Oriza-Triznyák Mirr-Murr kalandjaiból

Potya reggeli a kávéházban

A két leendő kóbor macska az éjszakát egy szalmakalapban töltötte. A szalmakalapot valaki a padon felejtette, a szél meg lefújta a földre, így találtak rá.

Mirr-Murr ébredt fel először, hatalmasat ásított, s hunyorogva nézett az éles reggeli fénybe.

Csodálatosat álmodott. Egy fehér tányérból itta, szürcsölte, nyalta a tejet, s a tej sehogy sem fogyott el, pedig még kenyeret se harapott hozzá.

Még most is a szájában érezte az ízét, de sajnos, csak az ízét, mert a tej nem volt sehol.

Fölkeltette Oriza-Triznyákot, és elmondta neki.

– Jutott volna belőle bőven neked is – tette hozzá.

Oriza-Triznyák dühös pofát vágott.

– Nem látok semmiféle tejet! – mondta. – Biztos felfaltad az egészet, amíg én aludtam!

– De hiszen csak álom volt – mentegetőzött Mirr-Murr.

– Álom, álom – dörmögött Oriza-Triznyák. – Ismerem az ilyesmit!

Aztán nagy mérgesen kiugrott a szalmakalapból, sétált egy-kettőt, s odavetette Mirr-Murrnak:

– Megyek reggelizni!

– Várj! Én is megyek – mondta Mirr-Murr, s kimászott a szalmakalapból.

– Hiszen te már reggeliztél! Hogy egyesek milyen telhetetlenek!

– Hová megyünk reggelizni? – kérdezte Mirr-Murr, míg Oriza-Triznyák után szaladt.

– Kávéházba. Tejeskávét fogunk enni habbal. Sőt: dupla habbal! – válaszolta Oriza-Triznyák nagyokat csettintve, és már egyáltalán nem volt dühös.

– Nincs pénzünk – mondta Mirr-Murr elszontyolodva.

– Bízd csak ide! Te csak figyelj engem, és csinálj mindent pontosan úgy, ahogy én!

Mirr-Murr lelkesen bólogatott, mert már nagyon szeretett volna reggelizni. Fürgén szedték a lábukat, míg végre odaértek a kávéházhoz.

A kávéháznak hatalmas, földig érő üvegablakai voltak. Az ablak mögött asztalok álltak, az asztaloknál emberek ültek, újságot olvastak, vagy éppen reggeliztek. A fehér ruhás pincérek hatalmas tálcákkal sürögtek-forogtak. A tálcán kávé volt csészében és ropogós, aranyszínű zsemle.

Oriza-Triznyák le-föl futkosott a földig érő ablakok előtt, befelé pislogott, és dünnyögött magában:

– Ez nem jó. Az nagyon mogorva.

Hosszasan megnézett egy fiatalembert, aki papírjai fölé hajolva körmölt valamit. Meg-megállt az írásban, fölnézett bánatos képpel a mennyezetre, cigarettára gyújtott, pedig még égett egy előtte, s nagyot sóhajtva újra körmölni kezdett.

– Ez se jó – dünnyögte Oriza-Triznyák –, ez nem is szokott reggelizni!

Tovább vizsgálta a vendégeket.

– Az meg magától is sajnálja! – mormogott megvetően. – Hopp, ő az!

Megállt a futkosásban, s merőn vizsgálgatni kezdett egy piros képű, öreg bácsikát. Mirr-Murrt is odaintette s rámutatott.

– Ő az! – suttogta. – Ő fog nekünk reggelit, venni dupla habbal.

Az öreg bácsika egyedül ült az asztalnál, vékony keretű szemüveg volt rajta, újságot olvasott, lassan, ráérősen, s időnként kinézett a nagy üvegablakon az utcára, a fákra, az égre.

Mirr-Murr izgatott lett.

– Ő? Igazán? És miért?

– Csak bízd rám! – mondta Oriza-Triznyák. – És nagyon figyelj! Mindent pontosan úgy csinálj, mint én! Most bemegyünk.

Oriza-Triznyák reggeliszerző taktikája igen egyszerű volt, de hatásos. A taktika legfontosabb része: fölhívni a figyelmet, utána pedig a szívbe férkőzni.

Éppen ezért megálltak az öregúr előtt, s áhítatos, kissé szende pofával bámulták.

Egészen addig, míg az öregúr ki nem pillantott az újságja mögül, s kicsit elmosolyodva rájuk nem nézett.

Oriza-Triznyák azonnal rátért a taktika második pontjára: szívfacsaró dorombolással az öregúr lábához dörgölőzött.

Így keringtek egy darabig, mikor végre a bácsika tétován lenyúlt a kezével, és megvakargatta Oriza-Triznyák füle tövét.

Innen kezdve már gyorsan peregtek az események.

Oriza-Triznyák Mirr-Murr-ral együtt kivonult a szék alól, leültek az öregúr elé, és Oriza-Triznyák egy fájdalmasat nyávogott. A nyávogás minden nyelven és félreérthetetlenül azt jelentette, hogy „éhes vagyok”!

Mirr-Murr őszintén nyávogta el magát, sőt a biztonság kedvéért kétszer is.

Az öreg bácsika mosolyogva nézett a két macskára, a pincértől tejet kért meg dupla habot egy kistányérra, és elébük tette.

Oriza-Triznyák mintha egy pillanatra látta volna, hogy a körmölgető fiatalember irigyen fölpislant. De nem törődött vele.

A két macska azonnal nekilátott, s pillanatok alatt felszürcsölte a reggelit.

– Látja, kérem! – szólt az öregúr a pincérnek. – Megérezték, hogy jó szívem van. Mert miért jöttek ide egyenesen hozzám! Tudták, hogy nem fogom őket elzavarni.

A pincér bólogatott, majd egy nagyot ásított. Őt nem érdekelte az öregúr jó szíve, neki csak az volt a fontos, hogy valaki kifizesse a reggelit. Az egyik macska különben is gyanús volt neki. Mintha látta volna már. De ezen sem törte a fejét, csak állt az asztal mellett, s próbált belelesni a körmölgető fiatalember papírjaiba, de az eltakarta a kezével, és kihívóan nézett vissza a pincérre.

Oriza-Triznyák lenyalta a bajuszáról a tejet, még egyet nyávogott, amit – ha nagyon akarta valaki – „köszönömnek” is lehetett érteni, és kisurrantak a kávéházból.

Kint a sarkon megálltak. Mirr-Murr hálásan pislogott a barátjára. „Tej volt – gondolta. – Dupla habbal. Ez aztán a finom reggeli!”

Oriza-Triznyák szólalt meg:

– Most pedig elmesélem neked a harmadik próbát. Ehhez bátorság kell, és nem is kevés! Azért jött nagyon jól ez a reggeli. Teli hassal mégiscsak könnyebb bátornak lenni!
Átfestenek egy cégtáblát

Mellékutcákon tekeregtek, kissé lustán a bőséges reggelitől.

– A harmadik próba – kezdett bele Oriza-Triznyák –, úgy is mondhatnám, hogy a csúcsa az első két próbának! Mindenképpen a legnehezebb. Tudott dolog, hogy a kóbor macskák harciasak. Ez olyan természetes, mint hogy nappal világos van, éjszaka meg sötét. Gyáva kóbor macska nincs! Nem fordulhat elő. Aki gyáva, az lehet házi cica, gazdi kedvence vagy szorgalmas egerésző, de kóbor macska nem lehet!

Mirr-Murr lelkesen bólogatott, Oriza-Triznyák pedig egyre jobban szította a harci szellemet.

– Gyáva és kóbor macska, ez két, egymást kizáró fogalom – és szigorúan nézett Mirr-Murr-ra, a bajuszát meresztette. – Éppen ezért a harmadik próba a következő: farkasszemet kell nézni egy kutyával annyi ideig, míg tízig elszámolsz magadban. Nem hagyhatod előbb abba, nem futhatsz el!

Mirr-Murr egy kicsit megijedt, és kerülte Oriza-Triznyák tekintetét. „Csuda tudja – gondolta magában. – Ez nem is olyan veszélytelen dolog. Attól függ persze, hogy milyen az a kutya!”

– És most keresünk egy alkalmas kutyát – mondta Oriza-Triznyák. – Gyere! Ne félj, vagy legalábbis ne mutasd! Annál rosszabb! Attól még egy gyáva kutya is felbátorodik.

Útnak eredtek, jobbra-balra nézegetve.

De Mirr-Murr nagy örömére egyelőre nem találkoztak kutyával. Se gyávával, se bátorral. Ahogy így sétáltak, Mirr-Murr a fal mellett sompolyogva, Oriza-Triznyák pedig az út közepén, Mirr-Murr egyszer csak egy kerítés előtt megállt. Intett Oriza-Triznyáknak is, hogy jöjjön oda.

A kerítésen hatalmas cégtábla lógott, rajta teljes életnagyságban Mirr-Murr képe s körül írás:


FATÁK FLÓRIÁN

ARANYKOSZORÚS SZŰCSMESTER


És még egy hatalmas aranykoszorú.

Mirr-Murr büszkén állt a cégtábla előtt.

– Ez én vagyok! – mondta. – Egy barátom festette. Még mikor Slukk Ödönnél laktam.

Oriza-Triznyák gyanakodva s cseppet sem lelkes pofával nézegette a cégtáblát.

– Na? – mondta Mirr-Murr. – Milyen?

– Hasonlít – morogta Oriza-Triznyák. – Elég baj az!

Mirr-Murr nem értette: miért baj, hogy hasonlít? És egyáltalán: kicsit lelkesedhetne Oriza-Triznyák! Mégsem kis dolog, hogy az arckép, az ő arcképe kint lóg a kerítésen! S méghozzá elég forgalmas helyen. Bárki megnézheti! Meg is jegyezte Oriza-Triznyáknak.

De Oriza-Triznyák csak morgott:

– Hiszen éppen ez a baj! Sőt nagyon nagy baj, hogy forgalmas helyen van! Még ha valami eldugott mellékutcában lenne, és mondjuk, a kerítésen belül.

– A kerítésen belül? Annak nincs semmi értelme! – mondta Mirr-Murr kicsit megsértődve.

De Oriza-Triznyák a fejét vakarta és hümmögött.

– Mindenképpen baj. Értsd meg! A kóbor macskák nem szeretik a szűcsöket! De nem ám! Nagyon nem szeretik. Ezért baj, hogy a te arcképed egy szűcs cégtábláján pompázik. Ezen valahogy segíteni kell! És semmiképpen se említsd, hogy téged ábrázol. Sőt inkább tagadd le! Most pedig gondolkozom, hogyan javíthatnánk ki ezt a hibát.

És föl-alá kezdett sétálni a kerítés előtt, s időnként sandán rápislantott a cégtáblára.

– Még hogy aranykoszorús! – mormogta. – Mennyi kóbor macska nyomhatja ennek a lelkét! Faták Flórián! – mondta megvetően. Aztán megállt. – Megvan a megoldás! Bajuszt festünk rá meg szakállt. S úgy majd nem lehet ráismerni, hogy te vagy.

– Jó – mondta Mirr-Murr szomorúan. – Ha nincs más megoldás. De hadd nézzem még egy kicsit!

– Nézzed csak – mondta Oriza-Triznyák. – Addig én szerzek valahol egy széndarabot.

Míg Oriza-Triznyák a széndarabot keresgélte, Mirr-Murr leült a cégtáblával szemben, és úgy bámulta a saját arcképét. Eszébe jutott a Piktor, eszébe jutottak a Slukk Ödönnél töltött szép napok, s akárhogy nem akarta, eszébe jutott Vica néni is.

Ez egy kicsit helyrebillentette elszomorodott lelkét. „Ha találkozom a Piktorral – gondolta magában –, majd elmagyarázom neki, hogy taktikai okokból volt rá szükség!”

Megjött Oriza-Triznyák, két széndarabbal. Az egyiket lent hagyta a földön, s könnyedén felugrott a kerítésre.

Torzonborz, vastag bajuszt festett Mirr-Murr arcképére, és hegyes kis kecskeszakállt, mert már elfogyott a széndarab, s többre nem futotta. Így is borzalmasan nézett ki a cégtábla! Egy oroszlánsörényű, felismerhetetlen valami hasalt rajta, vastag detektívbajusszal és kecses, franciás kecskeszakállal.

Oriza-Triznyák gyönyörködve nézte.

– Na?! – kiáltott le. – Hasonlít még?

Mirr-Murr bánatosan rázta a fejét.

– Írnék még valamit rá – mondta Oriza-Triznyák –, úgy belejöttem! Dobd föl a másik széndarabot!

Mirr-Murr földobta, és Oriza-Triznyák nagy, nyomtatott betűkkel firkált a cégtáblára:


ITT SENKI NE CSINÁLTASSON BUNDÁT!


Gondolkozott még egy kicsit, majd így folytatta:


MERT ÁRTATLAN MACSKÁKBÓL CSINÁLJÁK!


Nagyon jó felírás volt, éppen kifért a nagy bádogtáblán, csak az volt a baj, hogy fordítva lett írva. Merthogy Oriza-Triznyák fejjel lefelé írta, a kerítésbe kapaszkodva.

– Nem számít – jegyezte meg Oriza-Triznyák. – Akit érdekel, így is elolvassa. A legfontosabb pedig, hogy most már nem lehet rád ismerni. De most már fussunk!

A sarokig futottak, ott megálltak.

– Várjuk meg, milyen lesz a hatás – mondta Oriza-Triznyák, és lesték az utcát, a kerítésen villogó, átfestett cégtáblát.

Nem vitás, feltűnést keltett az átdolgozott cégtábla. Az utcán járókelő emberek megálltak előtte, mosolyogva vagy borzongva nézték az oroszlánsörényű, detektívbajszú, kecskeszakállas valamit, és fejüket félrehajtva olvasták a különös felírást.

Egy gyerek pedig hangosan kiabálta

– Macskabundát tessék! Valódi macskabundát!

– Na, jó – mondta Oriza-Triznyák. – Ezt elintéztük. Gyerünk, teljesítsük a harmadik próbát!
A harmadik próba

Ahogy ténferegtek az utcákon, egyikből ki, másikba be, Mirr-Murr észrevette, hogy Oriza-Triznyák húzza az időt, óvatosan kerüli a kutyákkal való találkozást. Ez egy kicsit megnyugtatta. „Ő is fél – gondolta magában nem kis örömmel. – Vagy legalábbis nem olyan rettenetesen bátor. Így is van jól. Nem kell elsietni. Kutya van bőven, miért ne válogatnánk közülük?”

Meg is mondta Oriza-Triznyáknak, ravaszul célozgatva, hogy észrevette a köntörfalazást.

– Rengeteg kutya van! Nem itt, úgy általában.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte morcosan Oriza-Triznyák.

– Hát azt, hogy nem kell elsietni. Először válogassuk meg, hogy melyik legyen az, akivel farkasszemet nézünk.

Oriza-Triznyák megkönnyebbülten csatlakozott Mirr-Murr javaslatához.

– Igazad van. Annál is inkább, mert ez a legnagyobb próba, vagyis körültekintően kell eljárni. Itt nem vallhatunk kudarcot, vagy legalábbis nem sokat, mert híre megy.

S ettől kezdve kimerészkedtek azokra az utcákra is, ahol fák álltak, vagy padok voltak, felszabadult kedéllyel, sőt majdnem hetykén és kihívóan mustrálgatták a kutyákat. Hiszen ráérnek válogatni, nem kell az első jöttment kutyával farkasszemet nézni! Oriza-Triznyák néha még túlzásba is vitte a válogatást, pimaszul odament egy hatalmas farkaskutyához, igaz, hogy a kutya oda volt kötve a boltajtóhoz. Körüljárta, nézegette.

– Ez túl nagy! – mondta, mikor visszajött Mirr-Murrhoz. – Nem hinnék el, hogy ilyen nagy kutyával néztem farkasszemet. Majd keresünk egy olyan közepest. Keress te is! Egyszerre ketten nem nézhetünk a szemébe.

Mirr-Murr az utolsó megjegyzésre csalódottan sóhajtott. Titokban azt hitte, hogy ezt együtt is csinálhatják. Úgy mégis könnyebb lett volna!

– Jó – mondta cseppet sem vidáman.

– Az lesz a legjobb, ha te átmész a másik oldalra, és ott keresel egy kutyát – mondta Oriza-Triznyák. – Az utca végén találkozunk.

– Jó – mondta még egyszer Mirr-Murr, és átballagott a másik oldalra. Onnan visszapislogott, és látta, hogy Oriza-Triznyák lesi, körüljárja a kutyákat, éppen egy öleb előtt állt meg – az öleb rémülten bújt egy asszony lábához.

– Ez se jó! – hallotta Mirr-Murr. – Ez meg túl kicsi!

Ballagott egy keveset, át-átsandítva a másik oldalra, nézte, Oriza-Triznyák vajon hogyan csinálja, mikor egyszer csak összeütközött valakivel.

– Pardon, bocsánat! – hallotta Mirr-Murr, mire ő is elmotyogta, hogy „bocsánat”, és fölnézett.

Egy mosolygós képű kutya állt előtte, nyitott szájából kilógott a nyelve, s vidáman csaholt egyet-kettőt.

Mirr-Murr első gondolata az volt, hogy elfut, de rögtön a második gondolata pedig ez: „Miért futnék el? Kutyát kerestem, nem igaz? S ez itt nem is látszik olyan veszedelmesnek, hiszen azt mondta, hogy pardon, bocsánat. Még ha meggondolom, szerencsém is van. Vele fogok farkasszemet nézni!”

És Mirr-Murr megállt a vidám képű kutyával szemben, merőn nézte, és közben számolt:

– Egy, kettő, három, négy, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.

A vidám képű kutya érdeklődve figyelte Mirr-Murrt, majd megjegyezte:

– Az ötöt kihagytad. Különben jó volt. Miért számolsz? Most tanulsz számolni? Oppardon! Elfelejtettem bemutatkozni. Nevem: Téglagyári Megálló. Ugyanis ott talált a gazdám. Kicsit furcsa név, megengedem, de én már megszoktam. A gazdám meg azt mondta, mikor elkeresztelt, hogy neki nagyon kedves emlékei fűződnek ehhez a névhez. Ráhagytam. Mit tehettem volna? Mert különben derék fickó.

– Engem Mirr-Murrnak hívnak.

Mirr-Murr udvariasan figyelt Téglagyári Megálló elbeszélésére, ő is bemutatkozott, de közben az járt a fejében, hogy nem érvényes a farkasszemnézés, hiszen az ötöt kihagyta. Nincs más hátra, megkéri a furcsa nevű kutyát, hogy még egyszer a szemébe nézhessen.

– Megkérhetlek valamire?

Téglagyári Megálló buzgón bólogatott.

– Hogyne! Mire?

– Hogy még egyszer a szemedbe nézhessek. Még tízig elszámolok. Az előbb az ötöt kihagytam, és félek, hogy úgy nem érvényes.

– Mi nem érvényes?

– Hát a farkasszemnézés! Ez a harmadik próba.

– Milyen harmadik próba?

– Hogy kóbor macska legyen valaki. Már kettőt sikeresen letettem.

– Kóbor macska? Nahát, ez nagyon érdekes! Nem mesélnél bővebben róla? – kérte Téglagyári Megálló kíváncsian.

– De, szívesen, ha a szemedbe nézhetek!

– Tessék – mondta Téglagyári Megálló. – Ne felejtsd el az ötöt!

Mirr-Murr jól odafigyelt, és sikerült is tízig elszámolnia. Téglagyári Megálló meg is dicsérte.

– És most mesélj valamit a kóbor macskákról! – kérte.

– Majd a barátom! Ő többet tud.

És Mirr-Murr integetni kezdett a másik oldalra.

Oriza-Triznyák mérges képpel át is jött.

– Ki ez a kutya? – kérdezte, félrevonva Mirr-Murrt.

– Téglagyári Megálló. Az a neve. Sikerült farkasszemet nézned?

– Nem! – vetette oda dühösen Oriza-Triznyák.

Mirr-Murrnak eszébe jutott valami.

– Megkérhetnénk Téglagyári Megállót, hogy te is farkasszemet nézhess vele. Biztos megengedné.

Oriza-Triznyák erősen töprengett, hogy elfogadhatja-e, amit Mirr-Murr ajánlott, vajon szabályos-e, mikor odajött Téglagyári Megálló, és udvariasan köhintett.

– Bocsánat, de azt mondtad, hogy mesélni fogsz a kóbor macskákról.

Mirr-Murr rögtön felhasználta az alkalmat.

– Ez itt Oriza-Triznyák. Nem nézhetne ő is farkasszemet veled?

– Rendben van – mondta türelmesen Téglagyári Megálló. – Úgyis éppen ráérek. Csak tessék. Ha akarod – mondta a vonakodó Oriza-Triznyáknak –, számolok helyetted tízig.

Ám ezt Oriza-Triznyák nem fogadta el. Odaállt a furcsa nevű kutya elé, a szemébe nézett, és lassan, keményen, de elszámolt tízig.

– Most pedig – mondta, mikor befejezte a számolást – meg kell mondanom az igazat. Nagyon sajnálom, de a kóbor macskákról nem mesélhetek semmit! Barátom egy kicsit könnyelműen ígérte meg. Különben is, miért érdekel téged?

Téglagyári Megálló udvariasan mosolygott:

– Csak merő kíváncsiságból – mondta. – De hát ha nem szabad elmondanod, az se baj. Csak arra gondoltam – tette hozzá tétován –, hogy nem lehetnék-e esetleg én is kóbor macska. A kaland kedvéért. Ugyanis egy kicsit unatkozom…

– Te? – kérdezte Oriza-Triznyák. – Hiszen te kutya vagy!

– Igen, igen – motyogta Téglagyári Megálló. – Ez kétségtelen.

– De azért nincs harag! – lépett közbe Mirr-Murr. – És köszönjük a szívességet!

– Nem tesz semmit – mondta Téglagyári Megálló. – Ha erre jártok, máskor is szívesen.

És a képe újra mosolygós lett, vidáman csaholt egyet-kettőt. Mirr-Murrék elbúcsúztak a furcsa nevű kutyától, és tovább-baktattak. Könnyedén lélegeztek, hiszen túl voltak a három próbán, s valójában már ők is kóbor macskák.

Ugráltak, keringtek a fák körül örömükben, végigfutottak a padokon, ahogy Oriza-Triznyák mondta: levezették az izgalmakat.

Egy posta elé értek, és Mirr-Murrnak eszébe jutott, hogy már nagyon régen nem írt levelet a barátainak.

Besomfordáltak a postára, bent kellemesen hűvös volt, a nagy üvegablakon besütött a nap, s Mirr-Murr egy óvatlan pillanatban borítékot meg papírt csent egy asztalról, Oriza-Triznyák pedig bélyeget, de a bélyeg ráragadt a mancsára, úgyhogy nem tudták semmire sem használni. Mirr-Murr még egy tintaceruzát is talált a földön.

Így fölszerelve elsétáltak egy parkig, ahol Mirr-Murr a padon hasalva belefogott a levélírásba, Oriza-Triznyák pedig fölmászott egy fára, és a rigókkal veszekedett, utánozta őket, csúfolódva nyávogott.

A rigók félrehajtott fejjel, fekete gombszemükkel nézték az ordibáló macskát, s gúnyosan a legmagasabb ágra ültek, ahová Oriza-Triznyák nem mert utánuk menni.
Mirr-Murr második levele barátaihoz

Kedves Fiúk és Bóbice!

Legelőször is azt kell mondanom, hogy ha visszanézek az elmúlt napokra, sok minden történt! Velem. Ezért is jó ez a város.

Merthogy el lehet bújni benne, hogyha baj történik. De már elmúlt, illetve eljöttem. Csak azt sajnálom, hogy a Piktortól, akivel oroszlánnak hívtuk egymást, nem tudtam elbúcsúzni. Mert sietni kellett, és ő nem volt otthon. Biztos búsul, mert hát kiről fessen ezután oroszlánt? Merész színkezeléssel. De azért hagytam üzenetet az ajtón, hogy visszajövök, ha tiszta lesz a levegő. Ebben már nem nagyon bízom. Ugyanis nem tudom, hogyan kell visszamenni.

Oriza-Triznyáktól megkérdeztem, mert ő sokat tud, de ezt ő se tudta, se a Piros Lovat. Sőt az utóbbira azt mondta, piros ló nincsen, csak ha befestik! „Na ugye – gondoltam, magamban –, mégis van!” De nem szóltam semmit, mert nem szereti, ha vitatkoznak vele.

Különben jó fiú, és ti is biztos megszeretnétek. Ha látnátok. Mindenféle mókás dolgot tud beszélni, hogy például ha az ember már nagyon kicsinek érzi magát, ripsz-ropsz fölmászik egy fára, és minden rendben van. Azt mondja, hogy ez a lelki egyensúly miatt kell. Próbáljátok ki ti is! Ott is van fa.

És neki köszönhetem azt is, hogy teljesen megváltoztam. Ugyanis kóbor macskák lettünk, csak még nem tudom, hogy mi az.

De nagyon izgalmas! Három próbát kellett tenni. S közben összeismerkedtünk egy Téglagyári Megálló nevű kutyával. Furcsa név, de hát ilyen nagy városban minden előfordul. És kedves emlékek fűződnek a nevéhez. Nem nekünk, a gazdájának. És aztán még kisebb átalakítást végeztünk egy cégtáblán, amelyet a Piktor festett, s amelyen az én arcképem volt.

Nekem jobban tetszett átalakítás előtt, de nem szóltam semmit. Úgyis lemossa az eső. Az átalakítást.

És most rátérek a legfontosabbra.

Oriza-Triznyák leesett a földre, és dühös. Ugyanis egy parkban vagyunk, én egy padon írom a levelet, Oriza-Triznyák pedig fölmászott egy fára, és a rigókat csúfolta. Azok meg fölcsalták a fa legtetejére, és onnan leesett. Milyen lehet a lelki egyensúlya? Mert újra felmászott. Egy másik fára, és gesztenyével dobálja a rigókat. Nem nézem tovább, úgyse találja el őket!

Inkább rátérek a legfontosabbra: ha ingyen akartok reggelizni egy kávéházban, a következőt kell csinálni…

Tévedtem, mégis eltalálta! De nem a rigókat. Egy bácsit. Csak az még nem tudja, hogy ki volt. Csak néz jobbra-balra, és morog. Idáig hallatszik. Azt mondja: Még nem is érik a gesztenye!

S ebben neki teljesen igaza van. De zöld gesztenyével is nagyon jól lehet dobálni. És Oriza-Triznyák igazán nem kuksolhat a fán addig, míg megérik a gesztenye!

A legfontosabb, ha ingyen akartok egy kávéházban reggelizni, az, hogy bementek az ajtón. De nem, először be kell nézni…

Oriza-Triznyák nagyon dühös lehet valamiért, mert össze-vissza dobál. Eddig eltalálta a fagylaltost, pedig az állt a legmesszebb. Aztán egy labdázó gyereket, még egyszer a padon ülő bácsit, aki újra megjegyezte, hogy pedig még nem is érik a gesztenye; egy üres padot, aminek nem volt semmi értelme. De rigót egyet se talált el. Majd belejön. A rigók ráérnek. Úgysincs semmi dolguk, csak a fütyörészés.

Oriza-Triznyák abbahagyta a dobálást. Úgy látszik, most pihen, elfáradhatott.

Visszatérve a legfontosabbra: ha ingyen akartok reggelizni egy kávéházban, először is be kell nézni az ablakon. Nem sok ideig, egy kis darabig. És utána kell bemenni. Ez a sorrend.

Megint tévedtem. Oriza-Triznyák nem pihent, hanem gesztenyéket gyűjtött. S most valóságos pergőtűzzel árasztja el a parkot. Alig győzöm követni. De azért megpróbálom.

Hát így, sorban, ahogy mondom: a fagylaltos még egyszer, egy gyerek, de nem az, aki az előbb volt, két kislány egyszerre, az üres pad, egy szemétkosár, a padon ülő bácsi harmadszor (biztos elmondja, hogy pedig nem is érik a gesztenye – de nem várom meg, mert akkor nem bírom követni). Ugye, mondtam! Kihagytam egy őszirózsát, még most is mozog, innen tudom, és a parkőrt. A parkőrt máshonnan tudom: onnan, hogy kiabál.

Ez az Oriza-Triznyák egész jól fut! Nem is tudtam eddig róla, hogy ilyen kiváló futó. Igaz, hogy kergetik. A parkőr.

Az őszirózsa még egyszer finoman megrezdült, ahogy Oriza-Triznyák elsuhant mellette. Aztán már nem rezdült. A parkőr pont rálépett. Körbetaposta a virágágyakat, és közben kiabált:

– Megállj, te macska! Összetaposod a parkot! Fűre lépni tilos!

Oriza-Triznyák integet valamit, és mutatja, hogy még háromszor körbefut, aztán menjek én is.

Úgyhogy gyorsan be kell fejeznem a levélírást. Már a második körnél tartanak, s a parkőr kezd kifulladni. Elébe akar vágni Oriza-Triznyáknak, de a rózsakaró közt nehezen tud mozogni.

Amit még feltétlenül meg kell írnom, az, hogy a címem megváltozott. De hát ezt magatok is könnyen kitalálhatjátok abból, amit elmeséltem! Úgyhogy ne a régi címre írjatok!

A parkőr már minden virágot letaposott, tehát befejezem a levelet.

A legfontosabbat el ne felejtsem! Mikor már bent vagytok a kávéházban, a pincér rögtön hozza a tejet meg a dupla habot. Nem tudom, hogy miért, de hozza. És habot csak duplát szabad elfogadni! És utána ki kell jönni.

Ölel benneteket:
Mirr-Murr, másképpen Oroszlán,
legújabban pedig: Kóbor Macska

A parkőr egy gyönyörű sárga rózsát – azt hiszem, nemes rózsa – tövestül kitépett a földből, és szagolgatja. Én biztos vagyok benne, hogy le fogják vonni a fizetéséből. Mert mi lenne, ha mindenki tövestül tépné a rózsát, ha meg akarja szagolni?

De nem elég, hogy megszagolta, hanem az egészet Oriza-Triznyák után vágta! Tövestül. Úgyhogy mennünk kell.