A NYÚL LÓVÁ TESZI A RÓKÁT - DE IGAZÁN

A NYÚL LÓVÁ TESZI A RÓKÁT - DE IGAZÁN


Másnap este a Kisfiú nem várta meg, hogy Rémusz bácsi hellyel kínálja, mindjárt feltelepedett a székre.

- Kezdd el - mondta.

Rémusz bácsi úgy tett, mintha csodálkoznék.

- Elkezdjem? - kérdezte. - Mit kezdjek el?

- A mesét - felelte a Kisfiú.

- Miféle mesét?

- Hát a Rókáról meg a Nyúlról.

- De hiszen azt már be is fejeztem! A Róka becsapta a Nyulat, de a Nyúl kifogott a Rókán, és aztán hazaszaladt. Kész a mese.

A Kisfiú elszontyolodott.

- Anya azt mondta, hogy sok mesét tudsz.

Tudott is Rémusz bácsi, sokat. Csak éppen tréfálkozott a Kisfiúval.

- Mondtam, hogy a Nyúl hazament. Mit mesélhetnék még róla?

- Hazament - ismételte a Kisfiú. - De azután mindig otthon is maradt? Sose ment el hazulról?

- No lám! - kiáltott fel Rémusz bácsi. - Igazad van: elment hazulról, még aznap este.

- Hová ment?

- Mezeiné asszonysághoz és a négy lányához, látogatóba.

- Ki volt az a Mezeiné asszonyság? - tudakolta a Kisfiú.

- Egy derék kos özvegye - felelte Rémusz bácsi. - Igen jó lelkű, kedves, vendégszerető hölgy. Az állatok szívesen keresték föl munka után, már csak a csinos, vidám báránykisasszony lányai kedvéért is. Hát ide ment el a Nyúl egy kis beszélgetésre.

- És miről beszélgettek?

- Elég érdekes dolgokról - mondta az öreg. - Mindjárt meghallod.


Mezeiné asszonyság és lányai igen barátságosan fogadták a Nyulat, egy kis maradék sárgarépával is megkínálták. Hanem közben az asszonyság is, a lányok is, elölről, hátulról, folyton a bundáját nézegették.

Végül is a Nyúl megsokallta a dolgot.

- Szabad tudnom, mélyen tisztelt asszonyom - kérdezte -, miért bámulnak úgy, mintha még sohasem láttak volna?

Mezeiné megőrizte a komolyságát, de a lányok (amolyan neveletlenke volt még mind a négy) úgy kuncogtak, vihogtak, úgy pukkadoztak a nevetéstől, mintha valaki csiklandozta volna őket.

- Néhány szurokfolt van a bundáján - felelte az asszonyság. - És ez annál feltűnőbb, mert eddig mindig olyan csinosan megmosdva, megfésülködve jött el hozzánk.

A Nyúl végignézett magán, és bosszúsan látta, hogy csakugyan: egy-két helyen elmulasztotta letisztítani magáról a szurkot.

- A bognárműhely mellett jöttem el - füllentette zavartan. - Úgy látszik, ott ragadt rám.

- Lehetséges - mondta Mezeiné udvariasan, mert nem akarta meghazudtolni a vendégét. - Sohasem lehet eléggé vigyázni az ilyen mesteremberek műhelyénél.

Az egyik báránykisasszony azonban (a négy neveletlen lány közül ez volt a legneveletlenebb) elkottyantotta:

- Én tudom ám, hogy mitől tetszik szurkos lenni! Oda tetszett ragadni a szurokbabához!

Mezeiné hasztalanul nézett szigorúan a lányaira. Most már a másik három (a kevésbé neveletlen) sem bírt magával.

- Csupa kulimász tetszett lenni! - kacagtak.

A Nyúl összevonta a szemöldökét.

- Hát ezt ki mesélte? - kérdezte.

Mezeiné asszonyság - mit tehetett mást? - őszintén megmondta:

- A Róka járt itt, tőle hallottuk. Igazán sajnálom, hogy ez a négy haszontalan lány kifecsegte a dolgot.

A Nyúl legyintett.

- Ó, a Róka! - felelte száját biggyesztve. - Ahol csak teheti rosszat beszél rólam. Nem bírja elfelejteni, hogy valaha az én, boldogult jó apám hátaslova volt. Én is gyakran nyargalásztam rajta legény koromban.

- No de ilyent! - csapta össze a kezét az asszonyság. - Róka uram hátasló volt fiatalkorában? Ha nem kegyelmed mondaná, el sem hinném.

- Pedig ez a színtiszta igazság. Legközelebb, ha a Róka erre jár, akár meg is kérdezhetik tőle.

S azzal, megköszönve a szíves vendéglátást, fejébe nyomta a kalapját, és - lippiti-klippiti-lippiti-klippiti - fürgén eltávozott.

Másnap a Róka megint beállított Mezeiékhez.

- Hallom, itt járt a Nyúl - mondta. - Mit mesélt?

- Semmi érdekeset - válaszolta az asszonyság, mert ezt a vendégét sem akarta megbántani.

De az egyik báránykisasszonynak (a négy neveletlen lány közül a legneveletlenebbnek) megint eljárt a szája:

- Azt mondta, hogy a boldogult papájának a hátaslova tetszett lenni.

- Mármint hogy én? - kiáltotta a Róka. - Hogy én a hátaslova voltam?

- Nem neki, hanem a boldogult papájának - javította ki szabatosan a neveletlen báránykisasszony.

- De legény korában ő is gyakran nyargalászott a bácsin - nevetett a másik három.

- Tyű, a hazug mindenét annak a Nyúlnak! - dühöngött a Róka.

- Majd adok én annak a kulimászba ragadt senkiházinak!

- Csak nyugalom! - intette Mezeiné asszonyság.

A Róka meghajolt.

- Bocsánatot kérek, hogy megfeledkeztem az illendőségről, de azt meg kell engedniük, hogy idehozzam a nyulat. Azt akarom, hogy a fülük hallatára vonja vissza ezt a rágalmat.

Futott is mindjárt, egyenesen a Nyúl házához. Bezörgetett az ajtón.

- Ki az? - szólt ki a Nyúl gyenge, elhaló hangon. - Ágyban fekszem, beteg vagyok.

Gondolta a Róka: ha megmondja, miért jött, a Nyúl nem nyit ajtót. Magába fojtotta hát a haragját, és ezt felelte:

- Mezeiné asszonyság küldött érted, Nyúl komám. Azt üzeni, hogy vendégséget rendez, okvetlenül vár, mert a lányok táncolni akarnak.

- Dehogyis bírok én táncolni! - nyögött a Nyúl. - Jártányi erőm sincs.

De a Róka csak unszolta, hogy ne kényeskedjék, keljen fel, majd meglátja, hogy jobban lesz a friss levegőn.

- Úgysem jutok el odáig! - sóhajtozott a Nyúl. - Reszket a lábam, állni sem tudok, nemhogy gyalogolni.

- Ha olyan gyenge vagy, elviszlek a karomban.

- Félek, hogy elejtesz, összetöröm magam.

- Hát akkor elviszlek a szájamban.

- Attól meg különösen félek. Hátha meg találsz harapni!

A Róka mindenáron azt akarta, hogy a Nyúl menjen el vele Mezeiné asszonysághoz, és ezért folytatta a rábeszélést:

- Ha sem a karomban nem bízol, sem a fogaimban: ülj a hátamra. Úgy aztán le sem ejthetlek, meg sem haraphatlak. Szép kényelmesen elkocogunk a vendégségbe.

- A hátadra üljek? - fontolgatta a Nyúl. - Attól tartok, hogy kemény a gerinced, megnyomja a fájós, gyenge testemet. Csak nyeregben ülhetek, másképp sehogy.

A Rókának még sosem volt nyereg a hátán, mert azt csak a lovak, szamarak, öszvérek hordják, de azért ráállt a dologra. Örült, hogy a Nyúl legalább ezen az áron hajlandó kimozdulni a házából.

- Nem bánom - felelte. - Tégy nyerget a hátamra. Hanem most már ideje, hogy felkelj, mert elkésünk.

- Kengyel nélkül lefordulhatok a nyeregből - aggodalmaskodott a Nyúl. - Ha nem köthetek kengyelt a nyeregre, fel sem ülök.

- Azt sem bánom - mondta a Róka türelmetlenül. - Köss rá kengyelt, ha anélkül nem mersz nyeregbe szállni.

- Igen ám, csakhogy mibe fogóddzam? Kantár nélkül nem érezném biztonságban magam.

- Mindegy nekem: kantárral vagy kantár nélkül, csak már gyere!

A Nyúl erre ajtót nyitott. Volt egy fészer az udvarban, onnan előhozott egy nyerget, egy pár kengyelt, egy kantárt, és miközben hatalmasokat nyögött, hogy így fáj a háta, úgy hasogat a lába, amúgy nyilallik az oldala: annak rendje-módja szerint megnyergelte, felszerszámozta a Rókát.

- De azt kikötöm, hogy csak a kertajtóig cipellek - jelentette ki a Róka. - Onnan gyalog sétálsz be Mezeiék házába.

No, jó, ebben megegyeztek. A Nyúl szépen megfésülködött, kipödörte a bajuszát, azután nyeregbe ugrott, és lábát a kengyelbe dugva, megmarkolta a kantárt.

- Mehetünk! - kiáltotta.

A Róka sebesen ügetett Mezeiék háza felé. A Nyúl keményen ült a nyeregben; nem szédült le, nem is csúszkált semerre, mivelhogy semmi baja sem volt: a betegséget csak tettette, hogy lóvá tehesse (de most az egyszer igazán) a Rókát. Még arra is maradt ideje, hogy útközben titokban sarkantyút kössön a két lábára.

Mezeiné asszonyság kertkapujában megállt a Róka.

- Szállj le, menj be szépen gyalog, ahogy megbeszéltük.

A Nyúl válasz helyett belevágta sarkantyúját a Róka vékonyába. A Róka olyant nyihant, hogy akármelyik hátaslónak is becsületére vált volna.

- Gyi te, Róka! - rikkantotta a Nyúl, és megrántotta a kantárt. - Előre a tornáchoz!

A Róka felágaskodott, de azután kénytelen-kelletlen berugtatott a kertbe.

- Hóha, Róka! - kiáltotta a Nyúl, jó hangosan, hogy Mezeiné asszonyság és lányai is meghallják.

Leugrott a nyeregből, gyorsan a korláthoz kötötte a kantárt, azután nagy sarkantyúpengetve belépett a házba.

Mezeiné hellyel kínálta. A Nyúl köszönte szépen, letelepedett, szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve így szólt:

- Ugyebár, hölgyeim, a minap említettem, hogy a Róka hajdanában a családom hátaslova volt? Most újra megnyergeltem, hogy kipróbáljam, bírja-e még a vágtatást. Nem mondom, sokat veszített az erejéből, de rövidebb utakra még ma is megteszi.

A Nyúl kedélyesen nevetgélt. Vele nevetett Mezeiné asszonyság is, vele nevettek a lányok, mégpedig igen hangosan és jóízűen.

A Róka volt az egyetlen, aki nem nevetett. Csak ült, csak ült, a korláthoz pányvázva, tehetetlenül. Amit tehetett, annyi volt, hogy a fogát vicsorgatta, és közben azon törte a fejét, hogyan álljon bosszút a Nyúlon azért a csúfságért, amelyet elkövetett rajta.


Rémusz bácsi elhallgatott.

- És aztán mi történt? - kérdezte a Kisfiú.

- Majd megtudod holnap - felelte az öreg.

A Kisfiú szerette volna még aznap megtudni a végét. De Rémusz bácsi megismételte:

- Majd holnap. Késő van.

A Kisfiú ránézett Rémusz bácsira. „Talán már álmos - gondolta magában -, aludni akar.”

- Már álmos lehetsz - mondta az öreg. - Menj aludni.

A Kisfiú nem volt álmos, de azért hazament. És lám, otthon öröm várta: Apa épp akkor érkezett meg a gyümölcsösből, és egy szép, nagy, érett őszibarackot hozott a Kisfiúnak - az elsőt abban az esztendőben.