A LÓVÁ TETT RÓKA NEM AKAR LÓ MARADNI

A LÓVÁ TETT RÓKA NEM AKAR LÓ MARADNI


A következő este a Kisfiú ezzel nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába:

- Tessék! - és egy szép nagy, érett őszibarackot nyomott az öreg néger kezébe.

- Nini, őszibarack! - szólt Rémusz bácsi. - Hát már beérett?

- Apa hozta a gyümölcsösből. Neked adom.

- Hány barackot kaptál? - kérdezte az öreg.

- Egyet - mondta a Kisfiú.

- És azt az egyet elhoztad nekem?

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét. Azután odalépett a polchoz, és levett róla egy szép nagy, érett körtét.

- Ezt adom cserébe - mondta. - Szereted a körtét?

- Nagyon.

Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú a körtét, és amíg ettek, Rémusz bácsi nem szólt egy szót sem, a Kisfiú meg nem sürgette.

Hanem egyszer csak elfogyott a barack is, a körte is, és Rémusz bácsi belekezdett a mesébe.


Amíg a Róka a korláthoz pányvázva, tehetetlenül dühöngött magában, a Nyúl vidáman szivarozgatva beszélgetett Mezeiné asszonysággal és a lányaival. Később még egy friss nótát is eldalolt, sőt táncra is perdült, és jól megforgatta a báránykisasszonykákat, egyiket a másik után.

De végül is beesteledett, eljött a hazamenés ideje.

A Nyúl megköszönte a szíveslátást, nagy sarkantyúpengetve végiglépdelt a tornácon, eloldozta a Róka kantárját, és nyeregbe pattant.

Úgy ült a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár.

- Gyi te, Róka! - kiáltotta.

A Róka, hátán a Nyúllal, elügetett.

Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Mezeiék udvarából, egyszerre vad vágtába fogott - bumm-bele, bumm-bele -, aztán két mellső lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, a fejét meg hol felkapta, hol leszegezte, egyszóval: mindent elkövetett, hogy ledobja a hátáról a Nyulat.

De hiába mesterkedett, mert a Nyúl keményen markolta a kantárt, erősen szorította a térdével a Róka oldalát. A Róka ficánkolt, ágaskodott, rúgkapált, a Nyúl pedig csak ült a nyeregben, peckesen.

Látta a Róka, hogy így nem boldogul; csak magát hajszolja, fárasztja hasztalanul, de a Nyulat nem bírja kidobni a nyeregből.

Gondolt hát egyet: váratlanul a földre vetette magát, és meghempergődzött a füvön.

De a Nyúl felkészült erre is. Gyorsan kihúzta a lábát a kengyelből, eleresztette a kantárt. Ő is hempergett ugyan egyet-kettőt, de nemigen ütötte meg magát. Egy pillanatig sem gondolkozott, hanem talpra ugrott, és máris rohant, be az erdőbe. A Róka utána.

A Nyúl gyorsabban futott, mint valaha, mert a félelem hajtotta. A Róka is gyorsabban futott, mint akármikor annakelőtte, mert őt meg a harag sarkallta.

De úgy látszik, a Róka jobban haragudott, mint amennyire a Nyúl félt, mert nem maradt el a Nyúl mögül (pedig fáradt lehetett a sok nyargalászástól, ugrálástól, fickándozástól), sőt már-már szinte utol is érte. A Nyúl nem tehetett mást, mint hogy irányt váltott, és hirtelen beugrott egy vastag, öreg fa odvába.

Az odú nyílása, szerencsére igen szűk volt, a Rókának még a feje sem fért be rajta. A Nyúl az odú mélyén biztonságban érezhette magát.

Igen ám, de hogy szabadulhat onnan?

A Róka ott ült, fújtatva, szuszogva, a fa tövében, és egyre csak az odú nyílását leste, hogy ha a Nyúl menekülni próbálna, mindjárt nyakon csípje.

- Meddig akarsz itt üldögélni, komám? - kérdezte a Nyúl kötekedve.

- Akár egy évig is - felelte a Róka. - Előbb-utóbb majd csak kikerget onnan az éhség.

- Arra ugyan várhatsz! - nevetett a Nyúl. - Pompás éléskamrát találtam idebent. Nem egy évig, hanem akár kettőig is eléldegélek itt, ebben a kényelmes odúban.

- Nem éldegélsz te ott semeddig! Hozok egy fejszét, kitágítom a nyílást, téged pedig a fülednél fogva húzlak ki.

- Hozd csak azt a fejszét - biztatta a Nyúl.

De a Rókának több esze volt ennél. Hogyne! Hiszen amíg a fejszét hozza, a Nyúl százszor is megszökhetik.

Mit tegyen hát?

Amint így töri a fejét, szárnysuhogást hall a magasból. Felnéz, és látja, hogy régi cimborája, Héja úr ereszkedik le a fa legmagasabb ágára.

- Épp a legjobbkor jössz! - kiáltotta a Róka. - Gyere, ülj ide, ez elé az odú elé. Bent van a Nyúl. Vigyázz, hogy meg ne szökjön, amíg én vissza nem jövök.

- Szíves örömest megteszem - válaszolta a Héja, és leereszkedett a földre. - Rám bízhatod a dolgot.

A Róka hazament, a Héja pedig az odú nyílását leste.

Kisvártatva megszólalt a Nyúl az odú mélyén:

- Róka koma!

A Róka már messze járt, a Héja pedig nem válaszolt.

- Miért nem felelsz, Róka komám? - folytatta a Nyúl, pedig hát tudta jól, hogy a Róka már messze jár. - Felelhetsz nyugodtan, nem akarok én kérni semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy nem láttad-e valamerre Héja urat.

A Héja megpróbálta utánozni a Róka hangját.

- Miért? - kérdezte. - Mit akarsz Héja úrtól?

A Nyúl úgy tett, mintha elhinné, hogy a Róka beszél.

- Ó, semmi különöset - válaszolta. - Valami jó falatot találtam a számára. De ha nincs itt a közelben, nem érdemes beszélni róla.

- Már hogyne volna érdemes! - kiáltotta a Róka hangján a Héja. - Hiszen én magam is szívesen megenném azt a jó falatot.

- Csakhogy te sem repülni, sem fára mászni nem tudsz. Márpedig azt a falatot csak a magasban lehet megenni.

- Miféle falat az? - tudakolta a Héja.

- A világ legkövérebb szürke mókusa. Ha megkergetem, kibújik a felső nyíláson, odafent a fa derekán. Ha Héja úr felülne egy magas ágra, könnyen megfoghatná. De hát sajnos, nincs itt.

A Héja aznap történetesen nem ebédelt, és különben is a szürke mókus volt a kedvenc eledele, kivált a kövér. Nagy mohóságában még arról is megfeledkezett, hogy a Róka hangját utánozza, úgy válaszolt:

- Sose törődj azzal, hogy itt van-e, vagy nincs-e itt. Kergesd ki csak azt a kövér szürke mókust!

A Nyúl látta, hogy sikerülőben van a terve. Éktelen ordítozásba kezdett hát odabent az odúban, tapsolt, topogott, döngette a fát.

Eközben pedig titokban kikandikált a résen, és figyelte, mit csinál a Héja.

Azt csinálta, amit egy magafajta, lassú eszű, falánk madár csinálhatott: otthagyta a helyét, és szárnyával verdesve felröppent a fa legmagasabb ágára.

Hát a Nyúl mit csinált?

Azt, amit a magafajta gyors eszű, gyors lábú állat csinálhatott: kiugrott az odúból, és szélsebesen elnyargalt.

- Hol az a nyílás? - kiáltott le a Héja a fáról.

De a Nyúl már csak futtában válaszolt:

- Keresd meg magad!


- És aztán? - kérdezte a Kisfiú. - Aztán mi történt?

- Ebben a mesében már semmi - felelte Rémusz bácsi.

- Hát a holnapiban?

- Azt majd meghallod holnap - mondta az öreg. - Legfőbb ideje hogy hazamenj.

A Kisfiú hazament.

Útközben azt játszotta, hogy ő a Nyúl, aki a Róka hátán lovagol, és ő a Róka, aki a hátán viszi a Nyulat.

Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Rémusz bácsi udvaráról, vágtatni kezdett - bumm-bele, bumm bele -, aztán a lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó, hó-ó-hó, -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, hogy saját magát ledobja a saját hátáról, ami nem könnyű dolog.

Ki is melegedett alaposan, mire hazaért.