Elfogja a tolvajokat. Hűséges szolgálata fejében visszakapja a szabadságát
22/
Jó két órája alhatott már, mint a bunda, mikor éjféltájban hirtelen fölébredt valami furcsa suttogás-buttogásra. Kidugta az orrát az ólból. Négy sötét bundás állatot látott az udvaron, ott tanácskoztak nem messze tőle. Az első pillanatban azt hitte, macskák. De nem macskák voltak, hanem nyestek, ezekről a pákosztos kis vadakról pedig tudni való, hogy semmit sem szeretnek úgy, mint a friss tojást meg a zsenge jércehúst.
Egy ideig tanakodtak, aztán az egyik nyest kivált a csoportból, odament a kutyaólhoz, és halkan beköszönt:
- Jó estét, Bundás!
- Nem vagyok Bundás - felelte a bábu.
- Hát ki vagy?
- Pinokkió.
- Mit keresel itt?
- Én vagyok a házőrző kutya.
- Hát a Bundás? Az az öreg kutya, aki itt lakott az ólban?
- Még reggel kimúlt.
- Kimúlt? Szegény jószág! Derék teremtés volt, de ahogy a fizimiskádat nézem, te se lehetsz rosszabb kutya nála.
- Bocsánat, én nem vagyok kutya!
- Hát mi vagy?
- Bábu.
- És te vagy a házőrző?
- Sajnos! Büntetésből...
- No mindegy. Figyelj ide! Szerződést ajánlok neked. Ugyanolyat, amilyet annak idején szegény jó Bundással kötöttünk. Te se fogod kárát látni.
- És ha szabad tudnom, mi az a szerződés?
- Ahogy eddig, úgy ezután is hetente egyszer ellátogatunk a baromfiudvarba, természetesen éjnek idején, és minden alkalommal nyolc csirkét zsákmányolunk. A nyolcból hét a miénk, egyet pedig neked adunk, amennyiben hajlandó vagy úgy tenni közben, mintha mélyen aludnál, és nem jut eszedbe holmi ostoba csaholással fölverni a gazdát.
- A Bundás is így csinálta?
- Így bizony. Nem is volt köztünk soha semmi súrlódás. Te is csak aludj nyugodtan; biztos lehetsz felőle, hogy mielőtt elmegyünk, itt hagyunk neked az ólban egy szép, kopasztott jércét, legalább lesz mit reggelizned. Nos, szót értettünk?
- Jobban már nem is érthetnénk! - felelte Pinokkió, de úgy, mintha azt mondaná: "És vissza is térünk rá rövidesen!"
Ezt azonban a nyest nem vette észre: sietett vissza a társaihoz.
Miután biztonságban érezték magukat, a tyúkólhoz osontak; ott volt a kutyaház mellett. Fogukkal-körmükkel fölfeszítették a kis deszkaajtót, és szép sorjában behuppantak, egyik a másik után. Alighogy bent voltak, hallják, hogy rájuk csapódik az ajtó.
Pinokkió csapta rájuk. S nem volt elég, hogy rájuk csapta: odahengergetett még egy jókora követ is, nehogy belülről kinyomhassák. Aztán ugatni kezdett - vau-vau-vau! - olyan buzgón, hogy egy igazi kutya se csinálhatta volna különbül.
A gazda fölriadt a lármára, kiugrott az ágyból, kapta a puskáját, rohant az ablakhoz, kikiabált:
- Mi az ott?
- Itt vannak a tolvajok! - kiabált vissza Pinokkió.
- Hol?
- A tyúkólban.
- Akkor megyek!
Rohant le lélekszakadva, be egyenest a csirkeházba; nyakon csípte a négy nyestet, és behajigálta őket egy nagy zsákba.
- Végre megvagytok, jómadarak! - mondta elégedetten, miközben jó erősen elkötötte a zsák száját. - Reggelig ellesztek ebben a szütyőben is; s akkor aztán majd elrántom a nótátokat!
Ledobta a zsákot a fal tövébe, aztán Pinokkióhoz lépett, elkezdte simogatni, becézgetni.
- Hogyan sikerült elcsípned ezt a négy akasztófára való gazfickót? Ha meggondolom, hogy az a hűséges öreg Bundás soha nem vett észre semmit...
A bábu már-már kibökte a szomorú igazságot: hogy az öreg Bundás bizony összejátszott a zsiványokkal, és szégyellni való egyezségre lépett az ellenséggel, hanem aztán mégis meggondolta magát, és inkább nem szólt egy szót sem. Minek mondjon rosszat a vén huncutról, ha már úgyis eltemették?
- Ébren voltál, mikor megjöttek? - faggatta tovább a gazda.
- Aludtam - felelte Pinokkió -, de a nyestek fölébresztettek a suttogásukkal. Az egyik odajött az ólamhoz, és azt mondta: "Ha megígéred, hogy nem ugatsz, és nem kelted föl a gazdát, kapsz tőlünk egy szép, kövér, kopasztott jércét." Volt képe ilyesmit ajánlani, éppen nekem! Mert én ugyan csak egy mihaszna bábu vagyok, és se szeri, se száma a hibáimnak, de hogy tisztességtelen zsiványokkal cimboráljak, azt már nem!
- Derék gyerek vagy! - mondta a gazda, és vállon veregette - Becsületedre válik, hogy így gondolkodol. Jutalmul visszaadom a szabadságodat. Tessék - mondta, és lecsatolta róla az örvét -, most aztán mehetsz haza.
Pinokkió elsiratja a kék hajú lányt. Galambháton a tengerpartra jut. Ott a vízbe ugrik, hogy segítségére siessen apjának, Dzsepettónak
23/
Pinokkió, mihelyt megszűnt nyakán az örv keserves szorítása, nekivágott a mezőnek, és szaladt, míg az országútra nem ért, mely a Tündér háza felé vitt.
Ott aztán megállt és körülnézett. Szabad szemmel is kivehette az erdőt, ahol balszerencséjére ismét találkozott a Rókával meg a Kandúrral, és látta a lombok közt az Óriástölgy hatalmas koronáját is, melynek egyik ágán fölakasztva lógott, de hiába meresztette a szemét, a kék hajú lányka kis fehér házát nem látta sehol.
Hirtelen valami szorongás támadt a szívében. Összeszedte maradék erejét, és újra futásnak eredt. Pár perc alatt oda is ért a tisztásra, ahol annak idején a fehér házacska állt. Most nyoma sem volt; hajdani helyén kis márványtábla fehérlett, s rajta nagy betűkkel a következő szomorú fölírás:
ITT NYUGSZIK
A KÉK HAJÚ LÁNYKA.
ELVITTE A BÁNAT,
MERT ÖCCSE, PINOKKIÓ
HŰTLENÜL ELHAGYTA
Pinokkió nagy nehezen kibetűzte a föliratot. Kétségbeesetten roskadt a földre, és keservesen sírni kezdett.
- Jaj, kedves Tündér, miért is nem inkább én haltam meg helyetted - zokogta -, hiszen te csupa jóság voltál, én meg elvetemült, komisz kölyök vagyok! És vajon hova lett szegény papácskám? Legalább azt mondd meg, drága Tündér, hol-merre találom, hogy most már mindig vele maradjak, és ne hagyjam el soha, soha többé! Ugye, nem igaz, hogy meghaltál? Ha szeretsz... ha szereted még az öcsédet, ébredj föl... gyere vissza... Nem fáj a szíved, ha látod, milyen magamra maradtam? Ha visszajönnek a gyilkosok, megint fölakasztanak, és akkor aztán végleg végem. De mit is csináljak így, egyedül a világon? Ki ad ennem, ha mindkettőtöket elvesztettelek, téged is, apácskámat is? Hol hajtom le a fejemet éjszakára? Ki varr új ruhát nekem? Jobb lett volna, ezerszer jobb lett volna, ha én is elköltözöm ebből a világból. Igen, inkább én is meghalok... Inkább én is... - hüppögte, és kétségbeesésében legszívesebben a haját tépte volna, de hiába, fából volt a haja is, még csak bele se túrhatott.
Közben egy nagy Galamb szállt arra, kiterjesztett szárnnyal megállt a levegőben, és lekiáltott a magasból:
- Mit csinálsz ott, te gyerek?
- Nem látod? Sírok! - felelte Pinokkió. Fölnézett a madárra, és kabátja ujjával a szemét törülgette.
- Mondd csak - folytatta a Galamb -, nincs véletlenül a barátaid közt egy Pinokkió nevű bábu?
- Pinokkió? - pattant föl a bábu. - De hiszen Pinokkió én vagyok!
Erre a Galamb gyorsan leereszkedett a földre. Nagyobb volt egy termetes libánál.
- Akkor Dzsepettót is ismered? - kérdezte.
- Hogy ismerem-e? Az én drága apácskámat! Talán beszélt neked rólam? Él még? Elvinnél hozzá? Felelj már, kérlek szépen: él még?
- Három nappal ezelőtt hagytam ott a tengerparton.
- Mit csinált a parton?
- Csónakot ácsolt magának, hogy átkeljen az óceánon. Szegény ember, negyedik hónapja járja utánad a világot; és mert sehol sem talált, a fejébe vette, hogy megpróbál a tenger túlsó felén a nyomodra akadni.
- Mennyire van ide a tenger? - kérdezte Pinokkió izgatottan.
- Több mint ezer kilométerre.
- Ezer kilométer! Ó, ha nekem is galambszárnyam lenne!
- Ha velem jössz, elviszlek.
- Hogyan?
- Úgy, hogy a hátamra veszlek. Nehéz vagy?
- Könnyebb a falevélnél!
Azzal már ugrott is, meglovagolta a Galambot, és nagyot kiáltott örömében.
- Vágtass, vágtass, paripám, szélsebesen, szaporán!
A Galamb nagy suhogással fölszállt, és pár perc múlva már olyan magasan jártak, hogy majd beleütötték a fejüket a felhőkbe. A bábut elfogta a kíváncsiság: le akart nézni. De ahogy meglátta maga alatt az irdatlan mélységet, kis híja, hogy ijedtében le nem fordult a Galamb hátáról. Nem is mocorgott többet, hanem átkulcsolta paripája nyakát, és kapaszkodott, ahogy csak bírt.
Egész álló nap röpültek; estefelé azt mondta a Galamb:
- Nagyon szomjas vagyok.
- Én meg nagyon éhes - mondta rá Pinokkió.
- Pihenjünk meg egy kicsit annál a galambdúcnál. Aztán majd megyünk tovább hamarosan, hogy holnap hajnalra a tengerparton legyünk.
Betértek hát egy elhagyott galambdúcba. Nem volt benne más, mint egy tálacska víz meg egy kosárka bükköny.
A bábu örök életében utálta a bükkönyt, azt mondta, már a szagára is fölfordul a gyomra; de ma este alaposan belakmározott belőle. Amikor a végére ért, a Galambhoz fordult.
- Sose hittem volna, hogy a bükköny ilyen pompás étel!
- Nincs jobb szakács az éhségnél - jegyezte meg bölcsen a Galamb.
Azzal már mentek is tovább, és másnap reggelre valóban odaértek a tengerpartra. A Galamb szépen letette Pinokkiót a földre, és meg se várva jótettéért a köszönetet, sebesen elszállt.
Nagy tömeg tolongott a parton. Üvöltöztek, hadonásztak, integettek, s mind a tengert bámulták.
- Mi van itt? - kérdezte Pinokkió egy nénikétől.
- Nagy veszedelem - felelte a néniké. - Egy szegény öregember elvesztette a kisfiát, és most csónakba szállt, hogy megkeresse valahol a nagy vízen túl. Csakhogy ma nagyon haragos a tenger, egykettőre elnyeli a csónakot.
- Hol az a csónak?
- Ott, az ujjam irányában.
Az anyóka a messzeségbe mutatott. Parányi csónak látszott arrafelé, akkorka, mint egy dióhéj, és benne egy aprócska utas.
Pinokkió összehúzta a szemét, erősen figyelte azt a kis dióhéjat és benne a csöppnyi emberkét. S egyszer csak fölsikoltott:
- Az az én papám! Az én apácskám!
A csónakot ide-oda hajigálták a hullámok, hol leejtették, hol ismét a tarajukon táncoltatták, Pinokkió pedig egy szikla tetejéről kiáltozott, s integetett a zsebkendőjével meg a sapkájával.
És mintha Dzsepettó is megismerte volna, pedig jó messze volt már a parttól, mert lekapta a sapkáját, és integetni kezdett, aztán kézzel-lábbal mutogatta, hogy szívesen visszafordulna, de akkora a hullámverés, hogy nem bírja használni az evezőjét, nem bír nekifordulni a partnak.
Ahogy így integetett, hirtelen fölhömpölyödött egy óriási hullám, és a csónak eltűnt. Várták, várták, hogy majd csak előbukkan. De hiába: nem látták többet.
- Szegény ember! - dünnyögték a halászok, akik a parton álltak, és lassacskán hazakészülődtek. Hanem akkor kétségbeesett kiáltás csapta meg a fülüket:
- Meg akarom menteni a papámat!
És látták, hogy egy szikla tetejéről egy fiúcska veti magát a tengerbe.
Pinokkió fából volt: fönt maradt a víz színén, s olyan fürgén úszott, mint a hal. Hol alábukott, hol újra fölmerült, hol a karját lehetett látni, hol a lábát, amint a habokat hasította.
Egyre messzebb járt a parttól, egyre kisebbedett, és végül is eltűnt a bámészkodók szeme elől.
- Szegény gyerek! - mormolták a halászok, és most már valóban hazaszállingóztak.
Pinokkió a Munkás Méhek szigetére ér. Viszontlátja a Tündért
24/
Pinokkió egész éjjel úszott. Remélte, hogy még idejében érkezik, és megmentheti a papáját.
Szörnyű éjszaka volt! Szakadt az eső, zuhogott a jég, mennydörgött, mintha ágyút sülögetnének, s akkorákat villámlott, hogy időnként nappali világosság támadt.
Hajnaltájt Pinokkió hosszú földcsíkot pillantott meg maga előtt. Egy sziget volt, nem messze tőle.
Megfeszített erővel igyekezett partot érni, de hiába, a vadul csapkodó habok minduntalan elsodorták, s úgy dobálták ide-oda, mint valami szalmaszálat. Addig labdáztak vele, míg egy minden eddiginél hatalmasabb hullám a vállára nem kapta, és a parti homokra nem hajította.
Akkorát huppant, hogy csak úgy recseglek-ropogtak bele a bordái.
"Sebaj! - gondolta, és talpra ugrott. - Úgy látszik, ezt is megúsztam."
Közben lassacskán kiderült az ég, kiragyogott a nap, a tenger lecsöndesült, s elsimult, mint az olaj.
Pinokkió levetkőzött, kiterítette ruháját száradni a napra, s aztán kezdeti jobbra kémlelni, balra kémlelni, nem lát-e valahol a végtelen vízen egy parányi csónakot és benne egy parányi embert. De nem látott egyebet, mint határtalan eget, határtalan tengert s egy-egy vitorlát a távolban, olyan messze, hogy kisebbnek tetszett egy kicsi kis légynél.
"Csak tudnám, mi a neve ennek a szigetnek - gondolta. - Meg hogy miféle emberek laknak rajta. Nem holmi útonállók-e, akik azzal szórakoznak, hogy gyerekeket lógatnak föl a faágakra? Meg kellene kérdezni valakitől; de kitől kérdezzem, ha sehol egy teremtett lelket se látok?"
Itt áll hát egyes-egyedül ezen a lakatlan vidéken: ettől a gondolattól úgy elszontyolodott, hogy már-már sírva fakadt. De aztán mégse kezdett pityeregni, mert váratlanul megpillantott egy hatalmas halat: ott úszott el szép lassan a sziget mentén, fejét a víz fölé tartva.
A bábu nem tudta, hogyan szólítsa meg. Nagyot kiáltott, hogy meghallják a hangját:
- Hé, Hal úr! Nem lenne szíves megállni egy szóra?
- Akár kettőre is - felelte a hal.
Udvarias Delfin volt, olyan jól nevelt, hogy tán párja sem akadt a világ tengereiben.
- Azt szeretném tudni, hol lehet ezen a szigeten enni, de anélkül, hogy megennék az embert.
- Akár itt a közelben is.
- És hogyan lehet odajutni?
- Indulj el bal kéz felől ezen a kis ösvényen, és menj egyenesen az orrod után, míg oda nem érsz.
- De még valamit kérdeznék. Te éjjel-nappal a tengerben úszkálsz, nem találkoztál véletlenül egy kis csónakkal és benne a papámmal?
- Ki a papád?
- A legjobb papa a világon, mint ahogy én a világ legkomiszabb kölyke vagyok.
- Amilyen vihar az éjszaka tombolt, az a csónak réges-régen elmerült - felelte a Delfin.
- És a papám?
- Nyilván elnyelte a cápa. Ez a szörnyű jószág itt garázdálkodik pár napja a vizeinken, és mondhatom, alaposan megkeseríti az életünket.
- Mekkora az a cápa? - kérdezte Pinokkió, és máris reszketett a félelemtől.
- Hogy mekkora? - felelte a Delfin. - Elképzelheted, ha azt mondom, nagyobb egy ötemeletes háznál, a szája pedig akkora, hogy egy egész vonat belefér, mozdonnyal együtt.
- Egek ereje! - kiáltott föl elképedve a bábu. Lóhalálában fölöltözött, és elköszönt a Delfintől. - A viszontlátásra, Hal úr! Elnézést a háborgatásért, és köszönet a szívességéért.
Azzal nekivágott az ösvénynek, és szedte a lábát, ahogy csak bírta; olyan gyorsan szedte, hogy már nem is lépkedett, hanem inkább szaladt. És valahányszor neszt hallott, riadtan hátrapillantott, nem nyomakszik-e mögötte az ötemeletes cápa, szájában egy egész vonattal.
Fél óra múlva egy kis faluba ért; úgy hívták: a Munkás Méhek Falva. Az utcákon csak úgy nyüzsgött a nép, mindenki a dolga után járt, mert itt mindenkinek volt valami dolga, és mindenki dolgozott. Sehol egyetlen naplopót nem lehetett látni.
"Hohó - mondta magában Pinokkió -, látom, hogy ez a falu nem nekem való: én nem születtem munkára!"
Közben erősen gyötörte az éhség, hiszen több mint huszonnégy órája egy falatot, de még egy szem bükkönyt sem evett.
Most aztán mitévő legyen? Csupán két mód volt rá, hogy abbahagyja a keserves böjtölést. Az egyik: valami munkát kérni; a másik: koldulni pár fillért vagy egy falásnyi kenyeret.
Koldulni szégyellt, eleget magyarázta neki a papája, hogy ép, egészséges ember nem fogad el alamizsnát; azért van a két keze meg az esze, hogy dolgozzék, munkával keresse meg a kenyerét. Ha pedig nem akar dolgozni, ne is egyék.
Ahogy így töprenkedett, látja, hogy elmegy mellette egy ember, és szakad róla a verejték, mert két szenestargoncát húz maga után. A fizimiskájáról ítélve jószívű ember lehet, gondolta Pinokkió; hát odalépett hozzá, és nagy szégyenlősen és szemlesütve ugyan, de mégis megszólította:
- Nagyon éhes vagyok, kérem szépen; ha tetszenék egy krajcárt adni...
- Szívesen akár négyet is, ha segítesz elhúzni ezt a két targoncát - felelte a szenesember.
- Nem vagyok én szamár, hogy targoncát húzzak! - mondta Pinokkió sértetten.
- No, akkor csak nyeld tovább az éhkoppot! - felelte az ember. - Aztán ha meguntad, szelj egy karajt a kevélységedből, kend meg a gőgöddel, és fogyaszd el jó étvággyal. Csak vigyázz, nehogy megfeküdje a gyomrodat!
Pinokkió nyelt egyet, és várta tovább a jó szerencsét. Jött is csakhamar egy kőműves, nagy kosár mésszel a vállán.
- Nem adna uraságod egy krajcárt? - állt elébe a bábu. - Majd kieszi a gyomromat az éhség.
- Adok én ötöt is - felelte a kőműves -, csak segítsd ezt a meszet vinni.
- Igen ám, de a mész nehéz, nekem pedig nem szabad megerőltetnem magamat.
- No, akkor csak rágjon tovább az éhség, és jó mulatást hozzá!
S így ment ez tovább, jó félórán át: jöttek még vagy húszan, és Pinokkió mindegyiket megszólította egy kis alamizsnáért; de mind ezt felelték:
- Nem szégyelled magad? Ahelyett, hogy az utcán kéregetnél, nézz gyorsan munka után, és keresd meg magad a kenyeredet, ahogy a többi tisztességes ember.
Utoljára egy takaros fiatalasszony jött, egy-egy korsó vízzel a kezében.
- Ihatnám egy korty vizet abból a korsóból? - kérdezte tőle Pinokkió, mert már majd elepedt a szomjúságtól.
- Igyál csak, fiacskám - mondta nyájasan a fiatalasszony, és letette a két korsót a földre.
Pinokkió nekiesett, teleszívta magát, akár a spongya, aztán a száját törülgetve azt dünnyögte:
- A szomjamat eloltottam; bárcsak elverhetném az éhemet is!
Akármilyen halkan mondta, a fiatalasszony meghallotta.
- Ha segítesz hazavinni az egyik korsót, kapsz egy jókora karaj kenyeret - mondta.
Pinokkió végigmérte a korsót, és nem mondott se igent, se nemet.
- És adok hozzá egy adag ecetes-olajos kelvirágot - tette hozzá a fiatalasszony.
Pinokkió megint végigmérte a korsót; megint nem mondott se igent, se nemet.
- És a kelvirág után - mondta a fiatalasszony - kapsz még egy szem rumos meggyet is.
Ennek Pinokkió már nem bírt ellenállni. Nagyot fohászkodott és kijelentette:
- Jól van, hazaviszem a korsót.
Irgalmatlanul nehéz volt, nem is bírta másként, csak úgy, hogy a fejére tette.
Mikor hazaértek, a fiatalasszony leültette egy szépen megterített asztalkához, és elébe rakta a kenyeret, kelvirágot, rumos meggyet.
Pinokkió pedig nekilátott, és nem is evett, hanem úgy falt, mintha feneketlen hordó lenne a gyomra.
Lassanként elcsöndesedett benne a háborgó éhség. Akkor végre fölnézett a tányérjából, hogy köszönetet mondjon jótevőjének. De alighogy az arcára pillantott, nagyot kiáltott meglepetésében:
- Óóóó! - És mintha megbűvölték volna: szeme kimeredt, villája megállt a levegőben, és még a szája is tátva maradt, pedig tele volt kenyérrel, kelvirággal.
- Min csodálkozol? - kérdezte nevetve a fiatalasszony.
- Hogy... hogy... - hebegte Pinokkió - annyira hasonlítani tetszik valakire... a hangja... a szeme... a haja... igen, igen, még a haja is ugyanolyan kék... Ó, kedves Tündérem! Te vagy az? Igazán te vagy az? Mondd meg gyorsan, ne várakoztass, ne kelljen megint sírnom... Hiszen annyit sírtam, annyit bánkódtam utánad...
És bizony most is sírva fakadt, s odaborult a jószívű fiatalasszony ölébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése