Mirr-Murr első levele barátaihoz
Szomorkodva teltek a napok, szótlanul üldögéltek az üres nyúlketrec árnyékában, nem néztek egymásra, nem játszottak, csak nagyokat sóhajtottak.
Egyszer csak Jánoska mamája kereste őket, egy nagy boríték volt a kezében. Mosolyogva nézte az árnyékban üldögélő kis társaságot. Mióta Jánoska elment nyaralni a Balatonra, bizony megint egyedül maradtak. Nem is nagyon törődött velük senki, ő például észre se vette, hogy egy hiányzik közülük. De ma délben levelet hozott a postás. A borítékon nagy ákombákom betűkkel állt a címzés:
KISCSACSINAK, PAPRIKAJANCSINAK,
BOBICÉNEK, CSINNADRATTÁNAK
ÉS MORZSÁNAK!
Kicsit hosszú címzés volt, nem is fért el az egyik oldalon, a boríték másik oldalára is jutott belőle. Jánoska mamája odaadta a kiscsacsinak a levelet, és visszament a konyhába.
A kiscsacsi nézte, forgatgatta a nagy borítékot, még meg is szagolta, majd kicsit felsóhajtva továbbadta Paprikajancsinak.
– Én azt hiszem, hogy te folyékonyabban fel tudnád olvasni – mondta.
Paprikajancsi krákogott, a torkát köszörülte, letette a borítékot a földre, úgy nézte, majd azt mondta:
– Ez valami külföldi írás lehet. Valami egyiptomi macskakaparás. Ezt az ábécét nem ismerem.
S továbbadta a borítékot Bóbicének.
Bóbice meg se nézte.
– Én csak kottát tudok olvasni – mondta, s odaadta Csinnadrattának a borítékot.
– Ezer láncos ágyúgolyó! – mormogott Csinnadratta. – Hát vágjunk neki vitézül! – S szuronyával fölvágta a borítékot, kivette belőle a levelet, egyet-kettőt köhintett, az orra elé tartotta, s olvasni kezdte:
– „Kedves Fiúk és Bóbice!”
– Ezek mi vagyunk! – kiáltotta Paprikajancsi.
– És én! – mondta örömmel Bóbice. – Olvasd tovább!
– „Először is tudatom, hogy a pipacsos vázát nem én törtem össze. Bár rám fogták itten. Mindjárt az első nap. Szép kis fogadtatás! Aztán kiderült, hogy a huzat csapta be az ablakot. Attól esett le a váza. Így végre lejöhettem a szekrény tetejéről, papírt kerestem, tollat, tintát, s most itt ülök az asztalon, és levelet írok nektek.
Lassan megy, mert közben az ajtót is figyelnem kell, mert Vica néni, a bejárónő, aki rám fogta a vázát, minden percben visszajöhet. S akkor vissza kell mennem a szekrény tetejére, mert ő (Vica néni) a lelke mélyén még mindig nem hisz nekem.
Kicsit mogorva és barátságtalan. Slukk Ödönnél dolgozik, aki a kabátzsebben felhozott ide, ami a vonaton rögtön kiderült. Ugyanis jegy helyett engem nyújtott a kalauznak. Mind a ketten nagyon elcsodálkoztak. Rólam ne is beszéljünk! De aztán megtalálta a jegyet is, úgyhogy minden rendbe jött. Jól megbarátkoztunk, és mikor megérkeztünk, Slukk Ödön kivett a zsebéből, és azt mondta Vica néninek:
– Itt van ez a kedves kis macska – (ez én vagyok!) –, mától kezdve itt fog lakni, viselje gondját! Adjon neki tejet meg ilyesmit.
– Adjon neki a nyavalya! – mondta Vica néni, és úgy csinált a lábával, mint aki táncolni készül. Rossz a modora és barátságtalan. Ebből is láthatjátok!
De erre Slukk Ödön az asztalra csapott, és kiabálni kezdett:
– Itt én parancsolok! Enyém a lakás, én fizetem magát!
Erre Vica néni bevágta az ajtót. De aztán mégis kaptam tejet.
Képzelhetitek, hogy egy kicsit ideges voltam. De azért hamar feltaláltam magamat.
Mikor az ablakból leugrottam, kicsit meglökhettem a pipacsos vázát. De csak egy icipicit! És nem akarattal. De rögtön rám fogta. Még szerencse, hogy az ablak bevágódott, és Slukk Ödön azt mondta:
– Állandóan huzat van ebben az odúban! Magának agyára megy a szellőztetés!
Vica néni nem válaszolt, a cserepeket seperte össze, és közben engem keresett a szemével…
De nem láthatott, mert a szekrény tetején voltam.
És most beszámolok az itteni életről.
Ez egy paca, mert közben visszajött Vica néni, és én majdnem későn vettem észre! De már elment.
Hogy jobban megértsétek, két részre osztom az itteni életet. Jóra és rosszra.
Jó: Az ijedségen kívül nem lett semmi bajom, mikor elbújtam, és utána elaludtam a kabátzsebben.
Rossz: Nem látlak benneteket.
Jó: Viszont láttam egy vonatot, egy kalauzt, villanypóznát, Slukk Ödönt.
Rossz: És Vica nénit.
Jó: Slukk Ödön kedvel, játszik velem, és enni kapok, mikor itthon van.
Rossz: Ritkán van itthon.
Még rosszabb: Egy napon, mikor Slukk Ödön nem volt otthon, megjelent Jeromos, a házmester. – Szomszédasszony – mondta –, panasz van a macskájukra. El kell távolítanunk a házból. – Vica néni nem tiltakozott, inkább keresni kezdett engem. De én leszaladtam a lépcsőn, ki az utcára…
Most befejezem a levélírást, mert jön Vica néni a seprűvel.
A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó. Ezt Vica néni mondta Slukk Ödönnek:
– Hogy nem tud már itthon ülni vénségére, maga világcsavargó!
És megtetszett, azért írtam ide. Ha megkapjátok, válaszoljatok! Mert én most világgá megyek.”
A kiscsacsiék egymásra néztek.
– Hogyan válaszoljunk, mikor nem írta meg a címét? – kérdezte Paprikajancsi.
– Dehogynem! Biztos nem olvastad jól. Én emlékszem, határozottan emlékszem, hogy írta: a címem! – vitatkozott a kiscsacsi.
Csinnadratta megkereste a levélben azt a helyet, ahol az áll:
– „A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó” – olvasta és fölnézett. – Ez nem cím – mondta.
– Nem tehetünk mást – szólt Paprikajancsi –, mint megvárjuk a következő levelét. Abban biztosan megírja.
A kiscsacsiék rábólintottak. Most már, hogy hírt kaptak Mirr-Murr-ról, vidámabban folyt az életük. Játszottak, fecsegtek az üres nyúlketrec árnyékában, és várták Mirr-Murr újabb levelét.
Addig is az első levelet többször felolvasta Csinnadratta, és a többiek ugyanolyan érdeklődéssel hallgatták végig, mint először.
Oriza-Triznyák
Mirr-Murr futás közben hátra-hátrapislogott, hogy nem jön-e mégis Vica néni a seprűvel.
Szerencsére nem jött. „Biztosan eltévesztette a nyomomat!” – gondolta a kandúr, és kifulladva leült egy fa tövébe. S mikor kifújta egy kicsit magát, kezdett körülnézni, hogy hova is került. „Én tévedtem el!” – állapította meg, de egy cseppet sem volt elkeseredve miatta.
A nap sütött, a fény játékosan villant a zöld levelek között, villamosok csilingeltek, majd sárgán csillogva rohantak, s eltűntek az utcasarkon.
Mirr-Murr bámulta egy darabig, míg meg nem unta.
„Nem baj, úgyis világot akartam látni” – biztatta magát.
– Mirr-Murr, a világcsavargó! – kiáltotta a fának, a járdának s a sárgán csillogó villamosoknak. – Én vagyok az! – tette még hozzá, s elindult egy nagy park felé.
A park tele volt emberekkel, de főleg gyerekekkel. Valamit körülvettek, és izgatottan suttogva vártak valamire.
Mirr-Murr nem látott semmit, furakodott, de mindig visszatolták. Így próbálkozott a lábak között egy darabig, mikor megszólalt a feje fölött egy hang:
– Gyere föl, tökmag! Innen jobban látsz!
Mirr-Murr fölnézett, és észrevette, hogy a fán egy macska integet neki.
Tűnődött, hogy fölmenjen-e. A megszólítás sehogy sem esett jól. De végül is győzött a kíváncsisága, nekiiramodott, és egyből fölmászott a fára.
Mikor elhelyezkedett jól az ágon, elhatározta, hogy tisztázza a „tökmagot”.
– Nem vagyok tökmag! Van rendes nevem is. Mirr-Murrnak hívnak.
Az idegen macska figyelmesen nézte Mirr-Murrt, még a fejét is félrehajtotta. Mirr-Murrt idegesítette a nézés, és megkérdezte:
– Mit nézel?
Az idegen macska bólintott.
– Nincs rád írva – mondta. – Se elöl, se hátul. Honnan tudjam én a nevedet? Valahogy mégiscsak meg kellett hogy szólítsalak! Hajlottam rá, hogy először bengáli tigrisnek szólítalak, de hidd el, ezzel mind a ketten nevetségessé váltunk volna. Nem vagy bengáli tigris. Nem tehetsz róla, és nem is olyan nagy szégyen. Így aztán maradt a tökmag. Nem is tudom, de az jött a nyelvemre. Meg innen, fentről minden kisebbnek látszik. Figyeld csak – tette hozzá az idegen macska barátságosan. – Ezért érdemes néha fára mászni. A lelki egyensúly miatt. Ha már nagyon kicsinek érzed magad, ripsz-ropsz, fölmászol egy fára, és minden rendben van!
Mirr-Murrnak elszállt a mérge, s derűsen hallgatta az idegen macskát. Olyan furcsán beszélt. „Hiába – gondolta Mirr-Murr magában –, született városi!” Aztán eszébe jutott, hogy még nem is tudja a nevét.
– És téged hogy hívnak? – kérdezte.
– Oriza-Triznyáknak – válaszolta az idegen macska.
– Oriza-Triznyák? – csodálkozott Mirr-Murr kicsit neveletlenül, ő is megbánta rögtön, de hát ez igazán furcsa név.
– Igen – mondta Oriza-Triznyák –, ez már így van. Senki se választja a nevét. Kapja. Akár tetszik, akár nem. S aztán viseli egész életén keresztül. Én egy nyugdíjba vonult kéményseprőtől kaptam a nevemet. Egész életében a háztetőkön mászkált, és kissé bogaras lett tőle öregkorára. Ő volt a gazdám, míg meg nem szöktem, azóta szabad vagyok! – mondta büszkén Mirr-Murrnak.
Mirr-Murr leplezetlen tisztelettel bámult Oriza-Triznyákra. Annak láthatóan jólesett, mert közel hajolt Mirr-Murrhoz, és azt mondta:
– Tudsz titkot tartani?
Volt valami a hangjában, amitől Mirr-Murr izgatott lett, és csak némán bólintott.
– Ez nem elég! – mondta fojtott hangon Oriza-Triznyák. – Valami biztosíték is kell. Mondd el valami titkodat te is!
Mirr-Murr tűnődött, hogy milyen titka is van neki.
De mire eszébe jutott volna valami érdekes titok, Oriza-Triznyák megszólalt:
– Várj, inkább én fogom neked elárulni az én nagy, titkos vágyamat.
Kis szünetet tartott, és élesen Mirr-Murr szemébe nézett.
– A Kóbor Macskák Világszervezetébe szeretnék bejutni!
Mirr-Murr soha életében nem hallott még a Kóbor Macskák Világszervezetéről, de valami azt súgta neki, hogy ne árulja el tudatlanságát. Komoly pofával rábólintott, s ha lehet, még nagyobb tisztelettel nézett Oriza-Triznyákra.
– De ez ám nem olyan könnyű, mint ahogy gondolnád! – folytatta Oriza-Triznyák. – Nem úgy van, hogy csak odamész, mintha a boltban kenyeret kérnél: itt vagyok, vegyenek fel a Kóbor Macskák Világszervezetébe! Ha így kezdenéd, akkorát nevetnének a kóbor macskák, hogy legurulnának a háztetőről! Mert azt tudnod kell, hogy főleg a háztetőn tartózkodnak. Szikrázik a szőrük, villog a szemük, és senki sincs, aki a közelükbe merészkedne. Holdtöltekor pedig, mikor a Legnagyobb Kóbor Macska képe megjelenik az égen, közös énekléssel üdvözlik. Hogy csak úgy zeng tőle a város! Ha én egyszer velük énekelhetnék!
Oriza-Triznyák elmélázott ezen egy kicsit. Mirr-Murr sok mindent nem értett az elbeszélésből, de nem mert kérdezősködni. „Legjobb, ha hallgatok – gondolta magában. – Várjuk meg a végét!”
Oriza-Triznyák abbahagyta a mélázást, és így szólt:
– Eleinte én is csak messziről néztem őket. Vártam, hogy észrevegyenek. Az egyik éjszaka aztán szerencsém volt. Nem is hinnéd! Észrevettek! És nem is akárki. A Nagy Odvas Kéménytől számítva az ötödik helyen ült. De még az árnyékban! Mert tudnod kell, hogy az a legjobb hely, ameddig az árnyék elér. Ott ülnek az igazi kóbor macskák. Oda bejutni már igazán dicsőség. Így szólt hozzám, aki az ötödik helyen ült: „Látom, szeretnél közénk jutni. Figyelj rám: három próbát kell teljesítened!” Gondolhatod, milyen boldog voltam!
Mirr-Murr most szólalt meg először. Nem vitás, őt is kezdte érdekelni ez a kóbormacska-dolog.
– És mi az a három próba? – kérdezte.
Oriza-Triznyák tűnődve nézett Mirr-Murr-ra.
– Csak akkor mondhatom el, ha te is teljesíted őket. Akarsz kóbor macska lenni?
Mirr-Murr izgatottan bólogatott. Akar, hogyne!
– Lehetek én is? – kérdezte reménykedve.
– Megpróbálhatod – felelte óvatosan Oriza-Triznyák. – Hát jól figyelj! Elmondom neked. Az első: itt lent most mindjárt kezdődik a térzene.
Mirr-Murr lenézett a fáról. Annyira elbűvölte Oriza-Triznyák beszéde, hogy eddig észre se vette, mi készül ott lent. A park közepén már körbe állt a zenekar, hatalmas rézkürtök villogtak, fuvolák csillogtak, s a zenészek a középen álló karmesterre figyeltek.
– Tűzoltózenekar – mondta Oriza-Triznyák. – A kóbor macskák legnagyobb ellensége.
Mirr-Murr nem értette, hogy miért. Kérdően nézett Oriza-Triznyákra.
– Mert hosszú létrájuk van – válaszolta az tömören és rejtelmesen. – Éppen ezért az első próba: hangosan el kell mondani egy verset, mikor játszanak. Azért másztam ide fel a fára. Mindjárt kezdik, addig megsúgom a verset, s ha szólok, együtt hangosan elmondjuk. Aztán futás! A többi próbát majd utána mondom el, nehogy összekeverd őket.
Mirr-Murrnak bizony kicsit dobogott a szíve. Jól megjegyezte a verset, s izgatottan kapaszkodott az ágban. A futás nem nagyon tetszett neki, futni rendszerint akkor kell egy macskának, ha baj van. De hát Oriza-Triznyák olyan nyugodtnak látszott, és ő sem akart gyávának mutatkozni.
Lent nagy csinnadrattával, cintányérveréssel elkezdődött a térzene. A bevezető szám után halkabb rész következett, a fuvolák játszottak éppen, mikor Oriza-Triznyák meglökte Mirr-Murrt, és így szólt:
– Háromig számolok, és rajta! Egy-kettő, három!
S a két macska torkaszakadtából elkezdett kiabálni, nyávogni a fáról:
Zenekar, trotty, trotty,
zenekar, trotty!
Zenekar, trotty, trotty,
zenekar, trotty!
Nem volt valami szellemes szöveg, de a hatása leírhatatlan volt!
A karmester kezében megállt a pálca, és szemével haragosat villantva a fákat kutatta. A gyerekek mozgolódtak, nevettek, és a fára kezdtek felmászni a két macska után.
De Mirr-Murrék már hetedhét határon túl jártak, lihegve futottak, hátra se nézve.
A második próba
– Mit nézel? – kiáltott át neki Mirr-Murr.
Oriza-Triznyák visszajött a másik oldalról.
– A kéményeket – mondta. – Kicsit kifújjuk magunkat, s addig elmesélem a második próbát.
Benézett az esőcsatorna bádogcsövébe, aztán leült Mirr-Murr mellé.
– Megnéztem, hogy nem hallgatózik-e valaki. Fő az óvatosság! A kóbor macskáknak sok ellenségük van. Láthattad magad is.
Mirr-Murr komoly pofával bólintott.
– A második próba – kezdett belé Oriza-Triznyák a beszédbe – már korántsem olyan egyszerű, mint az első volt. Az első, úgy is mondhatnám, pofonegyszerű a másodikhoz képest! Az elsőhöz csak zenei érzék kellett, egy kis hallás, annyi csak, hogy meg tudd különböztetni a fuvolát a vadászkürttől, s akkor belenyávogni, mikor a fuvola szól. Gyerekjáték.
Mirr-Murr is rábólintott, hogy ez valóban gyerekjáték.
– Hanem a második próba – emelte fel a hangját Oriza-Triznyák – már nem ilyen könnyű! Nem bizony. Ügyesség kell hozzá meg szívósság. Úgy is mondhatnám, hogy macskaügyesség. A második próba készít fel a Nagy Odvas Kéményen való ülésre. Már persze, aki odáig eljut. Az a legnagyobb rang, aki ott ülhet. Te álmodban se gondolj rá. Nekem is csak épp hogy eszembe jut. Nos, a második próba a következő: kiválasztunk egy-egy kéményt, itt a háztetőn, és azon ülünk estig. Ha szél fúj, ha hó esik, akkor is!
Mirr-Murr felnézett az égre, az ég gyönyörű kék volt, még felhő se úszott rajta. „Nem valószínű, hogy hó essen – gondolta –, hiszen nyár van!” De nem szólt semmit. „Annál jobb!” – tette hozzá gondolatban.
Felmásztak a háztetőre, s ráültek egy-egy kéményre. Mirr-Murr kíváncsian nézelődött, háztetőket látott sok-sok kéménnyel, s ha lenézett, látta, hogy jönnek-mennek az utcán az emberek, de mintha kisebbek lennének. Átmosolygott a másik kéményre, át is integetett egy kicsit, de Oriza-Triznyák morcos pofát vágott, és nem viszonozta a mosolygást. „Lehet, hogy szédül!” – gondolta magában Mirr-Murr, és üldögélt, figyelt csendesen.
Eközben az egyik lakásban fűtéspróbát tartottak. A háziasszony papírt hozott be meg aprófát, és odaadta a kályha előtt guggoló kéményseprőnek.
– Tavaly se volt jó a kémény – mondta. – Nem elég huzatos.
A kéményseprő dörmögött valamit, de nem válaszolt. „Először kipróbáljuk – gondolta –, mert a baj rendszerint ott kezdődik, hogy nem gyújtanak be rendesen! Mert fortélya van ám annak is! Először az aprófából kis máglyát rakunk, de úgy, hogy jó sok rés legyen közte, hogy könnyű lánggal lobbanjon majd fel. A lángtól fölmelegszik a kémény, és húzza kifelé a füstöt. Bizony.”
Meg is mutatta a zsörtölődő háziasszonynak a takaros kis máglyát a kályha tűzterében.
– Tetszik látni? – mondta. – Ez úgyszólván egy szál gyufától is meggyulladna. Ide aláteszünk egy kis papírt, és meggyújtjuk.
Ám a papír alig-alig gyulladt meg, rögtön el is aludt.
A kéményseprő vöröslő képpel fújni kezdte. Hatalmas füst csapott vissza a kályhából.
– Na látja! – mondta a háziasszony.
A kéményseprő nem szólt semmit, konokul újrapróbálta ötször-hatszor. „A csuda érti – gondolta magában komoran –, most tisztítottam a kéményt!” És belefújt a kályhába.
Mirr-Murr már majdnem elbóbiskolt, és arra riadt föl, hogy Oriza-Triznyák a másik kéményen hatalmasat tüsszentett.
– Egészségedre! – kiáltott át.
Oriza-Triznyák mérgesen nézett vissza, nem válaszolt, az orrát csavargatta. Mikor megmoccant, hatalmas füst csapott ki alóla a kéményből.
Mirr-Murr komolyan megijedt.
– Gyere le! – kiáltotta. – Eleget ültünk már!
Oriza-Triznyák a fejét rázta, s ilyenkor kis füst csapott fel jobbról-balról, olyan volt, mintha fehér zászló lenne a feje mellé tűzve kétoldalt. Végre megszólalt rekedt hangon:
– Figyeld a napot! Majd ha a torony mögött eltűnik, akkor lemegyünk! – és egy hatalmasat tüsszentett rá.
Mirr-Murr fél szemmel a napot figyelte, közeledik-e már a toronyhoz; fél szemmel meg Oriza-Triznyákot, ahogy egyre sötétebb lesz a szőre, lassan már koromfekete az egész bundája a füsttől.
„Nincs szerencséje – gondolta magában. – Pont olyan kéményt kellett kifognia, amelyik füstöl!” S aztán arra gondolt, hogy mi lenne, ha az övé is elkezdene füstölni, s ettől nyugtalan lett, fészkelődött, szaglászott, de szerencsére nem volt semmi baj.
Végre! Végre! A nap elérte a tornyot, ült a tetején egy kicsit, mint egy hatalmas, piros begyű madár, majd eltűnt.
– Lement a nap! – kiabált Mirr-Murr. S gyorsan lemászott, odament a már félig alélt Oriza-Triznyákhoz. – Lement a nap! Mehetünk!
Oriza-Triznyák bólintott, lemászott a kéményről, kicsit szédült, és tiszta korom volt a pofája.
– Gyere! – sürgette Mirr-Murr. – Lent majd megmosdasz.
S lesurrantak a tetőről.
Lent, a kályhában végre meggyulladt a tűz. A kéményseprő letörölte a homlokáról a verítéket, és így szólt, kicsit fáradtan, de diadalmasan:
– Sikerült! Az a baj, hogy nehezen melegszik át a kémény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése