Remélem nektek is tetszeni fog .
Csukás István :
Hogyan kerül Mirr-Murr, a kandúr, Slukk Ödön kabátzsebébe
Erősen tűzött a nap, és Slukk Ödön, az öregedő házaló úgy érezte, hogy pont az ő tarkójára. Hiába sietett vagy lassított, a nap utolérte, bevárta, és megkettőzött erővel sütötte kopaszodó koponyáját.
Slukk Ödön sóhajtva föladta a harcot, megigazította kifakult hátizsákját, és lemondóan fürkészte a poros akácfákat, foghíjas léckerítéseket, a konyhaajtókra szögelt lepedőket, az udvaron elnyúló, lihegő kutyákat, és egy másodpercre világosan érezte, hogy kár volt lejönni falura. Ebben a hőségben úgysem tud semmit vásárolni, eladni, s egy pillanatra fölrémlett előtte, mint egy látomás, lefüggönyzött, hűvös szobája és egy pohár jéghideg, fehér habos sör!
A kiscsacsi, Mirr-Murr és Morzsa a léckerítés aljából bámulták a tétován álldogáló, koponyáját óriási, kockás zsebkendővel törölgető Slukk Ödönt. A kiscsacsi szólalt meg először.
– Eltévedt – mondta. – Egészen biztos, hogy eltévedt. Azért van úgy kétségbeesve.
Mirr-Murr nem szólt semmit, csak morgott.
Morzsa kidugta az orrát a lécek között, és úgy szimatolt. Ismerős szagokat, egyszer már felfogott illatokat hozott feléje a szél. Orrát mozgatva gondolkozott, azután azt mondta:
– Ez egy öreg házaló. Két évvel ezelőtt már volt itt, ócska ruhákat vett, húsdarálót, borotvapengét meg ilyesmiket adott el. Nem tévedt el, csak melege van.
Mirr-Murr rábólintott, olyan pofával, mint aki pontosan ezt akarta mondani, a kiscsacsi pedig leplezetlen tisztelettel nézett Morzsára.
Slukk Ödön végre elindult, egyet-kettőt kiáltott, hogy „Használt ruhát veszek!” – aztán befordult az egyik kapun.
A kiscsacsiék megunták az ácsorgást, és visszamentek a többiekhez. Csinnadratta, Bóbice és Paprikajancsi az üres nyúlketrec árnyékában ültek, és bámulták az eperfa alatt totyogó kacsákat.
– Mit játsszunk? – kiáltott föl Paprikajancsi, mikor meglátta a közeledő kiscsacsiékat.
Vékony hangon Bóbice is utána mondta:
– Mit játsszunk?
Mirr-Murr komoly pofát vágott, és foghegyről odavetette:
– Házalósdit!
– Az mi? – kérdezte Paprikajancsi.
– Hát azt kell kiabálni, hogy használt ruhát veszek, meg izzadni kell és egy nagy zsebkendővel a tarkónkat törölgetni.
– És még mit kell csinálni? – kérdezte Paprikajancsi.
Mirr-Murr a fejét vakarta.
– A többi nem jut eszembe – mondta.
Csinnadratta, az ólomkatona hajolt előre az árnyékból.
– Ezt a játékot még dolgozd ki jobban! Addig is játsszunk bújócskát, azt legalább tudjuk!
S rögtön el is kezdte a kiolvasót:
Egy-begy, libabegy,
öreg baka arra megy,
világjáró tengerész
a fa alatt heverész,
sikárkefe csupa hab,
ül a pléhteknő alatt!
Paprikajancsira jött ki a kiolvasó, ő lett a hunyó. Arccal a nyúlketrec falának fordult, és elkezdett hadarva számolni: – Tíz, húsz, harminc… nyolcvan, kilencven… A többiek elosontak búvóhelyet keresni.
Mirr-Murr lehasalva kúszott egész a konyháig. Hova bújjon? Az igazat megvallva már minden valamirevaló búvóhelyet ismert mindenki. Annyit játszottak bújócskát!
Egyszer csak Mirr-Murr szeme felcsillant az örömtől. Ez igen! Itt biztos nem találja meg! A szögön egy kabát lógott. Mirr-Murr egy pillantás alatt felmászott az ajtófélfán, és belebújt a kabát zsebébe.
– …százkilencven, kétszáz! – Paprikajancsi befejezte a számolást. – Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt, megyek!
Mirr-Murr hallotta még messziről Paprikajancsi halk hangját. Kuncogott egy kicsit. „Engem ugyan kereshettek!” – gondolta, és kényelmesen elhelyezkedett a zsebben. A kabátot sütötte a nap, s bent a zsebben kezdett egyre melegebb lenni. Mirr-Murr bizony lassan elaludt.
Slukk Ödön, az öregedő házaló nyomakodott be a kapun. Köszönt, majd nézegetni kezdte a kabátot.
– Mi tetszik? – szólt ki a konyhából Jánoska mamája.
– Használt ruhát veszek! – válaszolt röviden Slukk Ödön, és nem vette le a szemét a kabátról.
– Nincs eladó semmi – jött ki Jánoska mamája.
Slukk Ödön ravaszul összehúzta a szemét, és édesen mosolyogni kezdett, hogy a ráncok össze-vissza futottak az arcán. Nem olyan ember ő, aki csak úgy az első szóra elmegy! A kabát különben is megtetszett neki. Igaz, hogy kicsit poros volt, de hát ha kikeféli, kivasalja, olyan lesz az, mint az új!
Hunyorgott még egy kicsit, és lassan, ravaszul, mint a vadászó róka kerülgeti a kiszemelt vacsoránakvalót, nem beszélt a kabátról, hanem kezdte kirakni a kincseit a fakult hátizsákból.
– Metszőolló, vadonatúj – mondta, majd gyorsan folytatta: – Habverő, valódi svédacél tortaszeletelő, rozsdamentes laskaszedő, nikkelezett diótörő, sárgaréz derelyeszaggató; tessék csak megfogni bátran, Slukk bácsi még rosszat nem adott el!
Mi tagadás, az öreg házaló értette a módját, hogyan kell elkápráztatni, elkábítani a vevőt.
Jánoska mamája tétovázott a csillogó-villogó, szép sorba kirakott kincsek előtt. Slukk Ödön, mint egy öreg, ravasz szemű, ráncos arcú varázsló, figyelte.
– Talán ezt… – nyúlt a sárgaréz derelyeszaggató után Jánoska mamája. – Az enyém úgyis elromlott. Szép a többi is…
– Az egészet magának adom – szólt ravaszul Slukk Ödön -, és nem is kérek érte pénzt!
Jánoska mamája értetlenül nézett rá.
– Hm, hm – mondta Slukk Ödön. – Elég poros, elég kopott, de ha más nincs, ez is jó. Ezért az ócska kabátért odaadom!
S már fogta is a kabátot, s dugta bele a kifakult, hatalmas hátizsákba.
– Hát jó – sóhajtott Jánoska mamája. – Szegény uramé volt.
Slukk Ödön elköszönt, lábával behajtotta a kiskaput, s vidáman poroszkált a poros akácfák alatt a vasútállomás felé. „Nincs elveszett nap! – gondolta magában. – Slukk Ödön még tud üzletet csinálni! Slukk Ödön még nem olyan öreg!”
Megváltotta a jegyet, s mert meleg volt, és az üzletre is inni kellett, beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört.
Míg a sört hozták, a kabátot a szék támlájára tette, és kortyolgatás közben nézegette.
A vonat késett, meleg volt, és a kabát is egyre jobban tetszett neki – egyszóval Slukk Ödön, az öregedő házaló egyre több korsó sört eresztett le a torkán.
Kicsit imbolygott is, mikor bejött a vonat, a pincér meg úgy adta rá a kabátot, a hátizsákra. A kabát bő volt, s a hátizsák kinyomta, mint valami púp.
A fülke üres volt, az öreg házaló leült az ablak mellé, és szunyókálni kezdett.
Arra ébredt fel, hogy a kalauz szólítgatja, és a jegyet kéri.
– Igenis, azonnal – motyogta Slukk Ödön, belenyúlt a kabátzsebbe, s az álmosan pislogó Mirr-Murrt nyújtotta a kalauz felé.
– Szép kis macska – mondta a nagy bajuszú kalauz, és megsimogatta a rémült Mirr-Murr fejét. – Barátságos pofikája van.
Slukk Ödön úgy fogta Mirr-Murrt, olyan kétségbeesett ábrázattal, mint aki rosszat álmodik, és nem tud felébredni. Másik kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és odaadta a jegyet. A kalauz kezelte, szalutált és elment.
Mirr-Murr fészkelődött Slukk Ödön kezében. Az öreg házaló maga felé fordította a kandúrt, és úgy nézték egymást kíváncsian, töprengve, mint régi ismerősök, akik hosszú-hosszú idő után találkoztak.
– Hm, hm – szólalt meg végre Slukk Ödön.
Mirr-Murr nem szólt semmit, igyekezett barátságos képet vágni.
– Hát jó – fejezte be Slukk Ödön a hümmögést. – Úgyis olyan egyedül vagyok. Te meg kis helyen is elférsz. Igaz? – s fáradt tekintettel nézett Mirr-Murr-ra, s letette az ablak elé a felhajtható asztalkára.
Mirr-Murr az üveghez nyomta az orrát, úgy bámulta az elsuhanó villanypóznákat, a dróton ülő, meg-megrebbenő vadgalambokat, a lassan forduló tájat. Magához tért az ijedségből, és Slukk Ödön is barátságosan viselkedett. Dobogó szívvel érezte, hogy új, izgalmas kalandok várnak rá.
Visszanézett az öreg házalóra, de az már félrebillent fejjel aludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése