Az együgyű hodzsa : Türkmén mese

Az együgyű hodzsa : Türkmén mese


Élt egyszer egy kislákban ( faluban) egy öregember a feleségével. Egyszer rőzsét szedett az öreg, és egy jókora tűt talált a földön. A rőzse közé tette, közébe kötötte és hazavitte. Otthon kioldozta a rőzseköteget, és keresgélni kezdte a tűt. Megkérdezte a felesége:

- Mit keresel, öreg?

- A tűt.

- Hát hova tetted?

- A rőzse közé kötöttem.

- Micsoda ügyetlen vagy! Tűzted volna a köntösödbe, most megtalálnád!

- Jól van - mondta az öreg -, majd máskor úgy teszek.

Egyszer megint kiment rőzséért. Most meg egy jókora szekértengelyt talált. Eszébe jutott, mit mondott a felesége. Fogta a tengelyt, és nehezen beletűzte a köntösébe. Otthon mutatja az asszonynak.

- Ó, micsoda ostoba vagy! - mondta az öregasszony. - Kötötted volna kötélre, úgy húztad volna haza.

- Jól van - mondta az öreg -, máskor majd úgy teszek.

Harmadszor is kiment rőzséért, s most egy kis ebkölyköt talált az erdőben. Kötélre kötötte, úgy húzta haza. A kötél útközben majdnem megfojtotta a kiskutyát. Meglátta az asszony a félholt állatot, és összecsapta a kezét:

- Ó, te ügyetlen! Csalogattad volna, jött volna magától is!

- Jól van - felelte az öregember -, ezután majd úgy teszek.

Kiment a sztyeppre, meglátott egy nyulat. Eszébe jutott, mit mondott az öregasszony, és csalogatni kezdte a nyulat. A nyulacska fölcsapta a farkát és eliramodott. Hazament az öreg, és azt mondta:

- Csalogatni kezdtem egy nyulat, de elszaladt!

- Te szamár, te! Ha nyulat látsz, kiálts rá: "Meredj kővé!" Erre a nyúl megáll, és te megfoghatod.

- Jól van. Máskor majd azt kiáltom: "Meredj kővé!"

Másnap az öreg meglátott egy vándort és rákiáltott:

- Meredj kővé! Meredj kővé!

Megmérgesedett a vándor, azt hitte, csúfot akar űzni belőle az öreg, jól elnáspángolta. Ment haza az öreg sírva, elpanaszolta az asszonynak, hogy bánt vele a vándor.

- Ejnye! - mondta a felesége. - Azt kellett volna mondanod a vándornak: "Jószerencsét, nyereséget! Jószerencsét, nyereséget!"

- No, jól van! Máskor azt mondom:"Jószerencsét, nyereséget!"

Az öreg másnap temetési menttel találkozott. Azt mondta a koporsóvivőknek:

- Jószerencsét, nyereséget! Jószerencsét, nyereséget!

Megálltak az emberek, és jól elverték az öreget. Hazament az öregember, és elmondta a feleségének, hogyan járt.

- Ó, te oktalan! Mondtad volna azt:" Szerencsétlen nap! Szerencsétlen nap!"

- Most már tudom. Legközelebb majd azt mondom: "Szerencsétlen nap!"

A következő napon vidám lakodalmas menettel találkozott. Elkiáltotta magát:

- Szerencsétlen nap! Szerencsétlen nap!

Meghallotta ezt a vőlegény apja, leugrott a lováról, és eldöngette az öreget.

Hazaballagott az öreg, és azt mondta:

- Ha nem hallgattam volna rád, asszony, most nem volnék tele kék foltokkal! Mától fogva nem hajtok a szavadra! Megyek a magam feje után!

Azzal fogta magát, és kiment az erdőre fát vágni. Felmászott egy vastag ágra, és nekiállt a fejszével.

- Mit csinálsz? - kiáltott fel egy arra járó. - Hiszen leesel, és alaposan megütöd magad!

Azt mondta az öreg:

- Ha igazat mondasz is, nem hallgatok rád! Megyek a magam feje után!

Nem szólt semmit az ember, továbbment.

Nemsokára letörött az ág, és leesett vele együtt az öreg is. Jajgatva tápászkodott fel a földről, és azt gondolta:

"Igazat mondott az az ember, csakugyan leestem. Biztosan mindentudó ember volt. Talán azt is tudja, meddig élek. Megkérdezem tőle..."

Utána eredt és megkérdezte:

- Légy olyan jó, mondd meg, mikor jön értem a halál.

Nagyot nevetett az ember. Azt felelte:

- Akkor, amikor a szamarad háromszor megbotlik az úton.

Elhitte az öreg, megköszönte, és tovább vágta a fát. Mikor eleget vágott, megrakta a szamarát és hazaindult. Alig ment néhány lépést a szamár, gödörbe lépett, megbotlott. Megijedt az öreg, és azt mondta:

- Jaj nekem! Egy lélek már kiszállt belőlem!

Továbbment a szamár, és nemsokára megint megbotlott. Az öreg még jobban megrémült.

- Jaj nekem! Elszállt a második lelkem is!

Nem sokkal arrább, harmadszor is megbotlott a szamara.

- No - mondta magában az öreg -, most már halott vagyok!

Leszállt a szamárról, s lefeküdt a híd alá, mintha csakugyan halott volna. Sokáig hevert ott, nem mozdította se kezét, se lábát. A szamár eleinte békésen álldogált, de aztán meglátott egy zöld rétet, letért az útról, és legelészni kezdett.

Közben egy kereskedő hajtott arra. Almát vitt a kocsiján. A lova hirtelen megugrott, és feldöntötte a kocsit. A kereskedő emelgette a kocsiját, emelgette, de nem tudta felemelni.

Meglátta akkor a híd alatt heverő öreget. Odament hozzá, és megkérte:

- Segíts nekem, emeljük fel a kocsit!

Az öreg meg se moccant, úgy válaszolt:

- Hát nem látod? Én halott ember vagyok, nem segíthetek...

Azt hitte a kereskedő, tréfál az öreg, s tovább erősködött:

- Kelj fel, segíts! Hagyd most a tréfát!

- Nem segíthetek - felelte az öreg. - Halott vagyok, halott!

Megharagudott a kereskedő, odalépett az öreghez és rákiáltott:

- Majd mindjárt feltámasztalak!

Azzal jót húzott rá az ostorával. Felült az öreg. A kereskedő még egyet ütött rá. Az öreg már guggolt. Harmadszor is ráhúzott a kereskedő - az öreg talpra ugrott, és hálálkodni kezdett a kereskedőnek:

- Köszönöm! Nagyon köszönöm! Neked köszönhetem, hogy újra élek!

- Nincs mit köszönnöd - felelte a kereskedő. - Inkább segíts felemelni a kocsimat!

Amikor a kocsit felemelték, azt mondta az öreg:

- Légy olyan jó, ajándékozd nekem az ostorodat!

A kereskedő szívesen teljesítette ezt a kérését. Hazament az öreg nagy boldogan, odaadta feleségének az ostort, és azt mondta:

- Rejtsd el ezt az ostort, és őrizd meg halálom napjáig. Majd ha meghalok, ezzel feltámaszthatsz!

Nem értette ezt az öregasszony. Az öreg akkor elmondta neki rendre, mi történt vele a híd alatt.

Hallgatta az asszony, hallgatta, aztán megcsóválta a fejét:

- Jól mondják az emberek: buta vagy, mint a tök!

/Átdolgozta: Rab Zsuzsa/

/Forrás: Világszép népmesék/