Carlo Collodi Pinokkió
A Vörös Rák fogadóban
13/
13/
...mesélem tovább...
- Térjünk be ide - ajánlotta a Róka. - Harapunk valamit, és pihenünk egy órácskát. Éjfélkor majd továbbindulunk, hogy hajnalra ott legyünk a Csodák Mezején.
Beléptek a kocsmába, és asztalhoz ültek, de étvágya egyiküknek se volt.
Szegény Kandúrnak fájt a gyomra, nem bírt egyebet enni, csak harmincöt paradicsomos halat és négy adag sajtos pacalt, de ezt nem elég fűszeresen készítették, hát kért hozzá külön vajat és reszelt parmezán sajtot, mégpedig háromszor.
Szívesen falatozott volna egyet-mást a Róka is, de mert az orvosa szigorú diétára fogta, be kellett érnie egy tál kakukkfüves nyúllal és körítésül hozzá egy kis zsenge jércével és fiatal kakassal. Utána változatosság kedvéért becsináltat rendelt fürjből, fogolyból, üreginyúlból, békacombból, gyíkból, s egyebet aztán már nem is kívánt. Úgy utálkozik minden ételtől - mondta -, hogy egy falatot se bírna lenyelni.
Pinokkió evett közülük a legkevesebbet. Nem kért, csak egy gerezd diót meg egy morzsácska kenyeret, aztán azt is otthagyta a tányérján. - Szegény gyerek gondolatban már a Csodák Mezején járt, és előre megnyomta a sok arany a gyomrát.
Vacsora után azt mondta a Róka a fogadósnak:
- Nyiss két rendes szobát, egyet Pinokkió úrnak, egyet nekem meg a barátomnak. Szundítunk egyet, mielőtt továbbmegyünk. Éjfélkor indulunk, el ne felejts fölkelteni minket!
- Kérem, kérem - mondta szolgálatkészen a fogadós, de közben rákacsintott a Rókára, meg a Kandúrra, mintha azt mondaná: "Jó, jó, tudom én, honnét fúj a szél; nem lesz semmi hiba."
Pinokkió, alighogy lefeküdt, nyomban mély álomba merült. Azt álmodta, szépséges mező kellős közepén van, a mező telis-tele fával, a fák fürtökkel, a fürtök meg csupa aranypénzből vannak, ide-oda hajlongnak, lengedeznek a fuvalomban, cinn-cinn-cinn, mintha kínálnák magukat: "Tessék, tessék, vegyen, aki akar, amennyit akar." Hanem amikor álma legszebb pillanatához érkezett, vagyis amikor szüretelni kezdte a csengő-bongó fürtöket, három kemény koppantás hallatszott az ajtón, és fölébresztette.
A fogadós zörgetett, jelentette, hogy az óra éjfelet ver.
- Készen vannak már az útitársaim? - kérdezte Pinokkió.
- Hogy készen vannak-e? Már el is mentek vagy két órája.
- De sürgős lett nekik egyszerre!
- A Kandúr üzenetet kapott, hogy az egyik cicájának lefagyott a lába; szegény jószág a végét járja.
- Kifizették a vacsorát?
- Csak nem képzeli uraságod? Finom úri személyek azok, nem sértik meg ilyen otrombasággal a vendéglátójukat.
- Pedig ezt a sértést kibírtam volna - mondta Pinokkió a fejét vakarva. - És mit mondtak, hol találkozunk?
- Virradatkor a Csodák Mezején.
Pinokkió kifizette mindhármuk vacsoráját, kerek egy aranyba került. Miután így megkönnyebbítették, útnak indult.
Ha ugyan útnak indulás, ha valaki ide-oda tapogatódzik. Mert odakint olyan sűrű sötétség volt, hogy az orra hegyéig se látott. Sehol még egy levél se rezdült. Csak egy-egy kuvik rebbent el mellette, keresztül az úton, és megsuhintotta szárnyával az arcát. "Ki az?!" - kiáltott ilyenkor Pinokkió, és ijedten hőkölt hátra. Körös-körül a dombok hideglelősen visszhangozták: Ki az? Ki az? Ki az?
De azért mégiscsak ment, mendegélt valahogyan. Egy tuskón egyszer csak egy apró állatkát pillantott meg: fakó fénnyel világított, mint mécses a bura alatt.
- Hát te ki vagy? - kérdezte tőle.
- A Szóló Tücsök árnyéka - felelte a parányi kis lény olyan vékonyka hangon, mintha egy másik világból szólt volna.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte a bábu.
- Szeretnék egy tanácsot adni neked. Fordulj vissza, vidd haza a megmaradt négy aranyadat szegény apádnak. Egyre sír-rí a jámbor, elemészti utánad a bánat.
- Holnap úgyis gazdag uraság lesz a papámból, mert ez a négy arany kétezerre fog szaporodni.
- Sose higgy te azoknak, édes fiam, akik azt ígérik, hogy egy nap alatt meggazdagítanak! Az ilyenek többnyire vagy bolondok, vagy csirkefogók. Fogadd meg a szavamat, és menj haza szépen!
- Márpedig én továbbmegyek.
- Késő van már.
- Mondom, hogy továbbmegyek.
- Sötét az éjszaka.
- Azért is továbbmegyek!
- Veszedelmes az út errefelé.
- Annál inkább továbbmegyek!
- Gondold meg, ha egy gyerek mindig a saját feje után megy, előbb-utóbb pórul jár.
- Megint a régi nóta. Jó éjszakát, Tücsök!
- Jó éjszakát, Pinokkió! Óvakodjál a gyilkosoktól, rablóktól, útonállóktól!
Azzal a Szóló Tücsök eltűnt, mint mikor elfújják a mécsest. Az útra ismét sötétség borult, még sűrűbb, mint az előbb.
Pinokkió, mert nem hallgatott a Szóló Tücsökre, gyilkosok kezére jut
14/
14/
Nem fejezhette be elmélkedését: mintha haraszt zördült volna a háta mögött.
Megfordult, és a sötétben két fekete alakot látott. Szeneszsákba bújva, lábujjhegyen ugrándozva szaladtak utána, akár a kísértetek.
"Hát nem itt vannak!" - mondta magában Pinokkió, és mert nem tudta hirtelenében, hova rejtse az aranyait, gyorsan a szájába vette, és a nyelve alá dugta őket.
Aztán megpróbált elszelelni. De alig tett egy lépést, karon ragadták, és két rettentő hang hördült rá:
- Pénzt vagy életet!
Pinokkió nem bírt beszélni, nyelve alatt az aranyaival; megpróbálta hát kézzel-lábbal megmagyarázni a két álarcosnak, akinek csak a szeme látszott ki a zsákból, hogy egy magafajta szegény bábunak nemhogy pénze, de egy árva fabatkája sincs.
- Gyerünk, gyerünk, elő azzal a pénzzel! - ordította fenyegetően a két útonálló.
A bábu a fejét ingatta és hadonászott, mintha azt mondaná: "Egy huncut vasam sincs."
- Add elő a pénzt, vagy véged! - mondta a magasabbik rabló.
- Véged! - ismételte a másik.
- Előbb neked, aztán az apádnak!
- Az apádnak!
- Nem, nem, szegény apámat hagyjátok! - jajdult föl Pinokkió; és ahogy a száját kinyitotta, megcsendültek benne az aranyak.
- Furfangos fickó! Hát a nyelved alá dugtad a pénzedet? Köpd ki gyorsan! Pinokkió mintha meg se hallotta volna.
- Mi az, megsüketültél? No, majd mi kiköpetjük veled!
Valóban, az egyik megragadta a bábu orrát, a másik elkapta az állát, úgy próbálták szétfeszíteni a száját. Hiába: azt a szájat mintha beszögezték vagy lelakatolták volna.
A kisebbik rabló erre kést rántott, és azzal próbálkozott: Pinokkió ajkai közé akarta nyomni. Pinokkió azonban villámgyorsan a támadó kezébe harapott, úgyhogy az elejtette a kését. Hanem az a kéz furcsa kéz volt: egyszeriben tele lett tőle szőrrel a szája, nem győzte köpködni.
Ez az első győzelem mindenesetre fölbátorította a bábut. Összeszedte minden erejét, kitépte magát a rablók kezéből, átugrott az út menti sövényen, és neki hanyatt-homlok a mezőnek! A két útonálló meg utána, mint agarak a nyúl után. Az, amelyiknek Pinokkió a kezébe harapott, hogyan, hogyan nem, fél lábon szaladt.
Loholhattak így vagy tizenöt kilométert, és Pinokkió érezte, hogy nem bírja tovább. Már-már azt hitte, elveszett; hanem akkor megpillantott egy rettentően magas fenyőfát, fölkapaszkodott rá, föl a tetejébe, s ott letelepedett az egyik ágra. A rablók megpróbáltak utána mászni, de nem jutottak tovább a fa sudarának közepénél; onnét visszacsúsztak, lehuppantak a földre, kezükről-lábukról alaposan lehorzsolták a bőrt.
De azért nem adták föl a harcot. Nagy halom száraz gallyat hordtak a fenyő alá, és meggyújtották. A fa nyomban tüzet fogott; lobogva égett, mint gyertya a szélben. Pinokkió látta, hogy a lángok mind följebb és följebb kúsznak. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy sült galamb módjára végezze be pályafutását. Fogta magát, nagyot ugrott, le a fenyő hegyéből, s aztán árkon-bokron át neki megint a nagyvilágnak. A gyilkosok meg a nyomában, fáradhatatlanul.
Közben kezdett pitymallani. Még mindig loholtak, mintha meg se akarnának állni többet. Pinokkiónak azonban egyszer csak útját állta valami: egy széles és mély árok, színig tele kávébarna, mocskos vízzel. Mitévő legyen? Nagyot rikkantott: "Egy, kettő, három!" - azzal nekifutott, és átugrott az árkon. A rablók utána; csakhogy nem jól számították ki a dolgot, és - locsi-pocsi-poccs! - belepottyantak az árokba, épp a kellős közepébe.
Pinokkió hallotta a pottyanást is, loccsanást is.
- Jó fürdőzést, gyilkos urak! - kiáltott vissza nevetve. Már-már azt remélte, annak rendje és módja szerint az árokba fulladnak. Hátranézett; hát - uramfia! - mit lát? Ott ügetnek a nyomában mind a ketten; zsákjukból, mint a lyukas hordóból, csorog a víz.
A gyilkosok utolérik Pinokkiót, és fölkötik az óriástölgy egyik ágára
15/
"Ha még bírnám addig a házig, megmenekülnék" - mondta magában.
És habozás nélkül továbbrohant.
A gyilkosok meg váltig a nyomában.
Futott vagy két kerek órát, míg végre kifulladva a kis házhoz ért és bezörgetett.
Nem felelt senki.
Még jobban dörömbölni kezdett, mert már hallotta az üldözők lépteit, már hallotta a lihegésüket.
De most sem válaszoltak.
Látta, hogy hiába zörget, hiába dörömböl; nekiesett hát az ajtónak, és nagyokat rúgott bele. Erre aztán megjelent fönt az ablakban egy szépséges leányka. Arca viaszfehér volt, haja égszínkék, szeme hunyva, keze keresztbe téve a mellén. Mozdulatlan szájjal beszélt, és a hangja mintha véghetetlen messzeségből szólna.
- Ebben a házban nem él senki - mondta.
- Legalább te nyiss ajtót! - rimánkodott Pinokkió.
- Én sem élek - felelte a lányka.
- Hát ha nem élsz, mit csinálsz ott az ablakban?
- Várom, hogy értem jöjjenek és elvigyenek.
Azzal a lányka eltűnt, és az ablak nesztelenül becsukódott.
- Ó, jaj, kék hajú lányka, könyörülj rajtam, nyisd ki az ajtót! - siránkozott Pinokkió. - Irgalmazz szegény fiúnak, akit halálra üldöznek a gyil...
De a - kosokat már nem bírta hozzátenni, mert egyszeriben elkapták a nyakát, és a két jól ismert hang fenyegetően rámordult:
- Most aztán megvagy!
"Halál fia lettem!" - gondolta Pinokkió, és ijedtében úgy elkezdett reszketni, hogy nemcsak a fából való keze-lába zörgött nagy kopogással, hanem még a négy arany is csirgett-csörgött a nyelve alatt.
- Kinyitod-e végre a szádat? - reccsentek rá a rablók. - Nem felelsz, ebugatta? Jó, majd mi kinyitjuk!
Két nagy-nagy kést rántottak elő, két borotvaéles kést, és - zutty! - beledöfték Pinokkió véknyába.
Azaz csak döfték volna. Mert Pinokkiót kemény fából faragták. A késpengék ezer darabra törtek, és csak a nyelük maradt a gyilkosok kezében.
A két rabló megrökönyödve nézett egymásra.
- Nincs más hátra - mondta végül az egyik -, föl kell akasztani. Rajta, kössük föl!
- Kössük föl! - hagyta rá a másik.
Hátrakötötték Pinokkió kezét, nyakába hurkot vetettek, és fölhúzták egy tölgyfának az ágára.
Aztán letelepedtek az Óriástölgy alá, mert így hívták azt a hatalmas tölgyet, és várták, mikor rúgja az utolsót Pinokkió az ágon.
Hanem a bábunak még három óra múlva is nyitva volt a szeme, a szája viszont változatlanul csukva. És nagyban kalimpált a lábával.
A rablók végül is elunták a várakozást.
- A viszontlátásra! - mondták gúnyosan Pinokkiónak. - Mire holnap visszajövünk, remélhetőleg leszel szíves kimúlni a világból, és kitátani végre a szádat.
Azzal elmentek.
Közben dühös szél kerekedett, és kezdte ide-oda lóbálni a bábut az ágon. Lengett Pinokkió, mint a harang nyelve, és lengés közben mindjobban szorult a hurok a nyakán.
Addig-addig szorult, míg utóbb úgy megszorult, hogy Pinokkiónak elállt a lélegzete, és kezdett elhomályosulni szeme előtt a világ.
Megint csak azt gondolta: "Halál fia vagyok." De azért váltig remélte, hogy az utolsó pillanatban mégis megszabadul, megmenti valami jótét lélek. Várt, várt, de hiába: nem mutatkozott senki.
Akkor, ebben a végveszedelemben eszébe jutott szegény jó apja.
- Ó, drága papám! Ha most itt lennél...
Többet aztán nem is nyikkant. Szemét lecsukta, száját ellátottá, lábát kinyújtotta, rúgott még egyet-kettőt, aztán csak ott maradt, ernyedten fityegett az ágon.
...holnap mesélem tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése