2012. június 13., szerda

HOGY JÁRT TÚL A NYÚL A RÓKA ESZÉN?



RÉMUSZ BÁCSI MESÉI

HOGY JÁRT TÚL A NYÚL A RÓKA ESZÉN?


Másnap estefelé a Kisfiú odaállt Anya elé.

- Betty! - mondta. - Átmehetek Rémusz bácsihoz?

Anya csodálkozva nézett rá.

- Hogy mondtad? Minek szólítottál?

- Bettynek. Mert az te vagy. A kis Betty.

- Hát ez hogy jutott az eszedbe? - kérdezte Anya.

- Rémusz bácsi mondta. Hogy te vagy a kis Betty. Akinek ő mesélt.

Anya elmosolyodott.

- Régen volt. De Rémusz bácsinak már akkor is ősz volt a szakálla. Csak a feje nem volt kopasz, és nem viselt szemüveget.

- Kis Betty! - mondta a Kisfiú. - Átmehetek Rémusz bácsihoz?

- Inkább holnap - felelte Anya. - Ma már késő van.

- Inkább ma, Nekem ma kell átmennem.

- Kell? Miért?

- Mert a szurokbaba megfogta a Nyulat.

- És nem tudod, hogy megszabadult-e? - kérdezte Anya.

- Nem tudom - mondta a Kisfiú.

- Akkor belátom, hogy át kell menned - felelte Anya.

Rémusz bácsi, úgy látszik, már várta is a Kisfiút, mert nem dolgozott semmit, szerszám sem volt a kezében, és mindjárt így szólt:

- Ülj oda a székre.

- Hogy szabadult a Nyúl a Rókától? - tudakolta a Kisfiú.

- Hol is hagytuk abba? - kérdezte az öreg.

- Ott, hogy a Nyúl csak ült, csak ült a szurokbabával, a Róka pedig csak hempergett és nevetett.

- Emlékszem - bólintott Rémusz bácsi. - Hempergett és nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni.

- De aztán abbahagyta?

- Nemcsak hogy abbahagyta - felelte Rémusz bácsi -, hanem hamarosan el is ment a kedve a nevetéstől. De hát hadd mondjam el sorjában, hogyan történt a dolog.


- Rég mulattam ilyen jól - mondta a Róka, amikor egy kicsit lecsillapodott a jókedve. - De hát lásd be: igazán mulatságos dolgot műveltél. Jössz az úton, megszólítasz egy élettelen szurokbabát, és azt várod, hogy még feleljen is. Amikor aztán nem tudod szóra bírni, nekiesel, és agyba-főbe vered. Persze hogy hozzáragadt kezed-lábad! Hiszen mindenki tudja, akinek csak egy csöpp esze van, hogy a szurok ragadós holmi, kiváltképpen ha megpuhul a meleg napsütésben, Így jár a hebehurgya. Senkit sem okolhatsz azért, ami történt. Magadra vess, ha bajba kerültél.

- Mit akarsz tenni velem? - kérdezte a Nyúl.

- Ezen még magamnak is gondolkoznom kell - válaszolta a Róka. - Annyi bizonyos, hogy most az egyszer nem segít rajtad az a híres nagy eszed. Elcsíptelek, Nyúl barátom, ez az igazság! Eleget bosszantottál, eleget tettél csúffá, elégszer jártál túl az eszemen, elégszer ütöttél el a legjobb falatoktól. Most rajtam a sor, bosszút állok mindenért!

- És hogy állsz bosszút rajtam? - tudakolta a Nyúl.

- Azt hiszem, legjobb, ha rőzsét gyűjtök, tüzet rakok, és megsütlek elevenen.

A Nyúl, gondolhatni, éppen ezt szerette volna legkevésbé: megégni elevenen. De több esze volt, semhogy kimutassa, mennyire megijedt.

Inkább ezt felelte:

- Nekem már minden mindegy. Tudom, hogy nem remélhetek kegyelmet. Ha már meg kell halnom, legyen, úgy ahogy te akarod. Gyűjts hamar rőzsét, rakj tüzet, és süss meg elevenen.

A Rókát nagyon meglepte a válasz, mert azt hitte, hogy a Nyúl könyörögni fog az életéért.

- Micsoda? - kérdezte gyanakodva. - Talán bizony nem is bánod, hogy megégetlek?

- Bánom, nagyon is bánom - felelte a Nyúl. - De hát még az is jobb, mintha itt hagynál az út szélén a világ nevetségére.

- Tudod mit? - mondta a Róka. - Mást gondoltam. Nem vesződöm a rőzsegyűjtéssel, tűzcsinálással, hanem kerítek egy jó hosszú kötelet, és felakasztalak a legelső fára.

- Jó lesz, nagyon jó! - helyeselt a Nyúl. - Akassz fel, ha már mindenáron a halálomat kívánod. Csak azt a csúfságot meg ne tedd velem, hogy itt hagysz az úton, a kulimászba ragadva.

- Igen ám, csakhogy hol találok kötelet? - tűnődött a Róka. - Legegyszerűbb, ha a folyóba doblak.

- Persze hogy az a legegyszerűbb! Dobj a folyóba, minél előbb. Nem várok én irgalmat tőled. Csak egyre kérlek: valahogyan itt ne felejts az út szélén ezzel a ragacsos szurokbabával!

- Egy baj van! - töprengett a Róka. - Messze a folyó. Elfáradok, amíg odáig elcipellek. Sokkal jobb, ha itt helyben szétdarabollak.

- Igaz - bólogatott a Nyúl. - Minek fárasztanád magad a cipekedéssel? Darabolj szét itt helyben. Én már leszámoltam az életemmel. Csak azért könyörgök: itt ne hagyj az úton. Ha erre tévedne valamelyik ismerősöm, föld alá süllyednék szégyenletemben.

- Az ám! - vakarta a fejét a Róka. - Csakhogy a baltát otthon felejtettem! Mivel daraboljalak szét?

- Nem bánom, akármivel - felelte a Nyúl. - Semmitől sem félek, csak attól az egytől, hogy magamra hagysz, én meg itt ülök a szurokba ragadva, és aki erre jön, mind azt mondja: „No, te nagyokos! A Rókának, úgy látszik, mégiscsak több esze van, mint neked, ha ilyen könnyen kifogott rajtad.” Ettől félek csak, semmi mástól.

Addig-addig könyörgött a Rókának, hogy ha már lusta tüzet gyújtani, cipekedni, baltát keríteni, tegyen vele bármit, csak ott ne hagyja szégyenszemre az úton, amíg a Róka el nem vigyorodott.

- No, Nyúl komám, ostobább vagy, mint hittem. Elfecsegted, hogy mitől félsz a leginkább. Most legalább nem kell törnöm a fejemet, hogy mit csináljak veled.

A Nyúl kevés híján felkacagott örömében, mert látta már, hogy a Róka mindjárt lépre megy.

De nem árulta el magát, hanem ehelyett nagy jajveszékelésbe fogott - Jaj, jaj, jaj, miért is nem hallgattam inkább! Hiszen sejthettem volna, hogy a káromra fordítod minden szavamat! A végén még itt hagysz magamra, kulimászosan, tehetetlenül! Csak nem teszed ezt meg velem?

- De bizony megteszem! - felelte kajánul a Róka. - Legalább mindenki meglátja, hogyan járt túl az okos Róka a furfangos Nyúl eszén!

A Nyúl még könyörgött, siránkozott egy sort (de persze, csak úgy tessék-lássék, mert hiszen egyebet sem kívánt, mint hogy végre magára maradjon), azután nagyot sóhajtott:

- Látom, hiába minden. De annyit mondok, nem élem túl ezt a gyalázatot.

- Sebaj! - rikkantott a Róka - Ha megégettelek, vízbe fojtottalak, feldaraboltalak volna, azt sem élted volna túl.

S azzal fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé.

Hát a Nyúl?

Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében, keze-lába a ragacsos szurokban. Nem is próbált szabadulni, csak ült, csak ült, csak várt, csak várt.

Mire várt?

Arra, hogy a nap melege megolvassza a szurkot. Ha a szurok megolvad: keze-lába kiszabadul.

Úgy is történt. Mire a nap delelőre ért, a szurok megolvadt. A Nyúl kiszabadította kezét-lábát, talpra ugrott, és futott (amennyire a sok ragacstól futni tudott), futott, egyenesen a kúthoz. Ott jól megmosakodott, egy tüskés csipkebokorággal alaposan megfésülködött, azután futott tovább, fel a dombtetőre.

A dombtetőről éppen a Róka házára látott. Ott hűsölt a Róka a háza előtt, az árnyékban.

- Róka koma! - kiáltott le a Nyúl. - Nézd csak, ki van itt!

A Róka felkapta a fejét.

- Hát te hogy kerülsz ide? - hebegte, amikor megpillantotta a Nyulat.

- A négy lábamon - nevetett a Nyúl. - De az igazat megvallva, az eszem is segített egy kicsit.

A Róka szólni sem tudott az elképedéstől. Csak ült, csak ült, csak bámult, csak bámult.

A Nyúl ellenben - akárcsak az imént a Róka - fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé. Talán még szebben is fütyült, nagyobbakat is ugrott a Rókánál; a vidámságra pedig bizonyosan több oka volt.


- Én is csinálok szurokbabát - mondta a Kisfiú.

- Minek? - kérdezte Rémusz bácsi. - Csak nem akarod, hogy a kutya vagy a macska vagy valamelyik kiscsirke beleragadjon?

- Nem - felelte a Kisfiú. - Azt nem akarom.

- Aztán meg te magad is csupa maszat lennél, a ruhádat is bepiszkolnád. Azt hiszem, Anya nem nagyon örülne, ha látná.

- Jó - mondta a Kisfiú. - Akkor nem csinálok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...