Pinokkiótól ellopják a négy aranyát. Kap helyette négyhavi börtönt
19/
Szíve erősen dobogott, akkora lármával, mint egy falióra; és minden erejét össze kellett szednie, hogy annak rendje és módja szerint lépegessen, ne pedig rohanjon, mert a legszívesebben repült volna. Lépkedett hát a Csodák Mezeje felé, és közben így töprengett magában:
"És ha ezer helyett történetesen kétezer aranyat találok az ágakon? Vagy kétezer helyett ötezret? Vagy netán ötezer helyett százezret? Akkor lenne csak igazi uraság belőlem! Gyönyörű palotát vennék magamnak; ezer falovam lesz benne, hogy kedvemre kijátszhassam magam végre, pincémben hordókban áll majd az alkörmös meg a rozsólis meg a többi finom ital; könyvtáram is lesz, végtelen polcokon könyvek helyett csupa cukrozott gyümölcs, torta, sütemény, mandula, dió, mogyoró, miegymás..."
Ahogy így ábrándozott, kiért a mezőre; megállt a szélén, és körülnézett, merre lehet az aranytól roskadozó fa. De hiába meresztette a szemét: nem volt sehol. Talán beljebb - gondolta. Tett száz lépést: semmi. Ment tovább: semmi. Most már szaladt, oda, ahol a gödröt ásta, ahová az aranyait ültette. Ott se volt semmi.
Erre már gondolkodóba esett, és - illik, nem illik - elkezdte a fejét vakarni.
Hirtelen harsány nevetést hallott. Megfordult: az egyik fán egy nagy papagájt látott, amint éppen tollászkodott. Illetve inkább csak kapirgálta magát a csőrével, mert tolla alig volt.
- Hát te meg mit vihogsz? - förmedt rá Pinokkió.
- Nevetnem kell, mert megcsiklandoztam magam a szárnyam alatt.
A bábu lenyelte a választ. Odament a kúthoz, vizet mert a cipőjébe, és megint öntözgetni kezdte az elásott aranyait.
Ekkor újabb nevetés harsant, éles hangja belehasított a puszta mező csöndjébe.
- Hallod-e, te neveletlen Papagáj! - kiáltott föl dühösen Pinokkió. - Megmondod végre, min nevetsz?
- Azokon a fajankókon, akik minden ostobaságot készpénznek vesznek, és hagyják, hogy minden ravaszabb fickó túljárjon az eszükön.
- Csak nem rólam beszélsz?
- De bizony rólad, szegény Pinokkió. Mert amilyen tökkelütött vagy, azt képzeled, a pénzt is csak úgy el lehet ültetni, mint a paszulyt, aztán kerülsz- fordulsz, és máris terem. Valamikor én is azt hittem, de meg is adtam az árát. Ma már tudom - sajnos, túl későn! -, hogy a tisztességes pénzszerzéshez munka kell, akár a kezünké, akár az eszünké, de mindenképpen munka.
- Nem értem - dadogta Pinokkió, és ijedtében reszketni kezdett.
- Várj, majd megmagyarázom - folytatta a Papagáj. - Mialatt te bent jártál a városban, a Róka meg a Kandúr visszajött ide a mezőre. Kiszedték az elásott pénzedet, azzal - uzsgyi! - elszeleltek. Ütheted bottal a nyomukat.
Pinokkiónak leesett az álla. Nem akarta elhinni, amit a Papagáj mondott; nekiesett a frissen öntözött földnek, és a tíz körmével kaparta, ásta; már olyan mély gödröt ásott, hogy egy szénaboglya is belefért volna, de a pénzének még mindig nem akadt nyomára.
Akkor aztán elfogta a kétségbeesés; visszaszaladt a városba, rohant egyenest a bíróságra.
Egy tiszteletre méltó öreg majom volt a bíró, egy Gorilla. Nagyon tekintélyesen hatott a fehér szakállával meg a szemüvegével; igaz, hogy nem volt benne üveg, viszont aranyból volt a kerete.
Pinokkió részletesen előadta, hogy járt, mint járt, miként esett áldozatul a két furfangos gonosztevőnek; megmondta a nevüket, sőt még azt is, miről lehet rájuk ismerni.
A bíró nagy jóindulattal végighallgatta a panaszt, időnként élénk részvétet mutatott a pórul járt bábu iránt, és néha méltatlankodva a fejét csóválta.
- Értem, érteni - dünnyögte végül. - Most már csak egy jelentéktelen kis apróságot kell tisztázni: annak a négy aranynak az eredetét. Nem mondanád meg, fiacskám - kérdezte nyájasan -, miféle munkával kerested a pénzedet?
- Hogy mi-mi-miféle mu-mu-munkával? - hebegte Pinokkió.
Kezdett volna ötölni-hatolni, magyarázkodni Tűznyelő mesterről; de akkor azt is el kellett volna mondania, hogyan került a bábszínházba; és mivel a bábszínházba úgy került, hogy iskola helyett elcsavargott, jobbnak látta, ha erről nem beszél, így hát csak nyögött, dadogott, míg a bíró hirtelen meg nem rázott egy csöngőt.
Nyomban megjelent két hatalmas bulldog, rendőrruhában.
A bíró rámutatott Pinokkióra, és így szólt hozzájuk:
- Ettől a szegény ördögtől ellopták a négy aranyát, ami nagy baj; de még nagyobb baj, hogy nem tudja megmondani, honnét szerezte a négy aranyát. Vigyétek gyorsan a dutyiba, hadd gondolkozzék rajta, hátha ott majd eszébe jut.
Pinokkió tiltakozni akart, fellebbezni az ítélet ellen, de nyikkannia sem lehetett: a két bulldog rendőr megragadta és elvonszolta. Még a száját is befogták, nehogy fölösleges lármát üssön.
Négy kerek hónapig kuksolt a tömlöcben a szerencsétlen, ennyit termett neki a négy arany, amit a Csodák Mezején elvetett.
Pinokkió kiszabadul. Haza akar menni a Tündérhez. Előbb óriáskígyó állja útját, aztán csapdába esik
20/
Végül is letelt a fogság, Pinokkiót szabadon engedték. Nyakába kapta a lábát, vissza se nézett többé Csilicsalavárra, ahol annyi baj és viszontagság érte, és megkönnyebbülten vágott neki az útnak, amelyik a Tündér háza felé vezetett. Térdig gázolt a sárban, mert szakadt az eső, csupa locspocs volt az út, ő azonban nem törődött vele, csak úgy röpítette az öröm, hogy végre viszontláthatja szegény öreg papáját meg kedves nénjét, a Tündért.
"Mennyi baj szakadt a nyakamba - gondolta közben -, és egytől egyig mind megérdemeltem. Haszontalan, makacs bábu vagyok, mindig a magam feje után megyek, elengedem a fülem mellett azoknak a szavát, akik a javamat akarják, és sokkal okosabbak nálam. No de mostantól fogva megváltozom, és olyan rendes, engedelmes gyerek leszek, hogy rám se lehet majd ismerni. Aki engedetlen, többnyire pórul jár, ezt most már alaposan megtanultam... Vajon megvárt-e a papám? Vajon ott találom-e a Tündér házában? Szegény öreg, milyen régen láttam utoljára! Alig várom, hogy megölelhessem, megcsókolhassam... És a Tündér vajon megbocsátja-e a komiszságomat? Olyan jó szívvel volt hozzám... neki köszönhetem, hogy egyáltalán élek még... én meg: én csak hálátlansággal és elvetemültséggel fizettem a jóságáért..."
Ahogy így elmélkedett, egyszer csak megtorpant, aztán nagyot ugrott hátrafelé rémületében.
Keresztbe az úton hatalmas Kígyó hevert. Bőre zöld, szeméből tűz lövellt, farka füstölt, akár a kémény.
El se lehet mondani, hogy megijedt a boldogtalan bábu. Hátrált vagy jó fél kilométert, s ott leült egy kőrakásra; várta, várta, hogy a Kígyó elmenjen a dolgára, és szabadon hagyja végre az utat.
Várt egy órát, kettőt, hármat, de a Kígyó nem tágított. Messzünnen is jól látszott szemében a tűz meg a farkából fölszálló sűrű füst.
"No, azért mégse vagyok én anyámasszony katonája" - gondolta Pinokkió.
Fogta magát, fölállt, odament a Kígyó közelébe, megállt pár lépésre tőle, és a lehető legszelídebb, legkedvesebb hangon így szólt hozzá:
- Bocsánat, Kígyó úr, nem lenne szíves egy kicsit odébb húzódni, éppen csak annyira, hogy elmehessek?
Mintha a falnak beszélne, a kígyó meg se moccant.
Pinokkió újra megpróbálkozott, még mézesmázosabb hangon mondta:
- Szeretném a tudomására hozni, Kígyó úr, hogy hazafelé igyekszem, otthon vár a papám, nagyon-nagyon régen nem láttuk már egymást! Kegyeskednék beleegyezni, hogy folytassam utamat?
Választ várt a kérésére; de válasz nem jött. Sőt mi több: a Kígyó, noha eddig szemlátomást csupa élet volt, most egyszeriben mozdulatlanná dermedt. Szeme lecsukódott, és a farka is abbahagyta a füstölgést.
"No, ennek alighanem kampec" - gondolta Pinokkió, és a kezét dörzsölte örömében.
Nem is tétovázott tovább, hanem nekirugaszkodott, hogy átugorjon a hüllő tetemén. Már emelte is a lábát, amikor a Kígyó fölpattant, olyan hirtelen, mint egy rugó. Pinokkiónak a vére is megfagyott; szinte röptében hőkölt hátra, és a földre bukfencezett.
Szerencsétlenebbül nem is bukfencezhetett volna. Fejjel előre pottyant, bele nyakig a sárba, két lába meg fönn kalimpált a levegőben. Mégpedig olyan észvesztő sebességgel, hogy a Kígyó, amint meglátta, ahelyett, hogy bekapta volna, elkezdett hahotázva nevetni. Nevetett, nevetett, abba se bírta hagyni, vonaglott tőle a teste, rángatódzott bele fejétől a farkáig; addig nevetett, míg egyszer csak föl nem pukkadt a bőre, és a résen sivítva ki nem szállt belőle a szusz.
Akkor Pinokkió újra nekieredt, és szaladt, szaladt, hogy még mielőtt besötétedik, a Tündér házához érjen. De olyan hevesen marta az éhség a gyomrát, hogy nem bírta tovább, beugrott az egyik út menti szőlőbe, gondolta, eszik pár szem szőlőt. Bár ne tette volna!
Alighogy a tőkék közé ért - csatt! -, két éles vas csappant a lábára. Olyan keményen, hogy csillagokat látott fájdalmában.
Nyestek garázdálkodtak a környéken a tyúkólak körül, és a gazdák csapdákat állítottak ellenük. Egy ilyen csapdába esett bele a szerencsétlen bábu.
Kutyasorba kerül, és baromfiudvart őriz
21/
Képzelhetni, hogy sírt, jajgatott, óbégatott a boldogtalan Pinokkió a csapdában. Hiába: lakóház nem volt a közelben, és az úton se járt senki.
Közben leszállt az éjszaka.
Már-már eszét vesztette, egyrészt mert nagyon fájt a lába a vaskampók szorításában, másrészt mert nagyon félt egyedül az elhagyatott vidéken a vaksötétben.
Egyszer csak látja, hogy valami fényes pontocska száll el a feje fölött: egy Világító Bogárka.
- Jaj, Bogárka! - kiáltott utána. - Szánj meg, kérlek, szabadíts meg ettől a gyötrelemtől!
- Ó, te szegény! - szólt a Bogárka. - Hogyan akadtál abba a csúnya vasba?
- Pár szem szőlőt akartam enni...
- Tiéd ez a szőlő?
- Nem.
- A másét akartad megdézsmálni?
- Éhes voltam.
- Ha valaki éhes, azért még nem kell a máséból csennie.
- Igaz, igaz - siránkozott Pinokkió. - Nem is teszem többet...
Itt aztán meg is szakadt a párbeszéd. Nesz hallatszott, halk léptek közeledtek: a szőlő gazdája jött megnézni, nem fogott-e nyestet a csapda; mert ez a torkos kis fenevad éjszaka szokta a tyúkokat elragadni.
Elővette a lámpáját, s alaposan elcsodálkozott, mikor nyest helyett egy fiúcskát talált a csapdában.
- Hohó, gézengúz tolvaja! - kiáltotta haragosan. - Hát te lopkodod a tyúkjaimat?!
- Nem, nem! - jajgatta Pinokkió. - Én csak egy pár szem szőlőt akartam szedni magamnak.
- Aki szőlőt lop, nem ijed meg egy kis tyúklopástól sem. No, majd ellátom én a bajodat!
Azzal kinyitotta a csapdát, kiszedte belőle Pinokkiót, nyakon ragadta, s úgy vitte haza, lógatva, mint a lőtt nyulat. Az udvaron aztán ledobta a földre, és egyszerűen rálépett, nehogy megszökhessen.
- Majd holnap számolunk, most már késő van, le akarok feküdni. Addig is te leszel a házőrző kutyám. Az eddigi, a szegény öreg Bundás épp ma múlt ki a világból, mindjárt be is állhatsz helyette.
Fogott egy jókora, rézveretes örvet, rácsatolta a bábu nyakára, és jól megszorította.
- Úgy - mondta elégedetten. - Hogy a fejedet ki ne rángathasd belőle...
Az örv hosszú láncon függött; a lánc végén karika; a karika meg a falba erősítve.
- Ha netán esni kezdene éjjel - mondta a gazda -, ott az ól, behúzódhatsz, még benne van a szalma, amin szegény Bundás aludt. Ha pedig tolvajok jönnének, tartsd nyitva a füledet, és ugass, ahogy a torkodon kifér!
Miután így kioktatta, a gazda bement a házba, és bereteszelte maga után az ajtót.
Pinokkió kint maradt az udvaron, félholtan a hidegtől, az éhségtől és a félelemtől. Időnként mind a tíz körmével nekiesett a nyakörvének, tépte, marcangolta, de hiába, minél jobban rángatta, az örv annál jobban szorította a nyakát.
- Úgy kell nekem! - jajongta. - Most aztán megkaptam, amit érdemeltem. Naplopó lettem, csavargásra adtam a fejemet... Rossz barátok tanácsára hallgattam, ezért üldöz lépten-nyomon a balszerencse. Ha jó gyerek maradok, tisztességesen tanulok, becsülettel dolgozom, otthon maradok szegény jó papámmal, most nem kellene házőrző kutyának lennem egy parasztgazda tanyáján. Ó, ha újra születhetnék! Ó, ha mindent elölről kezdhetnék! Csakhogy most már késő; rajtam már csak a türelem segíthet.
Miután így elsírta a bánatát, bekullogott az ólba, lehevert a szalmára, és elaludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése