkiónak eszébe jutott, mennyi baja volt már a tűzzel. Egyszer megégett a lába, másodszor Tűznyelő mester akart pecsenyét sütni a lángján, harmadszor a fenyőfa gyulladt ki alatta. Most meg kosárba akarják rakni, a végén még fölhasogatják gyújtósnak. Úgy megrémült, hogy elkezdett jajgatni, ahogy csak a torkán kifért:
- Jaj, jaj, jaj, drága jó Tündér! Gyere vissza, kérlek, szabadíts ki ezeknek a fekete hóhéroknak a markából; megiszom az orvosságot, akármilyen keserű is!
És amikor a Tündér megjelent az ágya mellett, mohón kikapta a poharat a kezéből, és egy hajtásra kiitta.
- Most az egyszer még megúsztad a dolgot - mormogták a nyulak, fogták a kosarukat, és elmentek.
Pinokkió pedig úgy kipattant az ágyból, mintha soha semmi baja se lett volna. Tudni való ugyanis, hogy a fabábuk nagyon ritkán betegszenek meg, és még annál is hamarabb meggyógyulnak.
Kiugrott hát az ágyból, és elkezdett föl-alá szaladgálni a szobában, azt se tudta, hová legyen jókedvében.
- Nem megmondtam, hogy az orvosság jót fog tenni? - kérdezte tőle a Tündér.
- Az nem szó, hogy jót tett! Egyenesen újjászülettem tőle!
- És látod, mégse akartad meginni! De legközelebb már nem fogod kéretni magad, igaz? Most pedig gyere ide szépen, és mondd el, hogyan kerültél a gyilkosok kezébe.
- Az úgy volt, hogy Tűznyelő mester a kezembe nyomott pár aranyat, és azt mondta: "Fogd, és vidd haza a papádnak!" - de én útközben találkoztam a Rókával meg a Kandúrral, két, fölöttébb tisztes személlyel, és ők azt mondták nekem: "Akarod, hogy ezret meg kétezret fiaddzék az aranyad? Gyere velünk, elvezetünk a Csodák Mezejére." Én erre azt feleltem: "Mehetünk." Ők pedig azt mondták: "Megpihenünk a Vörös Rák fogadóban, és majd éjfélkor továbbmegyünk." Mikor aztán fölkeltem, nem leltem, csak hűlt helyüket. Nekivágtam hát az éjszakának, de azt el se lehet mondani, hogy mekkora sötétségben, s akkor jött két útonálló rablógyilkos, fekete szeneszsákban mind a kettő, és rám rivalltak, hogy elő a pénzzel, én pedig azt mondtam, egy huncut vasam sincs, mivel a négy aranyat a nyelvem alá dugtam. Akkor az egyik rabló bele akart nyúlni a számba, én meg alaposan beleharaptam a kezébe, de közben a szám fura módon tele lett szőrrel, nem győztem köpködni. A gyilkosok mögöttem futottak, én a gyilkosok előtt, és addig szaladtunk, míg el nem csíptek, és amikor elcsíptek, fölkötöttek egy fára, aztán azt mondták, csak lógjak nyugodtan, holnap majd visszajönnek, akkor úgyis végem, és úgy ellátom a számat, hogy könnyen kiszedik belőle a négy aranyat, amit a nyelvem alá dugtam.
- És most? - kérdezte a Tündér. - Most hova tetted a négy aranyadat?
- Elvesztettem - füllentette Pinokkió; a négy arany ugyanis ott lapult a zsebében.
Abban a minutában kéthüvelyknyit nőtt az orra, pedig épp elég hosszú volt eddig is.
- Hol vesztetted el?
- Az erdőben.
Erre a második hazugságra megint nőtt egyet az orra.
- No, ha itt vesztetted el az erdőben, akkor sebaj! - mondta a Tündér. - Ez olyan erdő, hogy akármit veszítenek el benne, minden megkerül.
- Most jut eszembe, nem is vesztettem el - hebegte Pinokkió zavartan. - Észre se vettem, és lenyeltem az előbb az orvossággal.
A harmadik hazugságra hirtelen akkorára nyúlt az orra, hogy már nem bírt tőle se jobbra fordulni, se balra. Ha erre fordult, beleverte az ablakba vagy az ágyba, ha meg amarra, akkor a falba vagy az ajtóba. Amikor pedig megpróbálta egy kicsit följebb emelni a fejét, majdhogy ki nem bökte a Tündér szemét.
A Tündér meg csak nézte és nevetett.
- Mit nevetsz? - kérdezte a bábu.
Nagy zavarba jött, és erősen gondolkodóba esett orrának ettől a mérhetetlen növekedésétől.
- A hazugságaidon - felelte a Tündér. - Azokon mulatok.
- Honnan tudod, hogy hazudtam?
- Semmit nem lehet olyan könnyen fölfedezni, mint a hazugságot - felelte a Tündér. - Jegyezd meg, fiacskám: kétfajta hazugság van. Az egyik sántít, a másiknak az orra hosszú. A tied hosszú orrú hazugság.
Pinokkió legszívesebben világgá szaladt volna szégyenletében. De nemhogy világgá, hanem még csak a szobából se tudott kiszaladni: akkora volt az orra, hogy nem fért ki vele az ajtón.
Pinokkió újra találkozik a Rókával meg a Kandúrral. Elmegy velük aranyat ültetni a Csodák Mezejére
18/
- Milyen jó vagy, kedves Tündér, és mennyire szeretlek - mondta Pinokkió a szemét törülgetve.
- Én is szeretlek téged - mondta a Tündér. - Ha nálam maradsz, testvéremmé fogadlak, szerető nénéd leszek, te meg az én öcsém.
- Maradok, hogyne maradnék... De mi lesz szegény papámmal?
- Arra is gondoltam. Üzentem neki, és itt is lesz, még mielőtt leszáll az éjszaka.
- Igazán? - rikkantott Pinokkió egy nagyot örömében. - Akkor, ha megengeded, elébe mennék; már alig várom, hogy megcsókolhassam szegény jó öreget; annyit szenvedett miattam!
- Eredj csak, de vigyázz, el ne tévedj! Ha az erdőn át mégy, biztosan találkozol vele.
Pinokkió nyomban útnak indult. Ahogy beért az erdőbe, futni kezdett, mint a nyúl. Futott egy darabig, aztán mikor az Óriástölgy környékére ért, hirtelen megtorpant: neszt hallott a sűrűből. A következő percben megjelent az úton - mit gondoltok, ki? A Róka meg a Kandúr: két cimborája, akivel együtt vacsorázott a Vörös Rákban.
- Nicsak, ami kedves Pinokkió barátunk! - kiáltott föl a Róka, és megölelte, megcsókolta. - Hogy kerülsz te ide?
- Hajaj! - mondta a bábu. - Nagy sora van annak, majd rendre elmesélem. Azzal kezdődik, hogy a múlt éjszaka, mikor ott hagytatok a fogadóban, rablógyilkosokba botlottam az úton.
- Gyilkosokba? Ó, te szegény! És mit akartak?
- El akarták rabolni az aranyaimat.
- Gazemberek! - mondta a Róka.
- Cégéres gazemberek! - lódította meg a Kandúr.
- Persze futásnak eredtem, ők meg mindenütt a nyomomban. Amíg csak utol nem értek, és föl nem akasztottak ennek a fának az ágára.
És Pinokkió az Óriástölgyre mutatott: ott állt kétlépésnyire tőlük.
- Hát ez borzasztó! - sopánkodott a Róka. - Ilyen elvetemült világban élünk! Maholnap már nincs is hol meghúzza magát a magunkfajta tisztességes ember.
Ahogy így beszélgettek, Pinokkiónak föltűnt, hogy a Kandúr sántít a jobb mellső lábára; be is van bugyolálva a lába, mint a sebesülteké.
- Mi történt a lábaddal? - kérdezte tőle nagy részvéttel.
A Kandúr felelni akart valamit, de csak zavaros dadogás lett belőle.
- Túlságosan szerény a barátom, azért nem felel a kérdésre - vágott közbe gyorsan a Róka. - Majd én elmondom helyette a dolgot. Az történt, hogy egy órája egy vén farkassal találkoztunk az úton; majd éhen veszett szegény pára, és valami kis alamizsnát koldult tőlünk. Csakhogy nekünk egy halszálka nem sok, annyi ennivalónk sem volt. Mit tett erre az én hős lelkű barátom? Odaadta a farkasnak a fél mancsát, hogy el ne pusztuljon ínségében!
És a Róka egy könnycseppet törült ki a szeméből.
Pinokkió is erősen meghatódott. A Kandúrhoz lépett, és a fülébe súgta:
- Ha minden macska olyan volna, mint te, ugyancsak cincoghatnának az egerek.
- És most mit keresel errefelé? - kérdezte a bábutól a Róka.
- Várom a papámat. Minden pillanatban itt lehet.
- Hát az aranyad?
- Itt van a zsebemben. Illetve csak négy van itt, az ötödik ott maradt a Vörös Rákban.
- Ha az ember meggondolja, hogy a négyből ezer meg kétezer lehetne! Miért nem fogadod meg a tanácsomat? Miért nem veted el a pénzedet a Csodák Mezején?
- Majd legközelebb. Most sajnos lehetetlen.
- Legközelebb már késő lesz - mondta szomorúan a Róka.
- Miért?
- Mert a mezőt megvette valami nagy úr, és holnaptól fogva tilos pénzt ültetni rajta.
- Milyen messze van innét az a mező?
- Legföljebb két kilométer. Velünk jössz? Fél óra alatt odaérünk; mindjárt el is veted a négy aranyat, pár percre rá leszüreteled a termést, és estére dagadt zsebbel térhetsz vissza. Jössz hát?
Pinokkió először habozott, mert eszébe jutott a Tündér, az öreg Dzsepettó, meg amit a Tücsök mondott; aztán végül is úgy tett, ahogy az oktalan gyerekek szoktak ilyen helyzetben: bólintott a csábító ajánlatra, és kijelentette:
- Mehetünk.
Mentek, mendegéltek, félnapi vándorlás után egy városba értek, úgy hívták, hogy Csilicsalavár. Attól fogva, hogy kapuján beléptek, Pinokkió nem győzte a fejét kapkodni ámulatában. Az utcákon kopasz kutyák ásítoztak éhükben, pőrére nyírott juhok dideregtek, pucér kakasok koldultak, a nyomorultaknak mintha a tarajukat is leborotválták volna; lepkéket lehetett látni, ide-oda csúszkáltak a földön, nem tudtak repülni, mert eladták aranyporos szárnyukat; pávák kuporogtak a sarkokban, és nyoma sem volt legyezős farkuknak, mert ők is eladogatták a szivárványszínű farktollaikat; mindenütt lúdbőrös ebek, tollukfosztott madarak: egy sereg pórul járt, éhes koldus. Időnként szemérmesen félrehúzódtak, és utat engedtek egy-egy pompás hintónak. Az egyikben egy ravasz róka pöffeszkedett, a másikban egy tolvaj szarka parádézott, a harmadikban egy kihízott keselyű kevélykedett.
Pinokkió megrökönyödve nézte ezt a riasztó látványt, és kezdte magát rosszul érezni; hirtelen arra gondolt, talán mégis jobb lenne visszafordulni. De a Róka megsejthette a gondolatát, mert erélyesen belékarolt, s ugyanakkor belékarolt a másik oldalon a Kandúr is.
- Nem kell annyit bámészkodni! - mondta szigorúan a Róka.
- Nem azért jöttünk, hogy a szájunkat tátsuk, hanem azért, hogy megfiadztassuk a pénzedet.
Így vezették, jobban mondva vonszolták át Pinokkiót a városon, míg a túlsó kapun túl egy mezőre nem értek.
- Megérkeztünk - mondta a Róka. - Ez a Csodák Mezeje.
Igaz, hogy semmi csodálatos nem látszott rajta, olyan volt, mint minden más kopár mező; Pinokkió mégis megkönnyebbült, hogy végre céljuknál vannak.
- Hajolj le, kaparj lyukat a földbe, és tedd bele az aranyaidat! - rendelkezett a Róka.
Pinokkió szó nélkül engedelmeskedett. Megásta a lyukat, beletette a négy aranyát, és szépen rájuk húzta a kiásott földet.
- Meg is kell ám öntözni! - mondta a Róka. - Ott a kút, abból hozhatsz vizet. Egy vödör elég lesz.
Pinokkiónak nem volt vödre; lehúzta hát a cipőjét, abban hordta a vizet az öntözéshez.
- Kell még valamit csinálni? - kérdezte végül.
- Semmit - mondta a Róka. - Elmehetünk. Te húsz-huszonöt perc múlva visszajössz. Akkorra már kihajtott a fácska a földből; ágai tele lesznek arannyal.
Szegény bábu csak úgy repesett a reménységtől. Nem győzött hálálkodni a Rókának meg a Kandúrnak.
- Hol találkozunk utána? - kérdezte tőlük. - Szeretném, ha illő jutalmat adhatnék nektek a jóságtokért.
- Jutalmat? - kérdezte sértetten a Róka.
- Jutalmat? - dörmögte utána a Kandúr.
- Vedd tudomásul végre - mondta a Róka -, hogy amit teszünk, nem jutalomért tesszük. Éppen elég jutalom nekünk az öröm, ha megtaníthatunk arra, hogyan lehet meggazdagodni munka és fáradság nélkül.
- Munka és fáradság nélkül - ismételte a Kandúr.
Azzal elbúcsúztak Pinokkiótól, szerencsés szüretet kívántak neki, és elballagtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése