2011. augusztus 18., csütörtök

Francia mese: Tündérmese



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ikerpár. Derék, bátor legények voltak, szépek, mint a nap, nem akadt párjuk a föld kerekén. Egy este, mikor a vásárról igyekeztek hazafelé, sűrű erdőn kellett átmenniük. Júliusban történt, este kilenc óra felé, a telihold még az égen világolt.

Egyszerre csak gyöngyöző nevetést hallottak valamelyik bokor mögül. A két fiú megrántotta a kantárszárat.

- Hallottad, öcsém? - kérdezte a nagyobbik.

- Bizony hallottam. Mintha lányok kacagnának itt.

Ebben a pillanatban két csodaszép lány lépett ki a bokor mögül, a ruhájuk csupa selyem, csupa arany.

- Szép jó estét, legények - köszöntöttek rájuk.

- Szép jó estét, kisasszonyok - viszonozták a testvérek.

- Nem vagyunk mi kisasszonyok! Ti ikerfiúk vagytok, mi meg ikertündérek, tündérlányok. Ha feleségül vesztek minket, tengernyi kincs urává teszünk benneteket, s szép, erős gyermekeket szülünk nektek, bátrakat, akárcsak ti magatok.

- Házasodjunk meg! - mondta az az idősebb fiú. - Én feleségül veszem a nagyobbik tündérlányt!

- Jól van! - mondta a fiatalabb fiú. - Én meg a kisebbik tündérlányt veszem el.

- Holnap reggel mindjárt tartsuk meg a lakodalmat - mondták a tündérlányok. - Menjetek most haza, és pirkadatkor várjatok ránk a templom kapujában, a nagy erdő szélén. De jól vigyázzatok, addig semmit ne egyetek, semmit ne igyatok, mert különben jaj nekünk.

- Tündérlányok, úgy lesz, ahogy kívánjátok.

Az ikerfiúk elköszöntek a tündérektől, és hazatértek. Egy árva szó nem sok, annyit sem szóltak arról, hogy mi történt. Lefeküdtek aludni, egy falat étel, egy korty ital nélkül.

Éjszaka két órakor szép csendesen felkeltek, és elindultak hazulról.

- Siessünk! Szaporán! Éppen csak annyi időnk van, hogy még napfelkelte előtt a templomhoz érhetünk, a nagy erdő szélére - sürgették egymást.

Útközben átvágtak egy sárguló búzaföldön is. A kisebbik fiú meggondolatlanul letépett egy kalászt, szétmorzsolta, és magafeledten rágcsált egy búzaszemet, hogy lássa, beérett-e már.

Még nem is pirkadt, és az ikerfiúk már ott voltak a nagy erdő szélén, a templom előtt.

A templom kapuja tárva volt, a feldíszített oltáron égtek a gyertyák, s ott várakozott már a két tündérmenyasszony, fehér ruhában, kezükben virágcsokor, fejükön menyasszonyi fátyol és koszorú.

- Te megfeledkeztél arról, hogy sem enned, sem innod nem szabad - szólt a kisebbik tündérlány a jegyeséhez. - Látod, milyen szerencsétlenség okozója lettél! Ha feleséged lettem volna, éppen olyan asszonnyá lettem volna, mint a többiek. De így mindörökre tündér maradok.

Ezzel a kisebbik tündérlány már el is tűnt, és vőlegénye soha többé nem látta viszont.

A pap most összeeskette a másik jegyespárt.

Az esküvő után a kisebbik fiú így szólt az új párhoz:

- Isten veletek! Messzire, nagyon messzire megyek: barát leszek egy kolostorban. Mondjátok meg apámnak, anyámnak, hogy nem látnak soha többé.

A fiatalabbik testvér máris útnak indult, az idősebbik meg elvitte haza a szüleihez feleségét.

Este, mielőtt nyugovóra tértek volna, az új asszony így szólt a férjéhez:

- Tudd meg: ha kedves vagyok neked, hát vigyázz, nagyon vigyázz, nehogy valaha is tündérnek vagy bolondnak nevezz engem! Jaj nekünk, ha erről megfeledkezel.

- Feleség, nyugodt lehetsz. Soha, soha nem mondalak sem bolondnak, sem tündérnek.

Férj és feleség hét éven át nagyon boldogan éltek. Tengernyi kincsük volt, és kastélyukban szép hét gyermek növekedett.

Egyszer az ember vásárba ment, és azon a napon az asszony volt a gazda. Éppen július közepén történt. Nagyon szép idő volt, és a búza már csaknem beérett. A kastély asszonya az égboltot vizsgálgatta.

- Munkára, szolgáim, munkára, szolgálóim! - siettette az embereket. - Gyorsan arassátok le a búzát, vágjátok a rendet szaporán. Mindjárt nyakunkon a jég, a felhőszakadás!

- Hogyan is gondolhat ilyent asszonyunk! Hiszen nem is kívánhatnánk ennél szebb időt, a búza még nem érett be...

- Tegyétek csak, amit parancsolok, rajta, frissen, szaporán!

A szolgák és a szolgálók engedelmeskedtek. Még javában arattak, mikor a gazda hazaérkezett a vásárból.

- Nézd csak, feleség! - kiáltotta. - Mit csinálnak itt az emberek?

- Kedves uram, azt csinálják, amit parancsoltam nekik. Aratják a búzát.

- Bolond vagy, feleség, hiszen még be sem érett...

Az asszony azon nyomban eltűnt.

Még ugyanaznap este vihar pusztította el az egész határt, és jégeső verte el a termést.

A tündér azonban minden reggel vissza-visszajött a kastélyba. Bement hét gyermekéhez, és sírva fésülte őket aranyfésűjével.

- Édes gyermekeim, soha, soha meg ne mondjátok apátoknak, hogy hajnalhasadáskor mindennap itt vagyok nálatok, és szép aranyfésűvel fésüllek benneteket. Ha eláruljátok, jaj nekünk!

És a hét gyermek mind egyszerre mondta:

- Nem, anyánk, ezt soha, soha meg nem mondjuk az apánknak!

De az apjuk csodálkozott, hogy a hét gyerek haja olyan szépen meg van fésülve. Kérdezte is tőlük reggelenként:

- Gyermekeim, mondjátok meg nekem, ki fésült meg benneteket ilyen szépen?

És az apróságok mind egyszerre mondták:

- Apánk, édesapánk, csak a szolgálónk volt az.

De az apa gyanút fogott. Egy este úgy tett, mintha nyugovóra térne, pedig nem ment aludni, hanem elbújt a hét gyerek szobájában. Pirkadatkor megjelent az édesanyjuk, hogy könnyhullajtva megfésülje őket szép aranyfésűvel.

Az ember nem bírta megállni, és felkiáltott:

- Édes feleségem! Kérlek, jöjj vissza hozzánk, jöjj vissza...

Az asszony egy szemvillanás alatt eltűnt. Sem férje, sem hét gyermeke nem látta többé soha, soha...

Átdolgozta: Bartócz Ilona

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...