Megígéri a Tündérnek, hogy jó lesz, és tanulni fog. Elege van már a bábusorsból, szeretne végre olyan gyerek lenni, mint a többi
25/
A fiatalasszony eleinte szabadkozott, hogy ő bizony nemhogy nem Tündér, de még csak nem is hallott semmiféle Tündérről; Pinokkió azonban addig sírt-rítt az ölében, míg végül is megszánta.
- Furfangos kis jószág! Miből tudtad meg, hogy én vagyok az?
- A szívem szeretetéből...
- Emlékszel? Amikor otthagytál, félig-meddig még gyermek voltam; most meg már felnőtt nő vagyok, akár az anyád is lehetnék.
- Nagyszerű! Így legalább a mamámnak hívhatlak. Úgyis olyan régóta szeretném már, ha nekem is lenne mamám, mint a többi gyereknek... De hogy nőttél meg ilyen gyorsan?
- Az titok.
- Áruld el! Én is szeretnék már egy kicsit nőni. Hogy ne legyek mindig csak ilyen pöttömnyi!
- De te nem nőhetsz - mondta a Tündér.
- Miért nem?
- Mert a bábuk nem szoktak nőni. Amekkorának születtek, akkorák maradnak egyszer s mindenkorra.
- Jaj, elegem van már ebből a bábuságból! - kiáltott föl Pinokkió. - Legfőbb ideje, hogy végre belőlem is olyan ember legyen, mint a többi.
- Hiszen lennél is, ha megérdemelnéd.
- Igazán? És hogyan lehet azt megérdemelni?
- Mi sem egyszerűbb. Igyekezzél jó gyerek lenni!
- Most talán nem vagyok az?
- Egyáltalán nem. A jó gyerekek engedelmesek, te viszont...
- Én viszont engedetlen vagyok.
- A jó gyerekek szeretnek tanulni meg dolgozni, te viszont...
- Én viszont egész álló évben a napot lopom és csavargok.
- A jó gyerekek mindig igazat mondanak...
- Én meg folyton hazudozom.
- A jó gyerekek szívesen járnak iskolába...
- Belém meg már az iskola hallatára is belém áll a fájás. De mától fogva megváltozom.
- Megígéred?
- Megígérem. Én is jó gyerek akarok lenni, öröme és vigasza szegény apácskámnak... Vajon hol van most a papám? Viszontláthatom még? Megölelhetem, megcsókolhatom valaha is még?
- Azt hiszem. Sőt biztos vagyok benne.
Erre Pinokkió úgy megörült, hogy megragadta a Tündér kezét, és összevissza csókolta.
- Mondd, anyácska, ugye, mégsem haltál meg?
- Úgy látszik, nem - felelte nevetve a Tündér.
- Ha tudnád, hogy elszorult a szívem, amikor megláttam azon a márványtáblán, hogy: Itt nyugszik...
- Tudom, és ezért bocsátottam meg neked. A bánatod őszinteségéből láttam, hogy azért mégiscsak jó szíved van. És ha egy gyereknek jó a szíve, akármilyen komisz kis vadóc is egyébként, még mindig lehet belőle valami. Hát ezért nem hagytalak végképp magadra. Mostantól fogva a mamád leszek...
- Pompás! - rikkantotta Pinokkió, és boldogságában ugrálni kezdett.
- ...föltéve, ha engedelmes leszel, és mindig megteszed, amit mondok.
- Meg, meg, persze hogy megteszem! - bólogatott Pinokkió.
- Holnaptól kezdve majd szépen iskolába jársz...
Pinokkiónak egyszerre megcsappant a jókedve.
- ...aztán majd választasz magadnak valami kedvedre való mesterséget...
Pinokkió végképp elkomorodott.
- Mit morogsz? - kérdezte bosszankodva a Tündér.
- Csak azt mondtam - dünnyögte a bábu -, hogy szerintem már kicsit késő van ahhoz, hogy iskolába járjak.
- Ne felejtsd el, barátocskám, hogy tanulni sose késő.
- De nekem semmiféle mesterséghez sincs kedvem.
- Ugyan miért?
- Azért, mert engem a munka fáraszt.
Aki így beszél, előbb-utóbb koldusbotra jut. Jegyezd meg: akár jómódban születik valaki, akár szegény, egyformán kötelessége, hogy dolgozzék, és ne csak úgy ingyen szívja a levegőt. Nincs rútabb betegség a lustaságnál; idejekorán el kell kezdeni a gyógyítását, különben belepusztul az ember. Milyen felnőtt lesz abból, aki már gyermekkorában semmirekellő?
Pinokkió megilletődött a szigorú szavaktól. Elszántan fölnézett és kijelentette:
- Jól van, tanulni fogok, dolgozni fogok, mindent megteszek, amit csak mondasz, mert már nagyon eluntam bábunak lenni; szeretném, ha igazi kisfiú lenne végre belőlem, úgy, ahogyan megígérted. Mert megígérted, ugye?
- Megígértem, és most már csak tőled függ.
Pinokkió iskolatársaival kimegy a tengerpartra, megnézi a rettentő cápát
26/
Csaptak is nagy zenebonát a lurkók, amikor a fabábu belépett az osztálytermükbe! Vége-hossza nem volt a nevetésnek. Ugratták, tréfáltak vele; az egyik a sapkáját kapta ki a kezéből, a másik a kabátját rángatta meg hátulról; volt, aki tintával hatalmas bajuszt akart rajzolni az orra alá, s volt, aki zsineget próbált kötni a kezére-lábára, hogy annál fogva táncoltassa.
Pinokkió egy ideig békén tűrte a dolgot. Hanem aztán végül is elunta a sok bosszantást.
- Vigyázzatok, fiúk! - mordult rá azokra, akik a legjobban lármáztak, és a legkevésbé fértek a bőrükbe. - Nem azért jöttem ide, hogy a bolondját járassátok velem. Én senkit nem bántok, de engem se bántson senki!
- Huhú, ördögadta! Mintha könyvből olvasta volna! - ordították a rakoncátlan fickók. Dülöngéltek a nevetéstől, s aki a legszemtelenebb volt köztük, hirtelen kinyúlt, hogy megragadja Pinokkió orrát.
Vesztére tette: egy kicsit elkésett a mozdulattal; Pinokkió észrevette a szándékát, és alaposan bokán rúgta a pad alatt.
- Jaj, de kemény a lábad! - nyögte a fiú, és keserves képpel tapogatta a kék foltot, ami Pinokkió rúgása nyomán támadt a lábán.
- Hát még a könyöke! - jajgatott egy másik, akit Pinokkió ostoba tréfáiért gyomorszájon bökött.
Ezzel aztán Pinokkió nemcsak a tekintélyét alapította meg, hanem iskolatársai rokonszenvét is elnyerte. Attól fogva nem csúfolták, és igyekeztek a kedvében járni.
Megszerette és büszke volt rá a tanítójuk is, mert látta, hogy figyelmes, szorgalmas, értelmes tanuló, elsőnek érkezik az iskolába, és tanítás végeztével utolsónak távozik.
Egyetlen hibája volt: válogatás nélkül, fűvel-fával összebarátkozott, olyan fiúkkal is, akik hírhedt iskolakerülők voltak, és akiknek sehogy sem fűlt a foguk a tanuláshoz.
Emiatt aztán minduntalan figyelmeztette is a tanítója, és a Tündér is újra meg újra elmondta neki:
- Vigyázz, Pinokkió! A rossz pajtások előbb-utóbb elveszik a kedvedet a tanulástól, és ki tudja, még valami szerencsétlenségbe is belekevernek.
- Attól nem kell félni - vonogatta Pinokkió a vállát, és ujjával a homlokára bökött, mintha azt mondaná: "Van itt ész!"
Hanem egy szép napon, amint éppen iskolába igyekezett, szembetalálkozott ezekkel a vásott cimboráival.
- Tudod-e, mi újság? - kérdezték tőle.
- Nem.
- Cápa van a tengerben, itt a part közelében, akkora, mint egy hegy!
- Csak nem az, amelyik akkor járt itt, amikor szegény papám a vízbe veszett?
- Megyünk a partra megnézni. Jössz te is?
- Nem, én iskolába megyek.
- De nagyra vagy azzal az iskolával! Ráér az holnap is. Nem mindegy, egy leckével több vagy kevesebb? Így is, úgy is ugyanolyan szamár marad az ember.
- De mit szól a tanító bácsi?
- Szóljon, amit akar! Azért fizetik, hogy morogjon.
- És a mamám?
- A mamáknak nem kell mindent az orrukra kötni.
- Nem lehetne megnézni iskola után a cápát?
- Ó, te tökfilkó! Egy ekkora cápa majd éppen azt fogja megvárni, míg te kegyeskedel lesétálni hozzá! Egyszer csak elunja magát, és fölszedi a sátorfáját, te meg ütheted bottal a nyomát.
- Mennyire van ide a part?
- Oda-vissza egy óra.
- Hát akkor gyerünk! - rikkantotta Pinokkió.
Hónuk alatt a könyveikkel, füzeteikkel, nekivágtak a mezőnek; nyargaltak árkon-bokron át, s legelöl, mintha szárnya nőtt volna, Pinokkió. Időnként hátrafordult a többiek felé, akik elmaradoztak, izzadtak, lihegtek, nem bírták a versenyt.
- No, mi az, pajtik? - csúfolta őket. - Ólomból van a lábatok? Azzal ugrott egyet, és futott tovább. Nem tudta a boldogtalan, hogy a vesztébe rohan.
Nagy csata Pinokkió és pajtásai közt. Egyikük megsebesül. Pinokkiót letartóztatják
27/
Kiértek a partra. Pinokkió körülnézett: nyomát se látta a tengeren semmiféle cápának. A víz sima volt, akár egy tükör lapja.
- Hol a cápa? - kérdezte a többiektől.
- Biztos elment reggelizni - mondta az egyik gyerek.
- Vagy lefeküdt az ágyába, és alszik egyet - tette hozzá vihogva egy másik.
A válaszokból meg a röhögésből Pinokkió megértette, hogy pajtásai alaposan fölültették.
- Hát ez meg mire volt jó? - kérdezte dühösen. - Miért bolondítottatok el ezzel a cápamesével?
- Hogy észre térj! - felelték kórusban a semmirekellők.
- Hogy észre térjek?
- Úgy bizony! Most végre velünk jöttél, ahelyett hogy az iskolában páváskodnál. Nem szégyelled magad, hogy mindig tudod a leckédet? Nem szégyelled, hogy olyan szorgalmasan tanulsz?
- Mit izgat az titeket, ha én szorgalmasan tanulok?
- Persze hogy izgat! Te vagy az oka, hogy mindig ránk jár a rúd.
- Ugyan miért?
- Mert a tanító úrnak te vagy a bezzeg! Egyebet se hallunk tőle, mint hogy mi haszontalan naplopók meg hanyag semmittevők vagyunk. Bezzeg a Pinokkió! Ő szorgalmas, igyekvő, engedelmes, példát vehetnétek róla és így tovább. Mit gondolsz, bennünk talán nincs önérzet?
- És hogyan tehetnék a kedvetekre?
- Úgy, hogy utáld az iskolát, a tanulást, a tanítót, és sose felejtsd el, hogy ezek a mi esküdt ellenségeink.
- De ha én tanulni akarok?
- Akkor rád se nézünk többet. És légy elkészülve rá, hogy az első adandó alkalommal úgy ellátjuk a bajodat...
- Csak szórakozzatok! - vágott közbe Pinokkió fitymálva.
- Hallod-e! - ugrott elé az egyik kamasz, valamennyiük közt a legnagyobb. - Ne ugrálj itt nekem! Érted? Szállj le arról a magas lóról, míg baj nem lesz! Az lehet, hogy nem félsz tőlünk, de mi sem félünk ám tőled! És te magad vagy, mi meg heten!
- Heten, mint a gonoszok - jegyezte meg Pinokkió.
- Hallottátok? - kiáltotta méltatlankodva a kamasz. - Hallottátok? Azt mondta ránk, hogy gonoszok vagyunk!
- Pinokkió, kérj bocsánatot ezért a sértésért, különben jaj neked!
- Majd legközelebb - mondta a bábu, és fügét mutatott a fiúknak.
- Pinokkió! Vigyázz, megjárod!
- Majd ha fagy!
- Elrántjuk ám a nótádat!
- Az enyémet aligha.
- Meglásd, betörik az orrod!
- Előbb a tiéd!
- Azt szeretném látni! - rikkantott az egyik fiú. Pinokkióhoz ugrott, és fejbe vágta. - Nesze, foglalónak!
Pinokkió se volt rest: gyors ökölcsapással válaszolt a támadásra, s egyetlen szempillantás alatt kitört az általános verekedés.
Igaz, hogy heten voltak egy ellen, de Pinokkió olyan derekasan küzdött, és olyan ügyesen dolgozott a két falábával, hogy a támadókat tisztes távolban tudta tartani magától. Aki mégis közelebb merészkedett, hamarosan lógó orral kullogott vissza, jókora kék foltokkal a lába szárán.
Egykettőre belátták, hogy így bizony nem bírnak Pinokkióval. Haditervet változtatják: elhatározták, hogy messzebbről fogják megdobálni. Gyorsan lecsatolták könyveikről a szíjat, és nekiláttak az ostromnak. Röpültek az olvasókönyvek, nyelvtanok, számtanok, földrajzok, akár az ágyúgolyók. Pinokkió azonban ügyes is volt, fürge is volt, idejében kitért a lövedékek elől. A könyvek mind elzúgtak a feje fölött, és a tengerbe pottyantak.
Óriási örömére a halaknak. Mert a sok papírt először ennivalónak nézték, és mohón nyeldesni kezdték a lapokat. De hamarosan ráeszméltek, hogy ez a lakoma meglehetősen ízetlen; amit bekaptak, utálkozva kiköpködték, s még a szájukat is elhúzták, mintha azt mondanák: "Ez bizony nem nekünk való, ennél mi jobbhoz szoktunk."
Közben egyre vadabbul dúlt a harc. Lármájára kimászott a vízből egy hatalmas Rák, és vastag trombitahangon rádörgött a tusakodókra:
- Hagyjátok abba, gézengúzok! Az ilyen verekedéseknek többnyire rossz vége szokott lenni!
De mintha csak az üres levegőnek beszélt volna. Ráadásul a mihaszna Pinokkió még meg is fordult, és gúnyosan oda is szólt neki:
- Unom a locsogásodat, te Rák! Jobban tennéd, ha ágyba feküdnél, mert a rekedt hangodból ítélve alaposan megfáztál.
A fiúk közben mind ellövöldözték a könyveiket; már csak Pinokkió iskolatáskája hevert sértetlenül a homokon. Diadalmas üvöltéssel rávetették magukat, és kiszórták belőle a könyveket. Legjobban egy kemény kötésű, vaskos számtankönyv tetszett nekik. A főkolompos fölkapta, megcélozta vele Pinokkiót, és - zutty! - elhajította. Szállt a nehéz könyv, csak úgy zúgott röptében, aztán lecsapott, csakhogy nem Pinokkióra, hanem az egyik fiúra, aki támadásra készen ott ólálkodott a közelében.
Pontosan a fején találta, úgyhogy a szerencsétlen csak annyit mondott:
- Jaj, mamám, végem van! - Azzal mint a zsák, eldőlt a homokon.
A fiúk közt nagy riadalom támadt; csapot-papot ott hagytak, és lábukat a nyakukba kapva, hanyatt-homlok eliszkoltak onnét, a következő percben már a poruk se látszott.
Pinokkió azonban ott maradt, és bár ő is iszonyúan megrémült a váratlan balesettől, mégis összeszedte magát, a tengerhez szaladt, megnedvesítette a zsebkendőjét, s úgy borogatta vele pórul járt pajtása halántékát.
- Jaj, kedves kis barátom, nyisd ki végre a szemedet - sírdogálta közben. - Ne haragudj rám, hiszen tudhatod, hogy nem én voltam. De úgy kell nekem, oktalanságommal, szófogadatlanságommal mindig csak bajt zúdítok magamra. Most aztán hogy menjek haza, hogy kerüljek a mamám szeme elé? Megmondta, ezerszer megmondta, hogy óvakodjam a rossz barátoktól, elvetemült cimboráktól; én meg ismét közéjük keveredtem, ahelyett hogy iskolába mentem volna. És ráadásul kicsúfoltam azt a bölcs Rákot is, pedig mennyivel jobban járok, ha megfogadom a figyelmeztetését! Jaj, jaj, még mindig nem nézel rám, kedves kis pajtásom, még mindig úgy teszel, mintha nem is élnél! Mi lesz velem... mi lesz velem...
Ahogy így siránkozott, egyszer csak lépéseket hallott; hátrafordult: két csendőr állt mögötte.
- Hát te mit csinálsz itt a földön? - kérdezték.
- Segítek ennek az iskolatársamnak.
- Valami baj érte?
- Úgy látszik.
Az egyik csendőr lehajolt, megvizsgálta a fekvő fiút, fölfedezte halántékán a sebhelyet.
- Hát ez bizony nem gyerekjáték - dünnyögte. - Ki vágta halántékon ezt a fiút?
- Én nem! - rebegte Pinokkió reszketve, mint a nyárfalevél.
- Ha nem te, akkor ki?
- Én nem... - ismételte a bábu.
- Mivel dobták meg?
- Ezzel a könyvvel - mutatott Pinokkió a kemény kötésű számtanra, mely ott hevert mellettük a homokon.
- Úgy? - mondta a csendőr. - És kié ez a könyv?
- Az enyém.
- Szóval a tiéd. Ez elég is. Egy-kettő, kelj föl és gyere!
- De én...
- Ne fecsegj, hanem gyere!
- De én ártatlan vagyok!
- Gyerünk!
Épp egy halászbárka kötött ki a parton. A csendőrök rábízták a sebesült fiút a halászokra, aztán közrefogták Pinokkiót, és rámordultak:
- Alómars! És szedd a lábad, ne kelljen nógatni!
Pinokkió mukkanni se mert többet, csak lépegetett szaporán előre a faluba vivő úton. Olybá tűnt neki, mintha álmodná az egészet; de milyen keserves álom volt! Ám mikor eszébe jutott, hogy ez az út a Tündér háza előtt visz el, s ő a két csendőr közt a Tündér ablaka alatt fog elhaladni, egyszeriben fölébredt, mintha jéghideg vízzel öntötték volna nyakon. Nem, inkább meghal, de ezt nem bírja elviselni!
Már a falu szélén jártak, mikor hirtelen kis szél támadt, és lekapta Pinokkió fejéről a sapkát.
- Érte mehetek? - kérdezte a csendőröktől.
- Ugorj, de szaporán!
A szél ott sodorta a sapkát a földön vagy tíz-tizenöt lépésnyire. Pinokkió utána szaladt, elcsípte, de ahelyett, hogy szépen visszakullogott volna a csendőrökhöz, teljes erejéből loholni kezdett a tenger felé.
A csendőrök látták, hogy sosem érnék utol; hát utána uszították a kutyájukat. Hét határban nem volt ennél gyorsabb jószág; akárhogy futott Pinokkió, az eb egyre közelebb került hozzá. Az utcán megálltak, a házakban az ablakokba tódultak az emberek, úgy lesték a versenyfutást, ameddig leshették; mert a futók akkora port vertek, hogy felhőjében rövidesen eltűnt a menekvő is, üldözője is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése