Pinokkió öt hónapig gyöngyéletet él. Az ötödik hónap végén kínos meglepetés éri
31/
Tizenkét pár csacsi húzta; egyforma nagyok voltak, de mindnek más színű a szőre. Az egyik szürke, a másik fehér, a harmadik tarka, meg kék-sárga csíkos is volt köztük.
De ez még hagyján; mert volt ennél nagyobb furcsaság is: a tizenkét pár, tehát összesen huszonnégy csacsi lábára nem vertek patkót, ahogy az igás állatok patájára szokták; mindegyiken fehér bőrcsizma volt, olyan, amilyet az emberek viselnek.
Hát még a kocsis. Az volt csak fura figura! Apró kis ember, széle-hossza egy, olyan puha, olyan zsíros, mint egy vajból gyúrt golyóbis, arca pirospozsgás, a szája mindig nevetésre állt, a hangja pedig a gazdájának hízelgő macska hangjánál is hízelgőbb volt. A gyerekek bolondultak érte, és versenyt kapaszkodtak föl a kocsijára, vigye őket minél előbb a semmittevésnek abba az országába, amelynek a térképen Játékország a neve.
A kocsi már tele volt, egy sereg nyolc-tizenkét év közti fiú meg lány zsúfolódott rajta egymás hegyen-hátán; szinte levegőt se kaptak; de nem panaszkodott, nem nyögött senki; boldogok voltak, hogy hamarosan megérkeznek abba az országba, ahol nincs se könyv, se iskola, se tanító; nagy örömükben nem éreztek se éhséget, se szomjúságot, se fáradtságot, se álmosságot.
A kocsi megállt, és a kocsis nagy hajbókolással Kanóchoz fordult.
- Jó estét, kedves kis barátom! Ugye, te is velünk akarsz jönni a világ legkellemesebb országába?
- Úgy bizony - felelte Kanóc. - Mégpedig azonnal.
- Meg kell mondanom, drága barátocskám, hogy a kocsin már nincs hely. Amint látod, dugig vagyunk.
- Annyi baj legyen! Jó lesz nekem odakint a rúdon is. Azzal ugrott egyet, és máris ott lovagolt a kocsirúdon.
- És te, aranyom? - nézett az ember nyájasan Pinokkióra. - Neked mi a szándékod? Jössz vagy maradsz?
- Maradok - felelte Pinokkió. - Haza akarok menni, tanulni akarok, és díszére akarok válni az iskolámnak.
- Váljék egészségedre!
- Pinokkió! - szólt közbe Kanóc. - Hallgass rám: gyere velünk, meglátod, vidám életünk lesz!
- Nem, nem! - tiltakozott Pinokkió.
- Gyere velünk, meglátod, vidám életünk lesz! - üvöltötte vagy száz hang a kocsiból.
- De mit szól a Tündér, ha veletek megyek? - motyogta Pinokkió, és már erősen ingadozott benne az állhatatosság.
- Mit töröd rajta a fejedet? Inkább arra gondolj, hogy olyan országba megyünk, ahol reggeltől estig azt csináljuk, amit akarunk.
Pinokkió nem felelt. Sóhajtott egy nagyot, aztán egy még nagyobbat, aztán egy még annál is nagyobbat.
- Hát nem bánom, megyek - mondta végül. - Szorítsatok egy kis helyet...
- Hely, az nincs - mondta a nyájas ember. - De hogy lásd, milyen szívesen fogadlak, átengedem neked a helyemet a bakon.
- És uraságod?
- Én majd gyalog megyek a kocsi mellett.
- Nem, azt már nem! Akkor inkább felülök valamelyik csacsira.
Előreszaladt az első csacsipárhoz, és föl akart ugrani az egyiknek a hátára. A csacsi azonban hirtelen farolt egyet, és úgy gyomron taszította, hogy kapálódzva nagyot bukfencezett a levegőben.
A gyerekek visítottak nevettükben; a kocsis azonban nem nevetett. Szép szelíden odasétált a lázongó csacsihoz, úgy tett, mintha meg akarná csókolni, és nagyot harapott a fülébe.
Pinokkió közben fölkászálódott a földről, és hogy kiköszörülje a csorbát, egyetlen kecses ugrással a csacsi hátán termett. Ez már tetszett a gyerekeknek, abbahagyták a nevetést, és lelkesen kiabálni kezdtek:
- Éljen Pinokkió! Éljen Pinokkió!
És lelkesen megtapsolták.
A csacsi már kevésbé lelkesedett a dologért. Váratlanul fölrúgta a két hátsó lábát, és Pinokkió máris ott hempergett az út szélén egy kavicsdombon.
Erre még harsányabb hahota harsant, de a kocsis most sem nevetett. Mintha nem bírna parancsolni a szeretetének, ismét odasétált a csacsihoz, megölelte a nyakát, s úgy hajolt hozzá, mintha meg akarná csókolni; közben pedig még az előbbinél is nagyobbat harapott a másik fülébe.
- Ülj csak rá, és egy csöppet se félj! - mondta Pinokkiónak. - Az előbb egy kicsit bolondozott, de súgtam neki valamit, attól egyszeriben megjött az esze.
Pinokkió felült a csacsira. A kocsi elindult. Kiértek az országútra. A csacsik ügetni kezdtek, a kocsi robogott; Pinokkió pedig mintha valami alig-alig érthető hangot hallott volna:
- Ó, te boldogtalan bikfic! Megint a saját fejed után mentél, de be is törik a kobakod!
Ijedten nézett erre is, arra is, vajon honnét jön ez a hang, s ki szól hozzá ilyen fenyegetően. De nem látott sehol senkit. A csacsik ügettek, a kocsi robogott, a gyerekek egymás hegyen-hátán aludtak a kocsiban. Kanóc is hortyogott, akár a medve, a kocsis meg a bakon ült és énekelt:
Alszik mindenki éjszaka,
de én nem alszom ám soha...
Mentek vagy egy fél kilométert; akkor Pinokkió megint hallotta a vékonyka hangot:
- Jól jegyezd meg, ostoba tökfilkó: azok a gyerekek, akik rühellik a tanulást, sutba dobják a könyveiket, és egyebet sem akarnak, mint folyton csak játszani meg szórakozni, végül is keservesen megadják az árát! Nekem elhiheted: tapasztalatból beszélek. Egy szép napon majd te is ugyanúgy fogsz sírni, ahogyan én most; csakhogy akkor már késő lesz.
Pinokkió rettentően megijedt ettől a baljós suttogástól. Leugrott a csacsiról, eléje szaladt, és megfogta az orrát. Akkor vette észre, hogy a csacsi sír... éppen úgy sír, mint egy gyerek!
- Hé, kocsis uraság! - kiáltott föl a bakra. - Tetszik tudni, hogy ez a csacsi sír?
- Hadd sírjon! Majd ha megjön a jókedve, nevetni is fog.
- De talán beszélni is meg tetszett tanítani?
- Magától tanult meg pár szót az alatt a három év alatt, míg az idomított kutyáknál volt.
- Szegény jószág!
- Gyerünk, gyerünk! - mondta a fura kis ember. - Ne vesztegessük az időnket bőgő szamarak bámulásával. Ülj föl, és induljunk: az éjszaka hűvös, és hosszú még előttünk az út.
Pinokkió nem vitatkozott tovább. A kocsi újra elindult; hajnalra szerencsésen megérkeztek Játékországba.
Nem hasonlított ez a világ egyetlen más országára sem. Csupa gyerek lakott benne, a legidősebbje tizennégy éves, a legfiatalabbja alig nyolc. Az utcák harsogtak a vidámságtól, lármától, zenebonától. Játék játékot kergetett: labdáztak, karikáztak, kerékpároztak, falovon lovagoltak, hintalovon hintáztak, fogócskáztak, kergetődztek, bohóckodtak, énekeltek, bukfenceztek, táncoltak, cigánykerekeztek, játék karddal, játék puskával masíroztak, kacagtak, kiabáltak, ordítottak, üvöltöttek, tapsoltak, fütyültek, kukorékoltak, kotkodácsoltak; olyan iszonyatos lárma volt, hogy az embernek be kellett fognia a fülét, ha nem akart megsüketülni. A tereken mindenütt sátrak álltak, bennük színielőadás folyt, gyerekek voltak a színészek, gyerekek a közönség is; reggeltől estig folyt az előadás, és reggeltől estig valamennyi színház zsúfolva volt.
Pinokkió, Kanóc meg a többiek, akik a kocsival érkeztek, nyomban elvegyültek a forgatagban, és pillanatokon belül mindenkivel megbarátkoztak. Kezdődött a gyöngyélet.
- Ez aztán igen! - mondogatta Pinokkió, valahányszor Kanóccal találkozott.
- Ugye, hogy igazam volt? - felelte Kanóc. - Ha meggondolom, hogy el se akartál jönni! Vissza akartál menni a Tündéred házába, hogy továbbra is tanulásra fecséreld az idődet! Remélem, hálás vagy nekem, hogy megszabadultál a könyvektől meg az iskolától, és elismered, hogy egyedül nekem, az én okos tanácsomnak köszönheted. Ebből is láthatod, milyen igazi jó barátod vagyok.
- Úgy van, Kanóc! Valóban egyedül csak neked köszönhetem, hogy végre igazán jól megy a sorom. Pedig a tanító úr... Tudod, mit mondott nekem rólad? Mindig azt hajtogatta: "Ne barátkozz azzal a haszontalan Kanóccal. Mihaszna fickó, csak rosszat tanulsz tőle."
- Szegény tanító! - mondta Kanóc, és sajnálkozva a fejét csóválta. - Tudom, hogy, nem nagyon kedvelt, és kígyót-békát kiabált rám, de én nagylelkűen megbocsátok neki.
- Micsoda nemesség! - mondta Pinokkió. Szívélyesen megölelte és homlokon csókolta a barátját.
Telt-múlt az idő; ötödik hónapja éltek Játékországban; ötödik hónapja egyebet se tettek, mint játszottak, szórakoztak. Könyvet nem is láttak, iskolának hírét se hallották.
Hanem az ötödik hónap végén Pinokkiót olyan kínos meglepetés érte, amitől nyomban megcsappant a jókedve.
Szamárfüle nő, majd hamarosan igazi szamárrá változik
32/
Hogy mi volt ez a kínos meglepetés? Kínosabb már nem is lehetett volna.
Az ötödik hónap végén egy reggel fölébredt, és meg akarta vakarni a feje búbját. Fölemelte a kezét, és a keze beleütődött valamibe. "Hát ez meg mi?" - gondolta, és megrökönyödve tapogatni kezdte azt a szőrös-bőrös valamit a fején. El nem tudta képzelni, mi lehet. Hogy is képzelhette volna, hiszen...
Ugye, emlékeztek még, kedves olvasóim, Pinokkió legelső szökésére, amikor a rendőr lába közt akart eliszkolni, de a rendőr elkapta az orránál fogva, és kiszolgáltatta Dzsepettónak, Dzsepettó pedig büntetésből jól meg akarta húzni a rakoncátlan bábu fülét? Nos, akkor arra is emlékeztek, hogy csak húzta volna, ha lett volna mit; de nem volt mit, mert elfelejtett fület faragni a csemetéjének.
Pinokkiónak tehát eddig nem volt füle. Most viszont, amikor a feje búbját akarta megvakarni, éppen ott ütődött bele valamibe a keze, ahol az emberek a fülüket hordják. Érthető, ha az volt az első kérdése: "Hát ez meg mi?"
A kérdést tett követte: fölállt, és belenézett a tükörbe. Kis híja, hogy holttá nem lett rémületében. Jobbról-balról egy-egy hatalmas szamárfül ékeskedett a fején!
Először iszonyúan megijedt, s próbálta leszedni, de persze nem ment. Aztán a szégyentől, az elkeseredéstől, no meg a fájdalomtól, amit az újdonsült füle dühös cibálásával okozott magának, keserves sírásra fakadt.
Addig sírt, addig jajveszékelt, míg siránkozását meg nem hallotta a Mormota, aki a fölötte levő lakásban lakott. Azt hitte, valami baj történt, lesietett hát, és benyitott Pinokkióhoz.
- Csak nem beteg, kedves szomszéd?
- De bizony - nyöszörgött Pinokkió. - Mégpedig úgy érzem, súlyosan. Pedig úgy félek a betegségtől! Nem néznéd meg a pulzusomat?
És már nyújtotta is a Mormota felé a csuklóját.
Az megtapintotta, fejét csóválta, sóhajtott.
- Haj, haj, itt valóban nagy a baj.
- Miért? - kérdezte Pinokkió szorongva.
- Lázad van. Mégpedig jókora lázad.
- Megfázástól? Gyomorrontástól?
A Mormota tovább csóválta a fejét, egyre aggodalmasabban.
- Se megfázás, se gyomorrontás. Ezt úgy hívják, hogy szamárláz.
- Fogalmam sincs róla, miféle láz lehet az - mondta Pinokkió, pedig hát tudta, nagyon is jól tudta.
- Akkor megmagyarázom - mondta a Mormota. - Két-három órán belül, sajnos, át fogsz változni. Nem leszel többé se bábu, se gyerek...
- Hanem?
- ...hanem szabályszerű szamár. Pontosan olyan, amilyen a targoncát húzza, és a salátát meg a zöldséget viszi a piacra.
- Jaj nekem! Jaj nekem! - jajongott Pinokkió, és két kézzel tépte a szamárfülét, mintha nem is a sajátja volna.
- Nézd, kedves barátom - csillapította a Mormota -, ez már mind hiábavaló; ezen már nem lehet változtatni. Egyszer s mindenkorra meg van írva, hogy azokból a gyerekekből, akik utálják az iskolát, a könyvet és a tanulást, előbb-utóbb címeres szamár lesz.
- Igazán? - kérdezte Pinokkió.
- Igazán. És most már hiába jajveszékelsz. Előbb kellett volna meggondolnod.
- De ha egyszer nem én vagyok a hibás, hanem a Kanóc!
- Ki az a Kanóc?
- Az iskolatársam. Haza akartam menni, engedelmes gyerek akartam lenni, tanulni akartam, meg akartam becsülni magamat... és akkor Kanóc azt mondta: "Csak nem állsz neki tanulni? Csak nem fogsz iskolába járni? Gyere velem Játékországba, ott nem kell az eszünket koptatni, ott reggeltől estig egyéb sincs, mint játék és mulatság."
- És te miért hallgattál a haszontalan pajtásod szavára?
- Miért? Mert én is haszontalan vagyok, ostoba, oktalan tökfilkó! És ráadásul szívtelen is; mert ha lenne bennem csak egy parányi szív is, nem hagytam volna ott a Tündért, anyácskámat és jóakarómat... és most nem bábu volnék, hanem igazi kisfiú, olyan, mint a többi... Csak találkozzam Kanóccal, ellátom a baját, el én, de úgy, hogy megemlegeti!
Azzal már indult is kifelé; a küszöbön azonban eszébe jutott, hogy szamárfüle van, s így aligha mutatkozhatik ország-világ előtt; fogott egy gyapjúsapkát, föltette a fejére, és behúzta az orra hegyéig, így indult útnak, hogy megkeresse Kanócot.
Kereste az utcákon, kereste a tereken, kereste a színházakban: sehol se akadt a nyomára. Akivel útközben találkozott, mindenkitől megkérdezte, nem látták-e; de nem látta senki.
Akkor végül elment Kanóc lakására, és bekopogtatott.
- Ki az? - kérdezte Kanóc odabentről.
- Én - felelte a bábu.
- Várj, mindjárt ajtót nyitok.
Jó félóra múlva valóban kinyílt az ajtó. Pinokkió belépett, és alaposan elcsodálkozott: ott állt előtte Kanóc, az ő fején is gyapjúsapka, behúzva egészen az orra hegyéig!
Erre a látványra mintha egy kicsit megkönnyebbült volna Pinokkió. Azt gondolta magában:
"Lehetséges volna, hogy a barátomnak is ugyanaz a baja, mint nekem? Neki is szamárláza lenne?" De úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
- Hogy vagy, öregem? - kérdezte mosolyogva.
- Remekül. Mint sajtkukac a sajtban.
- Komolyan mondod?
- Miért ne mondanám komolyan?
- Csakhogy ez a gyapjúsapka rajtad...
- Az orvos rendelte. Kimarjult ugyanis a térdem. De rajtad, kedves bábum, rajtad miért van gyapjúsapka?
- Nekem is az orvos rendelte. Kibicsaklott ugyanis a bokám.
- Szegény Pinokkió!
- Szegény Kanóc!
Utána hosszan hallgattak mind a ketten, és amíg hallgattak, fürkészve mustrálgatták egymást. Végül is Pinokkió szólalt meg elsőnek.
- Mondd csak, egyetlen barátom - mondta mézesmázosan -, neked még sose fájt a füled?
- Soha! Hát neked?
- Nekem se. Ma reggel azonban... Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok!
- Hát... Velem is valahogyan így van.
- Veled is? És melyik füled fáj?
- Mind a kettő. Hát neked?
- Nekem is. Eszerint ugyanaz a bajunk van?
- Attól tartok, hogy igen.
- Mondd, Kanóc, ha megkérlek, megteszel nekem valamit?
- Szíves örömest!
- Mutasd meg a füledet.
- Miért ne? De előbb te mutasd meg a tiédet.
- Nem, először te mutasd, kedvesem.
- Nem, nem, csak teutánad, barátom.
- Tudod mit? Kössünk egyezséget.
- Hogyan?
- Egyszerre mutassuk meg. Mind a ketten egyszerre kapjuk le a sapkánkat. Rendben van?
- Rendben.
- Helyes. Akkor: figyelem!
És Pinokkió nagy hangon számolni kezdett:
- Egy... kettő... há-rom!
A -rom!-ra mind a ketten lerántották, és a levegőbe hajították a sapkájukat.
Ami most következett, hihetetlen lenne, ha nem lenne színigaz. Pinokkió és Kanóc ugyanis, amint meglátták egymást mindketten szamárfülesen, ahelyett, hogy kétségbeesve jajgattak volna, úgy elkezdtek hahotázni, hogy majd beleszakadtak.
Csak úgy vonaglottak a kacagástól - hihihi! hahaha! -, vihogtak, pukkadoztak, gurguláztak, heherésztek, mígnem Kanóc egyszer csak üvölteni kezdett:
- Segítség! Segítség! Pinokkió, segítség!
- Mi bajod? - kérdezte a bábu.
- Jaj, jaj, nem bírok tovább két lábon állni!
- Jaj, jaj, én se! - jajdult föl Pinokkió.
És már mindketten négykézlábra álltak, és kezdtek négykézláb körbe-körbe keringeni a szobában. És ahogy így keringtek, a kezük lassan átváltozott lábbá, arcuk megnyúlt, átváltozott szamárfejjé, bőrük pedig csíkos szőrű szamárbőrré keményedéit és vastagodott. De még ennél is borzasztóbb és szégyenletesebb volt, amikor érezniük kellett, hogy hirtelen igazi szamárfarkuk is nő. Ez már több volt a soknál, ez ellen már tiltakozni akartak; de bár ne akartak volna, mert ahogy szólni kezdtek volna, szájukból nem emberi hang jött ki, hanem valami keserves, fűrészelő ordítás, ilyesformán: iá! iá! iá!
Akkor odakintről keményen megzörgették az ajtót.
- Nyissátok ki! Én vagyok itt, a kocsis, aki Játékországba hoztalak benneteket. Gyorsan, gyorsan, mert jaj nektek!
Pinokkiót vásárra viszik, eladják. Egy cirkuszigazgató veszi meg; megtanítja táncolni, karikát ugrani. Egy este megsántul; erre továbbadják. Új gazdája dobra akarja húzni a bőrét
33/
Amikor a kocsis látta, hogy hiába kiabál, nem engedik be, nekifeszült vállával az ajtónak, és beroppantotta. Szokásos nyájas mosolyával így szólt a két, gyerekből lett szamárhoz:
- Bravó, bravó! Pompásan bőgtetek, fiúk! Nyomban megismertem a hangotokat.
A két csacsi abbahagyta az iázást; csak álltak, álltak nagy búsan, lehorgasztott fejjel, fülük is, farkuk is lekókadt a szomorúságtól.
A kocsis megsimogatta őket, megveregette a nyakukat, aztán elővette a kaparót, és pucolni kezdte a szőrüket, míg tükörfényes nem lett. Akkor kötőféket vetett rájuk, és kivezette őket a piacra; remélte, jó árat kap értük.
Nem is kellett sokáig vevőre várni.
Kanócot egy környékbeli gazda vette meg, akinek előző nap múlt ki a szamara; Pinokkió pedig egy cirkuszigazgatóhoz került, s az mindjárt tanulásra is fogta: táncolni, meg karikát ugrani tanította, a társulat többi állatjával egyetemben.
Hogy Kanóccal mi lett, nem tudom; csak azt tudom, hogy Pinokkióra keserves napok következtek. Azzal kezdődött, hogy bevezették az istállóba, és egy nyaláb szalmát vetettek elé a jászolba. De Pinokkió éppen csak belekóstolt; szájába vett egy szálat, és nyomban ki is köpte.
Új gazdája, dühösen morgott, odavetett neki egy nyaláb szénát. De Pinokkiónak az se tetszett.
- No, mi az, a szénát se szereted?! - kiabálta dühösen a cirkuszigazgató. - Úgy látszik, nagyon fönt hordod az orrodat. De majd kiverem a fejedből a bogaraidat!
Azzal végigvágott az ostorral Pinokkió lába szárán.
Az újdonsült szamárnak fájt az ostor csípése; elkezdett keservesen jajgatni.
- Iá, iá! - bőgte. - Nem bírom megemészteni a szalmát!
- Akkor egyél szénát!
- Attól meg, iá, iá, megfájdul a hasam!
- Hát mit gondolsz, sült csirkén foglak tartani?! - kiáltotta az igazgató, és újra végigvágott rajta.
Erre a második ostorcsapásra megjött az esze. Elhallgatott, és többet egy szót se szólt.
Az istállóajtó dördülve becsapódott, s ő egyedül maradt. Régóta nem evett már, egyre jobban gyötörte az éhség, s éhében egyre nagyobbakat ásított; ásítás közben pedig akkorára nyílt a szája, akár a nagykapu.
Addig-addig éhezett és ásítozott, míg végül rá nem fanyalodott a szénára. Előbb csak egy vékonyka szálat vett a szájába, nyámmogva rágcsálta, ide-oda forgatta, aztán mikor már jól megrágta, nekifohászkodott és lenyelte.
"Nem is olyan rossz - mondta magában. - De mennyivel jobb lenne, ha tisztességesen tanultam volna! Most nem szénát rágnék, hanem vajas kenyeret ennék, szalámival a tetején."
Azzal lefeküdt és elaludt. De álmában is le-lehúzott egy-egy szál szénát a jászolból, úgyhogy reggelig mind megette, így aztán, mikor másnap fölébredt, szénának nyoma se volt már, és csak a tegnapi nyaláb szalmát találta a jászolban.
Mi mást tehetett: rágni kezdte a szalmát. Elég keserves ételnek találta; ám ha nincs más, gondolta, ez is megteszi. Ette, ette hát a szalmát; de nem ehette sokáig, mert máris jött a gazdája.
- Mit képzelsz, te szamár - kiáltotta -, azért vettelek meg, hogy egész nap csak egyél-igyál?! Gyerünk, dologra, mert ebből nem élünk meg!
És kezdődött a napi lecke: tánc, abroncsugrás, két lábon keringés. Akár volt hozzá kedve, akár nem, most aztán tanulnia kellett Pinokkiónak. Három hónap múlva úgy-ahogy tudta a mesterségét.
Akkor végre eljött a nap, amelyre a cirkuszigazgató rendkívüli előadást hirdethetett a közönségnek. A falakat teleragasztották színes plakátokkal; ezek a plakátok a következőket tudatták a város aprajával-nagyjával:
MA ESTE
DÍSZELŐADÁS
VILÁGHÍRŰ TÁNCOK ÉS UGRÓSZÁMOK,
PÁRATLAN AKROBATAMUTATVÁNYOK
ELŐADJÁK A TÁRSULAT ARTISTÁI ÉS LOVAI,
AZONFÖLÜL
ma este lép fel
ELŐSZÖR
PINOKKIÓ
CSODASZAMÁR ÉS TÁNCFENOMÉN!
RENDKÍVÜLI KIVILÁGÍTÁS!!
A cirkusz természetesen már órákkal az előadás kezdete előtt dugig megtelt. Nem lehetett kapni egyetlen páholyt, egyetlen zsöllyét, egyetlen zártszéket; minden jegy elkelt, az utolsó darabig. És zsúfolásig voltak elöl a padok is, gyerek gyerek hátán, fiúk-lányok vegyesen, akik mind látni akarták, hogyan táncol Pinokkió, a csodaszamár.
Amikor az előadás első fele véget ért, kilépett a porondra az igazgató. Fekete kabát volt rajta, fehér térdnadrág és térden fölül érő, finom csizma. Meghajolt, és ünnepélyesen szónokolni kezdett:
- Nagyérdemű közönség! Hölgyeim és uraim!
Alázatos szolgájuk híres-nevezetes városukon átutaztában kiváló szerencséjének tartja, hogy bemutathatja önöknek azt a kiváló csodaszamarat, aki azzal dicsekedhetik, hogy Európa valamennyi udvarát és uralkodóját és valamennyi fővárosának műértő közönségét ámulatba ejtette táncával.
Ezúttal is és általam is kéri szíves érdeklődésüket és jóakaratú biztatásukat.
Nagy nevetés és lelkes taps fogadta a formás beszédet. A tetszésnyilvánítás aztán nemcsak hogy megduplázódott, hanem valóságos orkánná erősödött, amikor a porondon megjelent Pinokkió. Ünnepi díszben volt, fényes, vadonatúj kantárral, aranyos csatokkal, csillogó karikákkal, füle mellett fehér kaméliával, sörénye befonva vörös selyemmel, hátán ezüstös-aranyos hám, farka földíszítve kék és zöld pántlikákkal.
Az igazgató megvárta, míg elül a taps. Akkor ismét meghajolt, és ismét szónokolni kezdett:
- Igen tisztelt közönség, kedves hallgatóság!
Nem akarom untatni önöket: nem fogom rendre elbeszélni, mennyi gondomba és fáradozásomba került, s mennyi nehézséget kellett leküzdenem, míg sikerült végre megértetnem magamat ezzel a jámbor jószággal, mely azelőtt szabadon kószált a hegyekben, és kedvére barangolt a forró síkságokon. Csak pillantsanak rá, kérem, és nyomban látni fogják, mennyi vad tűz lobog még most is a szemében. Mivel hiába próbáltam szelíd eszközökkel, rábeszéléssel, meggyőzéssel rávenni arra, hogy műveltebben viselkedjék, végül is kénytelen voltam ostorom nyomósabb érveihez folyamodni. De bármilyen szívélyesen bántam vele, minden jóságomat dühödt ellenségességgel viszonozta. Már-már le kellett tennem a reményről, hogy tisztességre taníthatom; ám ekkor fölfedeztem egy kis dudort a koponyáján; egy dudort, mely a híres-neves párizsi egyetem orvostudományi karának megállapítása szerint a táncra való hajlandóság csalhatatlan jele, és a táncra való készség székhelye. Ezen a becses nyomon elindulva kezdtem Pinokkió barátomat táncra tanítani, és ránevelni arra, hogy karikákon ugráljon át. Nem volt könnyű ez sem, de az eredmény megérte a munkát; erről a nagyérdemű közönségnek rövidesen alkalma lesz személyesen is meggyőződni. Ezzel be is fejezem mondandómat, és megköszönöm irányomban tanúsított szíves türelmüket. Egyben tisztelettel meghívom önöket holnap esti előadásunkra is, melyet, ha netalán elmosná az eső, holnapután délelőtt fogunk megtartani.
Azzal harmadszor is meghajolt; majd Pinokkióhoz fordult, és így szólt:
- Hallod-e, Pinokkió! Mielőtt bemutatnád a tudományodat, légy szíves, üdvözöld a hölgyeket és urakat és gyerekeket!
Pinokkió nyomban engedelmeskedett: szépen letérdelt, s mindaddig úgy maradt, térdre ereszkedve, míg az igazgató meg nem pattintotta ostorát, és rá nem kiáltott:
- Rajta! Tánc-lé-pés!
Erre ismét négy lábra állt, és elkezdett tánclépésben körbejárni a porondon.
- Ü-ge-tés! - kiáltotta egy idő múlva az igazgató.
Pinokkió ügetni kezdett.
- Vág-ta!
Pinokkió vágtára váltott.
- Haj-rá! - kiáltotta az igazgató, és Pinokkió még sebesebben vágtatott.
Javában loholt, mintha tatár kergetné, mikor az igazgató hirtelen magasba lökte a kezét. Pisztoly dörrent. Pinokkió megdermedt, eldőlt, mint egy zsák, s elnyúlt a homokon, akár a holt.
De a közönség még föl sem ocsúdhatott meglepetéséből, máris újabb vezényszó harsant:
- Hopla! Talp-ra!
Pinokkió fölugrott, és loholt tovább.
Hatalmas tapsvihar, eget verő éljenzés méltányolta a mutatványt. Pinokkió fölnézett futtában, s ahogy fölnézett, az egyik páholyban... igen, az egyik páholyban egy gyönyörű hölgyet látott; a hölgy nyakában vastag aranylánc, a láncon finom aranykeretben elefántcsont medália, s arra ráfestve egy arckép: egy bábu arcképe.
Pinokkió azonnal magára ismert a képben, és a hölgyben is nyomban ráismert a Tündérre. Hirtelen elöntötte a boldogság, olyan erővel, hogy fölkiáltott. Azt akarta kiáltani:
- Ó, Tündér! Kedves Tündérem! - Ehelyett azonban csak keserves szamárordítás tört ki a torkán. Erre a hangra az egész közönséghahotázni kezdett, de leginkább a gyerekek: azok szinte visítottak a nevetéstől.
Az igazgatót fölháborította ez a rendkívüli mutatvány; hogy figyelmeztesse rá, milyen neveletlenül viselkedett, alaposan orron csapta az ostora nyelével.
Szegény csacsi legalább öt percig nyalogatta az orrát, így próbálta csillapítani a fájdalmát. Aztán végre fölnézett, egyenesen a páholy felé, hogy legalább egy szomorú pillantással elpanaszolja nehéz sorsát a Tündérnek. A páholy azonban akkorra már üres volt.
Pinokkió úgy érezte, nyomban megszakad a szíve bánatában. Könnybe lábadt a szeme; de senki nem vette észre, hogy sír: se a közönség, se az igazgató, aki nagyot pattintott az ostorral, és így kiáltott:
- Hóha, Pinokkió! Következik az abroncsugrás. Mutasd meg az igen tisztelt közönségnek, mit tudsz!
Fölemelték a karikát; Pinokkió vagy háromszor nekirugaszkodott, de ugrás helyett mindig lesunyta a fülét meg a fejét, és átszaladt alatta. Hanem az igazgató olyan fenyegetően suhogtatta az ostort, hogy negyedszerre már nem mert tétovázni: nekifutott, behunyta a szemét, és nyújtott lábbal ellökte magát a porondról. Derékig át is jutott a karikán, a hátsó lába azonban beleakadt, úgyhogy egyenesen az orrára bukott.
Csak nagy nehezen bírt föltápászkodni. S az egyik lábára rá se bírt állni: megsántult. Nagy nehezen bebicegett az istállóba, és nyögve dőlt le a szalmára.
- Pinokkió jöjjön ki! Pinokkió jöjjön ki! - kiabálták kórusban a gyerekek. Látni szerették volna a csacsit, nagyon a szívükre vették a balesetét. De hiába kiabáltak, a csacsit aznap este már nem láthatták.
Másnap reggel eljött hozzá a felcser, vagyis állatorvos, és miután alaposan megvizsgálta, kijelentette, hogy ez a csacsi bizony egész életére sánta marad.
Akkor az igazgató így szólt az istállófiúhoz:
- Mit csináljak egy sánta szamárral? Hasznát többé úgyse vehetjük, ételpusztítóra meg semmi szükségünk. Vidd ki a piacra, és add el!
A lovászfiú kivitte a csacsit a piactérre, megállt vele a sarkon, és árulni kezdte.
Csakhamar jelentkezett is egy vevő.
- Mit kérsz ezért a sánta szamárért? - kérdezte.
- Húsz lírát - felelte a lovászfiú.
- Tudod mit - mondta az ember -, adok érte egyet. Nekem egy árva fityinggel sem ér többet, hiszen pusztán csak a bőréért venném meg. Látom, jó ruganyos bőre van, éppen jó lesz a falusi zenekarunk dobjára.
Képzelhetni, hogy elkeseredett Pinokkió, amikor hallotta, hogy milyen sorsra szánják, és a végén nagydob lesz belőle. A fiú ugyanis nem sokat tétovázott, örült, hogy túladhat a hasznavehetetlen jószágon.
A vevő kifizette az egy lírát, aztán a tengerparton egy szikla tetejére vezette a szamarát, ott követ kötött a nyakába, kötelet hurkolt az egyik hátsó lábára, nagyot taszított rajta, és belelökte a vízbe.
Pinokkió, nyakában a súlyos kőkolonccal, azonnal lemerült. Az ember, aki megvette, a kötél végét a csuklójára tekerte, és leült a sziklára. Várta, hogy a szamár megfulladjon; úgy számított, akkor majd kihúzza, és lenyúzza a bőrét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése